Budapesti Hírlap, 1926. január (46. évfolyam, 1–25. szám)
1926-01-01 / 1. szám
Budapest, 1926. B X Má £■» ..f\ is \r^ XLVI. évfolyam, 1\ szám. (Ara 2000 kor.) Péntek, január 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. EMUxxUtl áraki Egy hónapra 50.000 korona, vegyidém 155.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschop, vasárnapon 40 Groeeken. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztői: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztősig: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szén. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 33, József 63, József 23—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Újév, Budapest, dec. 31. Az óév utolsó óráit éli, az új év misztikus bizonytalanságban közeledik. Nagy bukásunk óta csupa fekete esztendő köszöntött reánk. Vége lesz-e már ennek a fekete sorozatnak, mit hoz az új év, mit takargat a titok fátyola? De hiába kérdezősködünk, a titok titok marad, amely csak akkor veszít félelmetességéből, ha mindenre felkészülünk, a legrosszabbra is és ha tudjuk, hogy mivel megyünk neki a jövőnek. Most már tudjuk hányadán vagyunk. Megtettek bennünket független országnak, de gondjuk volt rá, hogy csak vegetáljunk, csak kegyelemből tengődjünk. Nemzeti állam volnánk, nem kell a nemzetiségek pacifikálásával vesződnünk. Önrendelkezési jogunk volna, nem kell örökösen közjogi és közgazdasági harcokat vívnunk Ausztriával. Csak éppen elszedték tőlünk a nemzeti létünk kifejtésére szükséges eszközöket és olyan kényszerzubbonyba szorítottak bele bennünket, hogy idegen ellenőrzés és engedelem nélkül még lélekzetet sem vehetünk. A függetlenség, az önrendelkezés mámora úgy a fejünkbe szállott, hogy még magunk is segítségére siettünk a külső és belső országrontóknak. A forradalmak alatt elkövetett öncsonkításunk mindörökre érthetetlen fejezete marad történelmünknek. Szétkergettük katonáinkat, mikor minden oldalról ellenség közelgett; összetörtük ezeréves alkotmányunkat, feldöntöttük a trónt, ősi királyságból népköztársaság tettünk és hogy teljes legyen az őrület, szovjetországgá sülyedtünk. Idő keltett, míg ebből a feneketlen mélységből kivergődtünk és a katasztrófák kábulatából öntudatra ébredtünk. Nehezen ocsúdtunk fel. A nagyháborúban dicsőségesen meg is lőttük helyünket, a rákövetkező úgynevezett békében sokáig ide-oda tántorogtunk. Ahelyett, hogy alkotmányunkat siettünk volna helyreállítani, világnézeti csatákba és belső villongásokba bocsátkoztunk. Ahelyett, hogy ellenségeink módszerét és mozdulatait iparkodtunk volna megismerni és ellensúlyozni, magunk közt ellenségeskedtünk. Irtóháború indult meg a régi Magyarország ellen, kidöntögettük a legszilárdabb oszlopokat, az új Magyarország pedig csak nagy nehezen tudott kibontakozni. Politika és közélet alkotások helyett kilengésekből állott. És az inga még máig sem jutott egészen nyugvópontra. Bethlen csak a minap figyelmeztette úgy a jobb-, mint a baloldali kilengőket, hogy az államhatalom elég erős tesz minden próbálkozásokkal szemben. Szerencsére súlyos, zavaros évek múltán a magyar tisztánlátás és öntudat mégis csak jelentkezett, összeomlott egy csomó illúziónk. Megtudtuk, hogy a világbéke világcsalás. Megismertük ellenségeink taktikáját és végcélját, kellő értékére tudtuk leszállítani barátaink biztató szavát. Kezdjük érteni a ma uralkodó nemzetközi politika ideológiáját és valamelyest tudjuk már használni magunk is. Beszélhetnek most már nekünk lefegyverzésről, kisebbségi jogról, biztossági paktumról világboldogító demokráciáról s több eféléről. Már tudjuk, hogy mit kell alattuk érteni. A nagyszájú demokrácia hiába csábítgat békével, népek testvériségével, leszereléssel, boldog együttéléssel, mikor a demokrácia nevében védtelen országunkat fegyverrel állják körül, a magyar kisebbségeket eltapossák és a kis-antant külügyminiszterei, mint aféle kigondoló bizottság, minden félévben összeül, hogy terveket forraljon Magyarország ellen. Látjuk tehát helyzetünket a maga rideg valóságában és nem megyünk már fejjel a falnak. Nagy érdeme ez Bethlennek, de különösen nagy érdeme a nemzetnek, mely türelemmel és áldozattal vág magának új utat. Bebizonyítottuk, hogy nem mi vagyunk Európa tűzfészke. Tisztességes békét akarunk. Keservesen hordjuk össze a szellemi és anyagi kultúra tégláit, a munka megindult. Haladni akarunk. Bajok és veszedelmek még mindig környékeznek bennünket, de már nagyobbakon is túlestünk. A külső ellenség folyton résen áll. A forradalmi és ellenforradalmi szellem még mindig nyughatatlankodik közöttünk, de tagadhatatlan, hogy a kalandorpolitikusok, a puccslegitimisták, a diktatúra bolondjai, a fasiszta utánzók, a kalapács és a fokos hősei a nemzet zöme szemében elvesztették hitelüket. Már nem könnyű dolog félrevezetni a közvéleményt. Amely nemzetnek egykor Széchenyi, Kossuth, Deák, Tisza voltak a vezérei, nem szaladhat hamis próféták után. A nemzet lelki átalakulása folyamatban van. Katasztrofális csapások és rettenetes megpróbáltatások indították meg az átalakulást. Temérdek kísérlet és bukdácsolás után Bethlen István jó úrmesternek bizonyult. Végre akadt államférfi, aki magához tudta hajlítani a közbizalmat. Olyan pszichológiai helyzet ez, melyet Bethlennek és a nemzetnek az ország javára kell fordítalni. , » A helyzet aztrja elő Bethlennek, hogy a sok ellenséggel szemben szerezze meg a nemzetnek a biztosságérzetét, itthon pedig ne érje be egy pártkormány babérjával, hanem nemzeti és etikai eszmékkel bővítse ki programját. A nemzetnek azt írja elő a helyzet, hogy vessen véget széttagoltságának és a régi alkotmánynak és a történelmi királyság sürgetésével siettesse talpraállítását és történelmi küldetésének újrafelvételét. E reménységeink teljesülésében bízva kívánunk mindenkinek boldog újesztendőt. A láp tündére. Irta Somlay Károly. 1. A párás levegőben duzzadt fellegeket hajszol a szél, mely az érintetlen vadságában díszlő náderdőt végig szántva, felriasztja a vizek birodalmában fészkelő gémeket, szárcsákat, a sirályokat és a halászkákat. A tojásaikon ülő vadrucák is szárnyat bontanak, aztán hápogva, zúgva bukdácsolnak az ingó lápok felett. Felhők tömegűlnek a rejtelmes mocsárvilág hófehér, palakék és fekete lakóiból. A rekettyebozótok, éger- és nyírfák hömpölygő gallyazatai között, a nagy levelű vizitek virágaitól fehéredő víztükrön egy lápjáró csónak nyugtalankodik, amelyet a benne ülő tejarcú, fiatal nő a folyófüvekkel és embernyi magas euforbiákkal átbogozott avas nádsziget sikátorába akar hajtani. A szemközt rohanó szél azonban el-elfordítja a táncoló lélekvesztőt, mire a küzdelemben elfáradt leány a csáklyát a lábainál nyugtalankodó vizsla mellé dobja és csigákba kunkorodó, szőke haját fejére igazítva, sorsára bizza a laposfara csónakot. Az ér alsó folyása mentén az uradalom erdésze lépdel a páfrányokkal és mentával szegélyezett kövér pázsiton, amelyet bokáig érő fenékvíz öntött el. Mire a nyírfákig gázol, a leány is gyepszél mellé taszigálta a csónakot. A vizsla észrevehette, hogy valaki közeledik, mert ugatott. — Csönd, Rajkó! — intette le a leány az ebet és a vizijáróművecskét egy, korcs égerfa törzséhez láncolva, kiugrott a csillagvirágos pázsitra.— Adjon Isten Zsófika kisasszony, — köszönti a leányt a fiatal férfi. — Hát magát mi hordozza erre, Imre? — kérdezi tettetett meglepődéssel a leány. — A szivem, — feleli mosolyogva az erdész és fegyverét fához támasztva, leül egy mohás tuskóra. — Bolondos ember, talán a lápok boszorkányába, a lidércbe szerelmes? — A lápok tündérébe, a tavirózsák szőke tündérébe.— No, igy is jól van . . . De ha már idejött, akassza le a csónak faráról a szákot. Tele van ponttyal, csukával meg lepényhallal. A Kárászos-tóba állított rész az áradáskor tele lett hallal, hát megdézsmáltam ... Egy bokor alatt pedig vadkacsafészket leltem nyolc tojással, amiből majd rántottát sütök Aztán a káposztalében maga vérével, székfüvel főtt ponyt se utolsó étel... Szegény öregapám már megunta a madzaglevest, ma hát fáin estebédet adok majd neki, mert mindig éhes, mint a tavalyi krumpliverem. — Csak már egyszer nékem főzne vacsorát a tanyámon az én tündérem, — mozog az erdész, aztán a zsákot kiemelve a vízből, a falu felé indulnak. Alig váltottak néhány szót. Mikor a jegenyék ágain,hát a leány megpillantotta a nyírségi falu templomának meszeletlen, gömbös tornyát, átvette az erdésztől a halat, elbúcsúzott tőle és suttogva mondta: — Holnap, mikor a Kaszás-csillag fent lesz az égen,várjon reám a pákásztanyán a vén Sárgyuló Matyi kontyos kunyhójánál, a tó szélén. Néhány szám lesz magához. — Várni fogom, — válaszolta a fiatalember és szemmel kísérte Zsófikét, míg libegő alakja homállyá nem mosódott a leáldozó Nap biborsugaraiban pirosodó fák alatt. Egy fazsindelyes, kopott ház barnul a lápmelléki községben az akácok és az elvadult cserjék között. A homokos udvaron zsirfa és néhány sárgamályva virágzik. A szomorúság szinte zokog az elhagyatottság kiáltó jelképe felett. A pusztuló kúria az öreg Topolóczky Tádé tulajdona, aki valaha híres lovász, agarász és sok izgaloatas kártyacsata hőse volt Szabolcsban. Tádé úr lombos haja akkor még acélszinti lehetett, a feleségét pedig legszebb asszonynak tartották a Nyírség kalandos urai. Házasságukból egy leány született, akit tizenötéves korában a nyíregyházai huszárok egyik morva hadnagya Ohnützbe szöktetett. A tekintetes asszonyt néhány év múltán megőrölte a bánat és a szégyen, Tádé úr pedig a korhelykedésben keresett vigaszt a keserűségekre. A négyszáz láncalja ősi tanyabirtok hát leolvadt a kezén négyre. A guta is meglegyintette. Az ősz pasztelszínei hervadoztak már a fákon, a levegő pedig szelíden hullámzott a régimódi házikók tetején A béna Topolóczky éppen a kúria kőlábas pitarának könyöklőjéhez támaszkodva pipálgatott, mikor váratlan esemény színhelye lett a bozótos udvar.Vendéget hozott a négylovas dilizsánszkocsi, egy nyolcéves leánykát. A vézna gyerek az olmützi árvaház írásait szedte elő táskájából, amelyekből Tádé úr kibetűzte, hogy a kislány a tiz év előtt hazulról eltűnt és az olmützi kórházban meghalt Nellike gyermeke. — Bár papi áldás előtt szült az anyád, de mégis van szemed néhány csepp a dicső Topolóczky-familia nemes véréből is. Nem dobhattak hát, az ebek harmincadjára, á morogta a tekintetes úr. Mire az unoka, a Zsófi húszéves lett, az öreget annyira megviselték a betegségek, hogy mozdulni sem tudott a szobából, így, aztán a kisasszony nyakára szakadtak a gondok. Időközben olyan hírek tartották izgalom, bán a lápvidék lakóit, hogy a mocsarakat az állam lecsapoltatja és szántóföldeket varázsol a nádasok helyére. Mivel egyikmásik gazdának húsz-harminc holdja is volt a lápokon, reménykedve várták a munkák megkezdését. Évekig vártak és mikor már belekeseredtek a városba, örömmel adogatták el a lápilletményeket egy berlini mérnöknek, aki potom áron ezer holdat vásárolgatott össze. — Adta buta németje akár egész életében se egyék eztán egyebet csíkos káposztánál meg tehenősbékánál. — nevetgéltek a Nyírségen az emberek. A harmincéves, zömök mérnök Topolóczkyéknál bérelt lakást. Alkalma volt hát a ház kisasszonyával is megismerkedni. Valami delejező hatalom sugározhatott a leány kékes-zöldes szeméből, mert úgy megigézte a lakójukat, hogy ez néha napokig sem mozdult ki a házból A leány laszólag szívesen tűrte a lovagregényekből másolt udvarlást, de az öreg úr is megkedvelte az adomázó, vagyonos poroszt, aki soha nem engedte kifogyni a csikóbőrösből a Hegyalján termelt szamorodnit. Éjfél lehetett. A nyári fehér éjszakai méla bája ömlött a titokzatos lápok világára. A nádrengeteg susogása fohászó pelyhekként szálldosott a hangtalanságban a köd pedig hullámzó tengerként fodrozol a sok-sok millió nádcímer felett. Néha egy ! A Budapesti Hírlap mai száma 24 oldal. A trianoni özönvíz*. — A magyar békedelegáció megjövendölte a mai pusztulást. — Az antant egykori frivol válasza. —* Budapest, dec. 31. A nagy Reclus. a Nouvelle Geographie Universelle-ben egykor azt irta: „Magyarországnak és Erdélynek megvan az a rendkívüli előnye, hogy reális földrajzi egységet alkotnak .,, Aggodalommal kell a jövőbe tekintenünk, amikor majd Európa dunai részében az egyensúly megbomlik. A Kárpátoktól körülvett óriási aréna összerombolásának következményeire a mi békedelegációnk először a Magyarország földrajzi egységéről szóló XXII. jegyzékében mutatott reá. „Az új határ, mondja a jegyzék, elválasztja a folyókat azoktól a völgyektől, amelyek az Alföldre vezetnek, tönkreteszi az Alföld felé ereszkedő lejtők gazdasági életét”. A vízügyi egységről szóló XXXII. jegyzékben szinte jóstehetséggel jövendöli meg a mai szörnyű pusztulást, mondván: „A nekünk átadott békeszerződés cikkei nem veszik figyelembe Magyarszág vízhálózatának sajátos viszonyait és egységességét és nem nyújtanék elég biztosítékot a Magyarország politikai egységének széttagolásából várható árvízveszedelmek, a vízállásjelzés és a hajózás biztossága szempontjából... A Keleti Alpok, a Kárpátok és a Dinári hegység 1000—2500 km. hosszú láncolatai veszik körül a Nagy Magyar Alföldet, mely száz—százhúsz méter magasan terül el a tenger színe fölött. Valamennyi folyó effelé a síkság felé halad. Felső folyásukban gyors esésnek, majd lejebb méltóságos lassúsággal hömpölyögnek sekély ágyukban az Alföldön... Az árvizek rettentő gyors lefolyását nem szabályozzák gleccse-