Budapesti Hírlap, 1926. november (46. évfolyam, 249–272. szám)
1926-11-03 / 249. szám
K Zúg a szél... írta Mados György. ... Petőfit már nem találták sehol, se Pest-Budán, se a szétugrasztott honvédtáborok sátrai között, se az országutakon. Már bizonyos volt az, amit a hunyadi hegyekből előmerészkedő harcosok beszéltek, hogy a költő lobogó, kigyuladt alakját örökre elsodorta valahol a harsogó zivatar. Bem tábornok is csak néma, dacos, fuldokló dühvel ropogtatta kardja markolatát, Kossuth pedig már messze járt, messze, messze, a Boszporusz sziklái felé, török földön, bár mondták úgy is, hogy Itáliában bujdokol. Ki tudhatta a valóságot? Nem volt, aki biztató szót szóljon. Vészes, meglapult, szivettépő, vérszagú volt a csönd. És a csöndben, mint ravatal körül a gyertyák, úgy lobogott a lelkek félelme. Orosz hóhérok és mocskosszájú spiclik bukkantak elő az útszéli csárdákból, a városi fogadók asztalai mellől, a lakodalmas, nótás sokaságokból... Jaj volt beszélni ... Haynau nem kegyelmezett. Ezernyolcszáznegyvenkilenc ősze volt. Borús ősz, fekete ősz, vad ősz. Budán, a Vérmezővel szemben, ahol már futóárkok megrekedő békalencsés vizek, apró csalitosok bujtatták a rozoga házakat, a Svábhegyről lerohanó szél kegyetlenül megrázta a Vörös Béka ajtaja fölött a gyaluforgácsot. A tető zsindelye mérgesen pattogott, a padláson át jajongva kergetőzött a szél, belemarkolt az ablakokba, de a korhadt falak végső erőfeszítéssel tartották a menekülni akaró üvegrámákat. Az utca kövezetére harsogó robajjal zuhant le egy nyárfatörzs s a várbástyák iszonyú csattogással verték vissza a lecsapó villámok dördüléseit. Béni, a Vörös Béka ivójának homályában, a kemence mellett egy hökkadt, elrongyolódott emberalak megemelte a fejét. — Valahol halálos ítéletet mondanak — dörmögte és a lassan kimondott szavak véres nyomokat vájtak a hirtelen támadt csöndbe. Az asztalok körül ijedten villantak össze a szemek, a fáradt emberárnyak közelebb húzták magukhoz a borosüvegeket és felriasztott képzeletükbe belerajzolódott a várbeli bitófák vörös árnyéka. — Nem tudom, mire ébredünk, nem tudom — suttogta a kecskelábú asztal mellett egy bozontos fejű, öreg honvéd, akinek kifordított, piszkos birkabőrbekécs melegítette didergő testét, bár nemrégen finom, fekete redingoban sétált a Dunaparton, mielőtt még magára öltötte volna a Bem-huszárok eme mundérját. Tudták róla itt a többiek azt is, hogy magasrangú hivatali funkcionárius volt a budai várban, kincstári titoknok, de kardot fogott és ... most itt rejtőzködik a többi bujdosó közt... Mellette egy füstös-szőke férfi, aki hír szerint kegydíjas várkapitány volt, hirtelen kiegyenesedett viharvert körgallérjában és ijedt félszemébe derű csillant, amint kipillantott az ablakon. — Ni, ni, — suttogta — Batthyány kiszabadult. Jól látom én, ő az, ott van ni, Lónyay mellett ül az udvari határon. A padon egy elnyujtózkodott legény, miközben feje alá igazgatta a szétkócolódott atilláját, halkan fölsóhajtott. — Hol jár már Batthyány! A másvilágon .. Az öreg honvéd csodálkozva emelte rá tekintetét. — Ne fesd a falra az ördögöt ecsém, mert... Amaz közbevágott. — Már pedig én tudom ... tudom ... tegnap, golyóval... — mondta elcsukló hangon. A kemence mellől egy púpos, csipásszemü, hosszúkezű ember előlódult és vigyorogva kapott a szóba. — Jól is tudja kend ... Batthyány már elmenekült, megérezte a bajt, azóta már Portugáliában bujdosik Kossuthtal. A füstösszőke férfi ránézett. — Mér’ mondod ezt... ma jött a hir, hogy török portán vannak. Kegyes volt a szultán befogadta őket. A púpos szeme ravaszul megvillant. — Nem úgy van a! Úgy igaz, ahogy én mondom. Szent Mihály napján szöktem Kufsteinből, oda jött a jó hír ... A kincstári titoknok összehúzta magán a birkabekecsét és óvatoskodva suttogta a füstösszőke felé: — Lassabban a szóval, pajtás! Ne mutasd az örömöt, mert még bánat lesz belőle. Sok a spicli, hát jól vigyázz. — Én is rosszat sejtek, — mondta szomorúan a másik és az asztalra könyökölve, fejét a két tenyere közé nyugtatta. Aludni akart. Mert nem jó ilyen sötétben ébren lenni, mert a gondolatok,akárhogy is küzd ellenük, mindig feldöngetik a múlt rémképeit. Előtűnik minduntalan a szörnyű isaszegi csatatér, a halálba torzultarcú honvédek, a borzalmak halálködös éjszakája, az iszonyúan károgó varjak és az ömlő, párolgó, irtózatos átkokat harsogó vér, a kiontott magyar vér, de amely már a bosszú lángját süti bele minden búzaszembe, melyet a vele megöntözött föld terem. Csend lett. A baljóslatú homály még jobban összehúzódott és az ivót teljesen beborította, úgy hogy az összegublancolódott emberek egymást sem látták. Csak a lomhán mozduló fekete árnyékok bomlottak ki néha a sötétből, amelyek olykor egy-egy babonás jelt adtak, titokzatos dolgokról beszéltek önmaguknak és koccintás nélkül fenékig itták mindig a poharat. Ez pedig rosszat jelent, azt jelenti, hogy a lelkek mélyén félelmes sejtések élnek. Az iszik ilyen mohón és ilyen szívet dobogtató csöndben, aki altatni akarja a lelkét, akit véres körmökkel tépnek az ébrenlét percei, így igaz, de a kincstári titoknok mégsem tudott aludni, pedig sokat ivott és jófajta, kemény, parázstüzű törkölyt. Az ablakon át kifürkészett az utcára, hogy szeme elől elverje a sötétség vigyorgó rémeit. Szemben, a Vérmező sötétjére erős fény szakadt le a tárnoki palota kivilágított ablakaiból. Arra pillantott, kémlelődött, majd hirtelen odahajolt a füstösszőke emberhez: — Pajtás, oda nézz, ott fönt... látod? összebújtak és kimeredő szemmel kémlelték a tárnoki palota kivilágított ablakait. A kincstári titoknok még közelebb húzódott az ablakhoz és suttogó, akadozó szavak röpködtek a szája körül. — Pajtás! . . . Ott látod? Ott, a középső ablaknál , , , , azt ő ,, , én felismerem... £/\ONIW Megjelenik hétfő kivételével mindennap. EK elötti árak Egy hónapra 50.000 korona, negyedévre 135.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschea, vasárnapon 40 Groechen. Krypa szám ára 2000 korona, a a külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten forrosa minden hirdető Iroda. / ^ :v^'.r Ve.-4 ^ •' Budapest, 1926. XLVI. évfolyam, 249. szám. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Ára 2000 korona. Szerda, november 3. Szerkesztőségi VIL kerület, Rökk Szilárd utca 4. szánt. Igazgatóság és kiadóhivatali VHS, József-körút I. szám. Telefonszámok : J. 43, J. 53, J. 63, J. 23 84. Levélcím : Budapest 4, Postafiék 55. Ami mindenek fölött van Budapest, nov. 2. Vasárnap délután a Tisza István Társaskör emlékünnepet rendezett a Tisza István vértanúhalálának nyolcadik évfordulója alkalmából. A Társaskör évről-évre felgyújtja a kegyelet fáklyáját ezen az évfordulón és minél inkább távolodik az a nap, mikor Tisza Istvánt elvesztettük, annál jobban nő azok száma, akik emlékének ünneplésében osztozni akarnak. Mint Berzeviczy Albert klasszikusan szép megnyitószavaiban mondotta: a Tisza emlékének oltárán gyújtott szerény lángból országos fényesség lett, mely bevilágít a múltba és jövőbe és azt az igazság fényébe helyezi, megmutatva a nemzetnek az újjáermelkedés útját. És hogy miért növekedik méreteiben és bensőségében a Tiszta-kultusz, ezt Vass József miniszter, az ünnepi szónok mondotta el olyan beszédben, amely a Tisza Istvánban megszemélyesített eszmét a szónoki képesség kivételes erejével vitte diadalra. Annak a fényszórónak a világosságánál, amelyet Vass miniszter beszéde vet a Tisza István szellemalakjára, a nemzeti egység legtisztább értelemben vett fogalmának apostolát és hősét kell benne látnunk. Abból az eszmei felfogásból vezeti le Tiszt István gondolkozását és cselekedeteit, hogy a nemzeti egység fajok, osztályok, felekezetek s az egész társadalom fölött van és a sorsközösség átérzésében, a közös örömökben és bánatokban jut kifejezésre. Ebbe a felfogásba semmiféle faji vagy osztálypolitika bele nem illik. Nem illik bele a demokrácia gondolata sem, mint a nemzet fölé emelt cél, hanem csak eszközeként a nemzet egészséges fejlődésének. Először a benső erőnkből származó szociális munkának kell jönnie, hogy előkészítsük a talajt a demokratikus szabadság számára, amely csak így válhatik segítőjévé a nemzet saját géniuszában való emelkedésének. Nem közvetetlen megfigyeléseket adott tehát Vass miniszter a Tisza cselekedeteiről, hanem megszerkesztette felfogásának eszmei alapját és ebből származtatta le a következtetéseket. Két következtetése van a mai kor számára. Egyik az, hogy a demokratikus teljesülést a nemzet egészséges haladása érdekében általános szociális munkának kell megelőznie és ebből kiközösíteni senkit sem szabad. A másik az, hogy a legnagyobb bűn a nemzet fiai között kiélezni ellentéteket, kiszélesíteni szakadékokat, vagy éppen külön világokat teremteni, akár felekezeti alapon, akár az osztályharc jegyében. Ne lövöldözzön a magyar a magyarra! Ezzel az időszerű intéssel fordult Vass miniszter azok felé, akik türelmetlenségből vagy túlbuzgalomból anyagot és okot adnak a nemzeti egység megzavarására. Végül pedig a Tisza István acélvezető egyéniségének megrendítően meleg vonására mutat rá, egy özvegyhez intézett vigasztaló soraiban, azzal biztatván benne a bánatában csüggedtet, hogy Isten óvó és védő szeme a szegényen van. Ez a bánkódó szegény most bizonyára a mi hazánk. A lánglelkű pap látása pedig megeleveníti a Tisza István karját, amint az nemzetét összetartásra és bizalomra intve, rendületlen hittel mutat az Ég felé. A Gondviselés Mussolinija. Budapest, nov. 2. Az olasz nemzet bálványozott vezérét ismét csodálatos módon vette oltalmába a Gondviselés egy gaz merénylet ellen. A gyilkos golyója a Mussolini mellén lévő rendjelről pattant vissza, elszakította a rendjel szalagját, de a rendjel viselője sértetlen maradt. Komoly veszedelemben volt a Duce élete és hogy milyen kiszámíthatatlan megrázkódás fenyegette Olaszországot a merénylet pillanatában, azt megítélhetjük a szenvedélyes fölháborodásnak abból az orkánszerű tombolásából, amely a merénylet hírére az olasz nép millióinak lelkéből tört ki mindazok ellen, akikben Mussolini titkos ellenségeit lehet sejteni. Mussolini szerencsés megmenekülése örömmel tölti el az egész művelt emberiség legjobbjait és elsősorban Olaszország és az olasz nemzet igaz barátait, akik Olaszországnak azt az erkölcsi és gazdasági megerősödését, Olaszország tekintélyének és hatalmi súlyának azt a gyarapodását, amely Mussolini politikájának eredményeként már eddig is mutatkozik, bizalommal látják és egy jobb jövő előkészítésének tekintik. Az olasz nép legszentebb nemzeti eszméinek megtestesülését, legnemesebb törekvéseinek zászlóvivőjét látja Mussoliniban s ezért ajándékozta meg őt határtalan bizalmával. Mussolini volt az, aki irgalmat nem ismerő, kérlelhetetlen eréllyel el tudta tiporni a nemzeti gondolat belső ellenségeit, a rend és az egység megbontására törekvő felforgatókat, akik minden országban, ahová befészkelik magukat, veszedelmesebbek minden külső ellenségnél. Ezekkel Mussolini nem tárgyalt, nem alkudott, hanem kiszolgáltatta őket a nép dühének s aki közülök külföldre nem menekült, maga az öntudatra ébredt olasz nemzet pusztította el, így teremtette meg Mussolini az olasz nemzet egységét s ennek az egységnek a megszemélyesítője ő maga, akit nemzete Ducénak, vezérnek nevez s aki valóban vezére nemzetének, mert az ő akarata a nemzet akarata, az ő ítélete a nemzet ítélete. Amit Mussolini kíván, az javára, boldogulására, erősödésére válik nemzetének, amit Mussolini elvet, az a nemzetre vészthozó és káros. Ő tette teljessé a harmóniát a király és a nemzet között. Az ő hűsége erősítette meg a királyi trónt és az ő személyében találkozik a király bizalma a nemzet bizalmával. Az olasz nép szívét ő hozta közelebb az erkölcsi világrend isteni eredetű főhatalmasságához, az egyházhoz. Az ő politikája nem kedvez egyes néprétegeknek vagy osztályoknak, nem ismer megkülönböztetett érdekeket, ő a nemzet egészének összes érdekeltségeit egyformán megbecsüli, mert a földmíves, az iparos, a kereskedő, a munkás és a munkaadó, a proletár és a bankár, a tudós és a művész, a kicsiny és a nagy, a szegény és a gazdag, a pap és a kattona, egyformán nélkülözhetetlen tényezői az államot alkotó nemzetnek, csak azt követeli meg mindegyiküktől, hogy szívvel-lélekkel olaszok legyenek, hogy át legyenek hatva azoktól a nagy eszméktől, amelyeket az olasz nemzetlélek a fasizmusban foglalt össze. A föld kerekségén nem találunk még egy politikust, aki annyira kifejezője volna nemzete egész lelki világának s aki éppen azért annyira öszszeforrott volna nemzetével, mint Mussafimi. Érthetetlen tehát, hogy mégis akad ennek a nemzetnek olyan fia, aki a nemzet vezére és ideálja ellen gyilkos szándékkal fegyvert emel. Megdöbbenve kérdezzük, mi indíthatta azt a fiatalembert erre az alávaló cselekedetre? Tőle nem kapunk választ kérdésünkre, mert vele nyomban végzett a legigazságosabb rögtönítélő bíróság, eltiporta őt a nép dühe ott a helyszínén, ahol gaztettét megkísérelte. A bűnös merényletnek egyetlen magyarázatát abban véljük megtalálni, hogy a gyilkos 16 éves gyerekember volt, aki koránál fogva önálló ítélőképességgel nem birt s aki valószínűen más, nálánál nagyobb gonosztevők befolyásának esett áldozatul. Alattomos és gyáva