Budapesti Hírlap, 1926. május (46. évfolyam, 98–120. szám)

1926-05-01 / 98. szám

1926 május 1. (98. sz.) Budapesti Hírű? hallja, hogy 1910 elején engem még Ká­rolyi Mihály mutatott be a palotájában Tisza Istvánnak. Ez a mai szemszögből nézve bizony valóságos csodabogár. Akkor már az ország figyelme meglehetősen a geszti remete felé fordult, de az első talál­kozáson politikáról nem esett szó. Rövid beszélgetésünkből két mondatára emlék­szem. Elmondta, hogy gyalog jött be a fasorból, mert ő cél nélkül csak úgy sé­tálni nem tud, hanem csak úgy tud gya­logolni, ha ezzel valami cél felé megy, s miután mozgásra szüksége van, amikor csak teheti, gyalog megy ülésekre, látoga­tóba. Még azt is elmondta, hogy szeme miatt le kellett mondania a dohányzásról, s nappalra már el is szokott a szivartól, de akárhányszor megesik vele, hogy éjjel álmában szivarzik . . . Azután többször együtt voltunk konfe­renciákon, de közvetetlenül szemtél­­szembe nem beszéltem vele. Amikor 1910 tavaszán közeledtek az új választások, amiket már a munkapárt ké­szített elő, akkori Pannonia­ utcai irodám­ban telefonon felszólított Tisza István, s azt kérdezte, hogy mikor kereshet fel? Természetesen én felajánlottam, hogy in­kább én teszem nála tiszteletemet. Akkor a Fasorban lakott. Sokáig voltunk együtt. Előadta okfejtését, mely a következő volt: a radikalizmus ijesztően kezd tért hódí­tani, különösen Justh Gyula révén. Ezzel szemben össze kell fogni minden konzer­vatív észjárású embernek. Számítása sze­rint a munkapárt be fog jönni mintegy 60 fővel, de ezzel nem lehet kormányt alakítani, hanem szükség van a Kossuth­­párt és az Andrássy-párt kooperációjára az ország érdekében. Engem szemelt ki arra, hogy a Kossuth-párttal a választá­sok után megindítsa az érintkezést, s azért kér fel erre már előre, hogy a választás alatt is próbáljam a hangulatot a reális együttműködés felé terelni, nehogy a Kossuth-párt a választási küzdelmek alatt Justhék felé csússzék. Az egész tervet na­gyon jónak találtam­, egy Tisza—Kossuth— Andrássy-kooperáció nagyon tetszett a ra­dikalizmus ellen, s csak azt kötöttem ki, hogy erről nem szabad tudnia a kormány­nak, mert ha a választásokon az új hata­lom nekem segítene, akkor nem lehetne a pártban olyan tekintélyem, hogy adjalak a szavamra. No hát nem is kimért a kor­mány. Boldogult kedves Horthy Szabolcs volt a szolnoki főispán. Mikor lementem a kerületbe, meglátogattam. Egészen lova­­giasan nyíltan kijelentette, hogy mindent el fog ellenem követni, nem mintha a sze­mélyem ellen lenne kifogása, de most az idők olyanok, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van". Óriásilag győztem. Mikor a választások befejeződtek, megint felkeresett Tisza telefonon azzal, hogy beszélni szeretne velem. Elmentem hozzá. Reggel volt, éjjel utazott, de már az Íróasztalnál ült, még utazóingben. Be­szélgetésünk lényege az volt, hogy­ belát­hatom azt, hogy miután a munkapárt olyan váratlanul óriási győzelmet aratott, most már nem lehet szó kooperációról, mert a munkapárt természetesen egyedül alakít kormányt. Hogyne láttam volna be, nagyon is beláttam... De azért kért, hogy a választási jog kérdésében tartsunk össze . . . Azután még egyszer voltam nála, még­pedig Horthy Szabolccsal. Erélyes főispá­nunk el akarta helyeztetni büntetésből a gimnáziumi igazgatót, mert neki, mint főispánnak, megigérte, hogy legalább is semleges marad s mégis rám szavazott. Ez az eset nagyon bántott, mert a szegény igazgató valósággal bele­betegedett a csa­pásba. Nem akartam engedni a dolgot. Sokat vitáztunk Szabolccsal, végre azt ajánlottam, hogy bízzuk a döntést Tiszára, ő ebbe szívesen belement. Együtt mentünk a Fasorba. Csak ott tudta meg Horthy nagy csodálkozással, hogy Tiszának velem milyen tervei voltak. Majdnem megvert, hogy bizalmasan miért nem mondtam meg ezt neki előbb. Horthy elmondta a maga álláspontját, én is a magamét. Tisza figyelmesen meghallgatván az esetet így szólt: ,,miután az az igazgató szavát adta a főispánnak, hogy semleges marad, s sza­vát nem tartotta meg, én kénytelen vagyok Szabi mellett dönteni. De meghozván a jogerős határozatot, most átalakulok ke­gyelmi tanáccsá s arra kértek Szabi, hogy az Emil kedvéért bocsáss meg az igazgató­nak . . . így is történt. Azután sokáig nem beszéltem vele. De 1911. augusztus 3-án és 12-én Pöstyénből levelet írt nekem a választójog ügyében. Második levelének egyik része így szól: „Ismétlem, a helyzet igen komoly. A radikalizmus térfoglalását nem szabad le­kicsinyelnünk és ha a ma még nyeregben ülő magyarság nem tudja saját állami lé­tének és a monarchiának megadni a nél­külözhetetlen hatalmi eszközöket, az Úr Isten sem ment meg attól a kísérlettől, hogy a nemzetiségekre és a szocialistákra támaszkodó dinasztikus kormányhatalom legyen úrrá ebben az országban. Csak mi leszünk az okai, ha ez a végveszély zúdul a nyakunkra. Kérlek, gondolkozzál mind­ezek felett és vigyázz, nehogy akkor lépj akcióba, amikor már késő e­st. De akkor nem lehetett tenni semmit. A Kossuth-pártnak és a Justh-pártnak az újra­egyesülését már nem tudtam meg­gátolni, se az obstrukciót, azt a végzeteset, mert szavahihető emberek állítják, hogy ott kezdődött a forradalom, amikor Káro­lyi Mihályt kihurcolták az ülésteremből. . Én ezzel az irányzattal nem mehettem együtt. De Tisza és a hatalom mellé se állhattam az után a pozíció után, amelyet a koalícióban élveztem. Hogy mást ne mondjak, a delegáció körjegyzője voltam, vagyis legfiatalabb tagja s Apponyi kép­viseletében hatszor voltam Brüsszelben a békeunió tanácsán. Nem maradt más út számomra, mint lemondani a mandátum­ról. Megmondtam Tiszának, mintegy fele­letül a pöstyéni leveleiben foglalt felkéré­sére. Ő rám nézett azzal a feledhetetlen nézésével s csak ennyit mondott: „igazad van". Megszorította a kezemet, s elvál­tunk, még­pedig örökre. De ezek a talál­kozások mindenesetre megadták nekem arra az erkölcsi alapot, hogy most újra meglátogassam legalább az emlékezetét, azon az ünnepségen, ahol Bethlen István, akivel 1905-ben együtt ültünk szemben vele, olyan ragyogóan értékes szavakkal áldozott a nagy férfiú Szellemének. A lépcső alján egy lompos gazd­­asszonyféle állt, gyűrött, tarka pongyo­lában. Papucsban volt, a szoknyája alja föltűrve. Egy kapát szorongatott a kezében, jeléül"annak, hogy lent járt a kertben éppen. A szeme eleinte, úgy láttam, rosszindulatúan pislogott ránk, de aztán széles mosolyra vonta fogat­lan száját. — Ka, Isten hozott benneteket — szólt meglehetős mély hangon. Lolóval megint egymásra pillantot­tunk. Már az is csalódás volt, hogy k­ovés inas helyett lompos cseléd fogad, de, hogy ez "még le is tegezzen bennünket, az ellen már tiltakozott a büszkesé­günk. A következő percben aztán a zenitjére szökött méltatlankodásunk, mert a házvezetőnő napbarnította, szeplős kezét csókra tolta a szánk elé. — Hát boruljatok már a nagynéné­­tek nyakába, féltomadta! — szólalt meg a hátunk mögött a nagybácsi öblös hangja. És mi ketten Lolóval nem tud­tunk egyebet elképzelni, minthogy va­lami boszorkányság van a dologban, mint a Jancsi és Juliska meséjében. És hogy most mindjárt átváltozik majd minden, az elvarázsolt kastély és a kellemetlen idős nő. Ám csakhamar tapasztalnunk kel­lett, hogy az átváltozás nem fog végbe­menni egyhamar, mert a nagynénénk megszólalt, Lolóhoz intézve szavait: — Tyúk, de cifrán járat az anyátok. Jobban tennétek, ha a szalag árát a takarékba raknátok! — A bácsi, úgy láttam, szólni akart valamit, de lenyelte. Lolón látszott, hogy közel van a sírás­hoz. Nagynénénk azzal bedirigált a szo­bába, ahol rendbetettük magunkat az utazástól. Az élet megtanított engem logikusan gondolkozni, és most már az előzményekből levonva a konzekven­ciát, nem vártam több csodát. És csak­ugyan, a lakók lelke meglátszott a szobákon. A töröttlábú székek, a ron­gyos bőrdiván, a mérgesen rikácsoló,­­ vedlett papagály, a törött szervisz, a­­ felemás evőeszközök mint stílusosan il­­­leszkedtek az általános összhangba. — Cochon, coch­on, coqu’á e’ánt... — kiabált a papagáj utánunk... Majd egy recsegő, vén gramofont imitált, mely ott állt az egyik sarokban. Egyetlen oázis azonban, mely sokért megvigasztalt bennünket, az ebéd volt. A felszolgáló cseléd elég rendesnek látszott és az ételek bősége elég lett volna egy lakodalomba. A bácsiék, úgy látszik, szerették a jó konyhát. Az ebéd előtt nem tudtam megállni, hogy félre ne vonjam a bácsit. — Bácsi.... — szóltam. — A néni­­szé... az a Gunda bárónő?... — Hát persze, hogy az, — felelte,— ki volna más?... — És nem is csodál­kozott a kérdésen. — De. .. de... — dadogtam. — Asztali imához — süvöltött bent­­ről a néni hangja és mi helyet foglal­tunk Lolóval. Ebédre vendégek is voltak. Egy na­gyothalló, elhanyagolt öreg nő, aki Jetty néni névre »hallgatott« (ha nagyon kiabáltak), egy hosszú, fogatlan (úgy látszik ez családi vonás) Mefiszto kiné­­zésű, vadászöltönyös férfi, a bárónő testvérbátyja, aki folyton ivott és két rosszul nevelt, 14—15 éves fiú, akik egyre a nyelvüket öltögették ránk és kenyérgolyóbisokkal dobáltak: a bá­rónő öccsei. Titokban azt reméltem, hogy nagy­­nénémnek talán itt fog megnyilvánulni a fehér asztalnál a bárói mivolta, az evőeszközök kezelésében például, de ebben is csalódnom kellett. Az evőesz­közöket marokra fogta, a levest szü­r­­csölte, a csontokat hangosan szopo­gatta. A többiek is úgy tettek. Ebéd után visszavonultunk Lolóval, hogy írunk anyának. Egymásra néz­tünk, és mindkettőnknek reménytelen­ség tükröződött a szemében. — Várjunk még — javasoltam. — Talán később még történik valami... De nem sok történt, legfeljebb annyi,­­ hogy a nyitott ablakon keresztül egy­szerre császár körte repült a lábunk-­­ hoz. ***+■ ! Kitekintettünk. Kint a kertben a kör­tefán Szaniszló ült, az idősebbik öccs és dézsmálta a körtét. Mikor meglátta rémült arcunkat, elnevette magát. — El ne áruljatok!. .. A néni úgy őrzi ezt a fát, mint egy sárkány. Így kell szerezni róla, ha gusztusotok tá­mad rá... — De hát... hogy mered! — szóltam fuldokolva. — Nem hallod, hogy pöröl most is az udvaron!... — Nem kell arra sokat adni, ame­lyik kutya ugat, nem harap! — szólt a szeretetreméltó rokon. — Ha pár hétig itt lesztek, már föl se veszitek. Mi is megszoktuk. — Azzal, mint egy majom, eltűnt a fák között. Se a néni, se a bácsi nem­ mutatkozott többé, csak a vacsoránál. A vacsoránál a bácsi meglehetősen felöntött a garatra, a só­gorával egyetemben, mire a néni el­tűnt és sorsunkra hagyott. Ott ődöng­­tü­nk még Lolóval és hallgattuk a ku­tyák vonítását, a macskák nyivákolá­­sát és a békák koncertjét. Másnap reggel nagy lármára és csö­römpölésre ébredtünk. És amint ki­tekintettünk, rémülten láttuk, hogy a néni, a tulajdon bárónői kezével, ha­talmas pofonokat mér a kocsijának a képére. Lola sápadtan nézett rám. — Úgy látszik, harap is! — mor­moltam. Egy percig csend volt, aztán újra elkezdődött a patába. A néni, a bá­rónő, úgy kiabált, mint egy halaskofa, de haragjának az éle, most már úgy látszik, a bácsi ellen fordult. Rémülten hallgatóztunk. A néni csapkodta az ajtókat, csörömpöltek a tányérok és röpködtek a szidalmak a bács fejéhez. Most a bácsi mély basszusa bőgött bele a csendbe: — Hát igenis! Ha a te rokonaid állandóan itt potyázhatnak az aszta­lomnál, az enyéimnek is jussa van hozzá. Szegény öcsém árváinak... Lolóra néztem és a kiterített levél­papírra.­­ Mit írjunk anyusnak. Elszomorítsuk szegényt. Elrontsuk az örömét, az illú­zióit? De viszont sohasem hazudtunk neki még. .. Ám abban a percben a lelki szemem előtt fölbukkant egy he­­gyesorru, kiváncsi arc, a postamesternő arca, amint melegített késsel óvatosan fölbontja a levelet... És ekkor írni kezdtem: »Drága, egyetlen kis anyánk! Elég kellemes utazás után megérkez­tünk a d.-i állomásra, ahol már várt bennünket Tamási bácsi fogatja. Ő maga jött ki értünk. A lovak karcsúsága után ítélve, alighanem arabs lovak. Úgy rö­pítettek bennünket, mint a madár. Lolóval együtt élveztük a szabad ter­mészet ózondús levegőjét útközben. A bácsi igazi katona, egyenruhában volt, de apához egyáltalán nem hasonlít. A kastély valóságos régi lovagvár be­nyomását teszi az emberre. A történe­lem zománca és az idők patinája meg­látszik rajta. Megismerkedtünk Gunda nénivel. Csakugyan ő Gunda bárónő. A kapuban várt minket és barátsá­gosan mosolygott. Nem olyan, aminő­­nek elképzeltük, egészen más és még sokkal érdekesebb. Úgy állt ott a ka­puban, mint egy Ceres. Igazi mitholó­­giai alak (ezen lesz mit gondolkozni a postamesternőnek). Megdicsérte Loli harszalagját — ez igaz, nyilvánvaló fül­lentés volt, de hát csak nem fájdít­­hatom meg szegény anyus szívét — és aztán célzást tett holmi takarékbeté­tekre Loló szántára... (Ez igaz is volt, bár egészen más vonatkozásban!) A szobák stílusa egybevág a kastély kül­sejével. Minden antik bennük. A régi porcellánokból és ezüstből már hiány­zik egy és más, de így is óriási értéket képviselnek — azt hiszem. Nagyon mu­latságos a néni papagája (ezt külö­nösen imponálónak gondoltam a posta­mesternő szempontjából, ha jól emlék­szem, valami régi francia regényben fordult elő egyszer egy grófnő és egy papagájy) »aki« francia szavakat kiál­tott felénk. (Ez hatásos lesz!) Az ebéd természetesen minden várakozáson fe­lül való volt. Livres inas szolgált ki bennünket. (Nesze postamesternél) (Ej 3 Moszkva és a Hohenzollernek. Berlini levél- — Az orosz politika titkaiból- — Hogy lesz a mai Orosz­ország? - A lengyel-román szerződés. — Magyarország behálózása* Monarchista zászlóbontás Berlinben. — Harc a Hohenzollernekért Berlin, ápr. 29. (Saját levelezőnktől.) Az események homlokterében még egyre és úgy látszik, hosszabb időre, az orosz-német szerződés áll. Itthon nagy a dicsérők tábora, a kül­földön egyre szaporodnak a kritikusok. Részben mert kevesebb van benne, amint gondolták, részben mert több. E változó hit­eket élesen megvilágítja a következő értesülés, amelyet külföldi diplomáciai forrásból kaptam: — Az orosz politika, mondotta informá­lom, még mindig kettős képet mutat. Moszkva majd békés, majd háborús húro­kat penget. Csicserin éppen az orosz po­litika érdekében majd fél a tartós békétől, majd remeg a háború gondolatától. Moszkvában, ahol most egy kitűnően szer­vezett és jeles tanítóerőkkel bőven ellátott tanfolyamon nevelik Új-Oroszország ifjú diplomatáit, a világ helyzetét egyre úgy állítják be, hogy mindkét véglet lehetsé­ges, úgy a közeli háború, mint a hosszabb békés pihenő. Az örök béke fogalmát Oroszországban ma nem ismerik. Ebben a beállításban a német-orosz szerződés mint valami csillogó ékszer szerepel, mint Csicserin nagy politikai tudásának egyik műve, amelyet villámhárítóul lehet majd felhasználni veszedelmes konfliktusok nap­jaiban. Nagyon valószínű, hogy a szerző­dés értéke és becse fölött Csicserin és Stre­­semann más véleményen vannak. De hogy mind a ketten úgy vélik, hogy nagyszerű ütőkártya került a kezükbe, bizonyítja a meleg barátkozás. A lakoma, amelyet a német külügyi miniszter adott a szerződés aláírása után. Az üdvözlő táviratok és po­hárköszöntők. Ezek a mellékesnek látszó apró jelenségek nyugtalanítják az európai diplomáciát és nem a szerződés maga. Abban nincs egy szó sem, amely vétkezne a béke gondolata ellen. — Nagy hiba volna úgy vélni, hogy a nagy konfliktusok ideje elmúlt. A Népszö­vetséghez fűzött remények sorra elhervad­nak. Ma már alig merik hinni, hogy szep­temberben Genfben több eredményre jut­nak, mint márciusban, és nagy a valószí­nűség, hogy Németország felvétele csak a jövő esztendőben történhet meg. Nem mondhatni, hogy időközben a Népszövet­ség gondolata hódítani fog a népek szívé­ben. Érdekes például megfigyelni, hogy míg egyrészt a lengyel hivatalos politika nem mindennapos harcot vív úgy a fóru­mon, mint a kulisszák mögött, hogy bejus­son a Népszövetség tanácsába, ugyanakkor a lengyel sajtó egyre hinti a bizalmatlan­ság magvát a hivatalosan annyira körül­rajongott berendezkedés ellen Lengyelor­szág be akar jutni a Népszövetség taná­csába, hogy új álását is felhasználja mai határai biztosítására, másrészt Lengyelor­szág jól tudja, hogy zilált pénzügyei ren­dezésére immár csak egy mód és lehetőség van, nevezetesen a Népszövetség igénybe való vétele, de azért nap-nap után olvas­ható a lengyel sajtóban, hogy a büszke állam nem kér a Népszövetség­­ felügye­letéből, már most tiltakoznak holmi idegen pénzü­gyi főbiztosság ellen és a Népszövet-

Next