Budapesti Hírlap, 1926. július (46. évfolyam, 145–171. szám)

1926-07-01 / 145. szám

($ 192^1-1 G\ J/S'X^ ■ v ' 1 Budapest, 1926. XIVI. évfolyam^jSieglít: (Ára 2000 Kor) Csőtürtök, Julius 1. Budapesti Hírlap Megjelenik hétfő kivételével mindennap. OCHztUit árak a Egy hónapra 50.000 közöst, negyedért* 155.000 kiriaa Ausztriában egy példány éra hétköznap 50 Groobta, vasárnapot 40 Craachta Biyet számára kétfőSaaap 2000 kor. K&USldre as eUfisetéa kétaitveaa Birdotéaekot BaáapoaUn (tan ■tni— MnUUheca F^szerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelőn szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: Vili. ker., József-körút 5. sz. Telefonszámok: József 43, József 53, József 63, József 23—84. Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. A Bacher-ügy tanulságai. Budapest, jan. 30. Egy világhírű berlini egyetemi tanár a háború előtt előadást tartott itt Budapesten a részvényjogi reformkérdésekről. Azzal vezette be az előadását, hogy a részvénytársaság azok közé a problematikus létezők közé tartozik, amiket nehéz megérteni, még nehezebb körülhatárolni, de legnehezebb megrendszabályozni. Magyarországon ma milliók siratják a részvényekbe helyezett vagyonukat. Riesser professzornak igaza volt. Úgy, ahogy a részvénytársaságok ma szabályozva vannak, nehéz is megérteni. Lássuk a Bacher-féle sorstragédiát. Itt van a legvirágzóbb malomvállalatok egész sora, sok tízezer munkásnak adott kenyeret, a világháborúban nélkülözhetetlen tényező a gyomor jogrendjének fentartásában. A kéz, amely ezeket a malomkolosszusokat összetartotta, az agy, amely mindig hatalmasabb közgazdasági tényezőkké tette, a Bacheré volt. S Bacher ma előzetes letartóztatásban, uralmas közvigyázat s úgyszólván gondnoki kezelés alatt. • Mi ennek a méreteiben amerikai bukásnak az oka? Az ok kettős. Az egyik a spekuláció ördöge, mely egy hosszú élet reális munkáját a veszedelmes irrealitások korszerű szédületeibe ragad bele, a másik a mi részvényjogunk vérszegénysége. Csak három év történetére kell visszamennünk. Százával támadtak és hullottak el az alkalmi részvénytársaságok, amiket hétfőn megalapítottak, kedden elkezdték verni a reklám bűnös és hazug dobját s a szamárbőr pergésére csütörtökön a börzén ezrek dobálták oda esztelenül a pénzüket egy ismeretlen társaság részvényeiért, hogy talán péntekre már eljöjjön a fekete péntek. Ki ellenőrizte ezeket a részvénytársaságokat, ki ellenőrizte ezeket a részvénytársasági igazgató urakat? S áll-e ert a százezrek pénzét forgató részvénytársaságok ügyvitelénél az állam, a törvény azzal a hűséggel, amivel az állampolgárok vagyonát a mai nehéz világban oltalmazni kell, avagy vigyáznak s vigyázhatnak-e a részvénytársasági igazgató urak vakmerő, szédületes'ügyleteire, milliók vagyonával . könnyelműen' játszó kockajátékaikra a részvényesek? Nem! Senki sem vigyáz. Akik azt mondják, hogy a részvényes nem ar a házban, hanem a vállalkozásban csak a vendég vagy legjobb esetben a gazdasági házibarát szerepét tölti be, azoknak tökéletesen igazuk van, a részvényes csak az osztalék s a részvény tőzsdei kelendősége iránt érdeklődik, még a közgyűlésre sem megy el, csak akkor, ha a társaság a bukás szélére kerül, akkor összeverődnek egyszer s utoljára a mezei hadak. Ám ez igy van mindenütt. Ami azonban nincs mindenütt, az a törvény negligenciája, amely 1875-ben úri gesztus lehetett, ma azonban, 1926-ban már határos a nemzeti veszedelemmel s mi örömmel olvastuk a kormány tavaly nyári nyilatkozatát, mely a részvényjog reformját a törvényhozás egyik legsürgősebb feladatának jelentette ki és örömmel halljuk, hogy ez a nagy munka folyik is. Mert miről van szó, mi az, ami lehetővé teszi itt nálunk, , hogy a vakmerően spekuláló, hazárd igazgatókra komolyan senki sem vigyáz, hogy amíg száz korona közpénz elsikkasztójára börtön vár, addig a részvénytársaság vagyonát elspekuláló, autón járó, milliárdos igazgatókra — sok százan voltak s vannak is ilyenek — a törvény alig gondol? Az ok, ami a hasonló bukásokat, üzelmeket és üzleteket lehetővé teszi, az, hogy hiányos két törvényünk, a büntetés a kereskedelmi törvény. Egyenesen komikusan hat ma a büntetőtörvénykönyvnek az a rendelkezése, hogy a hűtlen kezelést az követi el, aki idegen vagyon kezelésével, gondozásával vagy felügyeletével van megbízva s ebben a minőségében annak, akinek érdekeit ] előmozdítani kötelessége, tudva és akarva vagyoni kárt okoz. Tudva és akarva? A Bacherok nem okoztak s nem okoznak tudva és akarva kárt, ezek — tudva és akarva — hasznot akarnak csinálni, de elborzasztóan vakmerő, ezrek és százezrek vagyonával szédületes merészséggel játszó spekulációval, ami sokszor sikerülhet, de mindig csak bűn a közvagyonkezelés szempontjából. A spekuláció lelke az üzletnek, nélküle nincs üzlet, de kockára vetni a társaság minden vagyonát, ez nem spekuláció, ez bűn. De mennyivel hiányosabb a kereskedelmi törvényünk. Az igazgatóságok s felügyelőbizottságok rendesen alig tekintenek be —a vezérigazgató, a monarca korlátlan ügyvitelébe. Törvény, mely valóságos ellenőrzés nélkül hagyja a társaságok ügyeit vivő igazgatókat s vezérigazgatókat, mely egyetlen revizorról se gondoskodik milliárdos s billiós idegen vagyonok kezelésénél, mely a mérleget áttekinthetetlen technikai ravaszságokkal az üzleti titkok sülyesztőjévé teszi, amely szerint az igazgatóság jogköre majdnem korlátlan, amely a felügyelőbizottságra lehetetlenül nagy s így be nem tartható ellenőrző feladatot tarni ahelyett, hogy feloszthatnák egymás között a vigyázó teendőit, törvény, amely a mérleg, a nyereséges veszteségszámla s üzleti jelentések formális megvizsgálásával is megelégszik, ahelyett, hogy külön revizorok, eskü alatt dolgozó revizorok elbírálása alá bocsátaná százezrek vagyonának ellenőrzését, amely a villámhárítóról elvadult spekulációkkal szemben sem gondoskodik, törvény, amely a kisebbségeknek nem ad jogokat, amely lehetővé teszi, hogy egyetlen, a részvények többségével rendelkező részvényes bűne, ostobasága vagy bravúrstiklijei nagyobb erő legyen, mint százezer kisebbségi részvényesé, ez nagy általánosságban a helyzet jogi képe. Bacher esete nagy intőjelül szolgálhat. Vegye elő végre a törvényhozás a magyar részvényjog korszerű megújítását. Részvényeken ment tönkre ez az ország, középosztálya a világháború zivatarain átmentett vagyonát a tőzsdén vesztette el. A Bacher-eset önkénytelenül eszünkbe juttatja a világ egyik leginagyobb jogászi tekintélyének, Iheringnek, ezt a híres mondását: „A részvénytársaság mostani alakjában a legtökéletlenebb, egyenesen közveszélyes intézménye jogunknak, a legtöbb szószerencsétlenség, ami közgazdasági életünkre zúdult, ebből a forrásból fakadt. Azok a pusztítások, amiket a részvénytársaság a magánvagyonban véghezvitt, kártékonyabbak annál, mintha tűzvész és árvíz, ínség és földrengés, háború és ellenséges hóditás esküdtek volna össze a nemzeti jólét tönkretételére." Divatos szóval kifejezve, szignálni kell részvényjogot. Az állam vagyonára ez eskü alatt szolgáló óriási hivatalnoki szervezet, aztán kormány, számvevőszék, parlament, sajtó vigyáz. De a nagy szindikátusok, trösztök, kartellek, konszernek korában ugyanekkora vigyázatot s ellenőrzést követelnek ezek a mamut-intézmények is, hiszen páncélszekrényeikben gyűl össze minden garasunk s bukásuk, sokszor százezrek bukását jelenti. Ha a részvénytár- Műkedvelői emlékek. írta Szász Károly. A színpad iránti előszeretetemet a múzsák már bölcsőmbe tették ajándékul. Az ilyen ajándék sokszor kegyetlennek bizonyul az élet során — én azonban, hála Istennek, kegynek éreztem mindig. Mert annyi örömöm, gyönyörűségem, boldogságom emléke fűződik a színházhoz, hogy ezeknek illatos rózsái mellett számba sem veszem sem azokat a megérdemelt töviseket, amikkel a kritika nekem szolgált, néhány darabom színrekerültekor, sem azokat, amiket viszont mint színházi kritikus bizony eléggé nagy számban, kaptam, a megkritizált szerzők, igazgatók, rendezők, színészek és színésznők s gyakran még ezek házastársai, le- és felmenő rokonai, sőt sógorai, komái és barátai részéről is. A színpad utáni rajongás engem már kora ifjúságomban — az elemi iskolázás rügyező tavaszán — a színházi törzsvendég pályájára vitt, úgy, hogyha a törzsvendégeket is ünnepelnék, e minőségemben már régen rám lehetett volna fektetni a félszázados jubileum vizes lepedőjét. De ugyanakkor, mikor színházba való belépéseimet megkézdeztem, fölébredt bennem a színpadi fellépés utáni vágy is — szóval a hallgató közönség nemleges szerepe helyett a szavaló színész tényleges dicsősége után sóvárogtam. Első, formaszerü műkedvelő szitu'....kedésem — 9 esztendős koromban játszódott le és pedig Halas városában, a Petőfi szép Kis-Kirkságjában — hová az én szivemlelkem is ..mindig, mindenhonnan visszavágyott". Együtt volt a nyári szünidőben egy csomó rokon gyerek s nagy lelkes közepette elhatároztuk műkedvelő előadás rendezését. Valami régi folyóiratból böngésztük elő a gyermekeknek szánt darabot, mely ezt a különös címet viselte: „Miért maradt el az országgyűlés?!" Cselekménye pedig az volt, hogy egy rakás gyerek országgyűlésbe akart játszani, ki is osztják a szerepeket — a társaság egyetlen leánytagját a „hölgykarzat" publikumának révén s meg — de mikor már éppen meg akarják nyitni az országgyűlést, valamelyikőjüknek eszébe jut, hogy senki nem tud közülök stenografálni, márpedig gyorsíró nélkül az ország....ülés nem viheti előre az ország dolgait, hiszen nincs aki megörökítse a honmentő szónoklatokat. A darab tehát azzal a méla akkorddal végződött, hogy mint annyi más szép álomnak, el kell maradnia az előre oly nagyszerűen elképzelt országgyűlésnek is. Egy évre a most említett debüt után az ország másik részében, a kies Dunántúl egyik kedves pusztáján, persze megint rokoni körben, zajlott le a műkedvelősködésem történetének második mozzanata. A darab ott is valami gyermekkönyvből került elő s németes ,érzelgősségtől csöpögő elme ez volt: Aranytű — vagy a szerénység jutalma. Itt a baj az volt, hogy ez a drámai alkotás — melyben elvont tulajdonságoknak: az örömnek, a hiúságnak, a kényeskedésnek és szerénységnek megszemélyesítői szerepeltek — kizárólag leányszereplők számára íródott.. Miután ébredező férfiúi önérzetem — ami a 10 esztendős korban rendesen nagyobb szokott lenni, mint a hatvanadik évben — nem engedte, hogy én, akár a művészet kedvéért is, leánnyá változzam, megváltoztattuk az ábrázolásomra bizott alakot s Öröm asszonyságol egészen egyszerűen átgyúrtuk Öröm úrrá. Műkedvelő társaságunk ezzel nagyobb hatalomnak bizonyult : hatalmas angol parlamentnél, amely egy szálló ige szerint tudvalévően mindent megtehet a világon, csak éppen leányból fiút nem tud csinálni. A színészekről azt szokták mondani, hogy aki egy pár cipőt elszaggat a színpadon, az már soha többé el nem tud szakadni a világot jelentő deszkáktól. A műkedvelőkről is el lehet mondani, hogy aki egyszer kapott olyan babérlevelet, amit nem krumpli-csuszpájzon nyújtanak felé — az többé nem tud szabadulni a színjátszás utáni vágytól. Talán konjugista diák voltam, mikor első alkalmam nyílt — az eddigi vidéki fellépések után— a főváros közönsége előtt is bemutatkoznom. Édesapámat kértük meg, hogy egyenesen a mi számunkra írjon darabot, s a mi, már kipróbált művészi egyériségtínkre szabja a szerepeket. A darab címe: A csonka honvéd volt — mely •../•zám valósággal bevonult az irodalomba is. Mert Dolinay Gyula közleményt kérve Hasznos Mulattató című ifjúsági lapja számára édesapámtól, ő hirtelenében ezt az akkor már „nagy sikerrel" színre került és csakugyan kedves, hazafias szellemű kis darabot adta oda, s az meg is jelent a lapban. Ekkorra már igazán elkoptattam egy pár cipőt a színpadi múzsa szolgálatában, s nemcsak hogy lehetetlennek éreztem a színházi dicsőséggel való szakítást, hanem kevesellettem a minden évben egyszer való fellépést. Miután azonban a betanulással járó műkedvelősködésnek az iskolai elfoglaltság és a szülői ház szigorú útját vágta volna, úgy segítettem a bajon, hogy mikor vasárnap délutánonként pajtásaimmal összejöttem — a szokásos „mit játszunk?" kérdésre mindig azt harsogtam válaszúl: „Színdarabot!“ Játszottunk is aztán úgyszólván hétrőlhétre, meg nem irt, de nem tanult, csupán olvasmányaink alapján — leginkább az akkor annyira divatos .Jules Verne regényei nyomán művészi lánglélekkel hirtelenében tervezett darabokat. Elhatároztuk például, hogy előadjuk az Utazás a föld körül 80 nap alatt című látványos színművet 12 képben. Egyelőre mindig csak két képet beszéltünk meg, és akárhányszor adtuk elő ezt a darabot, sohasem mentünk tovább, mint az utazó angol Fogg Phileas első állomásáig, Londontól Suez ig. A látványosság aztán abból állott, hogy az első képben, amely a londoni Reform Klub nagytermében játszódik le, hol a merész fogadás történik, a földnek 80 nap alatt leendő körülutazására vonatkozólag — mi az asztalra kiraktuk földgömbünket s rajzeszközeinket, a falra kiszögeztünk néhány térképet. A második képben pedig a suezi kikötő szimbolizálására a háttérben elhelyeztünk egy mosóteknőt, közepébe beállítottunk egy hosszúnyelű söprűt, arra ráerősítettünk egy annyira mennyire tiszta lepedőt — s ebben az alkotmányban ifjúi fantáziánk egyszerre hatalmas vitorlás tengeri hajót láttatott velünk. A szerepeket csak nagyjából állapítottuk meg, a szöveget — commedia dell’ arte módjára — a teremtő erő pillanatnyi ihletére bíztuk, amely rendszer a súgót, ezt a máskülönben fontos színpadi intézményt, hála Istennek feleslegessé tette. Előadtunk mi így Jules Verne nyomán — kinek regényeit akkor forditgatta édesapám a Nagy Miklós bátyánk népszerű Vasárnapi Újságja számára —, egy egész rakás kalandos drámát. Mostanában a serdülő ifjúság a Verne-regények helyett inkább detektív-történeteket szeret olvasni, pedig nem jól teszi. Ezek károsan izgatnak, erkölcsileg nem jó hatással vannak a fejlődő lélekre —amazok, ha felgyújtották is képzeletünket, ez a tűz nem volt pusztító, csak jótékonyan melegítő, s bizonyos, hogy földrajzi, természettudományi, technikai tudásunk A Budapesti Hírlap mai száma 16 oldal.