Budapesti Hírlap, 1926. július (46. évfolyam, 145–171. szám)
1926-07-02 / 146. szám
n 1926 július 2. (146. sz.) Budapesti Hírlap letben szombaton és vasárnap tartják meg a jelölő gyűlést. A jelöltek személyére nézve még nem történt véglegesen megállapodás s így ennek tudható be, hogy számbajöhető jelöltek egész tömegét kombinálják a két mandátumra. A szombati és vasárnapi jelölő gyűléseken történik állásfoglalás a jelöltek mellett. A Zooban. Irta Nagy Emil. London, jan. 26. Aki még nem látta Londont soha az életben, annak azt tanácsolom, hogy ne most jöjjön ide, hanem majd csak akkor, ha elmúlt a szénsztrájk. Mert London fő érdekessége, a napsütötte, virágos csodaparkok ellenképe gyanánt, az éjjeli London elképzelhetetlenül pazar, tarka-barka fényországa, amikor az ember, megállva egy-egy ponton, egyszerre 200—300 nagyméretű, ötletes és sokszínű mozgó, kivilágított reklámképet lát, amelyek egybefolyva az utcai lámpások fényével, tündérkert ragyogásába borítják a hatalmas ember- és kocsitömeget, amelyek lent az utcákon tolonganak. Ez feledhetetlen élmény — máskor. De most mindennek nyoma sincs. Most éjszaka London — fekete. Olyan a különbség, mintha egy pazar ruhájú színpadi csillag gyászruhába öltözik. Szinte kellemetlen ez a fekete éjjeli London annak, aki megszokta a másikat, a régit, a fényeset. A szénbizottság — amely most itt működik s amely név puszta említése is rossz emlékeket kelt föl bennem — szigorúan betiltott minden fölösleges fényt. Kártyákra osztogatják a szenet, s ki van mérve kinek-kinek a maga porciója. Furcsa dolog ez olyan országban, amelyik szénben duslakodik más időkben. Nagyon nehéz heteket él át most a birodalom. Mélységes harc folyik a háttérben a sztrájkoló bányászok vezérei s a Parlament és alkotmányos kormány között. Olyan harc ez, amikor életre-halálra küzdők eloltják a szobában a lámpást, s nem lehet ugyan látni az egymást halálra keresőket, de mégis a tompa zaj, a zihálás s egy-egy kitörő káromkodás jelzik, hogy mi történik ott benn. Detektívregényekben szoktak leírni ilyen félnéma csatákat sötét szobákban. Vasárnap egy nagyműveltségü grófné hivott meg lunch-re s el voltam arra készülve, hogy ott nagy társaságot találok. De amikor az előszobában semmi nyomát se láttam más vendégnek, zavarba jöttem, hogy hátha eltévesztettem a napot A szobalány eloszlatta a kétséget, de megmondta, hogy csak én magam vágyóik meghíva s a háziasszonnyal és a húgával hármasban leszünk. Kiderült a helyzet oka: valami félreértés következtében nem kaptak elegendő széncédulát, s miután anélkül egy darab szenet se kaphattak, gázforralón készült az ebéd s ilyen módon sok vendéget nem lehetett meghívni.. . Hogy ilyen helyzet Londonban állhat elő, az Urnák 1926. esztendejében, annak a lehetősége eddig túlhaladta emberi fantáziámat, s ez a kis élmény kiáltóbban hirdeti minden újságcikknél, hogy mégis csak nagy baj a bányászsztrájk. A kurta ebéd után hosszan elbeszélgettünk, amelynek végén azt indítványozta a háziasszony, hogy menjünk ki az állatkertbe, amit az angolok röviden Zoo-nak mondanak, mert hisz ők mindent megrövidítenek. — Szent Isten, csak azt „ne“! — kiélték föl, pesti vasárnap délutánra berendezett agyam által dirigáltam — Nem szeretem a vasárnap délutáni állatkerti tömeget. — Ohe, miszter de Nazsi, nem jó malomban méltóztatik őrölni, — oktatott ki a háziasszony. — Rosszul tette, hogy hétköznap méltóztatott kimenni oda, mert előkelő angol ember csak vasárnap délután jár a Zooba, éppen mert nem akarja néptömeg közepén élvezni London főbüszkeségét. No de most már igazán nem értettem a dolgot. Hát a tömeg itt hétköznap jár állatkertbe s vasárnap délután járnak oda az előkelők? Cigánykereket hánytak lelkemben eddigi begyökeresedett fogalmaim De azután megértettem mindent. Az állatkert nem állami vagy városi intézmény, hanem egy óriási társaságé sok-sok taggal. A társaság tagjai kimondták, hogy vasárnap délután, amikor legjobban ráérnek, ők és ismerőseik akarják élvezni az állatkertet, tömeg nélkül, s akkor oda senki más élő ember nem mehet be, mint csak az, aki valamely tag útján ilyen jegyet szerez magának. Ilyen jegyei voltak a háziaszszonynak. Csakugyan, künn egy egészen választékos közönséget találtunk. — De hát, hogy lehet ez? Nem dühöngenek ezért a demokratikus elemek, élükön a szocialista képviselőkkel? — Micsoda címen dühönghetnének, — méltatlankodott az angol dáma. — Az állatkerti társaság autonóm testület, s abba nincs beleszólása se kormánynak, se városi tanácsnak, hogy a társaság miképpen gyakorolja autonóm jogait. Legfeljebb törvénnyel lehetne utasítani arra a társaságot, hogy nyissa meg az állatkert kapuit vasárnap délután a tömegnek, de ilyen bizarr törvényt se kormány, se képviselők nem indítványoznak. Furcsa ország ez, ahol viszont majdnem minden kórházat a jómódú társadalmi elemek tartanak fenn, anélkül, hogy az állam vagy a város egy pennyvel is járulna fentartásukhoz. Ezek az angolok tudják, hogy hogyan lehet szépen és urasan élni át az életet, de azt is tudják, hogy ennek meg van a maga ára, s ettől se riadnak vissza! Hogy ez a londoni állatkert micsoda pazar valami, azt alig lehet elképzelni! Szinte elfogott a vagy kis gyermekeim, s a jó embereim otthoni kis gyereki után, micsoda boldogság lenne azokat itt látni! Van egy külön majomhegy, s azon összevissza ugrál vagy ötven majom. De felnőtt embernek is tanulságos dolog mindaz, amit ott láthat. Különösen én jól jártam, mert a kedves grófnőm bemutatott egyik állatkerti főhivatalnok feleségének, aki azután szakavatott módon mutogatta meg ennek a pazar gazdagságú helynek a fő ékességeit. Elmondta, hogy a majmok éjjelenként tropikus meleget kapnak, úgy, mintha mi otthon beülünk a Rudas-fürdő száraz gőzkamrájába. Egy villámlámpát találtak ki, ami kvarckövön át olyan meleget áraszt, ami éppen úgy hat a majmokra, mint a tropikus meleg, s ettől aztán kutya jókedvük lesz, s megizmosodnak . . . Nagy és új büszkesége az állatkertnek egy indiai fehér elefánt. Ennek érdekes története van: Indiában a fehér elefánt szent állat a benszülöttek szemében, amelyhez nem szabad másnak hozzányúlni, csak igazhitű hindunak. Ha más hozzányúl, megöli a népharag, s így sokáig nem is volt fehér elefántja a londoni állatkertnek. De az angol a békés és sikeres megegyezések barátja. Hosszú tárgyalások után megegyeztek az illető hindu törzzsel, (Burmese a nevük), hogy engedjenek elhozni egy fehér elefántot, azzal a feltétellel, hogy vele jön öt darab benszülött is, akik vigyáznak arra, hogy a szent állatot más ne etethesse, senki más hozzá ne nyúlhasson. Ezek csakugyan mindig körülötte vannak, s miután egy elefántra öt ápoló nagy létszám, úgy látom, hogy ez az öt hindu nagyon jó, kényelmes hivatalt nyert el. Félek, hogy levelet kapok hazulról, hogy miután ismerem a főhivatalnok feleségét, kivételes protekcióból üresedés esetén nem szerezhetnek-e a levél írójának fehér elefántot őrző póthindu címmel ilyen kényelmes állást, valami jófajta fizetési osztályban, ha nem is éppen „méltóságos" ranggal? . . . Nagy kincs egy 25 láb hosszú kígyó is, állítólag leghosszabb a világon, még egy magyar költségvetési vitánál is hosszabb. Ez is nagyon unalmas teremtmény, akárcsak az a vita, mindig alszik. A velszi herceg hozta magával földkörüli útjából, amely földkörüli út alatt az angol domíniumok bejárását kell érteni. Ilyen méretű közigazgatási bejárás se ártana a magyarnak, micsoda napidijak járnának ezért! .. . Egészen kivételes fénypont egy Tigon (teigon). Ilyet se láttam még soha. Egy indiai maharadzsa küldte. Ez a Tigon olyan állat, hogy a papája tigris volt s a mamája oroszlán s a maharadzsa sokat kínlódott velük, míg összehozta őket szerelmi találkozóra. Olyan ragadozó öszvér-féle. A színe oroszlán s csak a lábain vannak tigrissávok s annak ellenére, hogy hím, lemaradt róla az oroszlánsörény, de a járása oroszlános. Azt mondják, hogy nehéz tovább tenyészteni, mert ha a tigon tigrissel nősül, az utódok egészen tigrisek lesznek s ha oroszlánnal párosul, a szerelem gyümölcse egészen oroszlán leend, nem tud megmaradni a fajtája a középúton, hanem valamelyik irányban elcsatlakozik a többiekhez, mint egy pártonkivüli, kormánytámogató vérbeli ellenzéki honatya. (Nem Meskó Zoltánra gondolok.) Ezzel a sok gyönyörű állattal vetekednek az állatkert virágai s az a távolba ellátás, amelyik az uzsonnázó terrasztól a Regent-park napsütötte messzeségben elterülő fáira és pázsitjára nyílik. Négyen ültünk együtt, a grófnéval, a nővérével s az állatkerti főhivatalnok fiatal feleségével. Oda jött egy öreg, tisztes úri nő s pontosan megtudtam, hogy ő 71 éves, míg a másik 25 éves. Szeretettel üdvözölték egymást. — „She is four grand mother isn't she?“ (ugye, nagyanyja?) — kérdeztem a fiatal úri nőt. — „No she is my sister“ (nem, hanem a nővérem) — felelte ő kedves mosollyal Én ugy tettem, mintha jó viccnek vettem volna a feleletet s előzékenyen megnevettem, hálából a kalauzolásért. De igazán majdnem kiesett a teás csésze a kezemből, amikor megmagyarázták, hogy a felelet nem tréfa, mert a 71 éves úri nőnek s a 25 évesnek közös atyjuk volt, de az egyik első házasságból s a másik harmadik házasságból született 46 év különbözettel. Ez már valami! A grófnő tudta, hogy nálam is legidősebb leányom és legfiatalabb fiam között 26 év korkülönbség van s biztatóan tekintett reám . .. Nem, nagyon köszönöm, 46 év különbség, ennyire még nem lettem angol ... Az olasz vívók elutaztak. Az olasz vívógárda tegnap délután a trieszti gyárvonattal elutazott Budapestről. A Vivó szövetség vezetői, az olasz követség, a budapesti fasiszták és Santelli Italo lovag két fiával együtt kísérte őket a vasútállomásra. Az indulás előtt néhány perccel az olasz vendégek megéljenezték a jelenlevőket s mikor elindult a vonat, rázendítettek a Giovinezza-ra, a fasiszta indulóra. A budapesti olasz kolónia levette kalapját, némán előre tartotta jobb karját és a fasiszták ez üdvözletével meghatóan búcsúzott honfitársaitól. Az olaszok különben a verseny óta eltelt másfél nap alatt megvigasztalódtak. Már nem okolták a versenybíróságot vereségükért s csak azt sajnálták, hogy Puliti nem jött el, mert — szerintük — őneki kellett volna elsőnek lenni és Sarocchinak pedig másodiknak, ha az epeversenyben meg nem rándítja karját és résztvehet a versenyen, így estek el ők— mondják az Európa-kardbajnokságtól. Mazzini képviselő, az olasz vívószövetség elnöke egyébként még a mérkőzés során fölkereste Gombos Sándort, akinek győzelme akkor már bizonyos volt, melegen üdvözölte s úgy neki, mint a körülötte állóknak ezt mondotta: — Teljes elismeréssel kell szólanom kiváló vívóképességeiről és lovagias magatartásáról. Gratulálok a nagyszerű eredményhez önnek, a magyar nemzetnek pedig ehhez a bámulatos közönséghez. Mazzini és Anselmi Elutazásuk előtt munkatársunk beszélgetett az olasz vivők két vezető egyéniségével. Giuseppe Mazzini olasz képviselő, az olasz vivószövetség elnöke ez, és Carlo Anselmi, a hétfői epeverseny második helyezettje, aki Mazzinival együtt társai között mindenesetre a legtöbb magyar szimpátiát szerezte. Mind a ketten szívesen fogadják munkatársunkat. Mazzini elnök a következőket mondotta nekünk: — A kardverseny eredményét tekintve, elsősorban is azt kell figyelembe venni, hogy az olasz csapat nem volt teljes, nem volt itt Pulitti, Sarocchi pedig eljött ugyan, de a karját nem tudja használni. Úgy a magyar, mint az olasz vívóknak egyhangú a véleménye, hogy a zsűri nem egyszer tévedett. A valóságban tehát semmiesetre sem volt akkora különbség a két csapat tagjai között, mint azt a hivatalos számok mutatják és ha egyáltalában volt különbség a magyar és az olasz vivők klasszisa között, amit egyébként tagadunk, mindenesetre csakis minimális különbségről lehet szó. — Gombos igen jó vivő, nagy tehetség, de az a benyomásunk, hogy segítette a szerencse is. Berti ezredesről nem is szólva, jobb és legelsőrangu vívónak tartjuk Garayt, akinél különösen tiszta akcióit becsüljük. Vele egyrangu vivő Rády ezredes. Tóth dr.-nak kivált a riposztjai nagyszerűek, igen világos akciókkal dolgozik és meg kell róla állapítani, hogy abszolút lovagias vivő. Ezeknek az uraknak, Garaynak, Rádynak, Tóthnak elégszer volt alkalmuk ugyanazt a sorsot tapasztalni, mint amiben nekünk is volt részünk. — Petschauer jó erő, nagy jövője van. Támadásaiban csúcsosodik ki képessége. Csodálatos gyorsasággal dolgozik. Glykais ezúttal nyilván nem mutatott igazi formát, de ő is kétségtelenül nagyszerű vívő. Nagy meglepetés volt részünkre, hogy Mészáros és Kovács kimaradt a döntőből, mert mind a ketten beleszólhattak volna a végső küzdelembe. Arra a kérdésünkre, hogy kit tart a verseny résztvevői közt a legjobb vívónak, Mazzini elnök kitérő választ adott: — Annyit mondhatok — felelte, — hogy mi idegen földön küzdöttünk és szokatlan volt számunkra a nagy közönség is, hiszen nálunk korántsem szokott ilyen nagyszámú közönség egybegyűlni a vívóversenyeken. Az egész küzdelem mindvégig nagyon kétséges volt és teljesen tévedésmentes ítélkezés bizonyára nem egészen ilyen eredményt hozott volna létre." Mindenesetre büszkék lehetünk arra mi is, csakúgy, mint önök, hogy úgy a győzök, mint a „legyőzöttek" a nagy mérkőzésről, olyan vívósportot produkáltak, amelyhez fogható nincs a világon. Az a kis zavaró momentum pedig, hogy tegnap tévedések történtek, semmiesetre sem fogja befolyásolni a két nemzet vívóinak a barátságát és még kevésbbé azt a szükségszerű együttműködését a két országnak, amely együttműködés a békét és a civilizációt szolgálja. Most megkérjük Mazzini elnököt, hogy miután ilyen részletesen szólott a mi vívóinkról, mondja el véleményét az olasz vívókról is. — Szívesen, de erről nem igen fogok sokat mondani, mert akire hivatkozom, az nem jelent meg. A többiek pedig. Bini, Maricco, Berlinetti, Sarocchi mind egyenlő erejűek és csak pillanatnyi diszpozíciójuk folytán alakult ki köztük a sorrend. A tegnapi mérkőzés eldőlt, de ez nem jelenti a felsőbbrendűség eldöntését is. Ezzel fejezi be Mazzini az intervjút, majd az éppen odalépő Anselmit néhány szóval tájékoztatja, hogy körülbelül mit mondott az olasz vivőkről. Anselmi bólint s aztán mosolyogva helyet foglal, készen az intervjúra.* A népszerű Carlo, ellentétben Mazzinival, gyorsan válaszol a kérdésekre, csak úgy repül a szó a szájáról: — A zsűri, amelynek magam is tagja voltam, olyan döntéseket szavazott meg, amelyek sokszor hibásak voltak, de viszont el kell ismerni, hogy tévedései hol ide, hol oda hajlottak. Nem hiszem, hogy a győztes Gombos lenne — minden kiválósága mellett is — a legjobb vívó a résztvevők között, de igen jó napja volt. A magyarok közül a legjobbnak Rádyt és Garayt tartom. Petschauernek csodálatos temperamentuma van, de nem perfekt vivő. Tóth jó vívó, de nemcsak az ellenfeleivel küzd, hanem a korával is, ezenkívül pedig, gondolom, fáradt is volt. No és mindezek fölött a zsűri is „nyomta". Glykais idegei nem állták végig a verseny fáradalmait. Az olasz vivőkről csak annyit, hogy ha Pulitti itt van, biztosan ő lett volna az első — No és miért nem jött el, ha olyan biztosra mehetett volna? — vetjük közbe. — Mert beteg. No, ne mosolyogjon, kérem, — ezt már Anselmi is nevetve mondja — komolyan mondom, hogy beteg. — A rosszmájuak azt mondják, hogy azért nem jött el, mert tarott a versenytől. — Magunk is ezt hittük és táviratban arra kértük Gonzaga tábornokot, mondja meg Puliitinak, hogy feltétlenül jöjjön el. Triesztből küldtük ezt a táviratot Gonzagának és itt Budapesten kaptuk meg sióla- 3