Budapesti Hírlap, 1926. július (46. évfolyam, 145–171. szám)

1926-07-02 / 146. szám

n 1926 július 2. (146. sz.) Budapesti Hírlap letben szombaton és vasárnap tartják meg a jelölő gyűlést. A jelöltek személyére nézve még nem történt véglegesen megál­lapodás s így ennek tudható be, hogy számbajöhető jelöltek egész tömegét kom­binálják a két mandátumra. A szombati és vasárnapi jelölő gyűléseken történik ál­lásfoglalás a jelöltek mellett. A Zooban. Irta Nagy Emil. London, jan. 26. Aki még nem látta Londont soha az életben, annak azt tanácsolom, hogy ne most jöjjön ide, hanem majd csak akkor, ha elmúlt a szénsztrájk. Mert London fő érdekessége, a napsütötte, virágos csoda­parkok ellenképe gyanánt, az éjjeli Lon­don elképzelhetetlenül pazar, tarka-barka fényországa, amikor az ember, megállva egy-egy ponton, egyszerre 200—300 nagy­méretű, ötletes és sokszínű mozgó, kivilá­­gí­tott reklámképet lát, amelyek egybefolyva az utcai lámpások fényével, tündérkert ra­gyogásába borítják a hatalmas ember- és kocsitömeget, amelyek lent az utcákon to­longanak. Ez feledhetetlen élmény — más­kor. De most mindennek nyoma sincs. Most éjszaka London — fekete. Olyan a különbség, mintha egy pazar ruhájú szín­padi csillag gyászruhába öltözik. Szinte kellemetlen ez a fekete éjjeli London an­nak, aki megszokta a másikat, a régit, a fényeset. A szénbizottság — amely most itt működik s amely név puszta említése is rossz emlékeket kelt föl bennem — szi­gorúan betiltott minden fölösleges fényt. Kártyákra osztogatják a szenet, s ki van mérve kinek-kinek a maga porciója. Fur­csa dolog ez olyan országban, amelyik szén­ben duslakodik más időkben. Nagyon ne­héz heteket él át most a birodalom. Mély­séges harc folyik a háttérben a sztrájkoló bányászok vezérei s a Parlament és alkot­mányos kormány között. Olyan harc ez, amikor életre-halálra küzdők eloltják a szobában a lámpást, s nem lehet ugyan látni az egymást halálra keresőket, de mégis a tompa zaj, a zihálás s egy-egy kitörő káromkodás jelzik, hogy mi törté­nik ott benn. Detektívregényekben szok­tak leírni ilyen félnéma csatákat sötét szobákban. Vasárnap egy nagyműveltségü grófné hivott meg lunch-re s el voltam arra ké­szülve, hogy ott nagy társaságot találok. De amikor az előszobában semmi nyomát se láttam más vendégnek, zavarba jöttem, hogy hátha eltévesztettem a napot A szoba­lány eloszlatta a kétséget, de megmondta, hogy csak én magam vágyóik meghíva s a háziasszonnyal és a húgával hármasban leszünk. Kiderült a helyzet oka: valami félreértés következtében nem kaptak ele­gendő széncédulát, s miután anélkül egy darab szenet se kaphattak, gázforralón ké­szült az ebéd s ilyen módon sok vendéget nem lehetett meghívni.. . Hogy ilyen hely­zet Londonban állhat elő, az Urnák 1926. esztendejében, annak a lehetősége eddig túlhaladta emberi fantáziámat, s ez a kis élmény kiáltóbban hirdeti minden újság­cikknél, hogy mégis csak nagy­ baj a bányász­sztrájk. A kurta ebéd után hosszan elbeszélget­tünk, amelynek végén azt indítványozta a háziasszony, hogy menjünk ki az állat­kertbe, amit az angolok röviden Zoo-nak mondanak, mert hisz ők mindent megrö­­vidítenek. — Szent Isten, csak azt „ne“! — kiél­ték föl, pesti vasárnap délutánra berende­zett agyam által dirigáltam — Nem szere­tem a vasárnap délutáni állatkerti tömeget. — Ohe, miszter de Nazsi, nem jó ma­lomban méltóztatik őrölni, — oktatott ki a háziasszony. — Rosszul tette, hogy hétköznap m­él­­tóztatott kimenni oda, mert előkelő angol ember csak vasárnap délután jár a Zoo­­ba, éppen mert nem akarja néptömeg kö­zepén élvezni London főbüszkeségét. No de most már igazán nem értettem a dolgot. Hát a tömeg itt hétköznap jár állatkertbe s vasárnap délután járnak oda az előkelők? Cigány­kereket hánytak lel­kemben eddigi begyökeresedett fogalmaim De azután megértettem mindent. Az állat­­kert nem állami vagy városi intézmény, hanem egy óriási társaságé sok-sok taggal. A társaság tagjai kimondták, hogy vasár­nap délután, amikor legjobban ráérnek, ők és ismerőseik akarják élvezni az állatker­tet, tömeg nélkül, s akkor oda senki más élő ember nem mehet be, mint csak az, aki valamely tag útján ilyen jegyet szerez magának. Ilyen jegyei voltak a háziasz­­szonynak. Csakugyan, künn egy egészen választékos közönséget találtunk. — De hát, hogy lehet ez? Nem dühön­­genek ezért a demokratikus elemek, élükön a szocialista képviselőkkel? — Micsoda címen dühönghetnének, — méltatlankodott az angol dáma. — Az állatkerti társaság autonóm testü­let, s abba nincs beleszólása se kormány­nak, se városi tanácsnak, hogy a társaság miképpen gyakorolja autonóm jogait. Leg­feljebb törvénnyel lehetne utasítani arra a társaságot, hogy nyissa meg az állatkert kapuit vasárnap délután a tömegnek, de ilyen bizarr törvényt se kormány, se kép­viselők nem indítványoznak. Furcsa ország ez, ahol viszont majd­nem minden kórházat a jómódú társa­dalmi elemek tartanak fenn, a­nélkül, hogy az állam vagy­ a város egy pennyvel is járulna fentartásukhoz. Ezek az angolok tudják, hogy hogyan lehet szépen és ura­san élni át az életet, de azt is tudják, hogy ennek meg van a maga ára, s ettől se riadnak vissza! Hogy ez a londoni állatkert micsoda pa­zar valami, azt alig lehet elképzelni! Szinte elfogott a vagy kis gyermekeim, s a jó embereim otthoni kis gyereki után, micsoda boldogság lenne azokat itt látni! Van egy külön majom­hegy, s azon össze­vissza ugrál vagy ötven majom. De felnőtt embernek is tanulságos dolog mindaz, amit ott láthat. Különösen én jól jártam, mert a kedves grófnőm bemutatott egyik állatkerti főhivatalnok feleségének, aki azután szakavatott módon mutogatta meg ennek a pazar gazdagságú helynek a fő ékességeit. Elmondta, hogy a majmok éjjelenként tropikus meleget kapnak, úgy, mintha mi otthon beülünk a Rudas-fürdő száraz gőzkamrájába. Egy villámlámpát találtak ki, ami kvarckövön át olyan me­leget áraszt, ami éppen úgy hat a maj­mokra, mint a tropikus meleg, s ettől aztán kutya jókedvük lesz, s megizmosodnak . . . Nagy és új büszkesége az állatkertnek egy indiai fehér elefánt. Ennek érdekes története van: Indiában a fehér elefánt szent állat a benszülöttek szemében, a­melyhez nem szabad másnak hozzányúlni, csak igazhitű hindunak. Ha más hozzányúl, megöli a népharag, s így sokáig nem is volt fehér elefántja a londoni állatkertnek. De az angol a békés és sikeres megegyezé­sek barátja. Hosszú tárgyalások után meg­egyeztek az illető hindu törz­zsel, (Bur­­mese a nevük), hogy engedjenek elhozni egy fehér elefántot, azzal a feltétellel, hogy vele jön öt darab benszülött is, akik vigyáz­nak arra, hogy a szent állatot más ne etet­hesse, senki más hozzá­­ ne nyúlhasson. Ezek csakugyan mindig körülötte vannak, s miután egy elefántra öt ápoló nagy lét­szám, úgy látom, hogy ez az öt hindu na­gyon jó, kényelmes hivatalt nyert el. Fé­lek, hogy levelet kapok hazulról, hogy mi­után ismerem a főhivatalnok feleségét, ki­vételes protekcióból üresedés esetén nem szerezhetnek-e a levél írójának fehér ele­fántot őrző póthindu címmel ilyen kényel­mes állást, valami jófajta fizetési osztály­ban, ha nem is éppen „méltóságos" rang­gal? . . . Nagy kincs egy 25 láb hosszú kígyó is, állítólag leghosszabb a világon, még egy magyar költségvetési vitánál is hosszabb. Ez is nagyon unalmas teremtmény, akár­csak az a vita, mindig alszik. A velszi her­ceg hozta magával földkörüli útjából, amely földkörüli út alatt az angol domí­niumok bejárását kell érteni. Ilyen méretű közigazgatási bejárás se ártana a magyar­nak, micsoda napidijak járnának ezért! .. . Egészen kivételes fénypont egy Tigon (teigon). Ilyet se láttam még soha. Egy in­diai maharadzsa küldte. Ez a Tigon olyan állat, hogy a papája tigris volt s a ma­mája oroszlán s a maharadzsa sokat kín­lódott velük, míg összehozta őket szerelmi találkozóra. Olyan ragadozó öszvér-féle. A színe oroszlán s csak a lábain vannak tigrissávok s annak ellenére, hogy hím, le­maradt róla az oroszlánsörény, de a já­rása oroszlános. Azt mondják, hogy nehéz tovább tenyészteni, mert ha a tigon tigris­sel nősül, az utódok egészen tigrisek lesz­nek s ha oroszlánnal párosul, a szerelem gyümölcse egészen oroszlán leend, nem tud megmaradni a fajtája a középúton, hanem valamelyik irányban elcsatlakozik a töb­biekhez, mint egy pártonkivüli, kormány­támogató vérbeli ellenzéki honatya. (Nem Meskó Zoltánra gondolok.) Ezzel a sok gyönyörű állattal veteked­nek az állatkert virágai s az a távolba ellá­tás, amelyik az uzsonnázó terrasztól a Regent-park napsütötte messzeségben el­terülő fáira és pázsitjára nyílik. Négyen ültünk együtt, a grófnéval, a nővérével s az állatkerti főhivatalnok fiatal feleségé­vel. Oda jött egy öreg, tisztes úri nő s pon­tosan megtudtam, hogy ő 71 éves, míg a másik 25 éves. Szeretettel üdvözölték egy­mást. — „She is four grand mother isn't she?“ (ugy­e, nagyanyja?) — kérdeztem a fiatal úri nőt. — „No she is my sister“ (nem, hanem a nővérem) — felelte ő kedves mosollyal Én ugy tettem, mintha jó viccnek vettem volna a feleletet s előzékenyen megnevet­tem, hálából a kalauzolásért. De igazán majdnem kiesett a teás­ csésze a kezemből, amikor megmagyarázták, hogy a felelet nem tréfa, mert a 71 éves úri nőnek s a 25 évesnek közös atyjuk volt, de az egyik első házasságból s a másik harmadik há­zasságból született 46 év különbözettel. Ez már valami! A grófnő tudta, hogy nálam is legidősebb leányom és legfiatalabb fiam között 26 év korkülönbség van s biztatóan tekintett reám . .. Nem, nagyon köszönöm, 46 év különbség, ennyire még nem lettem angol ... Az olasz vívók elutaztak. Az olasz vívógárda tegnap délután a trieszti gyárvonattal elutazott Budapestről. A Vivó szövetség vezetői, az olasz követség, a budapesti fasiszták és Santelli Italo lo­vag két fiával együtt kísérte őket a vasút­állomásra. Az indulás előtt néhány perc­cel az olasz vendégek megéljenezték a je­lenlevőket s mikor elindult a vonat, rázen­dítettek a Giovinezza-ra, a fasiszta indu­lóra. A budapesti olasz kolónia levette ka­lapját, némán előre tartotta jobb karját és a fasiszták ez üdvözletével meghatóan bú­csúzott honfitársaitól. Az olaszok különben a verseny óta eltelt másfél nap alatt megvigasztalód­tak. Már nem okolták a versenybíróságot veresé­gükért s csak azt sajnálták, hogy Puliti nem jött el, mert — szerintük — őneki kellett volna elsőnek lenni és Sarocchinak pedig másodiknak, ha az epeversenyben meg nem rándítja karját és résztvehet a versenyen, így estek el ők— mondják az Európa-kardbajnokságtól. Mazzini képviselő, az olasz vívószövet­­ség elnöke egyébként még a mérkőzés so­rán fölkereste Gombos Sándort, akinek győzelme akkor már bizonyos volt, mele­gen üdvözölte s úgy neki, mint a körü­lötte állóknak ezt mondotta: — Teljes elismeréssel kell szólanom ki­váló vívóképességeiről és lovagias maga­tartásáról. Gratulálok a nagyszerű ered­ményhez önnek, a magyar nemzetnek pe­dig ehhez a bámulatos közönséghez. Mazzini és Anselmi Elutazásuk előtt munkatársunk beszél­getett az olasz vivők két vezető egyé­niségével. Giuseppe Mazzini olasz kép­viselő, az olasz vivószövetség elnöke ez, és Carlo Anselmi, a hétfői epeverseny második helyezettje, aki Mazzinival együtt társai között mindenesetre a legtöbb ma­gyar szimpátiát szerezte. Mind a ketten szí­vesen fogadják munkatársunkat. Mazzini elnök a következőket mondotta nekünk: — A kardverseny eredményét tekintve, elsősorban is azt kell figyelembe venni, hogy az olasz csapat nem volt teljes, nem volt itt Pulitti, Sarocchi pedig eljött ugyan, de a karját nem tudja használni. Úgy a magyar, mint az olasz vívóknak egyhangú a véleménye, hogy a zsűri nem egyszer té­vedett. A valóságban tehát semmiesetre sem volt akkora különbség a két csapat tagjai között, mint azt a hivatalos számok mutat­ják és ha egyáltalában volt különbség a magyar és az olasz vivők klasszisa között, amit egyébként tagadunk, mindenesetre csakis minimális különbségről lehet szó. — Gombos igen jó vivő, nagy tehetség, de az a benyomásunk, hogy segítette a sze­rencse is. Berti ezredesről nem is szólva, jobb és legelsőrangu vívónak tartjuk Ga­­rayt, akinél különösen tiszta akcióit becsül­jük. Vele egyrangu vivő Rády ezredes. Tóth dr.-nak kivált a riposztjai nagyszerűek, igen világos akciókkal dolgozik és meg kell róla állapítani, hogy abszolút lovagias vivő. Ezeknek az uraknak, Garaynak, Rádynak, Tóthnak elégszer volt alkalmuk ugyanazt a sorsot tapasztalni, mint amiben nekünk is volt részünk. — Petschauer jó erő, nagy jövője van. Támadásaiban csúcsosodik ki képessége. Csodálatos gyorsasággal dolgozik. Glykais ezúttal nyilván nem mutatott igazi formát, de ő is kétségtelenül nagyszerű vívő. Nagy meglepetés volt részünkre, hogy Mészáros és Kovács kimaradt a döntőből, mert mind a ketten beleszólhattak volna a végső küz­delembe. Arra a kérdésünkre, hogy kit tart a ver­seny résztvevői közt a legjobb vívónak, Mazzini elnök kitérő választ adott: — Annyit mondhatok — felelte, — hogy m­i idegen földön küzdöttünk és szokatlan volt számunkra a nagy közönség is, hiszen nálunk korántsem szokott ilyen nagyszámú közönség egybegyűlni a vívóversenyeken. Az egész küzdelem mindvégig nagyon két­séges volt és teljesen tévedésmentes ítélke­zés bizonyára nem egészen ilyen eredményt hozott volna létre." Mindenesetre büszkék lehetünk arra mi is, csakúgy, mint önök, hogy úgy a győzök, mint a „legyőzöttek" a nagy mérkőzésről, olyan vívósportot produkáltak, amelyhez fogható nincs a világon. Az a kis zavaró mo­­mentum pedig, hogy tegnap tévedések tör­téntek, semmiesetre sem fogja befolyásolni a két nemzet vívóinak a barátságát és még kevésbbé azt a szükségszerű együttműködé­sét a két országnak, amely együttműködés a békét és a civilizációt szolgálja. Most megkérjük Mazzini elnököt, hogy miután ilyen részletesen szólott a m­i ví­vóinkról, mondja el véleményét az olasz vívókról is. — Szívesen, de erről nem igen fogok so­kat mondani, mert akire hivatkozom, az nem jelent meg. A többiek pedig. Bini, Maricco, Berlinetti, Sarocchi mind egyenlő erejűek és csak pillanatnyi diszpozíciójuk folytán alakult ki köztük a sorrend.­­ A tegnapi mérkőzés eldőlt, de ez nem jelenti a felsőbbrendűség eldöntését is. Ezzel fejezi be Mazzini az intervjút, majd az éppen odalépő Anselmit néhány szóval tájékoztatja, hogy körülbelül mit mondott az olasz vivőkről. Anselmi bólint s aztán mosolyogva helyet foglal, készen az interv­­júra.* A népszerű Carlo, ellentétben Mazzinival, gyorsan válaszol a kérdésekre, csak úgy re­pül a szó a szájáról: — A zsűri, amelynek magam is tagja vol­tam, olyan döntéseket szavazott meg, ame­­lyek sokszor hibásak voltak, de viszont el kell ismerni, hogy tévedései hol ide, hol oda hajlottak. Nem hiszem, hogy a győztes Gombos lenne — minden kiválósága mel­lett is — a legjobb vívó a résztvevők kö­zött, de igen jó napja volt. A magyarok közül a legjobbnak Rádyt és Garayt tartom. Petschauernek csodálatos temperamentuma van, de nem perfekt vivő. Tóth jó vívó, de nemcsak az ellenfeleivel küzd, hanem a korával is, ezenkívül pedig, gondolom, fá­radt is volt. No és mindezek fölött a zsűri is „nyomta". Glykais idegei nem állták vé­gig a verseny fáradalmait. Az olasz vivők­ről csak annyit, hogy ha Pulitti itt van, biztosan ő lett volna az első — No és miért nem jött el, ha olyan biz­tosra mehetett volna? — vetjük közbe. — Mert beteg. No, ne mosolyogjon, ké­rem, — ezt már Anselmi is nevetve mondja — komolyan mondom, hogy beteg. — A rosszmájuak azt mondják, hogy azért nem jött el, mert tarott a versenytől. — Magunk is ezt hittük és táviratban arra kértük Gonzaga tábornokot, mondja meg Puliitinak, hogy feltétlenül jöjjön el. Triesztből küldtük ezt a táviratot Gonza­­gának és itt Budapesten kaptuk meg sióla- 3

Next