Budapesti Hírlap, 1927. október(47. évfolyam, 222–247. szám)
1927-10-01 / 222. szám
e Budapest, 1927 Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak Egy hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szán ára 16 allér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Egyes számára vasárnap XLVII. évfolyam, 222. szám. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar, és hétköznap 16 fillér. Szombat, október 1. Szerkesztőség: Vili. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, VIII., József körút 5. szám. Telefonszámok: J. 300 -43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. A Paléologue-ügy hullámai. Budapest, szept. 30. Már nem közönséges hullámok, hanem tengerrengés, szökőár az, ami ebből a tegnapelőtt nyilvánosságra jutott aktából támadt. Az egyik újság azt mondja, hogy az ügy napról-napra tisztább lesz, a másik, hogy napról-napra bonyolódottabb, mi pedig azt mondjuk, egészen mindegy, hogy így vagy úgy vol-e a dolog, elmúlt eső, jégbe- kiütött szenzáció, amiről akkor fél Magyarország beszélt, csak egyetlenegy a fontos, az, hogy 1920-ban Franciaország Magyarországnak tett-e olyan ajánlatot vagy nem, amely határait körülbelül a Rothermere-térképpel azonosan vonta volna meg. Minden egyéb ebben a pillanatban, amikor a világ szeme a Rothermereakción van rajta, majdnem mellékes, mert akik hörögve kiáltják ma, miért nem fogadta el az akkori kormány, mikor ezzel megnövelte volna Magyarország határait, azok elfelejtik ennek az árát. Minden egyéb ebben a pillanatban, amikor Magyarországot az ismeretlenség homályából az angol lord óriási relevátora kiemelte s úgyszólván a glóbus szeme van rajtunk, mellékes, csak az a fő, igaz-e az, hogy 1920-ban, hogy az év elején, avagy közepén, hogy a békeszerződés aláírását megelőzően, vagy követően, az ebben a pillanatban mellékes, Franciaország lehetségesnek tartotta azt, hogy mi nagyobbak legyünk, mint amekkorára összezsugorítottak bennünket. Hogy miért tartjuk mi ezt az egyetlen, a döntő kérdésnek? Nyomban felelünk. Jusson eszébe mindenkinek, hogy amikor az 1920. május 6-ikán a Millerand-féle kísérőlevelet megkaptuk, ennek a jegyzéknek ötödik bekezdésében két kínosan szenzációs mondat foglaltatott, amiről eddig nagyon keveset beszéltek. S ez a mondat így hangzott: „Az ezeréves helyzetre nem lehet hivatkozni azzal az állítással, hogy jobb lett volna nem bolygatni a régi területi állapotot. A dolgok meglevő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott/* Mindenki kiolvashatja belőle, hogy a Paléologue-jegyzőkönyv ezt a két mondatot szívén találta. A szövetséges és társult hatalmak akkor tehát azzal érveltek, hogy az ezeréves helyzet igazságtalannak találtatott. S ezeknek a szövetséges és társult hatalmaknak vezérlő állama, Franciaország, ezt az üzenetet egy hónappal megelőzően vagy egy hónappal követően egy másik igazságot bizonyított be nekünk, mert ha való a Paléologue részéről küldött jegyzék, akkor egészen bizonyos, hogy pár héttel a békeszerződés aláírása előtt, vagy után Franciaország igazságosnak talált olyan megoldást, amely többet nyújtott egyetlen szilárd tömegben, mint a Rothermere-térkép, sőt megtetézte ezt a francia igazságot még a Romániába történő bekebelezésre ítélt nagy magyar nyelvterületek teljes autonómiájával is. Ez van a kérdés le nem becsülhető jelentősége. Az antant a trianoni békeszerződésről aláírása óta azt hirdeti, hogy ez olyan betonból készült erődítmény, amelyet összelőni nem lehet, amely nincs kitéve az idők és körülmények változásának, amelynek falai szinte örök életre vannak szánva. S most kisült, hogy ez a beton a legközönségesebb hamis beton, rosszul keverték, rossz benne a homok és minden egyéb alkotórész, ebbe a betonba a legtöbb abból az anyagból keveredett, amit úgy hívnak: hazugság. Hát Franciaország 1920-ban elképzelhetőnek tartott olyan Magyarországot, amely az egész magyarságot felölelte volna? Hát Franciaország, amely a Millerand-féle kísérőlevélben azt mondotta: ,,A hatalmak azért határoztak így, mert meggyőződtek arról, hogy az általuk megállapított határok minden megbolygatása súlyosabb következményekkel járna, mint amelyeket a magyar békedelegáció felemlíti, ezt a nagyképű és gonosz kijelentést egy hónappal megelőzően vagy követően hajlandó lett volna ezeket a határokat megbolygatni és nem félt a megbolygatás súlyos következményeitől? Franciaország nem félt. Franciaország és összes szövetségesei nagyon jól tudták, hogy a történelmi Magyarország fentartása semminemű veszedelmet sem rejtett volna magában Európa békéjére nézve, még jobban tudták azt, hogy a nemzetiségeitől megfosztott, tisztán a magyar népre korlátozott Magyarország még kevésbbé jelentett volna Európára, vagy a világbékére veszedelmet. Franciaország tehát, ha való ez a jegyzék, úgynevezett perrendszerű bizonyítékát szolgáltatja most annak, hogy maga is elképzelt egy nagyobb Magyarországot. Ha megdönthetetlennek bizonyul, hogy a Paléologue-féle jegyzék való, hogy Franciaország hivatalosan területnagyobbítás ígéretével fordult Magyarországhoz, akkor a francia sajtónak holnap lábdobogva, zugó tapsorkánok között kell követelnie Magyarország feltámasztását, lihegve kell csatlakoznia Rothermere lord akciójához és követelnie kell a béke rögtönös revízióját, mert hiszen Franciaország nem hazudhat, Franciaország a világ egyik első állama, becsületére, külpolitikai tekintélyére kényes és Franciaország nem tűrheti, hogy amit a kormánya 1920-ban lehetségesnek és szükségesnek tartott, a magyar Magyarország integer feltámasztását, azt ugyanaz a Franciaország, ugyanannak a Franciaországnak a kormánya, közvéleménye, sajtója 1927-ben ellenezte. A Paléologue-ügynek ez a legnagyobb hulláma. A csúnya zöld tengeren, melyen tegnap még tájfunok jártak, nagy esemény történt, a vihar felszínre vetett egy elsüllyedt hajót. Vitorlája megtépve, árboca kettétörve, kapitányi hídja üres, matrózai halottak, de a hajó itt van, a hajó, a régi hajó, jár az óceánon, eleven szemrehányás, némán néz a mellette részvételül elrohanó hajóóriásokra, álljatok meg, adjatok új árbocot, feszítsétek ki a vitorlámat. Az a hajó, amelyik elsüllyesztette, nem mehet el ma némán mellette. A mentés tengerészkötelesség, becsület dolga. Kergetősdi. írta Illy János . Az utolsó erejével tüzelő őszi nap már magasra hágott az ég azúrján. A ház előtt kocsi huppant az éjjeli esőtől sáros földön. Az elkésett, jókedvű vadásztársaság hangos kurjongatással kiáltott be a házba, a ház ura után. — Szánjatok már le egy kis papramorgóra! A magam főztje! — hangzott benntről a szíves kínálás. — Dehogy szállunk, hiszen napszállat lesz, mire kiérünk! Ne bolondozz már azzal a pálinkával, hanem gyerünk! Egy bársonyos, meleg női hang is kicsengetett a férfibaritonok közül. — Jöjjön már Dénes! Kinevetnek bennünket a nyulak, ha délben állítunk be vadászni! A női hang beleszúrt a ház asszonyának szívébe. Hát ő is a kocsin van? Persze, nélküle nincs vadászat, semmiféle férfimulatság. Neki ott kell lennie mindenütt. A kiállhatatlan, férfiakat bolondító mosolyával, azzal az émelygősen csengő macskaharigjával. A világszép özvegyasszony. Ahelyett, hogy a legények, meg a nőtlen emberek körül jártatná ravasz asszonyi mesterkedését, fogna magának valami hozzávaló rendes férjet, hát a nős embereket bolondítja. Ezek meg nyakig vannak az utána való veszkedésbe. De mit is szeretnek az ilyen asszonyon? Hogy mit? Érteni kell ahhoz, bizonyára. Ő, mikor az ura elvette, ötig se tudott számolni a férficsábítás tudományában és még ma se jutott tovább bizony egy szemernyivel se. Csak meghúzódik az ura árnyékában, ennek a robusztus, furcsa, erős embernek a szeretetében, szeszélyeiben, jó- vagy rosszkedvében, mint zsenge kis virág, amelyik a kertész kénye-kedvére él a kertben. Persze, rajta is vadászruha! Bricsesznadrág, durván kötött harisnya, nagy szöges hegymászócipő, lódenkabát, kackiás zergetollas vadászkalap. Félremegve nézte az utcai ablakon át a csipkefüggöny mögé bújva. A nagy titok még ott lappang a szíve alján, nyugtalankodón dörömbölve, mint valami rakoncátlan kis csikó. Ő is csináltatott magának ilyen vadászruhát. Miért ne? Nem fog tovább itthon ülni! .. . Ma ő is utánuk repül! Majd ha elmentek! Lesz ő is olyan legény, mint az a macskahangú. Jól lenézte magának a mintát. Az övé is akkurát olyan. No, lesz csodálkozás, megrökönyödés, ha ő is beállít. Jóskával befogat és kihajtat az Oroszlánosra. Meglepi a társaságot. Tyi, micsoda elámulás lesz! Még soha sem érezte magát ilyen asszonyi verekedésre elszántnak, mint most. Dénes levetette a bajuszkötőt. A kefét nevelve nyújtotta oda az asszonyának. — Tiszitsa le rólam azt a pár pihét! Még azt hiszik, hogy ebbe a lódenbe aludtam! Egészséges, éles nevetése szétcsapott a szobában, erővel, élettel töltve meg annak minden zugát. Az asszony keze fürgén motoszkált el az ura ruháján. Majd a nyakkendőjét igazgatta fehér, puha ujjaival. Az arcára egy kis leplezetlen, dacos keserűség ült ki. Dénes észrevette, szinte megérezte a mögötte meglapuló féltékenységet. Magához vonta a puha selyemfényű haj alatt tüzelő fehér homlokot. — Nincs semmi baj angyalom, no! Nem kell félteni engem, se állattól ... se aszszonytól! Az asszony elbujlatta az arcát az ura széles, nagy, domború mellén és titkon belenevetett a megfeszülő lódenkabátba. — De sokáig bucsúzkodtál! — nevetett odakinnn a kocsin türelmetlenkedő társaság. — Tán újra megkérted a feleséged kezét?! A szép asszony hangja is beleszúrt a férfiak nevetésébe. — Úgy látszik, meg van cukrozva a papucs, nehéz tőle megválni! Dénes nem felelt az ugratásokra, csak mosolygott befelé néző magának. II. — Hanem Tatár Jóska hol van? — horkant fel a dörgőhangu jegyzőből a szó, mikor a társaság nekiindult a hegyoldalnak, hogy agyonijessze a még ottrekedt kevésszámú vad csöndes birodalmát. — Vagy lumpolt és alszik még. . . vagy valami szép asszonynak udvarol a pernahajder! — nevetett a rezesorrú telekkönyvvezető. — Nagy kópé ez a fiú! Csak a férjes asszonyok tetszenek neki! Furcsa gesztus dehát ilyen is van! — Aztán az a szokása, hogy kilesi, miikor nincs otthon valamelyik szemrevaló asszonykának az ura, pont olyankor veti arra a dolga, oszt’ akár ablakon, akár kapun, akár palánkon át, de bizony kiönti ilyenkor a bennrekedt szép szót. Mé-zes-mázasat, asszonyoknak tetszőt... Hej, nem értünk mi már ehhez! Fiatalnak kell lenni és bohónak . . . hehehe . . . bohónak, — nevetett a bányamérnök. — Ugye, Dós neskémt — akkorát csapott a Dénes térdére hatalmas tenyerével, hogy az felszíszgusztus, dehát ilyen is van! — Biony! — csak ennyit vágott vissza Dénes és ő is nevetett a többiekkel együtt. De minek mondja ezt éppen neki ez a borhangu mérnök? Tán tud valamit? Az ilyen kis városban hamar kivirágzik a pletyka ... És a pletykát néha valóság fűti. Ejnye! .. . Tűz ömlött át a fején, mintha forró vízzel öntötték volna le. A télen a zsúrokon is ugyancsak meresztgette a szemét az a szoknyavadász Jóska . .. éppen az ő feleségére. .. Semmi sincs kizárva. Míg ő itt a sűrűn megismétlődő vadászatokon gondtalanul, jókedvűen mulat és belemerül a szép Kállainé szemébe, addig otthon az unatkozó asszonyka ... Terem ilyen bolondokat az élet. Aztán meg hát, igaz is: gondol ő olyankor a feleségére, mikor Kállainé rágyújt egy búgó, friss magyar nótára, mikor ott heverésznek a lisz körül, forog a nyárs, pirul a szalonna, sis- Sereg a lecsöppenő zsír. Ínycsiklandozón. Vadászhangulat szép asszony mellett... De ki tudja, mi történik ezalatt otthon? Valami titkon sürgető félelem remegett benne. Felébredt lelkiismeretnek nevezik. Nekezett jó képet mutatni a társaság lőtt, de a gondolatai hazafelé botorkáltak. Az asszony . .. igmi, egész tisztán emlékszik rá... Nevetett, mikor a mellére Az osztrák-német csatlakozás, Budapest, szept. 30. A Népszövetségi Ligák Szövetsége a legközelebbi napokban Szófiában fog ülésezni. Tárgysorozatának egyik legérdekesebb pontja az osztrák kérdés, amely az Unió osztrák delegációjának kívánságára kerül napirendre. Maguk az osztrákok kívánják ez alkalommal föltárni Ausztria válságos helyzetét, amelyet tarthatatlanná tesz egyrészt az a közgazdasági helyzet, amely Ausztria fogyasztópiacainak és nyersanyagtermelő területeinek elszakítása folytán következett be, másrészt az a mélységes ellentét, amely az osztrák városok szélső radikális, szocialista, sőt kommunista lakossága és a vidék ultrakonzervatív népe között áll fenn. Amikor Ausztria ebből a tarthatatlan helyzetből a menekülés és belső rendezés útját keresi, — ezt panaszolják fel az osztrák delegátusok — minden megoldási terve a szomszéd államok heves ellenzésével találkozik s ezért kívánják, hogy a Népszövetségi Ligák Uniója foglalkozzék ezzel a kérdéssel és jelölje meg azokat a szempontokat, amelyek egyes államokat Ausztria törekvéseivel való szembehelyezkedésre indítanak. Nem nehéz kitalálni, hogy amikor az osztrák delegáció a mostani tarthatatlan válságból való menekülés útjáról beszél, a Németországhoz való csatlag.