Budapesti Hírlap, 1927. február (47. évfolyam, 25–47. szám)
1927-02-01 / 25. szám
1927 február 10. (25. sz.) Budapesti Hírop Üdvözölte a felsőházat abból az alkalomból, hogy Wlassics Gyula bárót ültette az elnöki székbe, aki a múltban eléggé bebizonyította, hogy az alkotmányos jogrendhez minden erejével törhetetlenül ragaszkodik és aki minden egyéb és jeles kiváló tulajdonsága mellett biztosíték arra nézve, hogy egész működésének végcélja az lesz, hogy az alkotmányos, teljes alkotmányos rendet, amely az 1867. évi XII. törvénycikken alapszik, — hogy a nemzet a maga királyával egyetértésben fejezze ki a maga akaratát, — érvényre segítse. Ezektől az érzelmektől áthatva, üdvözölte a felsőház elnökét. Amikor az éljenzés és a taps, mely az egri érsek szavainak nyomán támadt, elült, az elnök jelentette, hogy Bethlen István gróf miniszterelnök kíván szólani. Bethlen István gróf miniszterelnök a következőket mondotta:— A deklarációval szemben, amelyet Desselvffy Aurél gróf olvasott fel, ebben a percben úgy vélem, helyesen cselekszem, ha utalok a kormánynak a felsőházi javaslat alkalmával tett nyilatkozatára és a felfogásra, amely ezekből a nyilatkozatokból kiviláglik. A kormány ma is teljes mértékben fenntartja akkor tett nyilatkozatát. ( Helyeslés.) Az 1848 : XX. törvénycikk. Balthazár Dezső debreceni református püspök volt az ülés utolsó szónoka. Szerencsésnek mondotta a felsőházi reformot, azonban szerinte le kell vonni ennek az átalakulásnak további következményeit is. A felsőháznak nem szabad teljesen eltekintenie a főrendiház szellemétől. Megállapította, hogy a jogfolytonosság tekintetében még igen sok a tennivaló, nézete szerint azonban a jogfolytonosságot meg sem szabná az állam érdekei fölé helyezni. Ha a jogfolytonosság erőltetése csak a legkisebb mértékben is veszedelmezteti a nemzeti fejlődés biztosítékait, akkor örülni kell, ha a jogfolytonosság hiánya mellett ennek a nemzetnek, csodálatos ereje, öntudata és bölcs vezetés mellett a katasztrófa után rövidesen sikerült a konszolidáció mai fokára jutnia. .A kormányzót és a kormányt történelmi munkájuk végzésekor országos tisztességadás és nemzeti hála illeti meg. A vallásfelekezetek békéjéről mondott még néhány szót és reményét fejezte ki, hogy az összes vallásfelekezetek óhajaként előkerül még az 1848. évi XX. törvénycikk igazságos végrehajtásának problémája is a viszonosság és az egyenlőség alapelvei szerint. Wlassics Gyula báró elnök javaslatára a felsőház jegyzőkönyvi köszönetet mondott az ügyeket eddig vezető Berczelly korelnöknek, majd a megalakulás formaságait folytatva 139 szavazattal megválasztották háznagynak Rakovszky Endrét, jegyzékül pedig Bethlen Pál grófot, Borbély Györgyöt, Dani Balázst, Joanovich Pált, Khuen- Héderváry Károly grófot, Kühne Lórántot, Latinovits Endrét és Wekerle Sándort. A választás eredményének kihirdetése után az elnök nagy éljenzés közben megalakultnak jelentette ki a felsőházat. ■ A felsőház még jegyzőkönyvi uton fejezte ki részvétét Széchenyi Manó volt örökös főrendiházi tag és a felség személye körüli volt miniszter nemrég történt elhalálozása miatt. Az ülés délután két órakor ért véget. A legközelebbi ülés időpontját nem állapították meg. ELIDA isŐrizze meg kedvenc gyermekének illatos és selyemlágy hajfürtjeit, melyeket annyi szeretettel simogatunk és csókolgatunk. Gondozza állandóan Elida Shampooval, mely alaposan tisztít és tökéletesen ártalmatlan szer. A haj pompás fénye és elragadó, természetes hullámossága a biztos eredménye egyszeri mosásnak a szódamentes Shampooval ■ k Fotográfia az„új országgyűlésből. • Írta Politikus. Ehhez talán hozzájárul Apponyi Albert is, akinek oly végtelenül finom érzéke van hajszálvékony megkülönböztetésekhez. Mert nem olyan, mint a régi, de mégis országgyűlés, azt ő sem tagadja. Viszont — hogy Nagy Emil nyelvén szóljak — a „legabszolútabb“ Bethlen-párti képviselő sem állítja, hogy ne volna benne valami, ami „új“. Csak éppen az a kérdés, hogy az-e a jó, ami abban új, vagy éppen, ami kimaradt. Ez itt a bökkenő. Az bizonyos hogy egypár találós kérdés elé is állította az embereket. Teszem, miért imádkoztunk most négy felekezet templomában s kértük . Mindenható áldását, mikor 1922-ben, a nemzetgyűlés megnyitásakor egyben tudtunk fohászkodni. Nem vagyunk eléggé széttagolva — patvarkodó magyarok —, hogy most vallásos szerint hivatalosan szétosztottak bennünket? S Raffay püspök mindjárt sérelmezhette, hogy az evangélikusoknak kevés hely jutott a felsőháziján, Hevesi Simon főrabbinus finom maliciával hálálkodott, hogy a zsidóság is kapott végre két hivatalos helyet ugyanezen a táblán. Hát minek az utódja az új országgyűlés: a nemzetgyűlésnek-e, amely ezt szülte, vagy a régi országgyűlésnek, amely közé odaférkőzött a kellemetlen, de szükséges idegen, a széles alapokon összehívott nemzetgyűlés. De feleljen ezekre a hivatott Apponyi: miért volt korelnök a nemzetgyűlésen, akkor — a nemzetgyűlés ellen — nem volt közjogi aggálya? Miért jött el egyszerű polgári ruhában a Mátyás-templomba és húzódott meg a hátulsó sorokban, holott 1922-ben buzgón imádkozott a szentélyben a nemzetgyűlés sikeres munkájáért. És valóban sikeres lett — amint a kormánypárt megállapítja. És a miniszterelnök estéjén ott láttuk hatalmas alakját, teljes fényben, homlokán a nagy szellem, mellén a legelső érdemjelek ragyogásával. És az ellen nem lesz aggálya — remélhetőleg, — ha a közjogilag megalakult Ház működésében részt fog venni?! És ... de bízzuk a választ az időre, vagy a nemzet Géniuszára, akit— Főbusz vágtató paripáinak módjára — átnyargal ilyen kavicsokon, amiket gyermekek vagy bölcsek * játszanak s odadobnak az ut porába. Vissza az Élethez, a mozgáshoz, a történéshez? Hát milyen volt az első nap, milyen? — Szép volt, ragyogóan szép —mondta Lukács György —, ilyet csak mi tudunk rendezni, s az ilyesmikért hevülő budapesti amerikai követ biztosan igazat adott neki —, bár egy kicsit teátrális. — Az édenkertnek (amit tudniillik mi magyarok elvesztettünk) egy késő sugara •— mondta az író-politikus. De én azt mondom:egy csepp, amelyben néhány röpke pillanatra a szivárvány összes színei felénk ragyogtak. S e csepp ott ragyogott sok jó magyar embernek a szemében is. S a szivárvány — hol van? Máris eltűnt, csak egy kis időre vetítette valaki oda a zivataros magyar égboltozatra. Vigyázz magyarom! Ne fuss utána, mint Arany gyermeke, ez csak a remény hídjának jelképe legyen 'Neked, hogy nincs veszve minden. Még régi, Nagy-Magyarország termése' — egy kis szigeten. A Csekonicsok a Bánátból, a Bethlenek és'Telekiek Erdélyből, az Andrássyatc Felső-Magyarországból és így tovább. Mint amikor az emberek a vízözönben Ararát-hegyére menekültek a szennyes áradat elől (lásd a kormányzói beszédben a szégyenteljes októberi időknek a kiemelését). Elvonultak-emajd a mindent eliszaposító hullámok? S visszatérhetünk-e majd boldog szülőföldünkre, vagy mi lesz ezzel a kis országgal, ha tudósát, íróját, államférfiát már nem az egész ország termeli, mint régen: Monok, Pozsony, Sztregova, Szalonta, Doborján. Megdörzsöljük a szemünket: az arany, a bíbor, a brilliánsok és türkizek, régi és új daliás alakok között díszmagyar öltözetben (s nem katonai formaruhában) valóban két királyi herceg, két Habsburg? Nem káprázat-e? Albrecht és József Ferenc kir. hercegek, az előbbi egy végtelen nemes ízléssel stilizált fekete, az utóbbi bordó Zrínyiben. S mindegyik lekötelező bájjal és egyéniséggel társalog az országgyűlés tagjaival, akár barátaikkal. Albrecht — akinek fekete atillájáról az aranygyapjas rendjel vakító briliiánsai még kápráztatóbban ragyogtak elő — olyan volt, mint egy mesebeli princ és József Ferenc, mint egy daliás, törökverő fiatal Zrínyi gróf. S a gótika merész ivei alatt minderre a nap fényözönét szórta ezer és ezer villámcsillag és száz és száz ragyogó szempár élén a szépséges Anna királyi hercegnővel s Bethlen Margit grófnővel. S ez mind mostsolygott, örvendett. Álom volt vagy valóság? Mindenesetre álom, mert — elfeledte mindenki e pillanatban a maga bajátbaját s talán a másét is, ami pedig annyi van. De egy ember biztosan nem. Ott állott az államfő mellett, szerényen, egyszerű fekete magyarban, erdélyi régi ötvösmunka csatjaival. Ott állott — szinte egy sötét ellentét ! — e ragyogáshoz. Ki ez? Nagyszerű koponyájáról nem földi ékszer, hanem isteni szikra fénylik felénk. Mit gyászol, hogy nincs díszben? Talán — övéit, — kincseit, — birtokait? Vagy egy egész országot? Néma szerepe van — máma. Csak egy papírtekercset nyújt át a kormányzónak, de mindenki tudja, hogy ő az igazi, a nagy rendező, a teremtő, alkotó tehetség. — A fekete végzet — mondaná Andrássy. — Sfinksz — mondaná Apponyi. — Félisten — mondaná Bessenyey Zénó. — Egy államférfi — mondjuk mi, Bethlen István. s Az egyetem szervezete. Irta Grósz Emil dr. egyetemi tanár. Budapest, jan. 31. Samassa József, Eger bíboros érseke 1866-ban mint a hittudományi kar dékánja, azt mondotta: „A tudományegyetemek az eszmék magasztos tárházai, ezek egyesítvén magukban az ismeretek, hagyományok és műremekek drága kincseit, képezik azon nagy szellemi árupiacot, hol a világ műveltségének gazdagsága föl van halmozva; innen tör magának kifelé ut árt a világossági élet, hogy megvilágítsa és termékenyítse az űrt, melyben a világ létezik." Hatvan év alatt a budapesti egyetem hatalmas fejlődést mutat. Az egyetemi hallgatók száma 1765-ről 5232-re emelkedett, a rendes tanárok száma 40-ről 101-re, a magántanároké 21-ről 244-re, a tanársegédeké 9-ről 118-ra! Az egyetem összes kiadása 1866—67-ben 355.410 forint volt, amelyből 198.191 forintot saját vagyonából fedezett s az állami hozzájárulás 52.000 forint volt, ezzel szemben 1926—27-ben a rendes kiadások összege 6 és félmillió pengő, melyből 80.000 pengőt az egyetemi alap, 200.000 pengőt a tandíjak, 3 millió pengőt a klinikák ápolási dijai fedeznek. Ezzel a hatalmas fejlődéssel azonban nem tartott lépést a társadalom érdeklődése az egyetemmel szemben, nem követte a külföldet, ahol a törvényhatóságok s a társadalom az egyetemet alapítványokkal, adományokkal elhalmozzák. A Tisza István-Körben múlt év őszén tartott előadásomban kifejtettem, hogy nálunk a közvélemény nyugodt időben igen keveset törődik az egyetemmel, de azonnal rá irányul a figyelem, ha az egyetemnek valamilyen konfliktusa van, vagy ha a fiatalság tüntet. Természetesen ilyenkor teljesen tájékozatlan lévén az egyetem szervezetéről, a legfurcsább hírek találnak hitelt. A tanárok egy része komolyan vesz a titoktartás kötelezettségét, semmit sem árul el a történtek felől, mások saját nézeteiket elmondván, a hírlapok pártállásuk szerint színezik ki a hiányos értesüléseket. Most is napról-napra olvassuk a legkülönbözőbb híreket, melyek hitelessége felől mindenki ítéletet alkothat magának, aki az egyetem szervezetét ismeri. Évek előtt elintézett konkrét eset kapcsán megkíséreltem az egyetem szervezetét megismertetni, belátom, hogy sokkal célszerűbb, ha a konkrét eset mellőzésével tö*