Budapesti Hírlap, 1927. október(47. évfolyam, 222–247. szám)

1927-10-23 / 241. szám

8 a tüntetést­­ nem lehetetlen, hogy ha tíz­szer adnák a darabot, már észre sem venné a bűzbombákat. A tüntetést végül általános nevetés ol­dotta fel. Lehotag monológjában pármai Izabella távozása után így szólt: — Illatának egy foszlánya még itt lebeg is levegőben. A közönség, amelynek a jegy árába a különös illatok élvezése nem volt beszá­mítva, óriási hahotában tört ki. A nevetés addig tartott, amit a közönség az utcára nem ért. Az a tegnapinál­­ nagy­obb sza­bású ostromállapot képe fogadta őket s az emberek elkomolyodva mondogatták egy­másnak: ,, A rendőri asszisztencia és a színház­­előadás semmiképpen sem illenek össze és hogy mily gúnyos nevetéssel kisérné az ilyen színházelőadást a baloldal, ha egy nacionalista írónak a darabját kellene ily módon hozzáférhetővé tenni a közönség részére. Akkor megállapítanák, hogy ez le­hetetlenség. ­zdultnak az utcán. A kora délutáni órákban a tegnapinál is nagyobb rendőri készültség vonult a Nemzeti Színház elé. A Marinovich főkapi­tánynál folytatott tanácskozás döntése sze­rint ma hatásosabb módon biztosították a rendet. Tegnap este csak a színház kő­itől álltak rendőrök, ma azonban a kor­dont kiszélesítették. A Blaha Lujza-teret, a Rákóczi-útnak és a József-körútnak a Nemzeti Színházzal szemben lévő részét teljesen körülzárták és a rendőrkordonon csak azokat bocsátották keresztül, akik megmutatták a mai napra érvényes szín­házjegyüket. A kordon körül mindenütt lovasrendőrök cirkáltak, készen arra, hogy az esetleg összeverődött csoportokat fel­oszlassák. A színház épületében sok de­tektív helyezkedett el, hogy szemmel tart­­sák a folyosókat és a nézőteret. Hét órakor nyitották meg a kapukat. A közönség lassan szivárgott. Először autó­kon érkezett a jobb helyek közönsége. Ké­sőbb kettesével hármasával feltűnő sok fiatalember jött. Ezek valamennyien meg­mutatták jegyüket és így beléphettek az épületbe. Az eladás pontosan a műsor szerinti időben megkezdődött. Háromnegyed nyolckor hirtelen éles­­fütty süvített fel a Rökk Szilárd­ utcában, a rendőrkordon háta mögött, éppen a Bu­dapesti Hírlap épülete előtt. Ez a fütty volt a jeladás és megkezdődött az első tüntetés. Körülbelül száz-százötven főnyi fiatalember sípokkal, fütyülőkkel macska­zenét csapott. A környékbeli üzletek, ká­­véházak és vendéglők redőnyeit ijedten eresztették le. A Rökk Szilárd­ utca torko­latánál álló néhány rendőr azonnal meg­fordult és a tüntetők felé sietett.. Ezzel egy időben Barna Béla főtanácsos a kirendelt karhatalom parancsnoka kiadta az utasí­tást, hogy lovasrendőrök oszlassák szét a tüntetőket. Kollár Elemér főfelügyelő ve­zetésével nyolc rendőr vágtatott be a Rökk Szilárd­ utcába. A tüntetők csoportjában még egy-két fütty hallatszott, a következő pillanatban azonban futással menekültek a rendőrök elől, akik egészen a Sándor­­térig szorították vissza őket. A tüntetők egy kisebb csoportja a Rókus-kórház mö­götti kis utcába kanyarodott, mire ide is lovasrendőröket küldtek, akik szétoszlatták­ a csoportot. Ez az első tüntetés alig három percig tartott. Negyed kilenckor ismét kisebbszabású tüntetés volt a Rökk Szilárd­ utca torko­latánál, itt azonban már néhány gyalogos­­rendőr is elég volt az oszlatásra. Az első felvonás után megélénkült a színház bejá­rata és a nézőközönség közül sokan eltá­voztak, mert nem akartak tanúi lenni a további zajos jeleneteknek. A színházba volt kivezényelve a főkapitányság politikai osztályának néhány detektívje. Ezek a zsiniházba igyekvők között fölismertek sok olyan fiatalembert, akik a különféle utcai tüntetések révén régi ismerősei a rendőr­ségnek. A fiatalembereknek nem is volt je­gyük és mivel a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy néhány bazárban és játék­kereskedésben nagymennyiségű kisebbfajta rakétát és gyújtóbékát vásároltak, eltávolí­tották őket a színház környékéről. Félkilenckor úja­bb lovasattakra volt szükség. A Rákóczi-út és Klauzál­ utca sar­kán nagyobb csoport verődött össze és za­­jongott. A rendőrök néhány perc alatt visszaszorítoták őket. Utána a József-körúton a Savoy-szállóval egyvonalban újabb tüntetés kezdődött. Ezeket is lovasrendőrök kergették szét. A második felvonás alatt a detektívek és rendőrök kiürítették a színház karzatát. Ez természetesen nem ment teljesen simán­­és a kiutasított fiatalemberek közül né­­hányan hangosan tiltakoztak az utcán. Többen a színészbejáró elé vonultak és kö­vetelték, hogy engedjék fel őket az igazgató­­sági irodába, mert vissza akarják kérni a jegyükért kifizetett pénzt. Ennek a kíván­ságnak természetesen nem lehetett eleget tenni, mire zúgolódva eltávoztak. Nemsokára a karzat kiürítése után tör­tént az első komolyabb természetű tünte­tés. A Rákóczi­ téren többszázfőnyi tömeg verődött össze és hangosan tüntetett. Bel­eér István felügyelő vezetésével lovasrend­őrök siettek oda. A tömeg egy része a Him­nuszt kezdte énekelni, a többi azonban to­vább folytatta a zajongást. A rendőrök oszlásra szólították fel a tömeget, mikor azonban nem mozdultak, megkezdték szét­­oszlatásukat. A tömeg szét is szaladt, azon­ban a Rákóczi­ téren összeszedett kövekkel dobálni kezdte a rendőröket. Egyik ló megbotlott, és lovasa a kövezetre zuhant. A tüntetők közül egy csoport közrefogta és fenyegető magatartást tanúsított. Ezzel egyidőben egy kődobás homlokon találta Pek­ert. A helyzet annyira kiéleződött, hogy a felügyelő parancsot adott, oszlas­sák szét kardlappal a tömeget. A kard­lapozás során Gáspár László 27 éves or­­vostanhallgat­ót kö­nnyebb természetű se­besülés érte. A lovasrendőrök elől szétsza­ladt a tömeg és néhány perc alatt tiszta lett az utca. A megsebesült Gáspár László a VIII. kerületi kapitányság épületébe ment, ahová megérkeztek a mentők s az első segítség után a Rókus-kórházba vit­ték. A Rákóczi-téri epizód után még egy­szer csoportosultak a tüntetők a Dohány­­utca és Erzsébet­ körút sarkán, a lovas­rendőrök azonban itt is szétszórták őket. Ettől kezdve már csak teljesen jelenték­telen kisebb csoportok zajongtak, akiknek szétoszlatására elég volt­­néhány rendőr. A villamosmegállókat úgy, mint tegnap, ma is a színház környékétől valamivel messzibbre helyezték, az áthaladó villamo­sokról pedig senkit sem engedtek leszállni, nehogy a tüntetőkhöz csatlakozzanak. így sikerült elérni, hogy féltizenegy tájban már teljes csend volt a Nemzeti Színház környékén. Közben egymásután vezették le a szín­ház épületéből a rajongókat s a Blaha Lujza-térre, a Tinódy-szobor tövébe kísér­ték őket. A rendőrség munkája közben ér­kezett a Blaha Lujza-térre Foss József népjóléti miniszter autója. A miniszter megállíttatta a gépkocsit, magához kérette a karhatalom parancsnokát és érdeklődött a történtek iránt. Barna főtanácsos egész idő alatt érint­kezőben állt a főkapitánysággal és telefo­non sűrűn tájékoztatta Marinovich főkapi­tányt a történtekről. Szeszler Hugó helyet­tes főkapitány is megjelent a Nemzeti Szín­háznál és maga is részt vett a rendőrség munkájának irányításában. Az előadás befejezéséig összesen huszon­hat fiatalembert kisértek a Blaha Lujza­­térre. Ezek között négy utcai tüntető volt, huszonkettőt pedig a színházból vezettek ki. Mind a huszonhatot a VII. kerületi ka­pitányságra kisérték, ahol Koós Géza fő­tanácsos megkezdte igazoltatásukat. Az előadás után az utcán több rendza­varás nem fordult elő. Kihallgatások. A VII. kerületi kapitányságon megkezd­ték az előállítottak kihallgatását. Időköz­ben összesen negyvenhatra szaporodott a számuk. Elsősorban azokat hallgatták ki, akik a színházban az első zajos jeleneteket rendezték. Zaymus Illés negyvenhároméves, nyugal­mazott iparfelügyelő mérnök, Dobó Gusz­táv húszéves joghallgató és Tabák Her­mán huszonkétéves cipőfelsőrészkészítőse­­géd volt az első kihallgatottak között. Nagy meglepetésre, Tabák Hermán zsidó vallású­­nak mondotta magát s állítólag véletlenül köhögött. A kihallgatottak­­között van Stei­­ner Lajos huszonhároméves joghallgató, aki a tömeget a rendőrség ellen izgatta. Steiner ellen megindították az eljárást. A főkapitányságon azonnal megindítot­ták a vizsgálatot a Rákóczi­ téren történt kardhasználat ügyében. A vizsgálat adatai alapján a rendőrség hivatalos jelentést adott ki. A jelentés szerint mikor a József­ körút és Bérkocsis­ utca sarkán a karhata­lom szétoszlatta a tüntetőket, Gáspár László hátulról megütötte Molnár V. György rendőrőrmestert. Amikor a rendőr visszafordult, arcul ütötte. A rendőrőrmes­ter erre jogszerűen kardot rántott és Gás­pár László felé sújtott. A joghallgató a fe­jén és a balkezén sérült meg. A mentők a Rókus-kórházba vitték. A rendőr támadója ellen hatósági közeg ellen való erőszak miatt megindították az eljárást. Az igazoltatás után az előállított embe­reket elbocsátották a rendőrségről, azon­ban megindítják ellenük az eljárást. Éjszaka féltizenkét órakor már teljes csend és nyugalom volt a színház környé­kén és a rendőri készültséget bevonták. SsramsTi fteuf T9T? ofWSer IS. flff, *T gyökerén hazai vesszők, fajtisztán, legolcsóbban a Nemzetközi Borkereskedelmi R.­T.-nál Budapest, IV. Egyetem­ utca 2. Kérjen Árajánlatot! A tegnapi tüntetés, a Nemzeti Színház előtt és a színház épületében pénteken este lezajlott tüntetés ügyében a rendőrség tovább folytatja a vizsgálatot. Mint jelentettük, összesen nyolc, vanöt tüntetőt fogtak el, akiket bekísér­tek a VII. kerületi kapitányságra. Itt va­­lamennyiüket igazoltatták. Az igazoltatás a hajnali órákban fejeződött be. A tüntető­ket néhány kivételével igazoltatás után el­bocsátották, azonban megindították elle­nük az eljárást. Két fiatalembert, Zsabka Kálmánt és Scheuer Józsefet, akik az ed­digi adatok szerint vezérszerepet játszot­tak a tüntetésben, ideiglenesen tovább is a rendőrségen tartották. Zsabkát, aki a VII. kerületi kapitányság épületében rosszul lett, úgy hogy a rend­őrkórházba kellett szállítani, ma reggel a kórházból kisérték a rendőrségre és ki­hallgatták. „Olaszország csökönyösen ragaszkodott a magyar békeszerződés megváltoztatásához" Az olasz terv szerint magyar maradt volna Szatmár, Nagy­szalonta, Arad és Temesvár. — Lloyd George „jogos követe­­léseink“-ről. — V. V. Tilea román politikus a békekonferencia titkairól. Egy nagyfontosságú történelmi doku­mentumnak számítható könyv jelent meg Erdélyben egy fiatal román politikus tol­lából Románia diplomáciai működése 1919 novembertől 1920 márciusig címmel. A munka szerzője, Tilea Viorel Virgil dr., Vajda-Voevod Sándor akkori román mi­niszterelnök volt titkára és mint ilyen, együtt utazott vele ki a béketárgyalásokra és elkísérte őt londoni útjaira is. A köny­vet, melyet személyes tapasztalatai és naplószerű feljegyzései alapján írt meg a­­ szerző, Jakabffy Elemér, romániai magyar képviselő, nagyszerű nemzetpolitikai szem­léje, a Magyar kisebbség jelentette meg magyar nyelven, hogy így rávilágítson az erdélyi magyarság kisebbségi sorsba val­ó szakadására. A könyv első részében Tibea dr. ismerteti a békekonferencia nagyhatalmainak állás­pontját, akik a román különbéke követ­keztében nem akarták elismerni azt a tit­kos szerződést, amelyet 1916 augusztus 17-én kötött Románia Angol-, Francia-, Olasz- és Oroszországgal, és amely szerző­désben a nagyhatalmak elismerték a romá­nok jogát a következő területekre: Erdély, az egész Bánát a Maros torkolatával, Oros­háza, Békéscsaba, Vásárosnam­ény és a Szamos vidéke. A román békedelegáció vezetője, Bra­­tianu Ionel azonban a nagyromán nem­zeti ideálok érdekében tovább is hajlítha­tatlanul követelte ezeket a területeket, jól­lehet a temesvár—báziási vasútvonaltól nyugatra eső területeket ekkor már Jugo­szláviának ítélték. Mivel pedig a nagyha­talmak nem mutattak engedékenységet Ro­mánia irányában, Bratianu egyszerűen otthagyta Párist. Ekkor alakult meg a Vajda-Voevod-kormány, melynek élén a miniszterelnök elhatározta, hogy „elsősor­ban is visszaszerzi a nagyhatalmak bizal­mát — amelyet egy pillanatra elveszítet­tek, — és újra megalapozza velük a baráti viszonyt a diplomácia összes eszközeivel. Másrészt tárgyalásokba kívánt bocsát­kozni a nagyhatalmak védelme alatt Cseh­szlovákiával és Jugoszláviával a márama­­rosi és a bánsági határvonal kedvezőbb meg­állapítása végett. A könyv részletesen ismerteti ezután Vajda-Voevod londoni látogatásának (1920 január 28—február 3) részleteit, amely alatt elsősorban „a magyaroknak Románia ellen kifejtett propagandáját igyekezett el­lensúlyozni". Itt Maniu Gyulával együtt külön sajtóirodát is álíto­tt fel, úgy hogy rövidesen sikerült is néhány lapban rokon­érzéssel íratni a román viszonyokról és kívánságokról. Majd sorra veszi Vajda- Voevod tevékenységét az egyes szomszéd­államok felé kijelölendő határvonal meg­­állapításánál. És ennél a résznél nagyjelen­tőségű adatokat találunk a trianoni határ kijelölésére vonatkozóan. A román határ kitűzése ugyanis meglehetős nehézségekkel járt. „A szakértők első ülésüket 1918 február 8-án tartották. Az olasz kiküldöttek által proponált határvonal Soborsintól nyugatra, Belényes mellett húzódott felfelé Csúcsa irányába, úgy hogy Szatmár, Nagykároly, Nagyszalonta és Arad Magyarországnak maradtak volna. Az amerikai kiküldöttek által fentartott határvonal kevéssel tolta ki nyugatra e vonalat s a nagyobb városok közül Mária-Radnát akarta Romániához csatolni. A franciák a jelenlegi határvonal­lal majdnem azonos határvonalat propo­náltak, de úgy, hogy Békésgyula Romá­niához került volna. Az angolok Makó vá­rosát is Romániának szánták és a Jugo­szláviával együtt képezendő hármashatár - pontot Szegedtől valamivel keletre tervez­ték. A négy állam által proponált határ­vonalból és az ehhez kapcsolt érvekből megismerhetjük azt is, hogy a különböző nemzetek milyen érzelmeket tápláltak irá­nyunkban. A végeredmény kompromisszum let­t, őszinték kell, hogy legyünk és el kell ismernünk, hogy ez a kompromisszum ne­künk kedvezett.“ Olaszország akkori barátságos magatar­tását ime tehát már nemcsak Nitti olasz miniszterelnök könyvéből, hanem egy ro­mán politikus emlékiratából­ is őszintének és nagyértékűnek ismerhetjük meg. Ez a támogatás Itália részéről a további tárgya­lások folymán is megnyilvánult Amint Til­a írja: „A legteljesebb támogatást a magyarok az olasz hivatalos körök részéről élvezték. S igy az a veszély is fennállott, hogy a magyarok javára revideálni fogják a ha­tárt. Amennyivel késett a szerződés tár­gyalása, annyival nagyobb lett e veszede­lem részünkre. És nagyon nehezen lehe­tett a Magyarországgal kötendő szerződést tárgyalás elé hozni, mert a szövetségesek egyike halogatta az ügyet, csak azért, hogy minél jobban segíthesse a magyarokat. Többhetes sürgetés után 1920. március harmadikén délután tárgyalásra került a Magyarországgal kötendő békeszerződés. A különböző delegátusok között súlyos nézet­­eltérések keletkeztek, főleg akkor, amikor az olasz előterjesztést tárgyalták, amely szerint Románia, Cseh-Szlovákia és Jugo­szlávia határait a magyarok javára meg kell változtatni. Ezt az előterjesztést, úgy tetszik, valamelyes mértékben támogatták az angol delegátusok is, a franciák ellen­ben erélyesen támadták. Nitti volt a magyarországi határrevízió kérdésének kezdeményezője és ezt azzal okolta meg, hogy az utódállamokban igen sok magyar marad. Nitti a cseh-szlovákiai határvonalnak kérdését vetette tárgyalás alá, de így egyúttal a román határvonal kérdése is napirendre kerül. Az olasz szakértők véleménye alapján ajánlott ha­tárvonal körülbelül a régi Erdély határa lett volna (1848 és 1866), így tehát a nyu­gati havasoktól nyugatra eső városokat nem kapták volna meg. Március 8-án délután jutott a Magyar­­országgal kötendő békeszerződés a kül­ügyminiszterek és a nagykövetek tanácsa elé, amelyen az olasz kiküldött, Scialoja ez alkalommal is megkísérelte a békeszer­ződés módosítását a magyarok javára, noha „nem olyan erélyesen mint előbb". Ez alkalommal elhatározták, hogy a szerződés territoriális pontjait nem mó­dosítják, mindössze az Ausztriának­­jutta­tott területeken engedtek népszavazást. (?) Ezzel tehát a magyar békeszerződés végleges formát nyert, de a szerzőnek egy feljegyzése szerint „március 15-én egy szövetséges nagykövet azt mondta Vajda­ Voodovnak, hogy Nitti még mindig csökö­nyösen ragaszkodik a Magyarországgal kötendő szerződés radikális megváltoztatá­sához,­ mások pedig figyelmeztették, hogy a határkiigazító bizottságokban „egyes ta­gok­“ meg fogják kísérelni a magyarok tá­mogatását." Roppant érdekes, annak a nagyon is is­mert fontos ténynek román részről való megállapítása, hogy a békekonferencia in­téző államférfiai nem voltak tájékozva a magyarországi viszonyokról. „Meg kell ál­lapítani — írja Tib­a,­­ hogy az angol miniszterelnök nem ismerte alaposabban a magyar problémát és mert Nitti és bizon­­nyos angolok, a magyarok hűséges barátai, befolyásolták, a szerződésre vonatkozóan nem vett végleges és határozott magatar­tást." Másutt pedig Vajda­ Woodovnak és Lloyd Georgenak egy 1920. január 30-án foly­tatott magánbeszélgetéséről a következőket jegyzi fel: Viszketegségnél, bőrkiütésnél Boraha-Kenőcs és szappan használ Hajának eredeti színét vissza­adja a Dr. Morisson-féle hajvíz

Next