Budapesti Hírlap, 1926. május (46. évfolyam, 98–120. szám)
1926-05-01 / 98. szám
1926 május 1. (98. sz.) Budapesti Hírű? hallja, hogy 1910 elején engem még Károlyi Mihály mutatott be a palotájában Tisza Istvánnak. Ez a mai szemszögből nézve bizony valóságos csodabogár. Akkor már az ország figyelme meglehetősen a geszti remete felé fordult, de az első találkozáson politikáról nem esett szó. Rövid beszélgetésünkből két mondatára emlékszem. Elmondta, hogy gyalog jött be a fasorból, mert ő cél nélkül csak úgy sétálni nem tud, hanem csak úgy tud gyalogolni, ha ezzel valami cél felé megy, s miután mozgásra szüksége van, amikor csak teheti, gyalog megy ülésekre, látogatóba. Még azt is elmondta, hogy szeme miatt le kellett mondania a dohányzásról, s nappalra már el is szokott a szivartól, de akárhányszor megesik vele, hogy éjjel álmában szivarzik . . . Azután többször együtt voltunk konferenciákon, de közvetetlenül szemtélszembe nem beszéltem vele. Amikor 1910 tavaszán közeledtek az új választások, amiket már a munkapárt készített elő, akkori Pannonia utcai irodámban telefonon felszólított Tisza István, s azt kérdezte, hogy mikor kereshet fel? Természetesen én felajánlottam, hogy inkább én teszem nála tiszteletemet. Akkor a Fasorban lakott. Sokáig voltunk együtt. Előadta okfejtését, mely a következő volt: a radikalizmus ijesztően kezd tért hódítani, különösen Justh Gyula révén. Ezzel szemben össze kell fogni minden konzervatív észjárású embernek. Számítása szerint a munkapárt be fog jönni mintegy 60 fővel, de ezzel nem lehet kormányt alakítani, hanem szükség van a Kossuthpárt és az Andrássy-párt kooperációjára az ország érdekében. Engem szemelt ki arra, hogy a Kossuth-párttal a választások után megindítsa az érintkezést, s azért kér fel erre már előre, hogy a választás alatt is próbáljam a hangulatot a reális együttműködés felé terelni, nehogy a Kossuth-párt a választási küzdelmek alatt Justhék felé csússzék. Az egész tervet nagyon jónak találtam, egy Tisza—Kossuth— Andrássy-kooperáció nagyon tetszett a radikalizmus ellen, s csak azt kötöttem ki, hogy erről nem szabad tudnia a kormánynak, mert ha a választásokon az új hatalom nekem segítene, akkor nem lehetne a pártban olyan tekintélyem, hogy adjalak a szavamra. No hát nem is kimért a kormány. Boldogult kedves Horthy Szabolcs volt a szolnoki főispán. Mikor lementem a kerületbe, meglátogattam. Egészen lovagiasan nyíltan kijelentette, hogy mindent el fog ellenem követni, nem mintha a személyem ellen lenne kifogása, de most az idők olyanok, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van". Óriásilag győztem. Mikor a választások befejeződtek, megint felkeresett Tisza telefonon azzal, hogy beszélni szeretne velem. Elmentem hozzá. Reggel volt, éjjel utazott, de már az Íróasztalnál ült, még utazóingben. Beszélgetésünk lényege az volt, hogy beláthatom azt, hogy miután a munkapárt olyan váratlanul óriási győzelmet aratott, most már nem lehet szó kooperációról, mert a munkapárt természetesen egyedül alakít kormányt. Hogyne láttam volna be, nagyon is beláttam... De azért kért, hogy a választási jog kérdésében tartsunk össze . . . Azután még egyszer voltam nála, mégpedig Horthy Szabolccsal. Erélyes főispánunk el akarta helyeztetni büntetésből a gimnáziumi igazgatót, mert neki, mint főispánnak, megigérte, hogy legalább is semleges marad s mégis rám szavazott. Ez az eset nagyon bántott, mert a szegény igazgató valósággal belebetegedett a csapásba. Nem akartam engedni a dolgot. Sokat vitáztunk Szabolccsal, végre azt ajánlottam, hogy bízzuk a döntést Tiszára, ő ebbe szívesen belement. Együtt mentünk a Fasorba. Csak ott tudta meg Horthy nagy csodálkozással, hogy Tiszának velem milyen tervei voltak. Majdnem megvert, hogy bizalmasan miért nem mondtam meg ezt neki előbb. Horthy elmondta a maga álláspontját, én is a magamét. Tisza figyelmesen meghallgatván az esetet így szólt: ,,miután az az igazgató szavát adta a főispánnak, hogy semleges marad, s szavát nem tartotta meg, én kénytelen vagyok Szabi mellett dönteni. De meghozván a jogerős határozatot, most átalakulok kegyelmi tanáccsá s arra kértek Szabi, hogy az Emil kedvéért bocsáss meg az igazgatónak . . . így is történt. Azután sokáig nem beszéltem vele. De 1911. augusztus 3-án és 12-én Pöstyénből levelet írt nekem a választójog ügyében. Második levelének egyik része így szól: „Ismétlem, a helyzet igen komoly. A radikalizmus térfoglalását nem szabad lekicsinyelnünk és ha a ma még nyeregben ülő magyarság nem tudja saját állami létének és a monarchiának megadni a nélkülözhetetlen hatalmi eszközöket, az Úr Isten sem ment meg attól a kísérlettől, hogy a nemzetiségekre és a szocialistákra támaszkodó dinasztikus kormányhatalom legyen úrrá ebben az országban. Csak mi leszünk az okai, ha ez a végveszély zúdul a nyakunkra. Kérlek, gondolkozzál mindezek felett és vigyázz, nehogy akkor lépj akcióba, amikor már késő est. De akkor nem lehetett tenni semmit. A Kossuth-pártnak és a Justh-pártnak az újraegyesülését már nem tudtam meggátolni, se az obstrukciót, azt a végzeteset, mert szavahihető emberek állítják, hogy ott kezdődött a forradalom, amikor Károlyi Mihályt kihurcolták az ülésteremből. . Én ezzel az irányzattal nem mehettem együtt. De Tisza és a hatalom mellé se állhattam az után a pozíció után, amelyet a koalícióban élveztem. Hogy mást ne mondjak, a delegáció körjegyzője voltam, vagyis legfiatalabb tagja s Apponyi képviseletében hatszor voltam Brüsszelben a békeunió tanácsán. Nem maradt más út számomra, mint lemondani a mandátumról. Megmondtam Tiszának, mintegy feleletül a pöstyéni leveleiben foglalt felkérésére. Ő rám nézett azzal a feledhetetlen nézésével s csak ennyit mondott: „igazad van". Megszorította a kezemet, s elváltunk, mégpedig örökre. De ezek a találkozások mindenesetre megadták nekem arra az erkölcsi alapot, hogy most újra meglátogassam legalább az emlékezetét, azon az ünnepségen, ahol Bethlen István, akivel 1905-ben együtt ültünk szemben vele, olyan ragyogóan értékes szavakkal áldozott a nagy férfiú Szellemének. A lépcső alján egy lompos gazdasszonyféle állt, gyűrött, tarka pongyolában. Papucsban volt, a szoknyája alja föltűrve. Egy kapát szorongatott a kezében, jeléül"annak, hogy lent járt a kertben éppen. A szeme eleinte, úgy láttam, rosszindulatúan pislogott ránk, de aztán széles mosolyra vonta fogatlan száját. — Ka, Isten hozott benneteket — szólt meglehetős mély hangon. Lolóval megint egymásra pillantottunk. Már az is csalódás volt, hogy kovés inas helyett lompos cseléd fogad, de, hogy ez "még le is tegezzen bennünket, az ellen már tiltakozott a büszkeségünk. A következő percben aztán a zenitjére szökött méltatlankodásunk, mert a házvezetőnő napbarnította, szeplős kezét csókra tolta a szánk elé. — Hát boruljatok már a nagynénétek nyakába, féltomadta! — szólalt meg a hátunk mögött a nagybácsi öblös hangja. És mi ketten Lolóval nem tudtunk egyebet elképzelni, minthogy valami boszorkányság van a dologban, mint a Jancsi és Juliska meséjében. És hogy most mindjárt átváltozik majd minden, az elvarázsolt kastély és a kellemetlen idős nő. Ám csakhamar tapasztalnunk kellett, hogy az átváltozás nem fog végbemenni egyhamar, mert a nagynénénk megszólalt, Lolóhoz intézve szavait: — Tyúk, de cifrán járat az anyátok. Jobban tennétek, ha a szalag árát a takarékba raknátok! — A bácsi, úgy láttam, szólni akart valamit, de lenyelte. Lolón látszott, hogy közel van a síráshoz. Nagynénénk azzal bedirigált a szobába, ahol rendbetettük magunkat az utazástól. Az élet megtanított engem logikusan gondolkozni, és most már az előzményekből levonva a konzekvenciát, nem vártam több csodát. És csakugyan, a lakók lelke meglátszott a szobákon. A töröttlábú székek, a rongyos bőrdiván, a mérgesen rikácsoló, vedlett papagály, a törött szervisz, a felemás evőeszközök mint stílusosan illeszkedtek az általános összhangba. — Cochon, cochon, coqu’á e’ánt... — kiabált a papagáj utánunk... Majd egy recsegő, vén gramofont imitált, mely ott állt az egyik sarokban. Egyetlen oázis azonban, mely sokért megvigasztalt bennünket, az ebéd volt. A felszolgáló cseléd elég rendesnek látszott és az ételek bősége elég lett volna egy lakodalomba. A bácsiék, úgy látszik, szerették a jó konyhát. Az ebéd előtt nem tudtam megállni, hogy félre ne vonjam a bácsit. — Bácsi.... — szóltam. — A néniszé... az a Gunda bárónő?... — Hát persze, hogy az, — felelte,— ki volna más?... — És nem is csodálkozott a kérdésen. — De. .. de... — dadogtam. — Asztali imához — süvöltött bentről a néni hangja és mi helyet foglaltunk Lolóval. Ebédre vendégek is voltak. Egy nagyothalló, elhanyagolt öreg nő, aki Jetty néni névre »hallgatott« (ha nagyon kiabáltak), egy hosszú, fogatlan (úgy látszik ez családi vonás) Mefiszto kinézésű, vadászöltönyös férfi, a bárónő testvérbátyja, aki folyton ivott és két rosszul nevelt, 14—15 éves fiú, akik egyre a nyelvüket öltögették ránk és kenyérgolyóbisokkal dobáltak: a bárónő öccsei. Titokban azt reméltem, hogy nagynénémnek talán itt fog megnyilvánulni a fehér asztalnál a bárói mivolta, az evőeszközök kezelésében például, de ebben is csalódnom kellett. Az evőeszközöket marokra fogta, a levest szürcsölte, a csontokat hangosan szopogatta. A többiek is úgy tettek. Ebéd után visszavonultunk Lolóval, hogy írunk anyának. Egymásra néztünk, és mindkettőnknek reménytelenség tükröződött a szemében. — Várjunk még — javasoltam. — Talán később még történik valami... De nem sok történt, legfeljebb annyi, hogy a nyitott ablakon keresztül egyszerre császár körte repült a lábunk- hoz. ***+■ ! Kitekintettünk. Kint a kertben a körtefán Szaniszló ült, az idősebbik öccs és dézsmálta a körtét. Mikor meglátta rémült arcunkat, elnevette magát. — El ne áruljatok!. .. A néni úgy őrzi ezt a fát, mint egy sárkány. Így kell szerezni róla, ha gusztusotok támad rá... — De hát... hogy mered! — szóltam fuldokolva. — Nem hallod, hogy pöröl most is az udvaron!... — Nem kell arra sokat adni, amelyik kutya ugat, nem harap! — szólt a szeretetreméltó rokon. — Ha pár hétig itt lesztek, már föl se veszitek. Mi is megszoktuk. — Azzal, mint egy majom, eltűnt a fák között. Se a néni, se a bácsi nem mutatkozott többé, csak a vacsoránál. A vacsoránál a bácsi meglehetősen felöntött a garatra, a sógorával egyetemben, mire a néni eltűnt és sorsunkra hagyott. Ott ődöngtünk még Lolóval és hallgattuk a kutyák vonítását, a macskák nyivákolását és a békák koncertjét. Másnap reggel nagy lármára és csörömpölésre ébredtünk. És amint kitekintettünk, rémülten láttuk, hogy a néni, a tulajdon bárónői kezével, hatalmas pofonokat mér a kocsijának a képére. Lola sápadtan nézett rám. — Úgy látszik, harap is! — mormoltam. Egy percig csend volt, aztán újra elkezdődött a patába. A néni, a bárónő, úgy kiabált, mint egy halaskofa, de haragjának az éle, most már úgy látszik, a bácsi ellen fordult. Rémülten hallgatóztunk. A néni csapkodta az ajtókat, csörömpöltek a tányérok és röpködtek a szidalmak a bács fejéhez. Most a bácsi mély basszusa bőgött bele a csendbe: — Hát igenis! Ha a te rokonaid állandóan itt potyázhatnak az asztalomnál, az enyéimnek is jussa van hozzá. Szegény öcsém árváinak... Lolóra néztem és a kiterített levélpapírra. Mit írjunk anyusnak. Elszomorítsuk szegényt. Elrontsuk az örömét, az illúzióit? De viszont sohasem hazudtunk neki még. .. Ám abban a percben a lelki szemem előtt fölbukkant egy hegyesorru, kiváncsi arc, a postamesternő arca, amint melegített késsel óvatosan fölbontja a levelet... És ekkor írni kezdtem: »Drága, egyetlen kis anyánk! Elég kellemes utazás után megérkeztünk a d.-i állomásra, ahol már várt bennünket Tamási bácsi fogatja. Ő maga jött ki értünk. A lovak karcsúsága után ítélve, alighanem arabs lovak. Úgy röpítettek bennünket, mint a madár. Lolóval együtt élveztük a szabad természet ózondús levegőjét útközben. A bácsi igazi katona, egyenruhában volt, de apához egyáltalán nem hasonlít. A kastély valóságos régi lovagvár benyomását teszi az emberre. A történelem zománca és az idők patinája meglátszik rajta. Megismerkedtünk Gunda nénivel. Csakugyan ő Gunda bárónő. A kapuban várt minket és barátságosan mosolygott. Nem olyan, aminőnek elképzeltük, egészen más és még sokkal érdekesebb. Úgy állt ott a kapuban, mint egy Ceres. Igazi mithológiai alak (ezen lesz mit gondolkozni a postamesternőnek). Megdicsérte Loli harszalagját — ez igaz, nyilvánvaló füllentés volt, de hát csak nem fájdíthatom meg szegény anyus szívét — és aztán célzást tett holmi takarékbetétekre Loló szántára... (Ez igaz is volt, bár egészen más vonatkozásban!) A szobák stílusa egybevág a kastély külsejével. Minden antik bennük. A régi porcellánokból és ezüstből már hiányzik egy és más, de így is óriási értéket képviselnek — azt hiszem. Nagyon mulatságos a néni papagája (ezt különösen imponálónak gondoltam a postamesternő szempontjából, ha jól emlékszem, valami régi francia regényben fordult elő egyszer egy grófnő és egy papagájy) »aki« francia szavakat kiáltott felénk. (Ez hatásos lesz!) Az ebéd természetesen minden várakozáson felül való volt. Livres inas szolgált ki bennünket. (Nesze postamesternél) (Ej 3 Moszkva és a Hohenzollernek. Berlini levél- — Az orosz politika titkaiból- — Hogy lesz a mai Oroszország? - A lengyel-román szerződés. — Magyarország behálózása* Monarchista zászlóbontás Berlinben. — Harc a Hohenzollernekért Berlin, ápr. 29. (Saját levelezőnktől.) Az események homlokterében még egyre és úgy látszik, hosszabb időre, az orosz-német szerződés áll. Itthon nagy a dicsérők tábora, a külföldön egyre szaporodnak a kritikusok. Részben mert kevesebb van benne, amint gondolták, részben mert több. E változó hiteket élesen megvilágítja a következő értesülés, amelyet külföldi diplomáciai forrásból kaptam: — Az orosz politika, mondotta informálom, még mindig kettős képet mutat. Moszkva majd békés, majd háborús húrokat penget. Csicserin éppen az orosz politika érdekében majd fél a tartós békétől, majd remeg a háború gondolatától. Moszkvában, ahol most egy kitűnően szervezett és jeles tanítóerőkkel bőven ellátott tanfolyamon nevelik Új-Oroszország ifjú diplomatáit, a világ helyzetét egyre úgy állítják be, hogy mindkét véglet lehetséges, úgy a közeli háború, mint a hosszabb békés pihenő. Az örök béke fogalmát Oroszországban ma nem ismerik. Ebben a beállításban a német-orosz szerződés mint valami csillogó ékszer szerepel, mint Csicserin nagy politikai tudásának egyik műve, amelyet villámhárítóul lehet majd felhasználni veszedelmes konfliktusok napjaiban. Nagyon valószínű, hogy a szerződés értéke és becse fölött Csicserin és Stresemann más véleményen vannak. De hogy mind a ketten úgy vélik, hogy nagyszerű ütőkártya került a kezükbe, bizonyítja a meleg barátkozás. A lakoma, amelyet a német külügyi miniszter adott a szerződés aláírása után. Az üdvözlő táviratok és pohárköszöntők. Ezek a mellékesnek látszó apró jelenségek nyugtalanítják az európai diplomáciát és nem a szerződés maga. Abban nincs egy szó sem, amely vétkezne a béke gondolata ellen. — Nagy hiba volna úgy vélni, hogy a nagy konfliktusok ideje elmúlt. A Népszövetséghez fűzött remények sorra elhervadnak. Ma már alig merik hinni, hogy szeptemberben Genfben több eredményre jutnak, mint márciusban, és nagy a valószínűség, hogy Németország felvétele csak a jövő esztendőben történhet meg. Nem mondhatni, hogy időközben a Népszövetség gondolata hódítani fog a népek szívében. Érdekes például megfigyelni, hogy míg egyrészt a lengyel hivatalos politika nem mindennapos harcot vív úgy a fórumon, mint a kulisszák mögött, hogy bejusson a Népszövetség tanácsába, ugyanakkor a lengyel sajtó egyre hinti a bizalmatlanság magvát a hivatalosan annyira körülrajongott berendezkedés ellen Lengyelország be akar jutni a Népszövetség tanácsába, hogy új álását is felhasználja mai határai biztosítására, másrészt Lengyelország jól tudja, hogy zilált pénzügyei rendezésére immár csak egy mód és lehetőség van, nevezetesen a Népszövetség igénybe való vétele, de azért nap-nap után olvasható a lengyel sajtóban, hogy a büszke állam nem kér a Népszövetség felügyeletéből, már most tiltakoznak holmi idegen pénzügyi főbiztosság ellen és a Népszövet-