Budapesti Hírlap, 1927. november (47. évfolyam, 248–272. szám)
1927-11-01 / 248. szám
Egyes szám ára vasárnap és hétköznap 16 fillér* Budapest, 1927. XLVII évfolyam, 248. szám. Kedd, november 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Eiüttsztési árak. Egy honprm 4 piafo, negyedén* 10 pengő 80 fillár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groechen, vasárnapon 40 Grouchea. Egyet szán ára lő fillér. i Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőség: VIII. kerület, Rökk Szilárd utca 4. szám. Igazgatóság és kiadóhivatal, VIII., József körút 5. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Tisza István emlékünnepe. Budapest, okt. 31. Tíz esztendő sem kellett hozzá, hogy Tisza István mártír halálának évfordulója országos gyászünnepévé váljék a magyar nemzetnek. Szinte intézményes állandósággá lett. A sok életben levő híve, barátja, atyafia, tisztelője miatt ma még a gyászos, a fájdalmas érzések az uralkodók ezen az emlékünnepen. De ha elmúlik az a néhány nemzedék, amelyeknek fiai személyesen tisztelhették, szerethették, bámulhatták, vagy félhették és gáncsolhatták ezt a férfiút, akkor már csak a fölemelő, biztató és buzdító emlékei fognak hatni államférfiúi és emberi nagyságának. Nem kell hozzá százados történelmi távlat, hogy a Tisza Istvánhoz hasonló alakok tárgyilagosan, pártszenvedélyből, szeretetből vagy gyűlöletből fakadó érzésektől mentesen ítéltessenek meg. Láttuk és látjuk ezt a Széchenyi, Kossuth, Deák példájában. Akiket a nemzet hálája már koporsójuk lezártakor örök emlékű nagy fiává avatott. A Tisza István emlékét még a mártírhalál glóriája is körülsugározza. Természetes tehát, hogy szinte egyik napról a másikra bekerült a magyarság Panteonjába. A fájdalmas egyéni érzéseket máris kezdi túlszárnyalni annak a nagy örökségnek tanulmányozása, méltatása, föltárása, ami Tompa Mihály szavai szerint, nagy fiai halála után a hazára száll. Ez az örökség már erősen hat itt a nemzet belső életében. És ott dolgozik idegen, hatalmas népek lelkében, Magyarország nemzetközi sorsának alakulásában. Vájjon nem csodaszerű dolog-e, hogy milyen hatalmas ösztönző, buzdító erőt képviselt Tisza István emléke, példája, munkásságának ismerete a háborús elbukásunkat követő politikai és lelki megszilárdulásunkban. Vájjon nem csodaszerű-e, hogy az ő miniszterelnöki tevékenységének föltárása milyen hatalmasan segít bennünket a trianoni szörnyű ítélet elleni pernyító küzdelmünkben. Hiszen gondoljuk meg, hogy lehetett volna olyan miniszterelnökünk is, akit magával sodor az osztrák generálisok és diplomaták hiú dicsőségvágya. Aki azzal igyekezett volna az uralkodó kegyét keresni, hogy a balkáni ellenségeinktől évtizedeken át ránk szórt mocskolódást meg kell büntetni és a dinasztia hatalmi területeit újakkal gyarapítani. Tehát kézzel-lábbal rajta lett volna a háborús akció megindításán. Tiszát csak hazájának komoly, mélyen fekvő életérdekei befolyásolták. És megvolt a férfias bátorsága, meggyőződéses ereje hozzá, hogy egymaga szálljon szembe a bécsi, háborús harsonákat fúvó kórussal. E nélkül szinte beláthatatlan időkre tolódott volna el a rajtunk esett méltatlanságok reparációinak még csak a reménysége is. Ellenségeink joggal mondhatták volna, hogy szétdarabolásukkal nem is esett rajtunk méltatlanság. Magunk kívántuk és csináltuk a háborút. Elvesztettük. Tehát viselnünk kell a következményeket. Tiszának köszönheti a magyar nemzet azt, hogy háborús bűnösségének vádja, a trianoni büntetőítélet egyetlen erőssége és megokolása, megdőlt. A nyugati világ jelentékeny része máris azt hajtogatja, hogy Magyarországon morta tlan sérelem esett. Urait a sérelemért felelős nagyhatalmaknak becsületbeli kötelessége orvosolni. Ez ma a Tisza emlékének legaktuálisabb, legegyetemesebb érdekű momentuma. Messze túlhat a jelentősége a történelmi és a Csonka magyar haza határain. Nemcsak dicsőíti a gerinces, mélyen és messzelátó államférfiul, hanem valóságos nemzetmentő erővé avatja. A mai, kilencedik évforduló ünnepségen Berzeviczy Albert és Szász Károly gyújtották meg és lobogtatták az emlékezés fáklyáját. Mind a kettőt gyakori, bizalmas érintkezés kötötte Tisza Istvánhoz. Mind a ketten hozzátartoztak a legközelebbi politikai és baráti köréhez. Beszédüket a közvetetten tapasztalatok töltötték meg értékes politikai és történettudományi tartalommal. Mind a két beszéd méltó volt az ünnep fönségesjelentőségéhez.. Mind a kettő élénkíteni és gyarapítani fogja Tisza nagy emlékének hatását közéletünkre és a nemzet sorsának javulására. Az ünnep kilencedik évfordulójához értünk annak a sötét, ködös, szomorú, októbervégi estének, amikor csatornanépség gyilkos golyói kioltották életét a század legnagyobb magyar államférfiénak, Tisza István grófnak. És a kilencedik évfordulón, este hat órakor, mint már évek óta, ma megint összegyülekezett a nemzeti társadalom színejava, hogy emlékezésével adózzék a vértanúhalottnak. Már fél hat órakor kezdtek gyülekezni a Tisza István Társaskör helyiségeiben a mai politikai élet vezetői, de különösen a régi Magyarország államférfiak volt képviselők, Tisza István barátai, bizalmasai és hívei. Hat órára már zsúfolásig megtett a kör díszterme, nemcsak feketeruhás férfiakkal, hanem igen sok hölgyvendéggel is. Berzeviczy Albert elnök és Horánszky Lajos igazgató vezetésével ekkor vonultak be József, Albrecht és József Ferenc királyi hercegek, Auguszta és Anna királyi hercegasszonyok, akik az emelvénnyel szemben foglaltak helyet. Mellettük a kormány tagjai közül Csáky Károly gróf, Klebelsberg Kunó gróf, Scitovszky Béla és Vass József miniszterek ültek. Az emelvényen Berzeviczy Albert, Herczeg Ferenc, Szász Károly, Beöthy László és Horánszky Lajos foglaltak helyet. Az ünnepségen megjelentek: Andrejka Károly, Angyal József, Bacsinszky Vladimír, Balási Béla Hugó, Bálint Rezső, Balogh Jenő, Balázs Béla, Balásházy Iván, Bartóky József, Bessenyei Zénó, Biró Pál, Borsiczky Imre, Csajthay Ferenc, Csathó lefolyása. Kálmán, ifj. Chorin Ferenc, Dárday Endre, Déghy Ödön, Daróczy Aladár, Désy Géza, Dréhr Imre, Dömötör József, Egry Aurél, Farkas Elemér, Fejérváry Imre báró, Fráter Jenő, vitéz Gál Csaba Gergelyffy György, Gerlóczy Gyula, Gerlóczy Lajos, Gerlóczy Zsigmond, Gorove László, Grosz Emil, Görgey István, Görgey Sándor, Gyöngyössy József, Havai S. báró, Halászy László, Harkányi János báró, Hegedűs Pál, Heinrich Elek, Hetényi Ákos, Hegedűs Lóránd, Horváth Elek, Horváth Zsigmond, vitéz Horthy István, Hűvös Iván, Iklódi-Szabó János, Ivády Samu, Jakabffy Imre, Jankovich Béla, Kállay Tibor, Kálmán Gusztáv, Karafiáth Jenő, Károlyi Gyula gróf, Károlyi György gróf, Keblovszky Lajos, Kolbenschlag Gúla, Korányi Sándor báró, Kozma Andor, Krasznay Gábor, Lányi Márton, Latinovics Endre, Lestyánszky Sándor, Lukács György, Madarassy Gábor, Magyary Lajos, Mattyasovszk György, Maróthy-Fürst László, Morvay Zsigmond, Medvegy Gábor, Nadányi Emil, Nagy Sándor, Niamesny Mihály, Nyegre László, Orosdi Fülöp báró, Orosz György, Örley György, Pál Alfréd, Pap Géza báró, Papp József, Péchy László, Pekár Gyula, Perényi Zsigmond báró, Podmaniczky Endre báró, Pogány Frigyes, Rakovszky Iván, Ruffy Pál, Sárkány Jenő, Soós Károly, Soós Zoltán, Söpkéz Sándor, Skerlecz Iván báró, Szász Béla, Széll József, Szemere György, Szinyei-Merse István, Teleszky János, Teleszky Sándor, Than Károly báró, Tóthvárady-Asbóth Károly, Tors Tibor, Ullmann György báró, Vadnay Tibor, Várady Gábor, Vargha Gyula, Vojnich István báró, Wlassics Gyula báró és még sokan mások. Az egybegyűlt hallgatóság feszült figyelme közben nyitotta meg az ülést az elnöklő Berzeviczy Albert. Tisza István végzete. Berzeviczy Albert elnöki megnyitó beszéde. Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Midőn ma, ama sötét gyásznapnak immár kilencedik évfordulóján a nem enyhülő fájdalom és nem gyöngülő kegyelet érzelmeivel üdvözlöm itt körünkben a Tisza István híveit, emlékezetem visszaszáll a szorongattatás ama napjaira is, melyek az ő katasztrófáját és vele az ország katasztrófáját megelőzték. Emlékszem, hogy 1918 október 13-án látogatott meg lakásomon utólszor Tisza István. Megbeszéltük a már akkor rendkívül aggodalmas külső és belső helyzetet s különösen a delegáció küszöbön álló bécsi ülésezését. Beszélgetésünk közben néha elgondolkozni látszott s ilyenkor valami oly mély, vigasztalan szomorúságot fejezett ki tekintete, amely valóban megdöbbentett, mert az ő erős lelke ily szomorúság által le nem szokta magát veretni. Úgy látszott, mintha szeme visszatükrözte volna már akkor a következő napok és hetek összes rettentő eseményeit, az összeomlást, a forradalmat, az ő halálát is... Előérzet volt-e az, vagy csak egy pillanatnyilag ráborult hangulat? nem tudom, de engem a bekövetkezett napok önkénytelenül ellenállhatatlanul emlékeztettek arra a mély szomorúságú tekintetre ... Másnap Bécsbe utaztunk és ott október 15-én — a rend kedvéért — megtartottuk, elnökletem alatt, a magyar delegáció külügyi albizottságának ülését. Valójában üres formalitás volt az egész. A Burián gróf külügyi expozéja erőltetett optimizmusával úgy hangzott, mintha Bulgária el nem szakadt volna szövetségünktől s a harctéri helyzet egyáltalában nem lenne válságos. Károlyi Mihály gróf már az ülés előtt a fogadóba hozzám küldte parlamentaire-jét s engedelmet kért a napirend előtti felszólalásra. Beszédje vehemens támadás és vádaskodás volt, melyre Tisza felelt; azután jött az expozé, és azután — minthogy senki sem tudta, mit hoz a holnap, — elhalasztottuk az érdemleges vitát máskorra. Ez a máskor sohasem jötte meg; az az ülés utolsó életnyilvánulása volt az események által csakhamar túlhaladott delegacionális intézménynek. Két nappal később Tisza a képviselőházban kijelentette, hogy a háborút elvesztettük. Ő a maga rideg igazságszeretetével ezt magától értetődő dolognak tekintette, hiszen valóban nem lett volna értelme titkolni, vagy letagadni azt, amit mindenki tudott. Mégis tény hogy a közhangulatban ez a kijelentés valóságos kétségbeesést idézett elő. Én valamivel tovább időzvén Bécsben, mikor ott 18-án reggel vasútra szálltam, a lapokban olvastam a császári manifesztumot, mely Ausztriát föderációvá, szövetséges állammá alakitotta át. Ez tulajdonképpen a 67-iki kiegyezés alapját megdöntötte. —* Nálunk a parlamenti helyzet tarhatatlanná válván az által, hogy az utolsó Wekerle-kormánynak nem volt többsége, pártunk, a Nemzeti Munkapárt október 22-én kimondta a saját feloszlását s három nappal később testületileg belépett az addig a kisebbséget képviselő 48-as alkotmánypártba. Mindez csak a szalmaszál után való kapkodás volt; az országot már ez meg nem menthette, nem a többségen múlt, hogy a kormáynak se tekintélye, se hatalma nem volt. Megalakult a Nemzeti Tanács, megkezdődtek a tüntetések és mind merészebb hangok követelték a Károlyi Mihály miniszterelnökségét. Október 28-án a lapok közölték hogy akkori külügyminiszterünk, Andrássy elismerte Cseh-Szlovákország állami mivoltát; ez tulajdonképpen már a trianoni békeszerződés bevezetése volt. Este a most már közös pártkörben, az új Lloyd-épületben ,a kormány tagjai s Tisza is megpróbálták valamivel erélyesebb nyilatkozatokkal emelni a már nagyon nyomott hangulatot; emlékszem, hogy Tisza a már megindult tüntetések rendezőit operettforradalmároknak nevezte; mikor elbúcsúztam, óhajtását fejezte ki, hogy a klubban legközelebb ismét találkozzunk. Azonban sohasem láttuk többé egymást. Mikor hazamentem észrevettem, hogy az utcán a rendet fentartó katonai kordon tisztjeinek már kapacitálni kellett a legénységet, hogy engedelmeskedjék. A későbbi esteli órákban azután a Károlyi klubjából a várpalotába nyomulni akaró tömeg visszaszorításánál megtörtént az első és utolsó véres összeütközés a fegyveres hatalommal. Másnap, 29-én megtudtuk, hogy Fiumét a horvátok birtokukba vették és Jugoszlávia magát egységes királyságnak prok,lamálta. Aznap már a székesfővárosi rendőrség behódolt a Nemzeti Tanácsnak s az utcai tüntetések rendkívül zajosakká váltak. Hadik János gróf megbízást kapott a kabinetalakitásra, de tudvalévően már nem vehette át a hatalmat. A következő napon azután kitört az úgynevezett őszirózsás forradalom s kierőszakolta, hogy Károlyi Mihály legyen a miniszterelnök. S este 6 órakor a városligeti Roheim-villában eldördültek a gyilkos fegyverek. „Ennek így kellett történnie." Ezek voltak az utolsó szavak, melyek a haldokló ajkairól elröppentek. Azt hiszem, e szavak mély értelemmel bírnak a Tisza István egész életproblémájának megoldása szempontjából. Ő már mint erős kálvinista is bizonyára hitt a praedestinációban. Meggyőződésének szilárdsága törekvéseinek szívós, néha makacs következetessége, hajthatatlansága öszszefüggött ezzel a hittel. Ó, politikai pályájának első, gyors felemelkedése óta egy dologban látta a maga szinte végzetszerűen megadott feladatát, élethivatását: kiirtani az újabbkori parlamenti életünkben felburjánzott obstrukciót s ezáltal biztosítani a parlament zavartalan munkásságát, különösen ama rendszabályok érdekében, melyekre szükségünk volt, hogy felkészülve s a győzelem minden feltételeivel nézhessünk elébe annak a nagy életkérdésszerű mérkőzésnek, amelynek elkerülhetetlenségét ő világosan látta. Már első miniszterelnöksége idejében ez a cél lebegett szeme előtt s midőn ezt a parlamentarizmus normális eszközeivel megvalósítani nem tudta, nem habozott annak elérését a házszabályok egyszeri megszegésével kísérelni meg. Ez a kísérlet, mint többen előre láttuk, nem sikerült. A közvélemény nem fordult mindjárt Tisza ellen; ha ő azt amit november 18-án elérni akart, valóban elérte volna, ha a parlamenti gépezet az egyszeri erőszakos beavatkozás után ismét rendes működésbe lett volna hozható, az érzékenyebb lelkiismeretek is hajlandók lettek volna neki megadni a felmentést. Azonban nem ez történt. Az ellenzék a november 18-i formai erőszakra december 13-án még sokkal brutálisabb tettleges erőszakkal felelt és elérte azt, hogy a parlamenti működés lehetetlennek bizonyulván, az országgyűlést fel kellett oszlatni.