Budapesti Hírlap, 1927. november (47. évfolyam, 248–272. szám)

1927-11-01 / 248. szám

Egyes szám ára vasárnap és hétköznap 16 fillér* Budapest, 1927. XLVII évfolyam, 248. szám. Kedd, november 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Eiüttsztési árak. Egy hon­prm 4 piafo, negyedén* 10 pengő 80 fillár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groechen, vasárnapon 40 Grouchea. Egyet szán ára lő fillér. i­­ Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: VIII. kerü­let, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, VIII., József­ körút 5. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Tisza István emlékünnepe. Budapest, o­kt. 31. Tíz esztendő sem kellett hozzá, hogy Tisza István mártír halálának évfor­dulója országos gyászünnepévé váljék a magyar nemzetnek. Szinte intézményes állandósággá lett. A sok életben levő híve, barátja, aty­afia, tisztelője miatt ma még a gyászos, a fájdalmas érzések az uralkodók ezen az emlékünnepen. De ha elmúlik az a néhány nemzedék, amelyeknek fiai személyesen tisztelhet­ték, szerethették, bámulhatták, vagy félhették és gáncsolhatták ezt a férfiút, akkor már csak a fölemelő, biztató és buzdító emlékei fognak hatni állam­­férfiúi és emberi nagyságának. Nem kell hozzá százados történelmi távlat, hogy a Tisza Istvánhoz hasonló alakok tárgyilagosan, pártszenvedély­ből, szeretetből vagy gyűlöletből fa­kadó érzésektől mentesen ítéltessenek meg. Láttuk és látjuk ezt a Széchenyi, Kossuth, Deák példájában. Akiket a nemzet hálája már koporsójuk lezár­takor örök emlékű nagy fiává avatott. A Tisza István emlékét még a mártír­halál glóriája is körülsugározza. Ter­mészetes tehát, hogy szinte egyik nap­ról a másikra bekerült a magyarság Panteonjába. A fájdalmas egyéni ér­zéseket máris kezdi túlszárnyalni annak a nagy örökségnek tanulmányo­zása, méltatása, föltárása, ami Tompa Mihály szavai szerint, nagy fiai halála után a hazára száll. Ez az örökség már erősen hat itt a nemzet belső életében. És ott dolgozik idegen, hatalmas népek lelkében, Ma­gyarország nemzetközi sorsának ala­kulásában. Vájjon nem csodaszerű do­log-e, hogy milyen hatalmas ösztönző, buzdító erőt képviselt Tisza István em­léke, példája, munkásságának isme­rete a háborús elbukásunkat követő politikai és lelki megszilárdulásunkban. Vájjon nem csodaszerű-e, hogy az ő miniszterelnöki tevékenységének föltá­rása milyen hatalmasan segít bennün­ket a trianoni szörnyű ítélet elleni per­­nyító küzdelmünkben. Hiszen gondol­juk meg, hogy lehetett volna olyan mi­niszterelnökünk is, akit magával sodor az osztrák generálisok és diplomaták hiú dicsőségvágya. Aki azzal igyekezett volna az uralkodó kegyét keresni, hogy a balkáni ellenségeinktől évtizedeken át ránk szórt mocskolódást meg kell bün­tetni és a dinasztia hatalmi területeit újakkal gyarapítani. Tehát kézzel-láb­­bal rajta lett volna a háborús akció megindításán. Tiszát csak hazájának komoly, mélyen fekvő életérdekei be­folyásolták. És megvolt a férfias bátor­sága, meggyőződéses ereje hozzá, hogy egymaga szálljon szembe a bécsi, hábo­rús harsonákat fúvó kórussal. E nélkül szinte beláthatatlan időkre tolódott volna el a rajtunk esett méltatlanságok reparációinak még csak a reménysége is. Ellenségeink joggal mondhatták volna, hogy szétdarabolásu­­kkal nem is esett rajtunk méltatlanság. Magunk kívántuk és csináltuk a háborút. El­vesztettük. Tehát viselnünk kell a kö­vetkezményeket. Tiszának köszönheti a magyar nem­zet azt, hogy háborús bűnösségének vádja, a trianoni büntetőítélet egyet­len erőssége és megokolása, megdőlt. A nyugati világ jelentékeny része máris azt hajtogatja, hogy Magyarországon m­ort­a tl­an sérelem esett. Urait a sére­lemért felelős nagyhatalmaknak becsü­letbeli kötelessége orvosolni. Ez ma a Tisza emlékének legaktuáli­sabb, legegyetemesebb érdekű momen­tuma. Messze túlhat a jelentősége a tör­ténelmi és a Csonka magyar haza hatá­rain. Nemcsak dicsőíti a gerinces, mé­lyen és messzelátó államférfiul, ha­nem valóságos nemzetmentő erővé avatja. A mai, kilencedik évforduló ünnep­ségen Berzeviczy Albert és Szász Ká­roly gyújtották meg és lobogtatták az emlékezés fáklyáját. Mind a kettőt gya­kori, bizalmas érintkezés kötötte Tisza Istvánhoz. Mind a ketten hozzátartoz­tak a legközelebbi politikai és baráti köréhez. Beszédüket a közvetetten ta­pasztalatok töltötték meg értékes poli­tikai és történettudományi tartalom­mal. Mind a két beszéd méltó volt az ünnep fönséges­­jelentőségéhez.. Mind a kettő élénkíteni és gyarapítani fogja Tisza nagy­ emlékének hatását közéle­tünkre és a nemzet sorsának javulá­sára. Az ünnep kilencedik évfordulójához értünk annak a sötét, ködös, szomorú, októbervégi esté­nek, amikor csatornanépség gyilkos golyói kioltották életét a század legnagyobb ma­gyar államférfiénak, Tisza István grófnak. És a kilencedik évfordulón, este hat óra­kor, mint már évek óta, ma megint össze­gyülekezett a nemzeti társadalom színe­­java, hogy emlékezésével adózzék a vér­­tanúhalottnak. Már fél hat órakor kezdtek gyülekezni a Tisza István Társaskör helyi­ségeiben a mai politikai élet vezetői, de kü­lönösen a régi Magyarország államférfiak volt képviselők, Tisza István barátai, bi­zalmasai és hívei. Hat órára már zsúfolásig megtett a kör díszterme, nemcsak fekete­ruhás férfiakkal, hanem igen sok hölgy­­vendéggel is. Berzeviczy Albert elnök és Horánszky Lajos igazgató vezetésével ek­kor vonultak be József, Albrecht és Jó­zsef Ferenc királyi hercegek, Auguszta és Anna királyi hercegasszonyok, akik az emelvénnyel szemben foglaltak helyet. Mel­­lettük a kormány tagjai közül Csáky Ká­roly gróf, Klebelsberg Kunó gróf, Sci­­tovszky Béla és Vass József miniszterek ültek. Az emelvényen Berzeviczy Albert, Herczeg Ferenc, Szász Károly, Beöthy László és Horánszky Lajos foglaltak he­lyet. Az ünnepségen megjelentek: Andrejka Károly, Angyal József, Bacsinszky Vladi­mír, Balási Béla Hugó, Bálint Rezső, Ba­logh Jenő, Balázs Béla, Balásházy Iván, Bartóky József, Bessenyei Zénó, Biró Pál, Borsiczky Imre, Csajthay Ferenc, Csathó lefolyása. Kálmán, ifj. Chorin Ferenc, Dárday Endre, Déghy Ödön, Daróczy Aladár, Désy Géza, Dréhr Imre, Dömötör József, Egry Aurél, Farkas Elemér, Fejérváry Imre báró, Frá­ter Jenő, vitéz Gál Csaba Gergelyffy György, Gerlóczy Gyula, Gerlóczy Lajos, Gerlóczy Zsigmond, Gorove László, Grosz Emil, Görgey István, Görgey Sándor, Gyön­­gyössy József, Havai S. báró, Halászy László, Harkányi János báró, Hegedűs Pál, Hein­­rich Elek, Hetényi Ákos, Hegedűs Lóránd, Horváth Elek, Horváth Zsigmond, vitéz Horthy István, Hűvös Iván, Iklódi-Szabó János, Ivády Samu, Jakabffy Imre, Jan­­kovich Béla, Kállay Tibor, Kálmán Gusz­táv, Karafiáth Jenő, Károlyi Gyula gróf, Károlyi György gróf, Keblovszky Lajos, Kolbenschlag Gúla, Korányi Sándor báró, Kozma Andor, Krasznay Gábor, Lányi Már­ton, Latinovics Endre, Lestyánszky Sándor, Lukács György, Madarassy Gábor, Magyary Lajos, Mattyasovszk György, Maróthy-Fürst László, Morvay Zsigmond, Medvegy Gábor, Nadányi Emil, Nagy Sándor, Niamesny Mi­hály, Nyegre László, Orosdi Fülöp báró, Orosz György, Örley György, Pál Alfréd, Pap Géza báró, Papp József, Péchy László, Pekár Gyula, Perényi Zsigmond báró, Pod­­maniczky Endre báró, Pogány Frigyes, Rakovszky Iván, Ruffy Pál, Sárkány Jenő, Soós Károly, Soós Zoltán, Söpkéz Sándor, Skerlecz Iván báró, Szász Béla, Széll Jó­zsef, Szemere György, Szinyei-Merse István, Teleszky János, Teleszky Sándor, Than Károly báró, Tóthvárady-Asbóth­ Károly, Tors Tibor, Ullmann György báró, Vadnay Tibor, Várady Gábor, Vargha Gyula, Voj­­nich István báró, Wlassics Gyula báró és még sokan mások. Az egybegyűlt hallgatóság feszült figyel­me közben nyitotta meg az ülést az elnöklő Berzeviczy Albert. Tisza István végzete. Berzeviczy Albert elnöki megnyitó beszéde. Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Midőn ma, ama sötét gyásznapnak immár kilencedik évfordulóján a nem enyhülő fájdalom és nem gyöngülő kegyelet érzelmeivel üdvöz­löm itt körünkben a Tisza István híveit, emlékezetem visszaszáll a szorongattatás ama napjaira is, melyek az ő katasztrófá­ját és vele az ország katasztrófáját meg­előzték. Emlékszem, hogy 1918 október 13-án látogatott meg lakásomon utólszor Tisza István. Megbeszéltük a már akkor rend­kívül aggodalmas külső és belső helyzetet s különösen a delegáció küszöbön álló bécsi ülésezését. Beszélgetésünk közben néha el­gondolkozni látszott s ilyenkor valami oly mély, vigasztalan szomorúságot fejezett ki tekintete, amely­ valóban megdöbbentett, mert az ő erős lelke ily szomorúság által le nem szokta magát veretni. Úgy látszott, mintha szeme visszatükrözte volna már akkor a következő napok és hetek összes rettentő eseményeit, az összeomlást, a for­radalmat, az ő halálát is... Előérzet volt-e az, vagy csak egy pillanatnyilag rá­borult hangulat? nem tudom, de engem a bekövetkezett napok önkénytelenül ellen­állhatatlanul emlékeztettek arra a mély szomorúságú tekintetre ... Másnap Bécsbe utaztunk és ott október 15-én — a rend kedvéért — megtartottuk, elnökletem alatt, a magyar delegáció kül­ügyi albizottságának ülését. Valójában üres formalitás volt az egész. A Burián gróf külügyi expozéja erőltetett optimizmusával úgy hangzott, mintha Bulgária el nem sza­kadt volna szövetségünktől s a harctéri helyzet egyáltalában nem lenne válságos. Károlyi Mihály gróf már az ülés előtt a fogadóba hozzám küldte parlamentaire-jét s engedelmet kért a napirend előtti fel­szólalásra. Beszédje vehemens támadás és vádaskodás volt, melyre Tisza felelt; az­után jött az expozé, és azután — mint­hogy senki sem tudta, mit hoz a holnap, — elhalasztottuk az érdemleges vitát más­korra. Ez a máskor sohasem jötte meg; az az ülés utolsó életnyilvánulása volt az ese­mények által csakhamar túlhaladott dele­­gacionális intézménynek. Két nappal később Tisza a képviselő­házban kijelentette, hogy a háborút el­vesztettük. Ő a maga rideg igazságszerete­­tével ezt magától értetődő dolognak tekin­tette, hiszen valóban nem lett volna ér­telme titkolni, vagy letagadni azt, amit mindenki tudott. Mégis tény hogy a köz­hangulatban ez a kijelentés valóságos két­ségbeesést idézett elő. Én valamivel tovább időzvén Bécsben, mikor ott 18-án reggel vasútra szálltam, a lapokban olvastam a császári manifesztu­­mot, mely Ausztriát föderációvá, szövetsé­ges állammá alakitotta át. Ez tulajdon­képpen a 67-iki kiegyezés alapját megdön­tötte. —* Nálunk a parlamenti helyzet tarhatat­­lanná válván az által, hogy az utolsó Wekerle-kormánynak nem volt többsége, pártunk, a Nemzeti Munkapárt október 22-én kimondta a saját feloszlását s há­rom nappal később testületileg belépett az addig a kisebbséget képviselő 48-as alkot­­mánypártba. Mindez csak a szalmaszál után való kapkodás volt; az országot már ez meg nem menthette, nem a többségen múlt, hogy a kormáynak se tekintélye, se hatalma nem volt. Megalakult a Nemzeti Tanács, megkezdődtek a tüntetések és mind merészebb hangok követelték a Ká­­rolyi Mihály miniszterelnökségét. Október 28-án a lapok közölték hogy akkori külügyminiszterünk, Andrássy elis­merte Cseh-Szlovákország állami mivoltát; ez tulajdonképpen már a trianoni béke­szerződés bevezetése volt. Este a most már közös pártkörben, az új Lloyd-épületben ,a kormány tagjai s Tisza is megpróbálták valamivel erélyesebb nyilatkozatokkal emelni a már nagyon nyomott hangulatot; emlékszem, hogy Tisza a már megindult tüntetések rendezőit operettforradalmárok­nak nevezte; mikor elbúcsúztam, óhajtását fejezte ki, hogy a klubban legközelebb is­mét találkozzunk. Azonban sohasem lát­tuk többé egymást. Mikor hazamentem észrevettem, hogy az utcán a rendet fentartó katonai kordon tisztjeinek már kapacitálni kellett a le­génységet, hogy engedelmeskedjék. A ké­sőbbi esteli órákban azután a Károlyi klubjából a várpalotába nyomulni akaró tömeg visszaszorításánál megtörtént az első és utolsó véres összeütközés a fegyveres hatalommal. Másnap, 29-én megtudtuk, hogy Fiumét a horvátok birtokukba vették és Jugo­szlávia magát egységes királyságnak prok­,­lamálta. Aznap már a székesfővárosi rend­őrség behódolt a Nemzeti Tanácsnak s az utcai tüntetések rendkívül zajosakká vál­tak. Hadik János gróf megbízást kapott a kabinetalakitásra, de tudvalévően már nem vehette át a hatalmat. A következő napon azután kitört az úgynevezett őszirózsás forradalom s ki­erőszakolta, hogy Károlyi Mihály legyen a miniszterelnök. S este 6 órakor a város­ligeti Roheim-villában eldördültek a gyil­kos fegyverek. „Ennek így kellett történnie." Ezek vol­tak az utolsó szavak, melyek a haldokló ajkairól elröppentek. Azt hiszem, e szavak mély értelemmel bírnak a Tisza István egész életproblémájának megoldása szem­pontjából. Ő már mint erős kálvinista is bizonyára hitt a praedestinációban. Meggyőződésének szilárdsága törekvéseinek szívós, néha ma­kacs következetessége, hajthatatlansága ösz­­szefüggött ezzel a hittel. Ó, politikai pályájának első, gyors fel­­emelkedése óta egy dologban látta a maga szinte végzetszerűen megadott feladatát, élethivatását: kiirtani az újabbkori parla­menti életünkben felburjánzott obstrukciót s ez­által biztosítani a parlament zavarta­lan munkásságát, különösen ama rendsza­bályok érdekében, melyekre szükségünk volt, hogy felkészülve s a győzelem min­den feltételeivel nézhessünk elébe annak a nagy életkérdésszerű mérkőzésnek, amely­nek elkerülhetetlenségét ő világosan látta. Már első miniszterelnöksége idejében ez a cél lebegett szeme előtt s midőn ezt a parlamentarizmus normális eszközeivel megvalósítani nem tudta, nem habozott annak elérését a házszabályok egyszeri megszegésével kísérelni meg. Ez a kísérlet, mint többen előre láttuk, nem sikerült. A közvélemény nem fordult mindjárt Tisza ellen; ha ő azt amit november 18-án el­­érni akart, valóban elérte volna, ha a par­lamenti gépezet az egyszeri erőszakos be­avatkozás után ismét rendes működésbe lett volna hozható, az érzékenyebb lelki­­ismeretek is hajlandók lettek volna neki megadni a felmentést. Azonban nem ez történt. Az ellenzék a november 18-i for­mai erőszakra december 13-án még sokkal brutálisabb tettleges erőszakkal felelt és elérte azt, hogy a parlamenti működés le­­hetetlennek bizonyulván, az országgyűlést fel kellett oszlatni.

Next