Budapesti Hírlap, 1927. augusztus (47. évfolyam, 173–196. szám)

1927-08-02 / 173. szám

Budapest, 1927. Előfizetési árak. Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 16 fillér. M­a külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Egyes szám ára vasárnap és hétköznap 16 fillér. XLVII. évfolyam, 173. szám. Kedd, augusztus 2. Budapesti Hírlap Megjelenik kéttő kivételével mindennap. Főszerkesztő: Csafihay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: VIII. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIII., József-körút 5. szám. Telefonszámok: J. 360-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Sztrájkok. Budapest, aug. 1. Nap-nap után egyebet sem olvasha­tunk mostanában, mint hogy itt ebben a mesterségben, ott abban a gyárban, amott nagy építkezésnél vagy bányá­ban kiütött a sztrájk. Rendszeres, szinte a föld alatt megszervezett, sok iparágat átfogó hadműveletnek látszik az egész. Csak ezért az egyetlenért be­szélünk róla, mert egyébként azt mondhatjuk, csak a vak nem látja, hogy az életviszonyok megnehezültek s maga az államhatalom folytat most támadó hadjáratot a drágaság ellen és igy minden ember arra törekszik, hogy a standardját valahogyan megjavítsa. De nem a munka tömeges megszünte­tése, nem a hatalom, a tömegerő gú­nyos fitogtatása, a munkaeszközök le­tétele ennek a módja, nem a sztrájk, hanem a megelőző, hatósági közben­­léttel történő egyezkedés, döntőbíró­ság. Bécs forradalmi borzalmai, a töme­gek megmozdulása, a vörös gyeplő, mely a maga rombolásra nevelt vad csikóit beeresztette a kultúra virágos­­kertjeibe, a sztrájk, mely ott vérfürdők beharangozója volt, az úgynevezett munkásmozgalmakkal szemben az egész művelt emberiséget fokozottabb vigyázatra inti most. Nem a „sötét re­­akció“ emberei, hanem a munkásmoz­galmak legenyhébb elbírálói, a konci­­liáns angolok hoztak csak nemrég egy világbirodalom tüntető tapsai mellett törvényt a szakszervezeti terror, a meg nem engedhető sztrájkok ellen. Nem kell ismételni, hogy a gigászi arányú bányászsztrájkok Angliát váltólázként kínozták évek óta s a birodalom életét meg is ölték volna, ha az utolsó órá­ban nem áll fegyverbe Anglia hatal­mas, de addig ki nem használt közép­­osztálya s a sztrájkoló munkásság ön­ként felfüggesztett munkaereje helyébe a magáét helyettesítve, betöltötte a műhelyeket, a munkapadokat a maga hirtelen behívott népfelkelő csapatai­val. Az angol munkásság s a mögötte meghúzódó sátáni orosz ekként elvesz­tette ott a csatát, az úgynevezett józan közvélemény a sarkára állt s legyőzte a molochot. Az angol ipar csataterein vesztes Moszkva véres fővel hagyta ott ezeket a csatatereket s uj célkitűzésként Kí­nára és Európa szárazföldjére vetette magát. Ezredek megtagadják az enge­delmességet Franciaországban. Boluse­­vik hadseregek harcoltak Kínában. Vörös forradalom tört ki Bécsben s Ausztriát a végső pusztulástól, a teljes proletárdiktatúrától csak egy-két tiroli ezred, a hegyek tisztafejű fiai mentet­ték meg. Moszkva itt, Moszkva ott s közben nálunk­­ sztrájkok törnek ki. Kezdődött pedig a hecc nemrég az­zal a hírrel, hogy aratásra el lehetünk készülve munkásmozgalmakra. Hála belügyi kormányzatunk éberségének s vidéki népünk józanságának, az aratás zavartalanul folyt le. Már a kora ta­vasszal rebesgették azonban, hogy mi­helyt a termelő munka nagyobb mér­tékben meg fog indulni, jönnek majd a sztrájkok, így is történt. Az építke­zés váratlanul fellendült, ahova néz az ember, nagy bérházak és kis családi házak épülnek, szorgos kezek ország­szerte negyven ipar keretében mohón dolgoznak sok évi kiéhezés után s akkor, amikor minden embernek bol­dognak kellene lennie, hogy végre va­­lahára kereshet, megélhet, lecsap a társadalomellenes gondolat, a durva ököl s a béremeléseket terrorral, sztrájkkal akarja kikényszeríteni. Tegnapelőtt egy nagy gyárunk kiadta a munkakönyvét négyezerötszáz sztráj­koló munkásának. A védekezés tehát teljes erővel megindult. Nem lehet azonban a közgazdaság­nak, milliók megélhetésének legna­gyobb kérdését, a munkajogot a fut­ball-lapda sorsára hagyni, amibe innen is, onnan is belerúgnak, miközben a durva játékosok keze, lába törik, sőt egyik-másik agyrázkódással bukik el. Nem lehet a gyárakra az egyik olda­lon, a szakszervezetekre a másik olda­lon reáhagyni a köznyugalom őrzését, nem lehet a társadalom nyugalmát, a jogrend épségét alkotmányos biztosíté­kok nélkül hagyni. Törvénnyel a le­hető legsürgősebben szabályozni kell magát a sztrájkot, mert hiszen lehetet­len elgondolni, hogy revolver vagy sörétes vadászfegyver tartásához nehe­zen megszerezhető engedély kelljen, szorgos hatósági nyilvántartás s a fegyverkereskedésben egyetlen sörétes patront se lehessen kiszolgáltatni ha­tósági engedély nélkül — és ugyan­akkor roppant tömegek minden korlát és fék nélkül operálhassanak minden szíre-szóra, ha tetszik, józan ok nélkül, puszta felbujtásra a legszélsőbb, társa­dalomölő, közgazdaságölő fegyverrel, a sztrájkkal. Európa komoly órákon ment keresz­tül. Nincs oka túlságosan hinni a mun­kásságban. Feladata s feladatunk tehát kettős; az egyik, kiépíteni a munkai szabadságot, megvédeni a munkást a szakszervezeti terror ellen, ahogy nemi­­ég megvédte az osztrák legfelsőbb bíróság, a másik, szabályozni a bér­emelés döntő fórumait és pedig úgy, hogy a munkaadó s a munkás egy-­­aránt meg legyen elégedve a fórum hozzáférhetetlenségével és elvileg s gyakorlatilag kizárni a meg nem enge­­dett sztrájkot. Ha Anglia megtette, mi is megtehetjük. De tűrni nem lehet, hogy amikor­­ tízévi munkátlanság után végre megi­­ndult a magángazdasági élet egyensú­lyának helyreállítását célzó munka, akkor a termelő munka mézesheten­­ben már szabadon garázdálkodhassék­ az anyós, a szakszervezet. Törvényt kérünk a munkajogról, a sztrájkról, a szakszervezetekről. Nem a munka s a munkás ellen, hanem róla, érdekeiről, arról, hogy a bombát vetők ellen végre felállítsa a polgári társadalom a maga elhárító ütegeit. S. K. Macskák. Irta Császár Imre — Még nem­ fáradt? — Nem. — No, már nemsokára pihenhet... Vi­gyázzon! A cica elkapja a gombolyagot! Halk sikoly. Ijedt és kacagó egyszerre. A kis botocska feljebb lendül e közben és a gombolyag meghimbálózik a levegőben. — Ha lehet, most maradjon így egy pil­lanatig ... Csak egy pillanatig ... Gondol­jon arra, amit legjobban szeret a világon... — A Janira, — hangzott. — Nem bánom, legyen Jani, az Isten­adta! A műteremben kellemes, langyos volt a levegő. A márciusi gyönyörű déli világos­ság beáradt a hatalmas ablakokon és a körvonalak roppant élesen rajzolódtak bele a levegőbe. A férfi egészen belefelejtkezett munkájába. Kis fapipája megfordult foga közt, fejjel lefelé és a kiégett pernye szi­tálva hullott fehér kabátjára. Ezt a mozdulatot, ezt az incselkedő, vi­dám és mégis oly kegyetlen apró rezzenést akarta ellesni, mely most a nő arcán ü­lt. A szemei ragyogtak és a szája széle valami kaján, kéjes gyönyörűségben torzult el kissé. A nő. Az őslény. A báj és vad sze­szély. Együtt és egyszerre. Ez az. Néhány percig mélységes csend. A pilla­nat, melyet a festő ígért, kissé hosszúra nyúlt. De most nem szabad abbahagynia. A vonal és szín a kezében. Érzi munkáját. Most. Az emelvényen, melyet süppedő, puha szmirna-szőnyeg borított, egy mezítelen nő hever félkönyökre támaszkodva. Másik ke­zében, apró botocskára erősített zsinegszá­lon, gombolyagot lóbál. Előtte és közvetet-lenül a gombolyag alatt, macska fekszik hanyatt. Gyönyörű, selyemszőrű fekete cica. Játszanak. A macska első lábacskái­val a gombolyagot igyekszik elérni, mely apró lendüléssel siklik tova a vágyó, ki­­nyújtott körmü talpacskák elől. A nőt ez hallatlanul mulattatja. Gyönyörű fogsora kivillog a szép ívelésű, húsos ajkak közül. A tekintetében incselkedő láng lo­bog és a kecses kéz idegesen, de könnye­dén tartja a botocskát. A macska hátsó lá­bai kapaszkodó mozdulattal segítenek az elsőknek. Farkincája, melyet kinyújtott, idegesen kunkorodik. A macska nem él. Gyönyörű kitömött példány. Ügyes gépezet van a testben elhe­lyezve. Ezzel formálható a mozgás tetszés szerint. A nő másik csodapéldánya ugyan a faj­nak. A hajlékony test bájos mozdulattal, mindenről megfeledkezve és csak a játék izgalmában élve, megmutatja, mennyire a cél elérésére és csak annak áldozza magát. Még a lábak ujjai is megremegnek az izga­lomtól. Csupa ideges dac a fejtartás és a csípő gömbölyű vonala megvillan az éles világításban. Az elszabadult hajfürtök, mint a Meduza-fej kígyói, szinte sziszegnek az izgalomtól. Nem adom! Nem adom a gombolyagot. Erős akarok lenni, hiszen sohá úgy sem bírom az ellenálást... A képzelet csodaképeket rajzol a mosolygó és mégis ijedt arcra, sőt még a nyelvecske is előmerészkedik odújából a lázas oda­adástól. Ott él a nő, az elképzelés világá­ban ... — Megvan, hangzik diadalmasan a kis pipaszár mellől. Köszönöm... pihen­jünk ... A festőtáblát leteszi kezéből és a kis pipát egy asztalra hajítja. A nő ezalatt fel­ugrott és karcsú testét könnyű zöld s­­­lyemkimonóba bujtatva, apró zöld papu­csokba dugja lábát. Boldogan mosolyogva fürkészi közbe-közbe a festő arcát, aki nagyon elégedett. Egy nápolyi dalocskát dúdolva, zsebredugott kézzel áll a kép előtt. Nem is tudja a nő létezését, aki las­san megkerülve a gyönyörködő művészt, háta mögé óvakodott. Tele elbizakodott kíváncsisággal. Az első tekintetre nyitva marad a szája és egész teste önérzetesen meg-meg remeg. Csendben vannak. — Ha ezt a Jani látná... — hangzik csaknem suttogva. Ijedtség és kérkedés is keverednek a hangban. . . Mennyire sze­retné, ha így mutogathatná magát és mégis szorongás fojtogatja erre a gondolatra. A festő lassan visszafordult a halk hangra. Sokáig némán figyelte a nő arcvo­násait. Aztán a képet nézte. — Csodálatos. Ugyanaz és mégis más. Mert hiányzik a kifejezés. Az a bizonyos idegrezdülés, mely beszédessé teszi a vo­nalakat. A pompás kifejezés! Vájjon az a Jani, vagy micsoda, fog-e tudni ebben gyönyörködni? Kötve hiszem. A szerelmes vak és a legszebbet látja meg legkevésbé... Az a Jani is ilyenfajta. A nő nem értette és ezért nyugtalanul pislogott. Végre is egy mosollyal válaszolt. Ebben aztán volt hála, elismerés és nyug­talan kíváncsiság. — Most megiszunk egy csésze teát é£ elszívhat egy cigarettát is. Aztán majd meglátjuk, lesz-e még szükségem magára, ma? ... A festő megnyomta a csengetyű gomb­ját, mely a kéznél levő asztalhoz volt erő­sítve. Nem telt el két perc, mialatt a férfi megmosta kezét, a nő pedig kissé lehan­­goltan helyezkedett el megszokott helyén a nagy asztal mellett, melyen mindenféle vázlatok és rajzok hevertek, máris hozták a nagy tálcát. Az inas szó nélkül letette terhét az asztalra. A tálca meg volt rakva ennivalóval. Hi­­deg sültek, sütemények. Sőt egy üveg vö­­rösbor is volt rajta, a teasibriken kívül. A festő ilyenkor ebédelt is. Egy pár jóizű falat. Aztán könnyebben megy a munka folytatása. — Remélem, kis Bea, nem kínáltatja magát? — kérdezte a férfi, a törülközőt elhajítva. Gombolyagba gyűrte és messze dobta valami sarokba. Odaült a nő mellé.* — Lásson hozzá és ne kínáltassa magát. Néhány percig némán falatoztak. Titok-­­ban egym­ást vizsgálgatták evés közben. De mily különböző volt az érdeklődés oka. A férfi bámulta a kellemet és finom mo­dort ebben a kis nőben,­ akit alig ismert. Ez a veleszületett báj. Kibújik, mié­t a vi-­­rágszirom. Modellnek ajánlkozott és neki szüksége volt rá. Ez az egész. De a nő lé­nyében volt valami talányos. Most is. Érzi, hogy lopva fürkésző tekinteteket vet rá. Valamit akar, az bizonyos. Nem meri előhozni? A nő pedig azon tűnődött, hogy már ta­lán nem is tart sokáig ez a kedves élet itt a műteremben. A kép elkészül és ő mehet. Ez nagyon bántotta, pedig megértette, hogy nem lehet másként. — Mondja kis Bea, — vágta ketté a fe­­szült csendet a férfi. — Honnan ismeri maga Zarándit? — Ismerem? Csak egyszer láttam. Ami­kor kérni jártam nála, valami mellékkere­set után. De Jani jól ismeri Zarándit. — És tulajdonképpen ki az a Jani? — A vőlegényem. Már három éve. És ki tudja még meddig... Szomorú mosollyal folytatta . .. Szegény. Nagyon megbetege­dett most ősszel. A klinikán feküdt sokáig. A tüdeje van megtámadva. Ő nyomdász és a sok munka megártott neki. Tavaly A vörös Bécs megtisztítása. Budapest, aug. 1. Azt az elbizakodott vakmerőséget, amellyel a bécsi kommunisták a július 15—1­6-iki zavargásokat erejük kipró­bálására és a polgári lakosság meg­félemlítésére megrendezték, tetézték azzal a még nagyobb elbizakodottság­gal, hogy ennek a próbaforradalom­nak megfékezése után Bécs város köz­gyűlésében olyan határozat meghozata­lát tudták keresztülvinni, amely sze­rint az osztrák fővárosban kétezer főnyi községi védőőrséget (Gemeinde­­schutzwache) szerveznek meg és fegy­vereznek föl. Legújabb hír szerint most a nagy­követek tanácsa az osztrák kormány­­hoz intézett erélyes jegyzékben követ­teli ennek a védőőrségnek azonnal való feloszlatását. A nagykövetek tanácsának ez a fel­ lépése, amely a Bécsben működő szö­­vetségközi katonai ellenőrző bizottság előterjesztésére történt, s bizonyára nagy megnyugtatására fog szolgálni az egész bécsi polgári társadalomnak, amely a saját vagyonának és életének biztonságát a legkomolyabban fenyer­gelve látta a túlnyomó részben kom­­munistákból és velük egyetértő szo­cialistákból alakított védőőrség által. Ez a védőőrség a legszélsőségesebb

Next