Budapesti Hírlap, 1926. január (46. évfolyam, 1–25. szám)

1926-01-01 / 1. szám

Budapest, 1926. B X Má £■» ..f\ is \r^ XLVI. évfolyam, 1\ szám. (Ara 2000 kor.) Péntek, január 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. EMUxxUtl áraki Egy hónapra 50.000 korona, vegyidém 155.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschop, vasárnapon 40 Groeeken. Egyes szám ára hétköznap 2000 kor. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztői: Csajthay Ferenc, Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztősig: Vili. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szén. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 33, József 63, József 23—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Újév, Budapest, dec. 31. Az ó­év utolsó óráit éli, az új év misztikus bizonytalanságban közeledik. Nagy bukásunk óta csupa fekete esz­tendő köszöntött reánk. Vége lesz-e már ennek a fekete sorozatnak, mit hoz az új év, mit takargat a titok fá­­tyola? De hiába kérdezősködünk, a titok titok marad, amely csak akkor veszít félelmetességéből, ha mindenre felkészülünk, a legrosszabbra is és ha tudjuk, hogy mivel megyünk neki a jövőnek. Most már tudjuk hányadán va­gyunk. Megtettek bennünket függet­len­­ országnak, de gondjuk volt rá, hogy csak vegetáljunk, csak kegye­lemből tengődjünk. Nemzeti állam vol­nánk, nem kell a nemzetiségek paci­fikálásával vesződnünk. Önrendelke­zési jogunk volna, nem kell örökösen közjogi­ és közgazdasági harcokat vív­nunk Ausztriával. Csak éppen elszed­ték tőlünk a nemzeti létünk kifejté­sére szükséges eszközöket és olyan kényszerzubbonyba szorítottak bele bennünket, hogy idegen ellenőrzés és engedelem nélkül még lélekzetet sem vehetünk. A függetlenség, az önrendelkezés mámora úgy a fejünkbe szállott, hogy még magunk is segítségére siettünk a külső és belső országrontóknak. A for­radalmak alatt elkövetett öncsonkítá­sunk mindörökre érthetetlen fejezete marad történelmünknek. Szétkergettük katonáinkat, mikor minden oldalról ellenség közelgett; összetörtük ezeréves alkotmányunkat, feldöntöttük a trónt, ősi királyságból népköztársaság tet­tünk és hogy teljes legyen az őrület, szovjetországgá sülyedtünk. Idő keltett, míg ebből a feneketlen mélységből kivergődtünk és a katasz­trófák kábulatából öntudatra ébred­tünk. Nehezen ocsúdtunk fel. A nagy­­háborúban dicsőségesen meg is lőttük helyünket, a rákövetkező úgynevezett békében sokáig ide-oda tántorogtunk. A­helyett, hogy alkotmányunkat siet­tünk volna helyreállítani, világnézeti csatákba és belső villongásokba bocsát­koztunk. A­helyett, hogy ellenségeink módszerét és mozdulatait iparkodtunk volna megismerni és ellensúlyozni, magunk közt ellenségeskedtünk. Irtó­­háború indult meg a régi Magyaror­szág ellen, kidöntögettük a legszilár­dabb oszlopokat, az új Magyarország pedig csak nagy nehezen tudott kibon­takozni. Politika és közélet alkotások helyett kilengésekből állott. És az inga még máig sem jutott egészen nyugvó­pontra. Bethlen csak a minap figyel­meztette úgy a jobb-, mint a baloldali kilengőket, hogy az államhatalom elég erős tesz minden próbálkozásokkal szemben. Szerencsére súlyos, zavaros évek múltán a magyar tisztánlátás és öntu­dat mégis csak jelentkezett, összeom­lott egy csomó illúziónk. Megtudtuk, hogy a világbéke világcsalás. Megis­mertük ellenségeink taktikáját és vég­célját, kellő értékére tudtuk leszállítani barátaink biztató szavát. Kezdjük ér­teni a ma uralkodó nemzetközi poli­tika ideológiáját és valamelyest tudjuk már használni magunk is. Beszélhet­nek most már nekünk lefegyverzés­ről, kisebbségi jogról, biztossági pak­tumról világboldogító demokráciáról s több eféléről. Már tudjuk, hogy mit kell alattuk érteni. A nagyszájú demo­krácia hiába csábítgat békével, népek testvériségével, leszereléssel, boldog együttéléssel, mikor a demokrácia ne­vében védtelen országunkat fegyverrel állják körül, a magyar kisebbségeket eltapossák és a kis-antant külügymi­niszterei, mint aféle kigondoló bizott­ság, minden félévben összeül, hogy terveket forraljon Magyarország ellen. Látjuk tehát helyzetünket a maga ri­deg valóságában és nem megyünk már fejjel a falnak. Nagy érdeme ez Beth­lennek, de különösen nagy érdeme a nemzetnek, mely türelemmel és áldo­zattal vág magának új utat. Bebizonyí­tottuk, hogy nem mi vagyunk Európa tűzfészke. Tisztességes békét akarunk. Keservesen hordjuk össze a szellemi és anyagi kultúra tégláit, a munka meg­indult. Haladni akarunk. Bajok és veszedelmek még mindig környékeznek bennünket, de már na­­gyobbakon is túlestünk. A külső ellen­ség folyton résen áll. A forradalmi és ellenforradalmi szellem még mindig nyughatatlankodik közöttünk, de ta­gadhatatlan, hogy a kalandorpolitiku­­sok, a puccslegitimisták, a diktatúra bolondjai, a fasiszta­ utánzók, a kala­pács és a fokos hősei a nemzet zöme szemében elvesztették hitelüket. Már nem könnyű dolog félrevezetni a köz­véleményt. Amely nemzetnek egykor Széchenyi, Kossuth, Deák, Tisza vol­tak a vezérei, nem szaladhat hamis próféták után. A nemzet lelki átalakulása folyamat­ban van. Katasztrofális csapások és rettenetes megpróbáltatások indították meg az átalakulást. Temérdek kísérlet és bukdácsolás után Bethlen István jó úrmesternek bizonyult. Végre akadt államférfi, aki magához tudta hajlítani a közbizalmat. Olyan pszichológiai helyzet ez, melyet Bethlennek és a nemzetnek az ország javára kell for­­dítalni. , » A helyzet azt­rja elő Bethlennek, hogy a sok ellenséggel szemben sze­rezze meg a nemzetnek a biztosság­ér­zetét, itthon pedig ne érje be egy párt­­kormány babérjával, hanem nemzeti és etikai eszmékkel bővítse ki program­ját. A nemzetnek azt írja elő a hely­zet, hogy vessen véget széttagoltságá­nak és a régi alkotmánynak és a tör­ténelmi királyság sürgetésével siettesse talpraállítását és történelmi küldetésé­nek újrafelvételét. E reménységeink teljesülésében bízva kívánunk mindenkinek boldog újesz­­tendőt. A láp tündére. Irta Somlay Károly. 1. A párás levegőben duzzadt fellegeket hajszol a szél, mely az érintetlen vadságában díszlő náderdőt végig szántva, felriasztja a vizek birodalmában fészkelő gémeket, szár­csákat, a sirályokat és a halászkákat. A to­jásaikon ülő vadrucák is szárnyat bonta­nak, aztán hápogva, zúgva bukdácsolnak az ingó lápok felett. Felhők tömegűlnek a rejtelmes mocsárvilág hófehér, palakék­ és fekete lakóiból. A rekettyebozótok, éger- és nyírfák höm­pölygő gally­azat­a­i között, a nagy levelű vizi­tek virágaitól fehéredő víztükrön egy láp­járó csónak nyugtalankodik, amelyet a benne ülő tejarcú, fiatal nő a folyófüvekkel és embernyi magas euforbiákkal átbogozott avas nádsziget sikátorába akar hajtani. A szemközt rohanó szél azonban el-elfordítja a táncoló lélekvesztőt, mire a küzdelemben elfáradt leány a csáklyát a lábainál nyug­talankodó vizsla mellé dobja és csigákba kunkorodó, szőke haját fejére igazítva, sorsára bizza a laposfara csónakot. Az ér alsó folyása mentén az uradalom erdésze lépdel a páfrányokkal és mentával szegélyezett kövér pázsiton, amelyet bo­káig érő fenékvíz öntött el. Mire a nyírfákig gázol, a leány is gyep­szél mellé taszigálta a csónakot. A vizsla észrevehette, hogy valaki közeledik, mert ugatott. — Csönd, Rajkó! — intette le a leány az ebet és a vizijáróművecskét egy, korcs égerfa törzséhez láncolva, kiugrott a csil­lagvirágos pázsitra.­­— Adjon Isten Zsófika kisasszony, — köszönti a leányt a fiatal férfi. — Hát magát mi hordozza erre, Imre? — kérdezi tettetett meglepődéssel a leány. — A szivem, — feleli mosolyogva az erdész és fegyverét fához támasztva, leül egy mohás tuskóra. — Bolondos ember, talán a lápok bo­szorkányába, a lidércbe szerelmes? — A lápok tündérébe, a tavirózsák szőke tündérébe.­­— No, igy is jól van . . . De ha már ide­jött, akassza le a csónak faráról a szákot. Tele van ponttyal, csukával meg lepény­­hallal. A Kárászos-tóba állított rész az ára­dáskor tele lett hallal, hát megdézsmál­tam ... Egy bokor alatt pedig vadkacsa­­fészket leltem nyolc tojással, amiből majd rántottát sütök Aztán a káposztalében maga vérével, székfüvel főtt ponyt se utolsó étel... Szegény öregapám már megunta a madzaglevest, m­a hát fáin estebédet adok majd neki, mert mindig éhes, mint a ta­valyi krumpliverem. — Csak már egyszer nékem főzne va­csorát a tanyámon az én tündérem, — mozog az erdész, aztán a zsákot kiemelve a vízből, a falu felé indulnak. Alig váltottak néhány szót. Mikor a je­genyék ágain,hát a leány megpillantotta a nyírségi falu templomának meszeletlen, gömbös tornyát, átvette az erdésztől a ha­lat, elbúcsúzott tőle és suttogva mondta: — Holnap, mikor a Kaszás-csillag fent lesz az égen,­várjon reám a pákásztanyán a vén Sárgyuló Matyi kontyos kunyhójá­nál, a tó szélén. Néhány szám lesz magá­hoz. — Várni fogom, — válaszolta a fiatal­ember és szemmel kísérte Zsófikét, míg li­begő alakja homállyá nem mosódott a le­áldozó Nap biborsugaraiban pirosodó fák alatt. Egy fazsindelyes, kopott ház barnul a lápmelléki községben az akácok és az el­vadult cserjék között. A homokos udvaron zsirfa és néhány sárgamályva virágzik. A szomorúság szinte zokog az elhagyatottság kiáltó jelképe felett. A pusztuló kúria az öreg Topolóczky Tádé tulajdona, aki valaha híres lovász, agarász és sok izgaloatas kártyacsata hőse volt Szabolcsban. Tádé úr lombos haja akkor még acél­­szinti lehetett, a feleségét pedig legszebb asszonynak tartották a Nyírség kalandos urai. Házasságukból egy leány született, akit tizenötéves korában a nyíregyházai huszárok egyik morva hadnagya Ohnützbe szöktetett. A tekintetes asszonyt néhány év múltán megőrölte a bánat és a szégyen, Tádé úr pedig a korhelykedésben keresett vigaszt a keserűségekre. A négyszáz láncalja ősi tanyabirtok hát leolvadt a kezén négyre. A guta is meglegyintette. Az ősz pasztelszínei hervadoztak már a fákon, a levegő pedig szelíden hullámzott a régimódi házikók tetején A béna Topo­­lóczky éppen a kúria kőlábas pitarának könyöklőjéhez támaszkodva pipálgatott, mikor váratlan esemény színhelye lett a bozótos udvar.Vendéget hozott a négylovas dilizsánszkocsi, egy nyolcéves leánykát. A vézna gyerek az olmützi árvaház írá­sait szedte elő táskájából, amelyekből Tádé úr kibetűzte, hogy a kislány a tiz év előtt hazulról eltűnt és az olmützi kórházban­­ meghalt Nellike gyermeke.­­ — Bár papi áldás előtt szült az anyád, de mégis van szem­ed néhány csepp a dicső Topolóczky-familia nemes véréből is. Nem dobhattak hát, az ebek harmincadjára, á­ morogta a tekintetes úr. Mire az unoka, a Zsófi húszéves lett, az öreget annyira megviselték a betegségek, hogy mozdulni sem tudott a szobából, így, aztán a kisasszony nyakára szakadtak a gondok. Időközben olyan hírek tartották izgalom­, bán a lápvidék lakóit, hogy a mocsarakat az állam lecsapoltatja és szántóföldeket varázsol a nádasok helyére. Mivel egyik­­másik gazdának húsz-harminc holdja is volt a lápokon, reménykedve várták a munkák megkezdését. Évekig vártak és mikor már belekeseredtek a városba, öröm­mel adogatták el a lápilletményeket egy berlini mérnöknek, aki potom áron ezer holdat vásárolgatott össze. — Adta buta németje akár egész életé­ben se egyék eztán egyebet csíkos káposz­tánál meg tehenősbékánál. — nevetgéltek a Nyírségen az emberek. A harmincéves, zömök mérnök Topolócz­­kyéknál bérelt lakást. Alkalma volt hát a ház kisasszonyával is megismerkedni. Valami delejező hatalom sugározhatott a leány kékes-zöldes szeméből, mert úgy megigézte a lakójukat, hogy ez néha napo­kig sem mozdult ki a házból A leány la­­­szólag szívesen tűrte a lovagregényekből másolt udvarlást, de az öreg úr is meg­kedvelte az adomázó, vagyonos poroszt, aki soha nem engedte kifogyni a csikó­bőrösből a Hegyalján termelt szamorodnit. Éjfél lehetett. A nyári fehér éjszakai méla bája ömlött a titokzatos lápok vilá­gára. A nádrengeteg susogása fohászó pelyhekként szálldosott a hangtalanságban a köd pedig hullámzó tengerként fodrozol a sok-sok millió nádcímer felett. Néha egy ! A Budapesti Hírlap mai száma 24 oldal. A trianoni özönvíz*. — A magyar békedelegáció megjöven­dölte a mai pusztulást. — Az antant egykori frivol válasza. —* Budapest, dec. 31. A nagy Reclus. a Nouvelle Geo­­graphie Universelle-ben egykor azt irta: „Magyarországnak és Erdélynek megvan az a rendkívüli előnye, hogy­ reális földrajzi egységet alkotnak .,, Aggodalommal kell a jövőbe tekinte­nünk, amikor majd Európa dunai ré­szében az egyensúly megbomlik. A Kárpátoktól körülvett óriási aréna összerombolásának következményeire a mi békedelegációnk először a Magyar­­ország földrajzi egységéről szóló XXII. jegyzékében mutatott reá. „Az új határ, mondja a jegyzék, elválasztja a folyó­kat azoktól a völgyektől, amelyek az Alföldre vezetnek, tönkreteszi az Al­föld felé ereszkedő lejtők gazdasági életét”. A vízügyi egységről szóló XXXII. jegyzékben szinte jóstehetséggel jöven­döli meg a mai szörnyű pusztulást, mondván: „A nekünk átadott békeszerződés cikkei nem veszik figyelembe Magyar­­szág vízhálózatának sajátos viszonyait és egységességét és nem nyújtanék elég biztosítékot a Magyarország politikai egységének széttagolásából várható ár­­vízveszedelmek, a vízállásjelzés és a hajózás biztossága szempontjából... A Keleti Alpok, a Kárpátok és a Dinári hegység 1000—2500 km. hosszú lánco­latai veszik körül a Nagy Magyar­ Alföldet, mely száz—százhúsz méter magasan terül el a tenger színe fölött. Valamennyi folyó effelé a síkság felé halad. Felső folyásukban gyors esé­­sn­ek, majd lejebb méltóságos lassúság­gal hömpölyögnek sekély ágyukban az Alföldön... Az árvizek rettentő gyors lefolyását nem szabályozzák gleccse-

Next