Budapesti Hírlap, 1926. december (46. évfolyam, 273–298. szám)
1926-12-01 / 273. szám
/ y . ......... y r / tsaiBfe^ ^ y y \ j 'V *____ J Ára 2000 korona. X/7 vLj''v»' ''' ' 111 Budapest, 1928.______________________XLVI. évfolyam, 273. Szám._________________Szerda, december 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egy hónapra 90.000 korona, negyedévre 139.000 korona. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Grosckoa, vasárnapon 40 Grosescom. Egyes szánt ára 2000 korona, s Küllöldre az előüzetén kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvess aaladea Urástékora. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőségi VIII. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatali VIII, József körút 5. szám. Telefonszemvek: J. 43, J. 53, J. 63, J. 23—84. Levélcím : Budapest 4, Postafiók 55. Mit mond a halpárti vezér? Budapest, nov. 30. Rassay Károly, a demokrata pártvezér Szegeden kemény harcot vív Szterényi Józseffel. A mérkőzés főpróbája vasárnap zajlott le. Nagyon érdekes volt. Rassay azt adta elő, hogy milyen csehül áll a liberalizmus és a demokrácia dolga és hogy ezeknek az eszméknek az elhanyagolása miatt mennyire lezüllött az ország. Nagyon sötétnek látja a helyzetet, mert ilyeneket mond: — Mindenütt borzasztó depressziót látok. Az emberek meg vannak rémülve. Nekem szomorú sejtelmeim vannak. Úgy látom, hogy a nemzet még súlyosabb megpróbáltatások elé fog kerülni. Én nem tudom, mit akar a kormány. De azt sejtem, hogy meszszemenő tervek húzódnak meg a háttérben. Ezt látom a menekülők seregéből. (Szükségtelen talán e helyen megjegyeznünk, hogy mikor Rassay a menekülők seregéről beszél, látnoki szemei a Szterényi József ellenjelölt alakjára szegeződnek. No de majd mindjárt megfelel erre Szterényi is. Most hallgassunk tovább.) — Nagy eszmék kellenek, mert e nélkül elmerül az ország hajója. (Itt megidézi a szónok a liberalizmust és a demokráciát, mint mentő eszméket, de nyomban áttér az ország sülyedő hajójának ismertetésére s a következőket mondja: — Mi okozta azt, amiért az 1924. állapotokig sülyedtünk? Lezügöttünk oda, ahol 1921-ben voltunk, azok miatt az utcai botrányok miatt, azok miatt a panamavádak miatt és kardcsörtető oktalan beszédek miatt, amelyek tényezői voltak leromlásunknak. Ezért vállalni kell valakinek a felelősséget. — Ha tekintetbe vesszük, hogy nálunk nincs progresszivitás az adózásban, nyilvánvaló, hogy miért omlott össze a gazdasági élet. — A földreform kátyúba jutott. A kormány a földreformot nem is akarta becsületesn végrehajtani, hanem csak az volt a célja, hogy, elvegyék a földet azoktól, akiktől megirigyelték. — A kormány nem hajtotta végre az adórevíziót. A fényűzési adó körül nem történik semmi. Lehet így termelni? Nem! — A kormány lövészárkot húzott a keresztény felekezetek közé. A numerusz klauzuszt alkotmány és törvény ellenére tartja fenn. Ilyeneket mondott Rassay. Hallgassuk meg most már elsősorban Szterényit, az ellenjelöltet, hogy a numerusz klauzusz nevezetes kérdésében milyen észrevételei vannak a Rassay Károly magatartásáról. Szterényi, az ellenjelölt a következő szavakkal lebbentette fel a múltak fátyolét: — Bebizonyítom önöknek azt, hogy tévúton járnak azon liberális polgártársaink, akik ma Rassay személyében ünnepüik a liberalizmus vezérét. Nem tudom a múlt után és az előzmények után megérteni, hogy a szegedi zsidóság az ő táborában jár. A mai programbeszédében Rassay fényesen extemporált a numerusz klauzusz ellen. Beszédében kimutatta annak a lehetetlenségét, alkotmányellenes és törvénytelen voltát, de én viszont vettem magamnak azt a fáradságot és utána néztem az első nemzetgyűlés irattárában, hogy hogyan is született meg a numerusz klauzusz. Azon az indítványon, amely a numerusz klauzusz életbeléptetésére vonatkozik, az aláírók között ott találtam Rassay Károly nevét is. Rassay, amikor én a numerusz klauzusz ellen küzdöttem, ugyanakkor a zászlaja alá ment annak, aki a numerusz klauzuszt indítványozta. Mit szóljunk ehhez a ráolvasáshoz? Az ember szeretheti ma a szőkét, holnap a barnát, ez vitathatatlan polgári jogai közé tartozik, de éppen ezért megokolatlan, hogy szemrehányást tegyen annak, akinek a barnáról a szőkére fordul át az ízlése. Végül is velünk rendelkeznek az érzelmek és nem mi velük. De gyerünk tovább. Nekünk úgy tetszik, mintha a Rassay megállapításai, vagy panaszai, illetve vádjai a többi pontban sem tartanának fenn szoros barátságot a szürke valósággal. Mert a valóság talán mégis inkább az, hogy a pénzromlásnak és a gazdasági lezüllésnek legfőbb oka nem az az utcai botrány volt, amelyikről a pártvezér beszél, hanem az az utcai botrány, amelyet 1918-ban rendeztek az őszirózsás forradalom címén. Mindenki tudja aztán, hogy a vagyon- és jövedelemadóban van progresszió, — hogy a földreform megalkotóit nemcsak éppen az ádáz vagyonirigység érzései vezették, — hogy az adómérséklés máris biztosítva van, — hogy a numerusz klauzuszt érvényességében kétségbe nem vonható törvény tartja fenn, meg a többi. Mindezeket a pártvezér is igen jól tudja idehaza, csak a szegedi választók előtt hagyta cserben a tájékozottsága, az őt egyébként jellemző konsziliáns szellemmel egyetemben. Hogy egyébként milyen kevéssé megfontolt eszmék támadják meg a politikust a hordón, erre jellemző a Rassay takarékossági programja. Többek között a szigorúan keresztülviendő takarékosságban látja a mentőeszközt s ugyanakkor a következő kívánságokat veti fel: Egy sokkal nagyobb, úgynevezett komoly beruházási kölcsönt kell felvenni, amelynek a terheit több évre felosztanánk. Megoldandó azután a munkásbiztosítás, az aggkori biztosítás és a munkanélküliség elleni biztosítás. Akik földet kaptak, azokat tovább is kell segíteni, hogy gazdálkodhassanak. A hadikölcsönöket valorizálni kell, de nemcsak alamizsnaszerűen, hanem kiadósan. A tisztviselők ellátását javítsuk, a régi nyugdíjasok nyugdíját emeljük, mert ami most történik, az felháborító. A magántisztviselőket is valorizáljuk. B-lista ne legyen. Le kell szállítani persze a forgalmi adót, a fényűzési adót és csökkenteni kell persze a kisemberek adóterheit is. Szóval, a Rassay takarékossági programja az, hogy vegyünk fel olyan kölcsönt, hogy még az unokáinknak se látsszék ki belőle a füle, azután kevesebb adót szedjünk, de anynyit költsünk, mintha sokszorosan több jövedelmünk volna. Nem csodáljuk, ha ez a takarékossági program tetszett Szegeden, nekünk is tetszik s indítványozzuk is, hogy Rassayt nevezzék ki sürgősen pénzügyminiszternek, mert nekünk most éppen olyan pénzügyminiszter kellene, aki ezt a programot megcsinálja. „Az absolutismus kora Magyarországon." — Berzeviczy könyvének második kötete. — írta Szász Károly, öt esztendővel ezelőtt jelent meg első kötete annak a nagyszabású történeti munkának, mely hazánk ujabbkori, XIX. századbeli históriájából azt a másfél évtizedre terjedő szomorú korszakot van hivatva a maga egész terjedelmében s minden indítékában — újabb levéltári kutatások alapján — összefoglalóan ismertetni, amelyet a politika, elnyomatás, az alkotmány felfüggesztése idejének, röviden: az abszolutizmus korának szoktunk nevezni. Az öt évvel ezelőtti kötet egyszerre legjelesebb történetíróink sorába emelte Berzeviczy Albertet, a mű szerzőjét, Akadémiánk tudós elnökét, kinek különben is annyi szép könyvet köszönhetünk. Berzeviczy már régebbi munkálkodása során is, talán leginkább az éppen most húsz éve kiadott Régi emlékek című gyönyörű művében megmutatta, hogy milyen éles szemmel tudja nézni a világ folyását s milyen finom tollal tudja megrajzolni a képet, amely letűnt idők embereiről és eseményeiről lelke érzékeny lemezén tükröződik. A Régi emlékek-ben a maga gyermekkorát és serdülő éveit vázolta, az 1853-tól 1870-ig terjedő időt, melynek nagy része abba a korszakba esett, amelynek oknyomozó történetét az abszolutizmusról szóló nagy munkájában adja. A pontos megfigyelés, a biztos felfogás, az igazságos ítélkezés, valami, szinte páratlanul finom érzéstől vezettetve s műprózánk legszebb diadalaira emlékeztető stílus szárnyain emelkedve: a Régi emlékek-et nemcsak felejthetetlenül kedves olvasmányunkká tették, mely talán minden addigi művénél erősebben tudta fénybe vonni az író alakját, hanem e tulajdonok már akkor is sejteni engedték, hogy ha Berzeviczy nem csupán a maga fiatalkori személyes visszaemlékezéseit s az előtte járó nemzedéktől hallottakat nyújtaná abból a végtelenül fájdalmas, de egyben felettébb érdekes és tanulságos időből, hanem a történetírás tudományos módszere szerint feldolgozva adná annak a korszaknak egész történetét: nagy szolgálatot tenne vele nemcsak a történetírásnak, hanem egész közéletünknek. Nem tudjuk, de azt hisszük, hogy a Régi emlékek nagy irodalmi sikere vitte rá Berzeviczyt arra a gondolatra, hogy azt az időt, melyről olyan megkapó korképet tudott rajzolni, tüzetes búvárlat és tanulmányozás tárgyává tegye, annál inkább, mert ha arra a korszakra vonatkozóan eléggé gazdag is irodalmunk a memoireszerű művekben, egységbe még egyetlen történész sem foglalta e kor históriáját. Mindenesetre örvendetes, hogy Berzeviczy — körülbelül tizenhárom évvel ezelőtt — vállalkozott arra a hálás feladatra, hogy tudományos apparátussal feltárva az okozati összefüggéseket, kimutassa az abszolutizmus jogalapjának helytelenségét és módszerének eltévesztett voltát, nem csupán hazánk, hanem az egész monarchia érdekei szempontjából. A három kötetre tervezett nagy mű első kötetét, — mely az előzményeket, a rémuralmat, a Geringer-féle provizóriumot, a Bach-redszer kialakulását s az emigráció első éveit tárgyalta — annak idején részletesen ismertettük és méltattuk. Most a nehéz politikai helyzetben küzködő nemzet számára igen értékes karácsonyi ajándékul itt fekszik előttünk — a Franklin Társulat hagyományosan szép kiállításában — a második kötet, az elsőnél talán még gazdagabb anyaggal, még érdekesebb tartalommal, s még művészibb felfogásban. Tisztén tudományos értékéhez sem fér szó ennek a kitűnő műnek. Mert ha a szerző nem ad is — akár beleszerkesztve a műbe, akár függelékképpen — okmányszövegeket, mint ahogy ez történelmi munkákban ma szokásos, ezzel a szakemberek tudós csapatját sem riaszthatja el, hiszen a bőséges jegyzetek élénken igazolják a szigorúan tudományos módszert, mellyel Berzeviczy dolgozik — másrészt pedig a műveit nagy közönséget sokkal inkább érdekelheti és kielégítheti, s így a könyv célját sokkal jobban megközelítheti az ilyen történelmi feldolgozás, amely semmiképpen sem nevezhető lekicsinylően „másodkézből vett“ történelemnek. Erre a körülményre a II. kötet Bevezetése is hivatkozik, s mi tökéletesen helyeseljük az illusztris író álláspontját, ki ezzel a felfogásával s rendszerével is méltán állítható régibb történetírásunk nagyjai mellé, kikhez hasonlóan tudja ő is valósággal életre kelteni a múltak szereplőit, s tudja az eseményeket kritikai feldolgozással a maguk egészében érthetővé tenni előttünk. A most megjelent II. kötet hat részre van osztva. Az első — az egész munkának VI. része — a Libényi-féle merénylettől, vagyis 1853. februáriusától, a hirhedt konkordátumig — 1855. augusztusáig — terjedő időszakot ismerted és bírálja. Itt rámutat az író arra a valószínű összefüggésre, mely a merénylet és a konkordátum közt forgott fenn, hogy t. i., mikor a konkordátumban Ferenc József a maga egyébként félétkenyen őrzött uralkodói jogának egy részéről a pápai hatalom javára lemondott, ezzel azt a hálát is leróni vélte, amivel a Gondviselésnek tartozott, élete megmentéséért. A véres megtorlások és a politikai elnyomás ebben az időben sem szüneteltek, s a magyar éjszakának ebbe a sötétjébe két esemény derített csak némi biztató fényt: a korona megtalálása, 1853. őszén, s az uralkodó házassága, 1854. tavaszán. A fejedelmi nász nyomán az ostromállapot megszüntettetett s nagyobb arányú megkegyelmezések történtek — habár mindez csak félrendszabálynak bizonyult, melynek hatása alatt az ország közhangulata egyáltalában nem javult. A konkordátum megbélyegzésében a történetírói tárgyilagosság eszményi magaslatán Berzeviczy nyiltan és élesen hangoztatja, hogy ez az egyezség gyökerében támadta meg a magyar közjogot, mikor a kéi Alföldünk új képe. A trianoni Magyarország két meglehetősen különböző vidékből áll. A dunántúli vidék, a maga egyetemes haladottságára támaszkodva legelsőnek jutott a gazdasági és társadalmi konszolidálódás útjára. A duna—tiszaközi és a tisztántuli vidék azonban előbb el volt hanyagolva s az összeomlás után későbben jutott ki a destruktív áramlatok és a demagóg frázisok uralma alól. Ma már azonban kijutott s rajta van a haladásnak azon az útján, ami hamarosan közel hozhatja a Dunántúl szintájához. Mert az iskolák nagymértékű szaporodásának, Szeged és Debrecen elsőrangú kulturális, központokká fejlesztésének épen úgy mutatkozik máris a hatása, mint a mezőgazdaságot fejlesztő magán- és köztevékenységnek. Érdekes, hogy a népoktatási intézmények szaporodása mellett, éppen a legkonzervatívabb foglalkozási ág terén, a mezőgazdaságban mutatkoznak a legjelentősebb változások. Ezek vázolásánál előre kell bocsátanunk, hogy a mai Magyarország területén erősen túlsúlyban van a száz holdon aluli kisbirtok. (54,2%.) Fontos jelenségek mutatnak arra, hogy kisebb birtokosaink is igyekeznek és tudnak haladni. Jelentékeny tért foglalt nálunk éppen az összeomlást követő utolsó három esztendőben a talajművelésnél a géperő. Az 1925-ik évben 549 gőzeke volt nálunk, 1914-ben csak 245, a traktorok száma 1922-től 1925 végéig meghatszorozódott. A háború előtt a szántóföldnek csak 2,6%-át dolgozták meg szántógépek, ma tíz százalékát. Műtrágya-fogyasztásunk majdnem elérte a békebeli szintáját, vagyis a kisebb birtokoknál is használják. Hivatalos jelentések szerint jelentékenyen gyarapodott a kapás és kereskedelmi növények