Budapesti Hírlap, 1927. május (47. évfolyam, 98–122. szám)

1927-05-01 / 98. szám

Budapest, 1927. XLVII. évfolyam, 98. szám. Megjelenik kéttő kivételével mindennap. ElSUierai árak: Egy hónapra 4 pangó, negyedén* 10 pangó 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groachen, vasárnapon 40 Groach­an. Egyaa szám ára 16 fillér,­­ a Kolloidra az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. 1 ' » Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Vasárnapi szám ára 16 fillér. Vasárnap, május 1. Szerkesztőség: VIIi. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szánt. Igazgatóság és kiadóhivatal, VIII., József-körút 5. szám. Telefonszámok: J. 330-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. A vörös május. — Emlékezés egy koporsónál. — Irta Buday Barna. Budapest, ápr. 30. „Megint rákovácsolták a Május 1-re a bilincseket... Félnek a mozdulatá­tól, félnek az uj időket hirdető szavá­tól ... Betiltották a Május lét... Le­foghatják zsarnok kezek, de mégis jön ... és a piros jövendőnek lobogó­ját lengeti... Ki a szabadba! ... Egy­szer majd visszatérünk a városba ... az lesz a Májusi" így ir a szociáldemokrata közlöny a május elsejéről. Zsarnoki kézről, bi­lincsről, szuronyerdőről panaszkodik, sigy adja az elnyomottat, mintha szava sem volna s csak remegő hangon merné elsuttogni keserveit, noha törvényható­ságban, parlamentben, sajtóban, utcán az ő hangja a legmerészebb, a legkihí­­vóbb. S a világuralom a termettség fensőségével követeli azt a májust, amely a kezébe szolgáltasson minden földi hatalmat. Mialatt pedig a szocialisták a vörös májust követelik, mi eltemettünk egy fehér aggastyánt, aki átélte azt az időt, amikor a tavaszi szél piros lobogót lengetett. Darányi Ignác történetet vitt fel magával a vörös májusról. Nem vész el semmi az életből. Min­den gondolat, sóhaj és könnycsepp mérlegre kerül a leszámolás nagy órá­jában. És ha képzeletünk szárnya hi­tünket követi, hallani véljük, amint nagy halottunk lelke kopogtat az Egek kapuján. Nyílik a kapu, szellemalakok sereg­lenek körül s őrangyal fogadja a be­bocsátást kérőt és igy szól: — íme megérkezett testvérünk, le­gyen közöttünk üdvözölve! Nagy pá­lyát futott be földi otthonában mint államférfi, miniszter, gazdavezér, or­szág kegyeltje. De volt börtönlakó és pincetöltelék is és kivált szenvedései közben nyerte meg Urunk kegyelmét. — Forradalom tört ki, amelyet a szocialisták kezdettek, a kommunisták végeztek. Mi akkor legjobb szemű an­gyalunkat küldöttük le a földre, de ez sem tudta meglátni a különbséget e kettő között. És idején vörös katonák törtek rá s­őt, aki mindenha a népért dolgozott, foglyul ejtették a nép nevé­ben. Vigasztaló, hogy erről a nép nem tudott. A Börtön pincéjébe hurcolták a het­venéves embert, ahol felelősségre von­ták azért, hogy ő okozta a világhábo­rút. A rémuralom szolgái azzal mulat­tatták magukat, hogy és idején felzavar­ták álmából, bűnösségének bevallását igyekeztek kicsikarni tőle. Megfenye­gették, hogy hajnalban golyó vár reá s igy kínozták éjről-éjre beteg szivét a halálfélelemmel.­­ Majd kibocsátották a fogságból, de csak azért, hogy megizleltessék vele a kétes értékű szabadság újra elvesz­tésének gyötrelmeit. Hamarosan ismét elhurcolták földalatti börtönbe, ahol minden kényelme a teste alá hányt alomszalma volt. S vele együtt sínylőd­tek a piszkos pincehelyiségben, örökös halálveszedelem között a szellemi élet kiválóságai, senkinek sem ártó férfiak, akiknek legtöbbje már közel volt az élet alkonyához. Szelidmultu polgárok­kal teltek meg akkor a börtönök s ezek közül senki sem tudta, megéri-e a reg­gelt. Mert mig az erkölcsi kínzás min­den eszközét végig próbálták rajtuk,, kint gyűlölködő hangok üvöltöttek s halált követeltek rájuk. — Ez volt a vörös május. — Testvérünk szelid és erős lélekkel állotta a megpróbáltatást. Nem panasz­kodott, nem rendült meg hite; bibliát olvasott s megnyugodott az Úr akara­tában. A nehéz idők múltával pedig nem fért hozzá a bosszuállás vágya. Tisztán maradt a gyűlölet érzésétől; az S ahol össze gazdák gyűlnek És komoly tanácsot ülnek S megvitatnak uj eszméket, Mert idő múlt­kor halad —: Oda leng a jótét­ lélek Mint buzdító sugarat. És ha tudós szám­ítgatja: Mi a földrétegek titka, S mélybe nyügzött őserékért Helyes-e a küzdelem, — A magyar föld jótét lelke Biztatásul megjelen. Azt a tudós nem is sejti Mikor tételeit sejti, Mily nagy lélek van vele, Csak azt látja, mikor végzett, Hogy pontosan meg van fejtve Tudományos tétele. A tudós se, más se tudja Mi a sírontúli útja, Él-e lelke még tovább, — De a jótétlélek útja Mégsem ér a sírba’ véget, Él mert hat és tesz csodát. Van-e ki nem eszmél arra, Mi várt volna a magyarra, Ila nincs az a jótétlélek A nagy világrész előtt —■ S nem sugal magyar gazdákba Uj törekvést, uj erőt...? E lőtt a vész, biztos halálunk, Mégis élünk, talponállunk, Virul földünk harmadrésze, Újra buzdít régi hév, S nem kőbe, szivekbe vésve Aldolf a Darányi név. ő lelkében a fehér május élt. — És igy az Úr kegyelme magához emelte. Mert a mi Atyánk is fehér má­just akar, amelyet az általa teremtett legszebb nap, az emberi szív ragyog be, hogy megbocsájtást és szeretetet hintsen szét. Csak ez, csak egyedül ez tudja elűzni az élet fájdalmas árnyékait. Roboz: Gazdasága a magyarnak Ne lett volna zsarolt gyarmat Es­ ne dúlta volna váltva Osztrák, török, vad tatár: Ezeréves anyaföldü­nk Édenkert­­nk volna már. S ne nyúzná a gazda bőrét S ne szívná a munkás vérét, Czenkjeinek szedve dézsmát, vámpír szájú Trianon: Gazda­ szívre vissza szállna A buzdító bizalom. Ki buzogna másért máskép Mint csak úgy, hogy tessék lássák? Ki süt nagy cipőt ha abból Az övé csak kis darab? Minden veszhet ha földünkből Ránk csak harmadrész marad ... Nem, — ne így... Ez fájó ének; Más kell magyarok szivének, Csüggedetlen tettre hivó. Komoly, intő, tiszta hang. Haliga! ... a templom toronyból Idehullik a harang. Ez a harang azt kongatja, Hogy a gazdák bölcse, attva Hű szeme örökre zárva, Földi része sírba száll, Lelke él, mint­ gazda-áldás. Azzal nem bír a halál. Nem fog testben megjelenni. Mégis mindig ott fog lenni Hol mezei munka foly­ó a jólétlelke ihletétől Lelkes jó munkákat végez Az emberi hangyaboly. A német metropolis nagy események előtt. Nyolcvanezer frontkatona békésen el akarja foglalni Berlint. Berlin, ápr. 29. (Saját levelezőnktől.) A Stahlholm, a frontkatonák nemzeti szövetsége, amely eddig minden élet megnyilvánulásában messze elkerülte Berlint, most egy­szerre nagyon is hallhatóan, egy me­rész elhatározás következéseképpen, nem törődve ellenfeleivel, kopogtat a német főváros kapuin. Hivein szemlét kíván tartani a német központban a május elsejét, a vörös ünnepet követő első szabad vasárnapon. Nyolcvanezer nemzeti érzésű volt katona jön Berlin­be .. .! Mit jelent ez, kérdezik aggódva, akik még ma is féltik az új rendet nem várt megrázkódtatásoktól? Provokáció, süvíti a szocialista tábor, próbálkozás a monarchia visszaállítására, vagy leg­alább is tüntetés a respublika ellen! Több, mint provokálás, hangzik vissza a kommunista berkekből, gyáva kutya, aki nem száll velük szembe, ki az ut­cára, verjük vissza a nacionalista tá­madást és ha vér fog folyni, a felelős­ség nem bennünket terhel! És a lárma egyre nő, de a Stahlholm emberei sem hagyják magukat, ők igenis jönnek, akár tetszik, akár nem, igenis békés tüntetést terveznek Berlinben, mutatni óhajtják, hogy élnek, hogy tettekkel tényezők manapság azok is, akik a nemzeti hagyományok ápolását tűzték ki zászlójukra. Akcióba lép a Reichs- n A próba. írta Bodnár István. Bács Tivadar miniszteri titkár fütyö­­részve törtetett be a szobába. — Ilonka, Ilonka, hol vagy? Képzeld, holnap estére Csertán miniszteri tanácsos­hoz vagyunk meghiva teára ... De ni, le­fekszel? No, mi a baj? — Nem jól érzem magamat. — Még csak az kellene! Igazán nem sze­retném, ha elmaradnánk. Nagyobb társa­ság lesz ott s félremagyarázhatnák, mi­vel... — Annak idején sokat udvaroltál a na­gyobbik leánynak, báró Mindszenthynének. — No, no, sokat fecseg a világ. Annyi bizonyos, hogy egy inci-finci miniszteri fo­galmazó, vagy segédtitkár­i hivatalból kö­teles kurizálni a főnöke lányának. De ez akkor volt. Tekla különben sem vette komo­lyan, én se. Jót mulattunk rajta, hogy minduntalan összeházasítanak. De azért be­vallom, voltaképpen ő miatta kell okvetet­­lenül megjelennünk. Megígértem neki. Ép­pen ügydarabjaimat referáltam az apjánál, amikor odajött a férjével. Négy év után most vehettek csak egérutat Erdélyből. Iga­zán kedves volt. Végtelenül szeretne téged is megismerni . No ... no ... mutasd hát kicsikém a nyelvecskédet, meg ezt a szép kis fejet. Hát bizony meleg. Várj csak drá­­gk­ám, tüstént hozom a lázmérőt. (Kis idő múlva.) Így ni, öt perc... és majd többet tudunk. — Nem, nem édes Tivadar, mégha semmi bajom sem lesz, akkor is jobban szeretnék veled, kettesben itthon maradni. Vannak pillanatok, amikor valósággal állítjuk a magányt, az ünnepi csendet... Tudod-e, milyen nap lesz holnap? Kanner, a munkások és az ifjúság re-­­publikánus szövetsége, ők szintén ösz­­szetrombitálják embereiket, egyelőre csak azért, hogy készenlétben álljanak és nagy csapatokban megjelenhesse­nek, ha a Stahlh­elm holmi puccsot próbálna megkísérelni, vagy ha véres összetűzésekre kerülne a sor akár a rendőrséggel, akár pedig a kommunis­tákkal. Az utóbbiak pedig Moszkva egyenes utasítására komoly ellentünte­­tésekre készülnek. Ami szabad a Stahl­­helmnek, nem tiltható meg a respubli­kában a kommunistáknak sem. Tehát ők is felvonulást rendeznek május 8-án, ők is népgyű­léseket tar­tanak a város több részén és programjukba vették, a nacionalista csapatok útjait minden lehető módon keresztezni. Hogy pedig e két ellentétes érzésű csa­pat nem halad el egymás mellett bé­késen, ha már­ összetalálkozik, tudja mindenki, aki a berlini utca lélektanát ismeri. Csak a szocialista párt foglal el, legalább hivatalosan, mérsékeltebb álláspontot. Az elvtársak már május elsején tüntetni fognak a nemzeti szö­vetségek berlini gyülekezése ellen. Min­den mást a Reichsbannerre bíznak, ami taktikailag felette helyes, mert a nagy republikánus szervezetben képvi­selve vannak polgári elemek is, első­sorban a demokraták. A porosz kor­— Csütörtök. — Oh, te profán ... Ötödik évfordulója annak, hogy a Tátrában először találkoz­tunk. Emlékszel még reá? — Emlékszem-e? Hát lehet ilyet elfe­ledni? Bizony akkor kutya rossz bőrben voltam. Cudarul megviselte az idegeimet az az istenverte hivatal. — így szoktátok mondani ti. — Így is van. Ez a taposómalom felőrli az ember minden életerejét... Sok séta, sok mozgás! — volt tehát az akkori, szigorú or­vosi „javallat". Én aztán szót is fogadtam. Egész nap a hegyeket jártam. Órák hosz­­szat elcsatangoltam az árnyas, vadvirágos fenyvesben. Legtöbbször azonban egyedül, mert a kis fürdőn nem igen akadt társ a túlhajtott hegyi túrákra. Ismertem már minden zeg-zugot. Egyszer mégis egy kes­keny gyalogútra tévedtem, amely mint va­lami vékony pántlika jó másfél óráig kí­gyózott előttem s amikor a osztásra kibuk­kantam, akkor kaptam észbe, hogy azt az utat egyenesen egy félóra alatt is megte­hettem volna. A már előbb is ismert hercegi vadászlak állott előttem, csakhogy én a kanyargósabb hegyi utón — hátulról köze­ledtem hozzá. — Ez az igazi férfi tempó, sohasem az — egyenes út... — No, de nem bántam meg. Gyönyörű fiatal leány jött a gyalogösvényen velem szembe. Murilló-féle Madonna arc... Le­lógó Gretchen frizurával... — Ezeket a szentimentális részleteket bátran elhagyhatja ... — Akaratlanul is a kalapomhoz kaptam. S a leány mosolyogva biccentett vissza, mintha régi ismerős lenne . .. — Sőt meg is szólította ilyenformán: Bocsánat uram, hogy megállítom, de meg

Next