Budapesti Hírlap, 1926. július (46. évfolyam, 145–171. szám)

1926-07-11 / 154. szám

1926 július 11. (154. sz.) Budapesti Hírap 5 L—— ?lBBBBIlBBBflBBBBBHniBBBBBBlBBBBBBBBn#BBHBBBBBBHBBBBBBBBBBliBBBBBll!SBBBHBBBBSIBflBBBBBHBBBBBHBHiN­ iii iimi .................. m ■' n i nr~ is tudod kedves olvasó, hogy mi is a ga­­bietta. Hát az egy kicsiny, lécekből össze­szögezett ládika, melybe jó szorosan, szé­pen sorban berakják a barackot, így az­után a szellő is járja, a gyümölcs nem romlik meg és mert levéllel, selyempapír­­ral díszítik, a fogyasztónak is tetszetős. Ahogy a gabrettás kocsi az állomásra ér­kezik, villámgyorsan rakják a gyümölcsöt a vagonokba. Amikor megtelik a vagon, le­mérik, rákapcsolják a vonatra. Délután két óra! Az utolsó ládákat lö­kik fel a már induló vonatra. A mozdony sivit, a rácsajtókat rácsapják a kocsikra és megy a gőzös . . . Viszi a magyar föld termését, a mosolygó barackokat a néme­tek és osztrákok hazájába. Ws­ulászi Gábor. Halálugrás a Ferenc József-híd csúcsáról. Ma délután 6 óra előtt izgalmas je­lenetnek volt a Ferenc József-hídon járó-kelő közönség szemtanúja. A turul­madárhoz felkuszolt ugyanis Ecsedy Nándor 23 éves lakatos, aki nyomora miatt öngyilkos akart lenni. A turul­madárba kapaszkodó ember lehozatala érdekében kivonult a tűzoltóság, úgy­szintén a mentők is, midőn azonban az életunt látta a feléje közeledő tűzoltó­kat, leugrott a magasból a Dunába. A készenlétben állók kimentették az élet­untat és beszállították a Rókus-kór­­házba, ahol kiderült, hogy egyáltalá­ban semmi baja sem történt. (A rendőrség hivatalos jelentése.) (Saját tudósítónktól.) Forró meleg délután van. A Ferenc József-híd álmosan nyúlik el a Duna fölé, alig egy pár ember lézeng rajta. Egy mun­káskülsejű ember, szemére­­húzott kalappal, gallér nélkül, furcsán im­­bolyog a híd korlátja mellett. Kezeit zse­bébe sülyeszti, meg-megáll, majd újra nekilódul s mikor a híd ivének — amely egyenletes hajlással visz a híd legmagasabb pontjáig, a turulmadárig — legalacsonyabb pontjához ér, hirtelen elszántsággal felug­rik a széles hid­ivre. Első pillanatban fel sem tűnt a dolog. Nem gondolt rá senki, hogy az igényte­len kinézésű ember és a magasan trónoló turulmadár között kapcsolatot keressen. Fel a turulmadárhoz. Az ember körülnézett egy pillanatra, majd hirtelen félig szaladva, félig kúszva, iramodott neki a lejtős ívnek s mire ez a pár járókelő jobban körülnézett, már ott kapaszkodott a torony rácsozatán, amely­nek tetejében nagy fémgömbön a végső cél, a turulmadár volt. A rácstorony aljában megpihent. Elégülten tekintett szét, mint aki túl van a nehezén- Pár pillanatig ült belekarolva a rácsba, hol a járókelőkre, hol a szélesen hömpölygő Dunára nézett, sőt szinte patetikus mozdulattal kitárta sza­­badon lévő karját, majd a híd felé közeledő vontatógőzösnek integetni kezdett. •Bármennyire is lecsigázta a forró dél­után a pesti embereket, ez mégis kihozta sodrukból és gyors léptekkel siettek a most már szenzációra éhesek a híd budai olda­lán lévő turulmadaras oszlop irányába. Persze az ilyenkor szokásos megjegyzések sűrűn röpködtek. — Szegény, ennek sincs lakása — mondta az egyik, — ott pedig nehezen fog aludni. Majd megindul a vita. — Beleugrik vagy nem ugrik bele. Le­esik, nem esik le. — Nem ugrik bele,, hiszen beleugorhatott volna innen a korlátról is — mondta va­laki. — Meg aztán, aki bele akar ugrani, az nem áll meg útközben pihenni, nem né­zeget szét úgy a világban mint ez ott. A csarnok mellől összeszaladt kofák és néni­kék fejüket csóválva, kezüket kötényük előtt összetéve, nem értették az esetet: — Mér teszi az a szegény. Pedig még egészen fiatal! — Ni, most leesik! — sikított az egyik s szörnyüködve kapta két kezét a szeme elé. Emberünk ugyanis hirtelen mozdulattal felállt. De nem esett le, hanem elszántan lekapta fejéről a kalapot, párszor —­ mint­egy búcsút intve — meglóbázta a levegő­ben s aztán hatalmas ívvel a Dunába hají­totta. A gyűrött, fekete munkáskalap las­san repült a levegőben. S a pesti ember dehogy törődött most már az emberrel. A kalapot nézte. Még mondogatták is: ■— Milyen ügyesen ledobta, éppen a­­vízbe. Egy­­öreges, egyszerű­ kinézésű,, bo­­rotválatlan arcú, munkásember hozzá is tette:­­ — No, a kalapját már előreküldte. Mos gyün­k maga. Ez alatt az ember újra kúszni kezdett, tovább, feljebb a torony rácsozatán. A turulmadárra nem lehet felmászni. Lent a hídon tömeggé verődött össze a sok járókelő, akik mind a két oldalról, Pestről és Budáról siettek, hogy láthassák a közelmúltban elég gyakran szerepelt furcsaságot: egy turulmadárra mászó em­bert. Sokan akik kényelmesebben akarták szemlélni a nem mindennapi látványossá­got, a Dunaparton, a Műegyetem előtt el­húzódó vasrácshoz támaszkodva várták a fejleményeket. A villamosok megakadtak, a rendőrposztok sürgősen intézkedni­­kezd­tek, autók és kocsik hosszú sorban lassan, lépésben haladtak. A turulmadaras ember pedig a szélben lobogó vöröses szőke hajá­val jobbra-balra tekintgetve kúszott, kú­szott. Már a legfelsőbb rácsnál tart. Ott a nagy fémgömb, amelyen a turulmadár áll, hirtelen kiszélesedik, oldalából pedig alul­ról is jól látható kampók állanak ki. Itt egy pillanatra megtorpant a mászó ember. Egyik kezével a rácsot fogta, amelynek utolsó vasrúdjához ért már, másik kezével a nagy turult tartó gömböt tapogatta, mintha azon csodálkoznék, hogy milyen másként néz ki at közelről, mint onnan alulról. Végre elszántan megindul. A kiálló vas­kampókba fogódzva igyekszik feltornászni magát a turulhoz, majd hirtelen meggon­dolja a dolgot és visszaereszkedik a vas­rácshoz. Rágyújt egy cigarettára. Ki tudja, talán azt gondolta: Na, még csak egy ciga­rettát. Lent az emberek izgalma a tetőpontra hág. Az az érzése az embernek, hogy már mindenki szeretne túllenni rajta. Leugrik, vagy nem ugrik le. Ez a kérdés gyötri a hátrafeszített fejjel lefelé néző embertöme­get. Az idő hat óra felé jár s alig venni észre, hogy már közel félórája tart ez az izgalmas látványosság. A kételkedők meg­szólalnak: — Valami artista lehet, aki mutogatja magát, csak reklám az egész. A magasban cigarettázó elszánt ember pedig ledobja a Dunába a cigarettacsutká­ját s újra nekiindul. Most már gyorsab­ban megy, mint az első kísérlet, egy pár fogás, görcsös kúszómozdulat és ott ül a turulmadár lábánál, ötven-hatvan méter szédítő magasságban a víz felett és meg­fogja a madár vasszárnyát. Most tűnik csak ki, hogy milyen nagy ez az alulról kicsinek látszó madár, egy ember állva, éppen Iwpy eléri a szárnyát. Az ember megpróbál mindent, hogy feljusson a tu­rulmadár hátára, hogy a szárnyára fel­ülhessen, kapaszkodik, erőlködik, nem megy. A madárra nem lehet felmászni. Megérkezik a tűzoltóság és a mentők A vakmerő ember beleun a kísérlete­zésbe. Látja, hogy hiábavaló, tehát szépen leül a madár mellé s onnan tekintget kö­rül. Majd újra feláll és integetni kezd a lent állóknak, a Dunán úszó hajóknak és azt a benyomást kelti, hogy búcsúzik az emberektől, búcsúzik a Dunától, a város­tól és az élettől. Az asszonyok az izgalom­tól sápadtan kiabálnak: — Jajj, leugrik a szerencsétlen. Mindenki szinte lenyűgözve a leugró ember katasztrófájának bénító hatása alatt lélegzetvisszafojtva kimeredt szemekkel, a végsőig fokozott izgalom határán nézett és várt. Az ember pedig fen a turulmadárnál egyre integetett... Ekkor hirtelen a tűzoltók jól ismert szi­rénájának éles hangja hasított bele a le­­­vegőbe. Az­­emberek fellélegzettek. Mintha nagy nyomástól szabadult volna meg min­denki Örömmel nézték a vágtatva érkező tűzoltó autót, amelyen a motoros toló­létra feküdt összehajtva. Nyomában a mentők piroslobogós kocsija érkezett. A tűzoltók elhelyezkedtek a turulmadár alatt, hangos vezényszavak hallatszottak, a következő pillanatban motorberregés, a tolólétra lassan emelkedni kezd a levegőbe, egyenesen a turulmadár felé. Mind közelebb és közelebb ér a létra felső foka a turul­madár mellett álló emberhez s most már senki sem mert volna arra gondolni, hogy itt még más is következhetik, minthogy a turulmadaras ember szépen belekapaszko­dik a létra felső fokába, azon lejön s a rendőr majd felírja a nevét, s aztán az em­berek elszélednek. Borzalmas ugrás a turulmadárról a Dunába. Ámde nem ez történt. A tolólétra már ott lebegett a megmenteni óhajtott ember kö­zelében. Lassan beigazították úgy, hogy szépen elérhette volna s túl lehetett volna minden veszedelmen. Az ember azonban, aki úgy látszik az élet helyett mégis csak a haléit választotta, széles mozdulatokkal integetett a tűzoltóknak, jelezve, hogy nem kér a létrából, nem akar lemenni. Ijedten kiáltott fel egy pár hang s a meglepetés moraja zúgott végig a már szinte megnyu­godott embereken: •­­ Nem akar lejönni, mégis leugrik! Két fürge tűzoltó kúszik már a létrán, ■hogy a makacskodót lehozza. Az ember még egyre integet, hogy hagyják őt, hagy­ják őt, nem kell neki semmi és semmiféle segítség. Végre felér az előli kúszó tűz­oltó a létra túlsó fokára s látszik, hogy erélyes mozdulattal figyelmezteti a turul­madaras ember, hogy most már igazán elég volt. Alkalmam volt beszélni ezzel az emberrel, aki így mondd­a el a halálra­­szánttal folytatott beszélgetést: i — Azonnal jöjjön fel — mond­ta a tűz­­sol­tó.­­ Erre a turulmadaras szinte rezignáltan, hamisítatlan pesti beszédmodorban vála­szolt: i — Kár vol­t fáradnia, apám, én most úgyis elmegyek! Na, Isten vele! i A pár pillanatig tartó beszélgetés után­­a mindenre elszánt ember egyszerre hatal­­­mas lendülettel szinte elrúgta ma­­gát a ma­dár mellől.­­ A tömeg, amely mindenre el volt ké­szülve, csak erre nem, dermedten nézte ezt a mozdulatot. Egy pillanatig úgy tet­szett, hogy az ember a levegőben lebeg.­­A pillanat igen kis részéig szinte állni lát­szot­t, kitárt karral, s aztán fokozódó se­bességgel zuhant lefelé ... Egy hatalmas kiállás, sikoltás tört ki a meggyötört nézőkből. Egy páran elájul­tak, sokan eltakarták a szemüket, hogy ne is lássák a borzalmas zuhanást. Az ember pedig zuhant lefelé, közvetetle­­nül a korlát mellett a Dunába, amelynek a híd pillérje mellett örvénylő vizében han­gos csattanással merült el. Zuhanásában kiterjesztett karral, egyenesen, mintha a le­vegőben állna, a lábával érte a vizet. A ha­talmas loccsanás után mindenki a híd kor­látjához iparkodott, hogy láthassa a rém­jelenet folytatását. Semmi baj sem történt. Az elmerült ember után hiába néztek, hiába várták, hogy felbukkanjon azon a helyen. Alig telt el egy pár másodperc, a mentőautó hangos szirénadugással rohant a Duna partjára, hogy szükség esetén azonnal kéznél legyen, a partról pedig két csónak indult el. Egyszerre csak jó messze attól a helytől, ahol elmerült, megjelent a már ismert vörösesszőke koponya, majd ki­emelkedett a halaira szánt életunt feketeka­­bátos válla és mindenkinek csodálkozására, egyenletes tempókkal — mintha semmi sem történt­ volna vele, — úszni­ kezdett a közeledő csónak felé. Egy pár evezőcsa­pás, egy lendület és az előbb még közel hatvan méter magasban lebegő fiatalember ott feküdt a csónakban. Jól láthatni, amint felül, — mintha álomból ébredne — s vé­­gigsimitja arcába hulló vizes haját. Már a parton vannak, ahová most sere­­gestől csődül a borzalmas látvány részle­teit újra és újra mesélő, szomszédjának magyarázó néző, — kiemelik a csónakból, nagy barna pokrócba csavarják s már ott fekszik a hordágyon az autó sötét homá­lyában. Előbb még a levegőben, majd a Duna mélyén, most pedig a mentőautóban, a­mely sebesen robog tova. * Ezelőtt tíz és egynéhány évvel Csipcsala László mozifelvétel céljaira feláldozta ma­gát: a turulmadárról fejest ugrott a Du­nába és halálát lelte. Csipcsala nagyon sze­gény volt, pénzt és nevet akart magának szerezni. Ma Ecsedy Nándor, szintén igen sze­gény, névtelenül akart a halálba mene­külni: a turulmadárról, a 60 méter magas­ból a Dunába ugrott­. Kutyabaja sem lett. A rendőr mindenesetre felírta. Vagy talán mozifelvétel készült erről az esetről is? 9 (■■sí M Túlzsúfolt raktárunk apasztása miatt rendkívül olcsó leszállított áraink még érvényűen vannak! 4 méterig selyem,­ szövet,­ vászon- és mosó-ARAD a már leszállított árakból e héten még külön HUNNIA Divatáruh­áz, ^ ■os engedmény! Ifálvin-tér 6 B aa m Ba m m B9n B* mu B n 3 Butti H OS­­­E R9BBB1 IBBBBI Abdel Krímet internálják. Paris, júl. 10. A marokkói kérdéssel foglalkozó fran­cia és spanyol delegátusok ma tartották meg utolsó ülésüket. A jövő héten Briand­i és Primo di Rivera, akit hétfőn estére vár­nak Parisba, aláírják­­az egyezményt. A hivatalos közlést előreláthatóan kedden­­ teszik közzé. Spanyol forrásból a következőképpen ismertetik az egyezmény fővonalait: Ka­tónál tekintetben továbbra is megmarad az eddigi együttműködés, az esetleg teendő intézkedéseket a két vezérkar egyetértően rendeli el. Azokat a spanyol hadizónákat, amelyeket a francia csapatok tartanak megszállva, most már átveszik a spanyol csapatok. „­­ Abd el Krímet egy szigetre internálják, amely a s­adagaszkári kormányzó alá tar­tozik. A számkivetés tartamára vonatko­zóan még nem egyeztek meg: Franciaor­szág hat évet javasol, Spanyolország ellen­ében életfogytig tartó számkivetést akar.

Next