Budapesti Hírlap, 1927. július (47. évfolyam, 146–172. szám)
1927-07-12 / 155. szám
1i „A halál árnyékában”. — Ravasz László könyvéről. — írta Szász Károly. „Szól ez a könyv azoknak. — mondja a szerző az előszóban — akik hozzá tudnak simulni őriző pásztorukhoz a halál árnyékában.“ A XXIII. zsoltár gyönyörű 4. verse petsig — amely a föntebbi mondásnál s akönyv címének keresésében megihlette az írót, az e munkában összegyűjtött temetési beszédek illusztris szónokának lelkét és ajakát— így zeng Dávid királyhárfáján: „Még ha szinte a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, — mert Te velem vagy, a Te vesszed és botod vigasztalnak engemet...“ Ravasz László, a dunamelléki református egyházkerület püspöke, ma egyike a magyar közélet legnevezetesebb tényezőinek, legnagyobb értékeinek. Terjedelemre nézve hihetetlenül óriási, hatalomra nézve felmérhetetlenül becses munkássága messze túlemelkedik a felekezeti érdekek határán , s nemcsak egyházának apostolai, hanem az egész nemzet nevelői és vezetői, bajnokai és bölcsei közt foglal el díszes helyet. A halál árnyékában círű könyve negyvenöt temetési beszédet és egy naplótöredéket foglal magában. A halottak között, kiknek koporsóinál e beszédek elhangzottak, sok volt a közélet embere, de vannak ismeretlen nevüek is. Ám az ez utóbbiak fölött mondott gyászbeszédek is fényesen kiragyognak a jelentéktelenség szürke ködéből — formai szépségükkel, egy-egy megkapó gondolattal, érzések igazgyöngyeivel, a bennük megnyilatkozó hit magasztosságával, bensőségével. Szerkezet, felépítés szempontjából érdekes jellegzetessége ezeknek a beszédeknek a képszerűség. Szinte mindgyiküknél érezni, mondhatjuk: látni véljük, hogy fogantatásuk pillanatában egy kép emelkedik ki — mint ragyogó csillag az óceán láthatárán — a szónok lelkéből, s ezt a képet aztán gondolat-brilliánsokkal ékített keretbe foglalja. Egy-egy ilyen képpel nagyszerűen tud jellemezni Ravasz püspök nemcsak egyéniségeket, hanem helyzeteket és viszonylatokat is, mélyen bevilágítva emberi lelkekbe és esmények szövevényébe. Tisza Istvánnét mint „könnytelen, belül fájó asszony"-t rajzolja meg s egész tragédiáját belesűriti abba a megindító képbe, amit három kis unokájáról fest. ..Ők megmenekültek, — három virágcserép egy leégett házból..S mint ahogy minden tragédia a kiengesztelődés fenséges akkordjában végződik, úgy végzi a Tiszánéét is ez a beszéd, mondván Tisza Ilonáról és Tisza Istvánról.Ezt a két nevet mindig együtt fogják emlegetni, míg magyar lesz a földön . . .“ Hűséges munkatársáról, szeretett titkáról, Kis Ödönről — kivel régi, de titkolt szívbaja kegyetlen hirtelenséggel végzett — ezt a képet rajzolja Ravasz püspök: „Olyan természetes mozdulattal végezte napi munkáját, mint ahogy a katona még fegyvere után nyúl, pedig már átverte a halál nyila ...“ Az Erdélyből kiüldözött Költő Gábor kúriai bírót két megkapó képnél jellemzi: „Kijött ide, mint a kidobott égő üszők..." Ez a pálya keserves sorsfordulatának képe. Addig való életrajza pedig ez: „Lelki fejlődésében semmi kanyarulat, semmi kitérő, forduló, vagy visszatérés: így csak a kilőtt nyilak szállnak. .Nem készteti-e hódolatra ez az így elénk állított alak, még azt is, aki nem is ismerte őt az életben soha? ... Vredenburch báróné — aki magyar gyerekek nagy csapatait vitte ki a szeretet szárnyán Hollandiába — Magyarországon hunyt el, s a fölötte tartott gyászbeszéd stílusosan virágos képei mily remekül világítják meg ennek a nemeslelkű idegen nagyasszonynak finom alakját, de egyben az egész holland gyermekakció egész jelentőségét is: „S’gy mentek ki — t. i. a magyar apróságok — mint megannyi sápadt, vézna árvalányhaj, s úgy jöttek haza, mint lábonjáró, piros, holland tulipánok, — s mikor ő maga (t. i. a báróné) jön ide viruló arccal, saját gyermekét ápolni, elomlik közöttünk, mint egy fehér rózsa, mint egy fehér álom ...“ Nagyatádi Szabó Istvánban — mondja Ravasz — „a magyar történelem lelke dolgozott." Németh István püspök „a nagy összeomlás után,t ekéjét belevájta a magyar ugarba." Szilassy Aladárról — az egész könyvet az ő „áldott emlékezetétének" szentelvén — milyen igazsággal mondja, hogy „világi létére az ő hangtalan egyénisége volt Magyarország egyik legkülönb református lelkipásztora és legvedeményesebb igehirdetője." Mikor pedig azt mondja róla, hogy: „sohasem láttam úgy, hogy másoknak parancsolt volna, és sohasem úgy, hogy magának ne parancsolt volna" — ez a mondás szinte úgy hat, mint egy finoman faragott kis márványszobor, mely két lelket testesít meg: azét, akit ábrázol, s azét, faragta. Darányi Béla — hirdeti megint egy nagyszerű képben az őt elparentáló püspök — „egy állomás volt, ahol a magyar élet győzelemre száguldó vasparipája megállott és megpihent. ..“ Désy Zoltánt, mint ..az örök magyar Petur“-t, „a szabadság fanatikusá“-t aposztrofálja, — a geszti sírboltban pedig, a Tisza István örök nyugvóhelyén így imádkozik a Mindenhatóhoz:: „Szenteld meg... a legnagyobb magyar fájdalmat, amit itt lehet igazán megérezni...“ Ki volt Gergely Margit? Nem tudjuk. De a koporsója mellett tartott gyászbeszédből valami ritka kedves egyéniség, jó? Budapest, 1927. L.________XLVII. évfolyam, 155. számi Megjelenik hétfő kivételével mindennap. E 1 5 fizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschea, vasárnapon 40 Groschea. Egyes szám Ára 16 fillér. I • Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz a minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Ára 16 fmSz. Kedd, július 12. Szerkesztőség: VIII. kerület, Rökk Szilárd utca 1 szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József-korút 9. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Leveleim: Budapest 4, Postafók 55. Bessenyei utódai. Budapest, júl. 11. Néhány testőrtiszt összeáll és rágondol arra a másik testőrtisztre, aki a tizennyolcadik században gondol merészet és nagyot, elkezd körülnézni és meglátja, hogy Magyarország szellemi élete szántatlan, vetetlen ősföld, kezd szántani, kezd vetni s az alvó országban megteremti a magyar irodalmat. Katonakabátja alatt ugyanaz a szív dobogott, amely évtizedek múltán egy másik katonatiszt katonai pályáját töri derékba s viszi át gazdáját a magyar halhatatlanságba, ez a szív, Bessenyei szive, ugyanaz volt, mint Széchenyi István gróf szive. Bessenyei Franciaországtól és Olaszországtól, Széchenyi Angolországtól kapja a Teremtés ihletét, de a két katona kabát egyforma s a két szív is egyforma, az egyik is, a másik is a semmiből teremteni akart, az egyiket is, a másikat is prometeuszi láng füti. A magyar irodalomtörténetben külön fejezet jár az úttéző Bessenyeinek, akit már csak követ a forradalmi gondolkozása Batsányi s betetőz az európai forradalmak utáni lehigult idők reális, de tele tűz Széchenyije. Aki ezt a nevet, Bessenyei, a nyelvére veszi, az gondolja hozzá: Íme, a tizennyolcadik században volt egy elegáns testőr, aki életét fejedelemnők, királyok, királyurfiak és királykisasszonyok oldalán töltötte, de akinek igazi királya, amelynek hű testőre volt, a magyar irodalom, a magyar újjászületés volt. Szükség van-e arra, hogy 1927-ben a magyar testőrtisztek Bessenyei nevét vegyék az ajkukra és kört alkossanak, mondván, tanulni akarunk s mig egyik kezünkben kard, a másik kezünkben könyv? Azt hisszük, ennél nagyszerűbb gondolatra nagyrangu tisztjeink nem juthattak volna. A világháborút nem a katonák milliói döntötték el, hanem jórészben a tisztek tudománya. Kell-e ahhoz az irodalmat tudni és művelni, hogy valaki jó katonatiszt, jó hadvezér legyen? A katonák erre csak mosolyognának s azt gondolnák, dehogy kell, jó katonának kell lenni. A hadtörténelem azonban mást bizonyít. A nagy ütközeteket vivő hadvezérek rendszerint az emberi műveltség legmagasabb fokán is állattak, maga Napóleon a világ egyik legműveltebb szelleme volt, irodalmi, történelmi, jogászi nagy ismeretekkel, aki szellemének fényével, gondolatainak üideségével az emberiség egy másik legnagyobbját, a túlsó pólus, a szellemi élet titánját, Goethet is lefegyverezte és megnyerte. S kell-e beszélni Nagy Frigyes szelleméről is? Kell-e beszélni Mátyás király, Bethlen Gábor, majd századok múltán mádi Kovács és Rónai Horváth s számtalan modern generálisunk rendkívüli műveltségéről, kell-e beszélnünk a sakkozó német tisztekről, akik a békeidőben a hadtudományt a sakktábla mezein gyakorolták, kell-e beszélnünk arról, hogy a háborúban bármely tiszt sokszor olyan feladat előtt állott, amely diplomáciai, nemzetgazdasági, történelmi, irodalmi műveltséget is feltételezett? Arra a kérdésre tehát, elég-e, ha a katonatiszt csak jól verekszik, már egész nagy háborúsorozat felel tagadóan, hiszen a műveit, technikában, történelemben, politikában, sőt irodalomban jártas tisztek emberéletek százezreit s millióit menthetik meg felsőbbséges tudásukkal. Bessenyei olyan időben mutatott rá a magyar nyelv elhanyagoltságára, amikor a magyart a német nyomta. Hamuból lángokat parancsolt ki s lelkének tüzei ma is égnek. Magyar testőrtisztektől indult ki a magyarság lelki életének az a Golf-árama, amely félévszázad múltán a negyvenes évek nagyjaiban: Vörösmartyban, Petőfiben, Széchenyiben és Kossuthban, majd Aranyban és Jókaiban már az egyenlítők forró hullámait vitte magával. Mindez onnan eredt, abból a katonaszívből, mely Bessenyei díszes testőrkabátja alatt dobogott. Ha most megint összeálltak a mi testőrtisztjeink, hogy Bessenyei nevének varázsa alatt új kört alkossanak, amely a haladás, a tanulás, a tudás céljait szolgálja, ne álljon meg ez a mozgalom annál a néhány tisztnél, kit testőrruha fed. Legyen ez a mozgalom jelszó arra, hogy szellemi fegyverbe lépjen a magyar honvédség egész tisztikara, hogy a történelmi jogfolytonosság szellemében ebben a dicsőséges tisztikarban annak a nagy testőrnek tudásvágya lobbanjon fel, amely a tizennyolcadik század nemzeti elárvultságában a merész haladás motorjai képviselte. Legyen a Bessenyei-kör a mi kicsiny, de félelmes hadseregünk szellemi középpontja, amely a tíz év előtt összeomlott, de lelkiekben fenmaradt régi magyar vitézség kiegészítőjeként a Bessenyeiek tudós és műveit irányzatának ápolásáról sem feledkezik meg s tisztjeinkből európai műveltségű vezéreket nevel. Hála a mi tisztképzésünknek, honvédtisztjeink mindig díszére váltak a nemzet értelmiségének, nincs híjával ez a kar a tulajdonságok összességének, amelyek ahhoz szükségesek, hogy elmondhassuk, tisztikarunk a legműveltebb tisztikarok között van. De ha már testőrtisztjeink elérkezettnek látják a pillanatot, hogy visszanyúljanak ihletért Bessenyei nagy korszakába, ezt bizonyára úgy képzelik, hogy mozgalmuk nem lehet elszigetelt, amint a nagy Bessenyei sem azt írta a zászlajára, hogy öten vagy tizen kövessék, hanem mindenkit odakövettelt a zászlaja alá. A testőrtisztek Bessenyei-körét mi is úgy képzeljük, mint Bessenyei kép*zelte: nemcsak a civilek, hanem a katonatisztek is hivatottak arra, hogy vezessék a nemzetet, nemcsak a csaták* ban, de a béke sokkal nehezebb kor* szakában is. A mi kicsiny hadseregünknek nemcsak erősnek kell lennie, de rendkívül műveltnek is, mert higgye el mindenki: Bessenyei lánglelke benne élt még 1848-ban is minden honvéd* generálisban. Aki szereti és ápolja a magyar nyelvet és irodalmat, a magyar történelmet, a magyar hagyományokat, az azokért nemcsak meghalni kész, de azokat meg is tudja minden ellenséggel szemben védelmezni, mert az igazi harcos csak szívvel tud harcolni és szívvel tud meghalni. Gyönge nemzet a béke veszedelme. llodsa Milán — akinek a képességeit egyébként Nagymagyarország régi parlamentjéből ismerjük — a cseh kormánynak és általában a cseh politikai életnek éppenséggel nem kisebb fajsúlyú vezetőegyénisége. — Annál inkább figyelmet érdemel s annál nagyobb súllyal esik latba mindaz, amit ma egy beszédében megállapított s amit valóban csodálatos tökéletességgel formál kerek egésszé Svehla miniszterelnöknek a lapja, a Venkov. Hodzsa a szokolistáknak, a cseh tornászoknak beszélt. De rólunk, csonka magyarokról szólt. Azt mondta, hogya gyönge nemzet akaratán kívül a legveszedelmesebb a békére. Miért? Mert — úgymond — a gyönge nemzet gyöngesége az erősebb szomszéd számára állandó kísértés. Az aranyigazság! Mi gyöngék vagyunk. Csehország — hozzánk arányítva mindenesetre erős. Főképp katonailag az. És a mi gyöngeségünk kisérti Csehországot és kis-antantbeli szövetségestársait, izgatja, bizgatja arra, hogy megtámadjon és lehengereljen bennünket. Hodzsa Milán épp olyan jól tudja, mint mi, hogy hány konkrét alkalmat és ürügyet talált Csehország arra, hogy csakugyan a béke veszedelmének állítson bennünket a világ színe elé, a magunk gyöngeségében. Lefegyvereztettünk. Oly alaposan, hogy jobban már nem is lehet. Nem is azért vagyunk tehát a béke veszedelme, mintha valamelyes kalandos lábra, kapásra, aggresszív akcióra gondolhatnánk, hanem azért, mert gyengeségünkkel felkeltjük az állig fegyverzett szomszéd harci vágyát, növeljük étvágyát. Hodzsának nevezetes megállapításából azonban le is kell vonni a konzekvenciát. Azt, hogy ilyenformán nemcsak Csehov.