Budapesti Hírlap, 1926. november (46. évfolyam, 249–272. szám)

1926-11-03 / 249. szám

K Zúg a szél... írta Mados György. ... Petőfit már nem találták sehol, se Pest-Budán, se a szétugrasztott honvéd­­táborok sátrai között, se az országutakon. Már bizonyos volt az, amit a hunyadi he­gyekből előmerészkedő harcosok beszél­tek, hogy a költő lobogó, kigyuladt alak­ját örökre elsodorta valahol a harsogó zi­vatar. Bem tábornok is csak néma, dacos, fuldokló dühvel ropogtatta kardja marko­latát, Kossuth pedig már messze járt, messze, messze, a Boszporusz sziklái felé, török földön, bár mondták úgy is, hogy Itáliában bujdokol. Ki tudhatta a való­ságot? Nem volt, aki biztató szót szóljon. Vészes, meglapult, szivettépő, vérszagú volt a csönd. És a csöndben, mint ravatal körül a gyertyák, úgy lobogott a lelkek félelme. Orosz hóhérok és mocskos­szájú spiclik bukkantak elő az útszéli csárdákból, a városi fogadók asztalai mellől, a lakodal­mas, nótás sokaságokból... Jaj volt be­szélni ... Haynau nem kegyelmezett. Ezernyolcszáznegyvenkilenc ősze volt. Borús ősz, fekete ősz, vad ősz. Budán, a Vérmezővel szemben, ahol már futóárkok megrekedő békalencsés vizek, apró csalitosok bujtatták a rozoga házakat, a Svábhegyről lerohanó szél ke­gyetlenül megrázta a Vörös Béka ajtaja fölött a gyaluforgácsot. A tető zsindelye mérgesen pattogott, a padláson át jajongva kergetőzött a szél, belemarkolt az abla­kokba, de a korhadt falak végső erőfeszí­téssel tartották a menekülni akaró üveg­rámákat. Az utca kövezetére harsogó ro­bajjal zuhant le egy nyárfatörzs s a vár­bástyák iszonyú csattogással verték vissza a lecsapó villámok dördüléseit. Béni, a Vörös Béka ivójának homályá­ban, a kemence mellett egy hökkadt, el­­rongyolódott emberalak megemelte a fejét. — Valahol halálos ítéletet mondanak — dörmögte és a lassan kimondott szavak véres nyomokat vájtak a hirtelen támadt csöndbe. Az asztalok körül ijedten villan­tak össze a szemek, a fáradt emberárnyak közelebb húzták magukhoz a borosüvege­ket és felriasztott képzeletükbe belerajzo­lódott a várbeli bitófák vörös árnyéka. — Nem tudom, mire ébredünk, nem tudom — suttogta a kecskelábú asztal mellett egy bozontos fejű, öreg honvéd, akinek kifordított, piszkos birkabőrbekécs melegítette didergő testét, bár nemrégen finom, fekete redingob­an sétált a Duna­­parton, mielőtt még magára öltötte volna a Bem-huszárok eme mundérját. Tudták róla itt a többiek azt is, hogy magasrangú hivatali funkcionárius volt a budai vár­ban­, kincstári titoknok, de kardot fogott és ... most itt rejtőzködik a többi bujdosó közt... Mellette egy füstös-szőke férfi, aki hír szerint kegydíjas várkapitány volt, hirtelen kiegyenesedett viharvert körgal­lérjában és ijedt félszemébe derű csillant, amint kipillantott az ablakon. — Ni, ni, — suttogta — Batthyány ki­szabadult. Jól látom én, ő az, ott van ni, Lónyay mellett ül az udvari határon. A padon egy elnyujtózkodott legény, mi­közben feje alá igazgatta a szétkócolódott atilláját, halkan fölsóhajtott. — Hol jár már Batthyány! A másvilá­gon .. Az öreg honvéd csodálkozva emelte rá tekintetét. — Ne fesd a falra az ördögöt ecsém, mert... Amaz közbevágott. — Már pedig én tudom ... tudom ... tegnap, golyóval... — mondta elcsukló hangon. A kemence mellől egy púpos, csipás­­szemü, hosszúkezű ember előlódult és vi­gyorogva kapott a szóba. — Jól is tudja kend ... Batthyány már elmenekült, megérezte a bajt, azóta már Portugáliában bujdosik Kossuthtal. A füstösszőke férfi ránézett. — Mér’ mondod ezt... ma jött a hir, hogy török portán vannak. Kegyes volt a szultán befogadta őket. A púpos szeme ravaszul megvillant. — Nem úgy van a! Úgy igaz, ahogy én mondom. Szent Mihály napján szöktem Kufsteinből, oda jött a jó hír ... A kincstári titoknok összehúzta magán a birkabekecsét és óvatoskodva suttogta a füstösszőke felé: — Lassabban a szóval, pajtás! Ne mu­tasd az örömöt, mert még bánat lesz be­lőle. Sok a spicli, hát jól vigyázz. — Én is rosszat sejtek, — mondta szo­morúan a másik és az asztalra könyökölve, fejét a két tenyere közé nyugtatta. Aludni akart. Mert nem jó ilyen sötétben ébren lenni, mert a gondolatok,­­akárhogy is küzd ellenük, mindig feldöngetik a múlt rémképeit. Előtűnik minduntalan a ször­nyű isaszegi csatatér, a halálba torzult­­arcú honvédek, a borzalmak halálködös éjszakája, az iszonyúan károgó varjak és­ az ömlő, párolgó, irtózatos átkokat har­sogó vér, a kiontott magyar vér, de amely már a bosszú lángját süti bele minden búzaszembe, melyet a vele megöntözött föld terem. Csend lett. A baljóslatú homály még jobban összehúzódott és az ivót teljesen beborította, úgy hogy az összegubl­ancoló­­dott emberek egymást sem látták. Csak a lomhán mozduló fekete árnyékok bomlot­tak ki néha a sötétből, amelyek olykor egy-egy babonás jelt adtak, titokzatos dol­gokról beszéltek önmaguknak és koccintás nélkül fenékig itták mindig a poharat. Ez pedig rosszat jelent, azt jelenti, hogy a lel­kek mélyén félelmes sejtések élnek. Az iszik ilyen mohón és ilyen szívet dobogtató csöndben, aki altatni akarja a lelkét, akit véres körmökkel tépnek az ébrenlét per­cei, így igaz, de a kincstári titoknok még­sem tudott aludni, pedig sokat ivott és jó­fajta, kemény, parázstüzű törkölyt. Az ab­lakon át kifürkészett az utcára, hogy szeme elől elverje a sötétség vigyorgó ré­meit. Szemben, a Vérmező sötétjére erős fény szakadt le a tárnoki palota kivilágított ab­lakaiból. Arra pillantott, kémlelődött, majd hir­telen odahajolt a füstösszőke emberhez: — Pajtás, oda nézz, ott fönt... látod? összebújtak és kimeredő szemmel kém­lelték a tárnoki palota kivilágított abla­kait. A kincstári titoknok még közelebb húzódott az ablakhoz és suttogó, akadozó szavak röpködtek a szája körül. — Pajtás! . . . Ott látod? Ott, a középső ablaknál , , , , azt ő ,, , én felismerem... £/\ONIW Megjelenik hétfő kivételével mindennap. EK elö­tti árak­­ Egy hónapra 50.000 korona, negyedévre 135.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschea, vasárnapon 40 Groechen. Krypa szám ára 2000 korona, a a külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten forrosa minden hirdető Iroda. / ^ :v^'.r Ve.-4 ^ •' Budapest, 1926. XLVI. évfolyam, 249. szám. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Ára 2000 korona. Szerda, november 3. Szerkesztőségi VIL kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szánt. Igazgatóság és kiadóhivatali VHS, József-körút I. szám. Telefonszámok : J. 43, J. 53, J. 63, J. 23 84. Levélcím : Budapest 4, Postafiék 55. Ami mindenek fölött van Budapest, nov. 2. Vasárnap délután a Tisza István Társaskör emlékünnepet rendezett a Tisza István vértanúhalálának nyolca­dik évfordulója alkalmából. A Társas­kör évről-évre felgyújtja a kegyelet fáklyáját ezen az évfordulón és minél inkább távolodik az a nap, mikor Tisza Istvánt elvesztettük, annál job­ban nő azok száma, akik emlékének ünneplésében osztozni a­karnak. Mint Berzeviczy Albert klasszikusan szép megnyitószavaiban mondotta: a Tisza emlékének oltárán gyújtott szerény lángból országos fényesség lett, mely bevilágít a múltba és jövőbe és azt az igazság fényébe helyezi, megmutatva a nemzetnek az újjáermelkedés útját. És hogy miért növekedik méretei­ben és bensőségében a Tiszta-kultusz, ezt Vass József miniszter, az ünnepi szónok mondotta el olyan beszédben, amely a Tisza Istvánban megszemélye­sített eszmét a szónoki képesség kivé­teles erejével vitte diadalra. Annak a fényszórónak a világossá­gánál, amelyet Vass miniszter beszéde vet a Tisza István szellemalakjára, a nemzeti egység legtisztább értelemben vett fogalmának apostolát és hősét kell benne látnunk. Abból az eszmei felfogásból vezeti le Tiszt István gon­dolkozását és cselekedeteit, hogy a nemzeti egység fajok, osztályok, fele­­kezetek s az egész társadalom fölött van és a sorsközösség átérzésében, a közös örömökben és bánatokban jut kifejezésre. Ebbe a felfogásba semmi­féle faji vagy osztálypolitika bele nem illik. Nem illik bele a demokrácia gon­dolata sem, mint a nemzet fölé emelt cél, hanem csak eszközeként a nemzet egészséges fejlődésének. Először a benső erőnkből származó szociális munkának kell jönnie, hogy előkészítsük a talajt a demokratikus szabadság számára, amely csak így válhatik segítőjévé a­­ nemzet saját géniuszában való emelke­dés­ének. Nem közvetetlen megfigyeléseket adott tehát Vass miniszter a Tisza cse­lekedeteiről, hanem megszerkesztette felfogásának eszmei alapját és ebből származtatta le a következtetéseket. Két következtetése van a mai kor szá­mára. Egyik az, hogy a demokratikus teljesülést a nemzet egészséges hala­dása érdekében általános szociális munkának kell megelőznie és ebből kiközösíteni senkit sem szabad. A má­sik az, hogy a legnagyobb bűn a nem­zet fiai között kiélezni ellentéteket, ki­szélesíteni szakadékokat, vagy éppen külön világokat teremteni, akár fele­kezeti alapon, akár az osztályharc je­gyében. Ne lövöldözzön a magyar a magyarra! Ezzel az időszerű intéssel fordult Vass miniszter azok felé, akik türelmetlenségből vagy túlbuzgalomból anyagot és okot adnak a nemzeti egy­ség megzavarására. Végül pedig a Tisza István acél­­vezető egyéniségének megrendítően meleg vonására mutat rá, egy özvegy­hez intézett vigasztaló soraiban, azzal biztatván benne a bánatában csügged­tet, hogy Isten óvó és védő szeme a szegényen van. Ez a bánkódó szegény most bizonyára a mi hazánk. A láng­­lelkű pap látása pedig megeleveníti a Tisza István karját, amint az nemzetét összetartásra és bizalomra intve, ren­dületlen hittel mutat az Ég felé. A Gondviselés Mussolinija. Budapest, nov. 2. Az olasz nemzet bálványozott vezé­rét is­mét csodálatos módon vette oltal­mába a Gondviselés egy gaz merény­let ellen. A gyilkos golyója a Mussolini mellén lévő rendjelről pattant vissza, elszakította a rendjel szalagját, de a rendjel viselője sértetlen maradt. Ko­moly veszedelemben volt a Duce élete és hogy milyen kiszámíthatatlan meg­­rázkódás fenyegette Olaszországot a merénylet pillanatában, azt megítélhet­jük a szenvedélyes fölháborodásnak abból az orkánszerű­ tombolásából, amely a merénylet hírére az olasz nép millióinak lelkéből tört ki mindazok ellen, akikben Mussolini titkos ellen­ségeit lehet sejteni. Mussolini szerencsés megmenekülése örömmel tölti el az egész művelt em­beriség legjobbjait és elsősorban Olasz­ország és az olasz nemzet igaz bará­tait, akik Olaszországnak azt az er­kölcsi és gazdasági megerősödését, Olaszország tekintélyének és hatalmi súlyának azt a gyarapodását, amely Mussolini politikájának eredményeként már eddig is mutatkozik, bizalommal látják és egy jobb jövő előkészítésének tekintik. Az olasz nép legszentebb nemzeti eszméinek megtestesülését, legneme­sebb törekvéseinek zászlóvivőjét látja Mussoliniban s ezért ajándékozta meg őt határtalan bizalmával. Mussolini volt az, aki irgalmat nem ismerő, kérlelhetetlen eréllyel el tudta tiporni a nemzeti gondolat belső ellen­ségeit, a rend és az egység megbontá­sára törekvő felforgatókat, akik min­den országban, ahová befészkelik ma­­gukat, veszedelmesebbek minden külső ellenségnél. Ezekkel Mussolini nem tár­gyalt, nem alkudott, hanem kiszolgál­tatta őket a nép dühének s aki közü­lök külföldre nem menekült, maga az öntudatra ébredt olasz nemzet pusztí­totta el, így teremtette meg Mussolini az olasz nemzet egységét s ennek az egységnek a megszemélyesítője ő maga, akit nemzete Ducénak, vezérnek nevez s aki valóban vezére nemzetének, mert az ő akarata a nemzet akarata, az ő ítélete a nemzet ítélete. Amit Musso­lini kíván, az javára, boldogulására, erősödésére válik nemzetének, amit Mussolini elvet, az a nemzetre vészt­­hozó és káros. Ő tette teljessé a har­móniát a király és a nemzet között. Az ő hűsége erősítette meg a királyi trónt és az ő személyében találkozik a király bizalma a nemzet bizalmával. Az olasz nép szívét ő hozta közelebb az erkölcsi világrend isteni eredetű fő­hatalmasságához, az egyházhoz. Az ő politikája nem kedvez egyes népréte­geknek vagy osztályoknak, nem ismer megkülönböztetett érdekeket, ő a nem­zet egészének összes érdekeltségeit egy­formán megbecsüli, mert a földmíves, az iparos, a kereskedő, a munkás és a munkaadó, a proletár és a bankár, a tudós és a művész, a kicsiny és a nagy, a szegény és a gazdag, a pap és a kat­­tona, egyformán nélkülözhetetlen té­nyezői az államot alkotó nemzetnek, csak azt követeli meg mindegyiküktől, hogy szívvel-lélekkel olaszok legyenek, hogy át legyenek hatva azoktól a nagy eszméktől, amelyeket az olasz nemzet­lélek a fasizmusban foglalt össze. A föld kerekségén nem találunk még egy politikust, aki annyira kife­­jezője volna nemzete egész lelki vilá­­gának s aki éppen azért annyira ösz­­szeforrott volna nemzetével, mint Muss­afim­i. Érthetetlen tehát, hogy mégis akad ennek a nemzetnek olyan fia, aki a nemzet vezére és ideálja ellen gyilkos szándékkal fegyvert emel. Megdöb­benve kérdezzük, mi indíthatta azt a fiatalembert erre az alávaló cseleke­detre? Tőle nem kapunk választ kér­désünkre, mert vele nyomban végzett a legigazságosabb rögtönítélő bíróság, eltiporta őt a nép dühe ott a helyszínén, ahol gaztettét megkísérelte. A bűnös merényletnek egyetlen magyarázatát abban véljük megtalálni, hogy a gyil­kos 16 éves gyerekember volt, aki ko­ránál fogva önálló ítélőképességgel nem birt s aki valószínűen más, nálá­nál nagyobb gonosztevők befolyásának esett áldozatul. Alattomos és gyáva­

Next