Budapesti Hírlap, 1927. szeptember (47. évfolyam, 197–221. szám)

1927-09-01 / 197. szám

Budapest, 1927. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak 3 h­gy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 16 fillér,­­­s Külföldrs az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten­­elvesz minden hirdetőiroda. Egyes szám ápa vasárnap és hétköznap 16 fillér. XLVII. évfolyam, 197. szám. Csütörtök, szeptember 1. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőségi VIII. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal­­ VIII., József-körút 5. szám. Telefonszámoki J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélclmi Budapest 4, Postafiók 55. Géni, Budapest, aug. 31. A Népszövetség szeptemberi ülés­szaka elé Magyarország, mint a Ro­mánia részéről megsértett jogrend képviselője, izgalmas érdeklődéssel néz. Az a kérdés, amely a műsorra tű­zött sok kérdés közül bennünket első­sorban érdekel, az erdélyi magyar bir­tokok sorsáról ítélő vegyes döntőbíró­ság normális működtetésének vagy el­­gáncsolásának kérdése, már régóta foglalkoztatja a Népszövetséget. Ne kutassuk most a történeti előzménye­ket, álljunk meg az utolsó állomásnál, összeült egy nemzetközi szerződés, véletlenül a trianoni békeszerződés alapján a vegyes döntőbíróság, hogy eldöntse, jogosan vetheti-e kisajátítás, birtokreform mezébe burkolt jószág­­fosztás, ingyenesen vagy nevetséges ár mellett történő elvétel alá Románia, a magyarok, eredeti csonkamagyar­országiak s a magyar hazára optálók, tulajdonát alkotó azokat a birtokokat, amik a Romániához átcsatolt terüle­ten vannak. A kérdés tisztán jogi kér­dés, amely bírói fórumot követel, po­litikamentes, hozzáférhetetlen, a nem­zetközi jog egyetemes érvényű normái alapján ítélkező bíróságot. Meg is ada­tott erre a békeszerződésben a mód. De a román macska kerülgeti a forró kását. A trianoni békeszerződés 230. cikke ünneplésén deklarálta, hogy a magyar állampolgároknak az átcsatolt rész e­lvén levő javai nem esnek lefoglalás vagy felszámolás alá. Talán egy árnyalattal keményebben fejezte ki ugyanezt az elvet a Románia s a főhatalmak között Parisban 1919. december 9-én létrejött kisebbségi szerződés, amelynek 1. és 3. cikkei a nemzetközi jog történetében szokatlan, de a megbízhatatlan Romániára tekin­tettel a főhatalmak részéről szü­kséges­nek talált gondolatot valósítanak meg: alaptörvényként ismertetik el­ Romá­niával azt a szabályt, hogy azok a sze­mélyek, akik javunkra optáltak, a ro­mán területen lévő birtokaikat meg­tarthatják. Románia összecsomagolta a kisebb­ségi szerződést a maga alaptörvény­­szentségével s a trianoni szerződéssel és a tűzbe hajította. Csinált évekkel ezelőtt olyan agrárreformtörvényt, amely a regálot megkíméli, Erdélyt s a tőlünk átcsatolt többi magyar terü­letet ellenben agyonsújtja, elrabolja a magyarok birtokait, mondván, ez nem tiltott lefoglalás vagy felszámolás, nem saisi et liquidation, hanem jogos, minden állampolgárára kiterjedő ren­delkezés. Mondanunk sem kell, hogy Románia az elvett magyar birtokokért semmit sem fizetett. Körülbelül háromszáz per indult meg. Nem a „magyar oligarchák“, ha­nem szegény, földhözragadt magyarok is keresik eltűnt birtokaikat. Íme egy példa: A magyar felperes Debrecenben lakik. Birtoka Érendréden, Szatmár­­megyében volt, 312 kat. hold. Elvette a román törvény, átírták a román állam javára, minimális kártalanítást ígértek érte, de nem fizettek semmit, az állatállományt, a gazdasági eszkö­zöket, a birtok beszedett terményeit eltulajdonították. S ez nem mese. Ezt már a vegyes döntőbíróság megállapí­totta. Ismételjük, háromszáz ilyen per indult meg, ami föld ezekben érintve van, kis ország. Kis országot rabolt el az „agrárreformtörvényt". Megengedi-e Anglia, Franciaország, Olaszország, Belgium, de sőt Románia büntetőkódexe is, hogy valaki büntet­lenül lopjon, raboljon. Ugyebár nem? S ha nem, a nemzetközi jog által vé­dett, világhatalmak becsületének védő­pajzsa alá helyezett, alaptörvényekkel körülsáncolt birtokjogok annyi védel­met sem érdemelnének, mint az erdők furcsa szerszámmal. Széles szíjjal szorította át a felső karját, abból hosszú gumicső ve­zetett ki, amely afféle óraművel végződött. Erről az óráról leolvasta, hogy neki most 170-es vérnyomása van. — Sok ez? .— Sok bizony. A normális 130, de az életkor szerint magasabb. Neked például úgy 140 körül lehet. — Ugyan mérj meg engemet is. . Megmért. Hát a veszekedett óramű két­százon felül mutatott. — Te, ez nagyon sok! Szaladj orvoshoz, mert leskelődik ám rád a guta, így tudtam meg, hogy nagy vérnyomá­som van. Nosza szaladtam tudós professzor bará­tomhoz, aki csak akkor szokott látni, ha nagyon megijedek. Rögtön szíjat köt a karomra, az ő órája is kétszázon felül mutat. — No ez sok. — Mondja ő is. (— Persze, hogy sok, süsd meg. Külön­ben nem volnék itt.) Aztán lefektet, trombitát tart a szivem­nek, kémleli az ütőerek játékát, hallgató­zik, tapogat, faggat, majd váladékot vizs­gál, vért csapol, szóval tökéletesen megré­mít, végre kimondja a szorrienciát: — A sziv meg az érrendszer rendben van, hanem a véséd rendetlenkedik. A vi­zet jól átszűri, de a fehérjét nem. Alapos vese-irritációd van. Régebbi baj lehet. Hát már milyen alattomos szerv a vese? Ha a fejemnek, a szememnek, a fülemnek levágott egyetlen szálfája, amelynek ellopásáért a román törvény súlyos börtönt szab ki? Ugyebár ez lehetetlen. Ugyebár lehetetlen, hogy közönséges birtokrablás ellen ne legyen védelem s megakadjon a politika miatt a modern nemzetközi jog két fő forrásának vég­rehajtása? S mégis megakadt. A vegyes döntőbiróság, hogy drámai rövidséggel a végső kifejtésre térjünk át, az első ilyen perben 1927. január 10-én megállapította a saját hatáskö­rét s kötelezte Romániát, hogy adja be az érdembeli elleniratát. Románia meg­rettent a határozattól, de még inkább a megokolásától. Abban például ezt mondja a döntőbíróság: „A peres ügyben oly intézkedés fo­rog szóban, amely egy volt ellenséges állampolgár tulajdonát érinti, elvevén a tulajdont a tulajdonos beleegyezése nélkül teljes egészében; ez az intézke­dés a szerzett jogok tiszteletének álta­lános jogelvét sérti, túlmegy az általá­nos nemzetközi jog által megengedett határokon ..„A szövetséges és tár­sult hatalmak a 250. szakasznak a trianoni szerződésbe becikkelyezésé­vel ... ezeket a javakat az általános nemzetközi jog uralma alá akarták helyezni... Ekként az általános nem­zetközi jog elvei azok, amelyeknek a bíróságot irányítaniok kell minden al­kalommal, amikor oly felszólamlás fe­lett kell határoznia, melyet a 250. sza­kasz értelmében terjesztenek eléje." Természetes szavak. Oltárok szavai. A régi jog kőbe vésett, rendíthetetlen szabályai. Románia azonban segített magán. Oltár, nemzetközi becsület, mindez he­­kuba. Ha nem sikerült Titulescu ékes­szólásának, Románia ügyvédjének, Mil­­lerand úrnak, a békekonferencia elnö­kének (!) mesterkedése, hogy az el­kobzás törvényességét elhitessék a hi­deg svéd elnökkel, akk­or hát jöjjön az erőszak. Visszahívta a román bírót, baja van, ezt a fájás érzetével tudtomra adja és így sürgeti a megfelelő intézkedé­seket. Ezzel szemben a vese egyetlen jellel sem árulja el magát a tudatomnak, ha­nem elkezd, csak úgy szó nélkül ameri­­kázni és suttyomban a legnagyobb konfú­ziókat idézi elő. Mert a nagy vérnyomásomat is tisztára a vese okozza, azzal, hogy rosszul teljesíti a szolgálatát. Rajta kell átszűrődni min­den a vérbe kerülő anyagnak. De mint­hogy csak immel-ámmal, lustán szi­ti, a szervezetnek erősebb vérnyomással kell se­gítségére jönnie. Képzeljük el a szakács­nőt, aki passzíroz, annak is annál nagyobb erővel kell nyomnia a masszát, minél isza­posabb a szita. Hát ezen a módon kény­szeríti ki a rossz veseszita is a fokozott vérnyomást. Ezzel aztán a szivet kegyet­lenül megerőlteti s megszakadásig feszit­ az ereket, pedig pattanjon meg csak egyet­len vékony erecske a fejedben, itt a szél­ütés. Ide vezethet a vese renitenciája, azért ennek az álnok szervnek a magatartása a legszigorúbb ellenőrzésben részesítendő. Hol van azonban az orvosság? Szinte behunyt szemmel el tudtam volna mondani azt a penitenciát, amelyet profesz­­szor barátom reám fog szabni. Az életrend tökéletes megfékezése, szigorú tilalmak, le­mondás úgyszólván mindenről,­ ami csak jólesik. Ezt röviden diétának mondják. A diéta pedig nekem azt jelenti, amit a puszta szabad vadjának a zárt ketrec. Könnyű annak, aki már hozzászokott a sőt igazi balkáni észjárással panaszra ment a Népszövetséghez , a vegyes döntőbíróság ellen. Magyarország per­­ig a Népszövetségtől azt kérte, hogy jelölje ki azt a két semleges személyt, akik közül a román bíró utódját kivál­­asztják. A Népszövetség halogatja a döntést, mely most újra esedékes. A Népszövetség a Ruhr-vidék meg­­­szállása alkalmával, amikor Németor­­szág visszahívta a maga bíráját, kijel­­ölte a helyettes bírákat. A Népszövetség a 239. cikkben kö­­telezettséget vállalt erre velünk szem­­ben is. Miért nem teljesíti tehát kötelessé-­ gét most is, holott a „magas szerződő felek“ közül a szövetséges és társult összes hatalmak azt iktatták a 239. cikk végére, hogy az összes felek „a vegyes döntőbíróság határozatait végr érvényeseknek tekintik és állampolgár­­aikra kötelezőkké teszik." Miért bújik ki a Népszövetség félév óta, hogy a fiat Iustitia érvényesüljön, holott ettől a világ sem vész el, csak Románia vissza fog adni egy sereg elr rabolt birtokot? A bíró elbújik a per elöl, mert fél eldönteni? Hiszen az ilyen bírót még­­ Romániában is elcsapnák. Magyarország azonban kérlelhetetl­­enül és könyörtelenül követeli, hogy a Népszövetség tegyen eleget jogi s­zent politikai kötelességei teljesítésének. Magyarország közvéleményének har­cosan és pardont nem ismerve kellene néznie oly kormányra, amely ebben a kérdésben meghátrálna. Magyarország közvéleménye ősi idők óta a jog anyatejét szívta be s jogén­zéke azt mondja neki, hogy ha a Népi szövetség nem teljesíti a kötelességét, akkor Romániával szemben, amely luciferi mosollyal megtagadja a béke-, szerződés neki kellemetlen rendelkez­­éseit, Magyarországot sem köti a bé­­keszerződés, de nem köti őt a béke-: ketrec rácsaihoz, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad. Mert vannak ám ilyen jól meg,­regulázott emberek is. Ezek okosan eltol­ták maguktól az élet izgató anyagait. Az orvosnak persze nem nagy öröme van benn, mik. Mert mit tegyen velük, ha már kiél­, léki a diéta előnyeit? Hol találjon rajtuk lefaragni valót? Én azonban a kihágások gazdag bűnlis­­tájával állottam a doktor elé; itt volt mit aratni. — Füstölsz-e sokat? — kérdi a profes­-­­szor. — Hiszen tudod, mi a gyárkémény. — Cigarettát? . . . — Meg szivart, pipát nagy mennyiségben. — Bort iszol? — folytatta bátorító han­gon. — Mint a bibuta. A professzor elégedetten dörzsölgette a kezeit. — És mi van az éjszakázással? Gyakran fennmaradsz? — Akárcsak az éjjeli bakter. • Sokat dolgozol? Zaklatott munkát végzel? — Mint az igásló hordás idején. Professzorbarátom olvadozott a györ­ye­ségtől. Az az érzése lehetett, ami a szen­vedélyes favágónak, mikor őserdőre falát. Micsoda pompás tere kínálkozik itt az ir­tásnak! A szemeit ájtatosan behunyta, kezébe vette a szellemi fejszét és igy kezdte: — Ez persze nem mehet tovább. Gyöke? A vérnyomás. írta Buday Barna. Tudod-e, kedves olvasó, hogy mi az a vérnyomás? A cipőszorítás okozta nyo­masztó érzést bizonyára ismered. Hát mél­­tóztassál ezt az érzést átültetni a fejedbe és fogalmat alkothatsz róla. Mert a vérnyo­más voltaképpen nem egyéb, mint az ütő­erek csizmájának a feszülése. A tyúk­szem pedig ebben az esetben ott van vala­hol a tarkódban. Hát engemet is szorongatni kezdett a csizma. Kezdő ember persze nem tudja ilyenkor, hogy miről van szó. A közérzése nyomott, ingerlékenyebb, hamar elfárad, olykor kellemetlen bizsergést érez a kopo­nyájában. Súlyosabb fenmaradások után furcsa szédület környékezi. Általában he­lyét nem találó, kedvetlen. Hanem ezekbe a kellemetlenségekbe lassan kint, fokozato­san süppedünk, minélfogva úgy megszok­juk, mint például az erősbödő fülzúgást s nem eszmélünk fel rá, vagy csak jó későn, hogy a szervezet riadót fű. Magam is így voltam vele, de ezt természetesen csak most tudom. Néhány hónappal ezelőtt azt hittem, szint egészséges vagyok, csak éppen hogy egy kicsit megnyútt a munka. De hiszen jön a nyár, majd kipihenem az íróasztal fáradal­­mait. Hévíz majd rendbehoz. Az ám, de időközben elvetődtem a fog­orvosomhoz. Az éppen méregette magát egy

Next