Budapesti Hírlap, 1926. december (46. évfolyam, 273–298. szám)

1926-12-01 / 273. szám

/ y . ......... y r / tsaiBfe^ ^ y y \ j 'V *____ J Ára 2000 korona. X/7 vLj''v»­' ''' ' 11­1 Budapest, 1928.______________________XLVI. évfolyam, 273. Szám._________________Szerda, december 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 90.000 korona, negyedévre 139.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Grosckoa, vasárnapon 40 Grosescom. Egyes szánt ára 2000 korona,­­ s Küllöldre az előüzetén kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvess aaladea Urástékora. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőségi VIII. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal­i VIII, József­ körút 5. szám. Telefonszemvek: J. 43, J. 53, J. 63, J. 23—84. Levélcím : Budapest 4, Postafiók 55. Mit mond a halpárti vezér? Budapest, nov. 30. Rassay Károly, a demokrata párt­vezér Szegeden kemény harcot vív Szterényi Józseffel. A mérkőzés fő­próbája vasárnap zajlott le. Nagyon érdekes volt. Rassay azt adta elő, hogy milyen csehül áll a liberalizmus és a demokrácia dolga és hogy ezeknek az eszméknek az elhanyagolása miatt mennyire lezüllött az ország. Nagyon sötétnek látja a helyzetet, mert ilyene­ket mond: — Mindenütt borzasztó depressziót látok. Az emberek meg vannak ré­mülve. Nekem szomorú sejtelmeim vannak. Úgy látom, hogy a nemzet még súlyosabb megpróbáltatások elé fog kerülni. Én nem tudom, mit akar a kormány. De azt sejtem, hogy mesz­­szemenő tervek húzódnak meg a hát­térben. Ezt látom a menekülők sere­géből. (Szükségtelen talán e helyen megjegyeznünk, hogy mikor Rassay a menekülők seregéről beszél, látnoki szemei a Szterényi József ellenjelölt alakjára szegeződnek. No de majd mindjárt megfelel erre Szterényi is. Most hallgassunk tovább.) — Nagy eszmék kellenek, mert e nélkül elmerül az ország hajója. (Itt megidézi a szónok a liberalizmust és a demokráciát, mint mentő eszméket, de nyomban áttér az ország sülyedő hajó­jának ismertetésére s a következőket mondja: — Mi okozta azt, amiért az 1924. ál­lapotokig sülyedtü­nk? Lezügöttünk oda, ahol 1921-ben voltunk, azok miatt az utcai botrányok miatt, azok miatt a panamavádak miatt és kardcsörtető oktalan beszédek miatt, amelyek té­nyezői voltak leromlásunknak. Ezért vállalni kell valakinek a felelősséget. — Ha tekintetbe vesszük, hogy ná­lunk nincs progresszivitás az adózás­ban, nyilvánvaló, hogy miért omlott össze a gazdasági élet. — A földreform kátyúba jutott. A kormány a földreformot nem is akarta becsületesn végrehajtani, hanem csak az volt a célja, hogy, elvegyék a földet azoktól, akiktől megirigyelték. — A kormány nem hajtotta végre az adórevíziót. A fényűzési adó körül nem történik semmi. Lehet így ter­­melni? Nem! — A kormány lövészárkot húzott a keresztény felekezetek közé. A nume­rusz klauzuszt alkotmány és törvény ellenére tartja fenn. Ilyeneket mondott Rassay. Hallgas­suk meg most már elsősorban Szteré­­nyit, az ellenjelöltet, hogy a numerusz klauzusz nevezetes kérdésében milyen észrevételei vannak a Rassay Károly magatar­tásáról. Szterényi, az ellen­jelölt a következő szavakkal lebben­­tette fel a múltak fátyolét: — Bebizonyítom önöknek azt, hogy tév­úton járnak azon liberális polgártársaink, akik m­a Rassay személyében ünnepüik a liberalizmus vezérét. Nem tudom a múlt után és az előzmények után megérteni, h­ogy a szegedi zsidóság az ő táborában jár. A mai programbeszédében Rassay fé­nyesen extemporált a numerusz klauzusz ellen. Beszédében kimutatta annak a lehe­tetlenségét, alkotmányellenes és törvény­telen voltát, de én viszont vettem magam­nak azt a fáradságot és utána néztem az első nemzetgyűlés irattárában, hogy ho­gyan is született meg a numerusz klau­zusz. Azon az indítványon, amely a nume­rusz klauzusz életbeléptetésére vonatkozik, az aláírók között ott találtam Rassay Ká­roly nevét is. Rassay, amikor én a nume­rusz klauzusz ellen küzdöttem, ugyan­akkor a zászlaja alá ment annak, aki a numerusz klauzuszt indítványozta. Mit szóljunk ehhez a ráolvasáshoz? Az ember szeretheti ma a szőkét, hol­nap a barnát, ez vitathatatlan polgári jogai közé tartozik, de éppen ezért megokolatlan, hogy szemrehányást te­gyen annak, akinek a barnáról a sző­kére fordul át az ízlése. Végül is ve­lünk rendelkeznek az érzelmek és nem mi velük. De gyerünk tovább. Nekünk úgy tetszik, mintha a Ras­say megállapításai, vagy panaszai, il­letve vádjai a többi pontban sem tar­tanának fenn szoros barátságot a szürke valósággal. Mert a valóság talán mégis inkább az, hogy a pénzromlásnak és a gazda­sági lezüllésnek legfőbb oka nem az az utcai botrány volt, amelyikrő­l a pártvezér beszél, hanem az az utcai botrány, amelyet 1918-ban rendeztek az őszirózsás forradalom címén. Min­denki tudja aztán, hogy a vagyon- és jövedelemadóban van progresszió, — hogy a földreform megalkotóit nem­csak éppen az ádáz vagyonirigység ér­zései vezették, — hogy az adómérsék­lés máris biztosítva van, — hogy a numerusz klauzuszt érvényességében kétségbe nem vonható törvény tartja fenn, meg a többi. Mindezeket a pártvezér is igen jól tudja idehaza, csak a szegedi válasz­tók előtt hagyta cserben a tájékozott­sága, az őt egyébként jellemző kon­­sziliáns szellemmel egyetemben. Hogy egyébként milyen kevéssé meg­fontolt eszmék támadják meg a politi­kust a hordón, erre jellemző a Rassay takarékossági programja. Többek kö­zött a szigorúan keresztülviendő taka­rékosságban látja a mentőeszközt s ugyanakkor a következő kívánságokat veti fel: Egy sokkal nagyobb, úgyneve­zett komoly beruházási kölcsönt kell felvenni, amelynek a terheit több évre felosztanánk. Megoldandó azután a munkásbiztosí­tás, az aggkori biztosí­tás és a munkanélküliség elleni bizto­­sítás. Akik földet kaptak, azokat to­vább is kell segíteni, hogy gazdálkod­hassanak. A hadikölcsönöket valori­zálni kell, de nemcsak alamizsnasze­­rűen, hanem kiadósan. A tisztviselők ellátását javítsuk, a régi nyugdíjasok nyugdíját emeljük, m­ert ami most tör­ténik, az felháborító. A magántisztvi­selőket is valorizáljuk. B-lista ne le­gyen. Le kell szállítani persze a for­galmi adót, a fényűzési adót és csök­kenteni kell persze a kisemberek adó­terheit is. Szóval, a Rassay takarékos­­sági programja az, hogy vegyünk fel olyan kölcsönt, hogy még az unokáink­nak se látsszék ki belőle a füle, az­után kevesebb adót szedjünk, de any­­nyit költsünk, mintha sokszorosan több jövedelmünk volna. Nem csodáljuk, ha ez a takarékos­­sági program tetszett Szegeden, ne­künk is tetszik s indítványozzuk is, hogy Rassayt nevezzék ki sürgősen pénzügyminiszternek, mert nekünk most éppen olyan pénzügyminiszter kellene, aki ezt a programot megcsi­nálja. „Az absolutismus kora Magyarországon." — Berzeviczy könyvének második kötete. — írta Szász Károly, öt esztendővel ezelőtt jelent meg első kötete annak a nagyszabású történeti mun­kának, mely hazánk ujabbkori, XIX. szá­zadbeli históriájából azt a másfél évtizedre terjedő szomorú korszakot van hivatva a maga egész terjedelmében s minden indí­tékában — újabb levéltári kutatások alap­ján — összefoglalóan ismertetni, amelyet a politika, elnyomatás, az alkotmány fel­függesztése idejének, röviden: az abszolu­tizmus korának szoktunk nevezni. Az öt évvel ezelőtti kötet egyszerre legje­lesebb történetíróink sorába emelte Ber­zeviczy Albertet, a mű­ szerzőjét, Akadé­miánk tudós elnökét, kinek különben is annyi szép könyvet köszönhetünk. Berze­­viczy már régebbi munkálkodása során is, talán leginkább az éppen most húsz éve kiadott Régi emlékek című gyönyörű mű­vében megmutatta, hogy milyen éles szem­mel tudja nézni a világ folyását s milyen finom tollal tudja megrajzolni a képet, amely letűnt idők embereiről és esemé­nyeiről lelke érzékeny lemezén tükröző­dik. A Régi emlékek-ben a maga gyermek­korát és serdülő éveit vázolta, az 1853-tól 1870-ig terjedő időt, melynek nagy része abba a korszakba esett, amelynek ok­­nyomozó történetét az abszolutizmusról szóló nagy munkájában adja. A pontos megfigyelés, a biztos felfogás, az igazságos ítélkezés, valami, szinte páratlanul finom érzéstől vezettetve s műprózánk legszebb diadalaira emlékeztető stílus szárnyain emelkedve: a Régi emlékek-et nemcsak fe­lejthetetlenül kedves olvasmányunkká tet­ték, mely talán minden addigi művénél erősebben tudta fénybe vonni az író alak­ját,­­ hanem e tulajdonok már akkor is sejteni engedték, hogy ha Berzeviczy nem­ csupán a maga fiatalkori személyes vissza­emlékezéseit s az előtte járó nemzedéktől hallottakat nyújtaná abból a végtelenül fájdalmas, de egyben felettébb érdekes és tanulságos időből, hanem a történetírás tu­dományos módszere szerint feldolgozva adná annak a korszaknak egész történetét: nagy szolgálatot tenne vele nemcsak a tör­ténetírásnak, hanem egész közéletünknek. Nem tudjuk, de azt hisszük, hogy a Régi emlékek nagy irodalmi sikere vitte rá Ber­­zeviczyt arra a gondolatra, hogy azt az­ időt, melyről olyan megkapó korképet tu­dott rajzolni, tüzetes búvárlat és tanulmá­nyozás tárgyává tegye, annál inkább, mert ha arra a korszakra vonatkozóan eléggé gazdag is irodalmunk a memoireszerű mű­vekben,­­ egységbe még egyetlen történész sem foglalta e kor históriáját. Mindenesetre örvendetes, hogy Berzeviczy — körülbelül tizenhárom évvel ezelőtt — vállalkozott arra a hálás feladatra, hogy tudományos apparátussal feltárva az okozati összefüg­géseket, kimutassa az abszolutizmus jog­alapjának helytelenségét és módszerének eltévesztett voltát, nem csupán hazánk, ha­nem az egész monarchia érdekei szempont­jából. A három kötetre tervezett nagy mű első kötetét, — mely az előzményeket, a rém­uralmat, a Geringer-féle provizóriumot, a Bach-redszer kialakulását s az emigráció első éveit tárgyalta — annak idején részle­tesen ismertettük és méltattuk. Most a ne­héz politikai helyzetben küzködő nemzet számára igen értékes karácsonyi ajándékul itt fekszik előttünk — a Franklin Társulat hagyományosan szép kiállításában — a második kötet, az elsőnél talán még gaz­dagabb anyaggal, még érdekesebb tarta­lommal, s még művészibb felfogásban. Tisztén tudományos értékéhez sem fér szó ennek a kitűnő műnek. Mert ha a szerző nem ad is — akár beleszerkesztve a műbe, akár függelékképpen — okmányszövegeket, mint ahogy ez történelmi munkákban ma szokásos, ezzel a szakemberek tudós csa­­patját sem riaszthatja el, hiszen a bőséges jegyzetek élénken igazolják a szigorúan tu­dományos módszert, mellyel Berzeviczy dolgozik — másrészt pedig a műveit nagy közönséget sokkal inkább érdekelheti és kielégítheti, s így a könyv célját sokkal jobban megközelítheti az ilyen történelmi feldolgozás, amely semmiképpen sem ne­vezhető lekicsinylően „másodkézből vett“ történelemnek. Erre a körülményre a II. kötet Bevezetés­e is hivatkozik, s mi töké­letesen helyeseljük az illusztris író állás­pontját, ki ezzel a felfogásával s rendszeré­vel is méltán állítható régibb történetírá­sunk nagyjai mellé, kikhez hasonlóan tudja ő is valósággal életre kelteni a múltak sze­replőit, s tudja az eseményeket kritikai fel­dolgozással a maguk egészében érthetővé tenni előttünk. A most megjelent II. kötet hat részre van osztva. Az első — az egész munkának VI. része — a Libényi-féle merénylettől, vagyis 1853. februáriusától, a hirhedt konkordátumig — 1855. augusztusáig — terjedő időszakot is­merted és bírálja. Itt rámutat az író arra a valószínű összefüggésre, mely a merénylet és a konkordátum közt forgott fenn, hogy t. i., mikor a konkordátumban Ferenc Jó­zsef a maga egyébként félétkenyen őrzött uralkodói jogának egy részéről a pápai ha­talom javára lemondott, ezzel azt a hálát is leróni vélte, amivel a Gondviselésnek tar­tozott, élete megmentéséért. A véres meg­torlások és a politikai elnyomás ebben az időben sem szüneteltek, s a magyar éjsza­kának ebbe a sötétjébe két esemény derített csak némi biztató fényt: a korona megta­lálása, 1853. őszén, s az uralkodó házas­sága, 1854. tavaszán. A fejedelmi nász nyo­mán az ostromállapot megszüntettetett s nagyobb arányú megkegyelmezések történ­tek — habár mindez csak félrendszabály­nak bizonyult, melynek hatása alatt az or­szág közhangulata egyáltalában nem javult. A konkordátum megbélyegzésében a tör­ténetírói tárgyilagosság eszményi magasla­tán Berzeviczy nyiltan és élesen hangoz­tatja, hogy ez az egyezség gyökerében tá­madta meg a­ magyar közjogot, mikor a kéi Alföldünk új képe. A trianoni Magyarország két meglehető­sen különböző vidékből áll. A dunántúli vidék, a maga egyetemes haladottságára támaszkodva legelsőnek jutott a gazdasági és társadalmi konszolidálódás útjára. A duna—tiszaközi és a tisztántuli vidék azonban előbb el volt hanyagolva s az összeomlás után későbben jutott ki a de­struktív áramlatok és a demagóg frázisok uralma alól. Ma már azonban kijutott s rajta van a haladásnak azon az útján, ami hamarosan közel hozhatja a Dunántúl szintájához. Mert az iskolák nagymértékű szaporodásának, Szeged és Debrecen első­rangú kulturális, központokká fejlesztésé­nek épen úgy mutatkozik máris a hatása, mint a mezőgazdaságot fejlesztő magán- és köz­tevékenységnek. Érdekes, hogy a nép­oktatási intézmények szaporodása mellett, éppen a legkonzervatívabb foglalkozási ág terén, a mezőgazdaságban mutatkoznak a legjelentősebb változások. Ezek vázolásánál előre kell bocsátanunk, hogy a mai Magyarország területén erősen túlsúlyban van a száz holdon aluli kisbir­­tok. (54,2%.) Fontos jelenségek mutatnak arra, hogy kisebb birtokosaink is igyekez­nek és tudnak haladni. Jelentékeny tért foglalt nálunk éppen az összeomlást követő utolsó három esztendőben a talajművelés­­nél a géperő. Az 1925-ik évben 549 gőzeke volt nálunk, 1914-ben csak 245, a trakto­rok száma 1922-től 1925 végéig meghatszo­rozódott. A háború előtt a szántóföldnek csak 2,6%-át dolgozták meg szántógépek, ma tíz százalékát. Műtrágya-fogyasztásunk majdnem elérte a békebeli szintáját, vagyis a kisebb birtokoknál is használják. Hiva­talos jelentések szerint jelentékenyen gya­rapodott a kapás és kereskedelmi növények

Next