Budapesti Hírlap, 1927. december (47. évfolyam, 273–297. szám)

1927-12-01 / 273. szám

Egyes vám ára vaashrnap és hétköznap 16 fillér. XLVII évfolyam, 273. szám. Csütörtök, december 1. Budapest, 1927. Megjelenik hétfő kivételével mindennap* Bian­zet&si Araki t'jy hónapra 4 peog5f negyedévre 10 p*ag6 $0 ClUr. Ausztriában egy példány ára Hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 GroucSaca. Ilfyei alám éra 16 ÚK­Ar* é­s Küllőldre az előfizetés kétverse. Hirdetéseket Budapertra felvess minden kirdetfiíroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkentőségi VIII. kerü­let, Rfikk Szilárd­ utca 4. szám. Igugatósít­ás kiadóhivatal, Vill., József-körút 5. szám. Telefonszámok: J. 300 -43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Serédi Jusztin az új hercegprímás. Róma, november 30. (Stefani.) Az Osservatore Romano hivatalosan jelenti: Őszentsége eszter­gomi érsekké főtisztelendő Serédi Juszlinián atyát méltóztatott legkegyel­mesebben kinevezni, akit a legközelebbi konzisztórium­on a bíborosi méltó­ságra fog emelni. A napilapok közük a kinevezés hírét és Serédi Jusztinián szentbene­­dekrendi szerzetest dicsérő szavakkal jellemzik. Kinevezését nagyjelentősé­gűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmat, amellyel hiva­tásának él. Rövid egymásutánban megint ben­césrendi szerzetes foglalja el az esz­tergomi érseki széket. Mikor először merült föl annak a híre, hogy a ben­cés Serédi Jusztin lesz Csernoch utóda, a hirt nagy kétkedéssel fogadták min­denütt. Először, mert nagyon fiatal­nak tartották, másodszor, mert szerze­tes. Ae hitték ugyanis, hogy megint évszázadok múlnak el, mire szerzetes­­rendi pap kerül a magyar katolikus egyház élére. A hercegprímási szék betöltése körül igen nagy küzdelmek voltak. Ebben a küzdelemben igen sokszor szembeállí­tották a világi papságot a szerzetesek­kel, a kormányt a Vatikánnal, és e hí­­reszteléseknek megfelelően ma ez, hol­nap más jelölt neve került forgalom­ba. Mi volt igaz ezekből a híresztelé­sekből, azt nem tudjuk megállapítani, de ez ma már nem is fontos. Az bizo­nyos, hogy­ a római kúriának kezdettől fogva Serédi Jusztin volt a jelöltje. Rómában talán egy magyar papot sem ismertek olyan közelről, mint Serédi bencés tanárt, aki mint egyházjogász Gasparri kardinális mellett, igen nagy szolgálatokat tett, különösen az új kódex szerkesztésénél. Azt mondják, hogy a legkiválóbb egyházjogászok kö­zött is ritkítja párját a pannonhalmi bencés. Sőt azt mondják, hogy éppen az­­ egyházjog terén való kiválósága miatt esett éppen rá a Szentszék vá­lasztása, tekintettel arra a sok megol­datlan egyházjogi kérdésre, amely az új esztergomi érsekre vár. A kinevezésnek hírét az éjjeli órák­ban kaptuk. Hatásáról tehát m­ég nem számolhatunk be, de könnyen elkép­zelhető, ha az imént említett küzdel­mekre gondolunk. A pannonhalmi bencés rendet ért­hető öröm és büszkeség fogja el. A lai­kus publikum is bizonyára azzal a megnyugvással fogja tudomásul venni a kinevezést, hogy a kormány és a Vatikán között teljes megegyezés jött létre. Az uj prímás pályája, Serédi Jusztinnak egy jó ismerősétől kapjuk a következő sorokat: Deáki pozsonyvármegyei színtiszta ma­gyar község a pannonhalmi főapát egy­házmegyéjéhez tartozott s mindig bencés volt a plébánosa. Gulyás Elek bencés ta­nár tizennyolc évi tanárkodás után került oda plébánosnak és tizennyolc esztendeig volt a község római katolikus lakosainak lelkipásztora teljes egyetértésben kebelba­rátjával az ottani kálvinista pappal. Nem is lehetett másként, hisz Gulyás Elek a nagy békeapostolnak, Vaszary Kolosnak volt testi-lelki jópajtása. Ez a derék pap, akinek az emlékezetét ma is áldva­ áldja Deáki, pedig már egy negyedszázada annak, hogy a dömölki apátságban nyugalomba vonult, most ne­vezetes emberré válik, mert ő fedezte föl, mint deáki plébános, a Szupacsek gyerekeket, egy nagyon becsületes, szorgalmas paraszt­­család gyermekeit és ő magyarosította tó­tos hangzású neveket Serédi­re. Szivben­­létekben rég magyar volt már a Szupacsek­­család és a névmagyarosításra az szolgálta­tott jó alkalmat, hogy az idősebbik fiú a gimnázium hat osztályának elvégzése után, kitűnő bizonyítványával belépett a bencés­rendbe. Ezt a derék fiút, aki utóbb Serédi Mar­cell néven bencés tanár lett, de korán el­halt, Gulyás Elek tanította. De ő tanította a fiatalabb Serédi-fiút is. Ez szintén a tanári pályára lépett. Ezt is Vaszary Kolos fő­apát vette föl a bencés­ rendbe s ez a nagy képzettségű fiatal pap az, akit a római pápa most bíborossá szemelt ki és a ma­gyar katolikus egyház főpapjává­­te­tt meg, mert ő szentségének az a meg­győződése, hogy erre a nagy állásra az általa személyesen ismert Serédi Jusztin, az egyszerű bencésbarát a legalkalmasabb. A történelem ismétli magát. Annnak ide­jén is a bencés­ rend főnöke, Vaszary Ko­los találtatott erre a fényes tisztségre al­kalmasnak és nem azok a főpapok, akik Bécsben és Rómában minden képzelhetőt és minden elképzelhetetlent elkövettek,­­ egymás ellen. Vaszary sokáig vonakodott ettől a soha­sem álmodott nagy kitüntetéstől. — Non sant dignus — mondogatta. — Öreg is vagyok, beteg is vagyok. Nem való az nekem. De Csáky Albin gróf,­­az akkori kultusz­­miniszter végre is levette Vaszaryt a lá­báról. Pécsett történt. Dulánszky Nándor püspök vendége volt a király s oda hivatta magához a pannon­halmi főapátot, akit annak idején az osz­trákok bebörtönöztek, mert pápai tanár korában hazafias szellemben oktatta az ifjúságot. — Miért vonakodik ön — szólt hozzá a király — Esztergomba menni, holott ez a kormány óhajtása és az enyém is.? — Felséges Uram! — szabadkozott Vaszary — öreg vagyok, beteg vagyok, nyugdíjba való vagyok én. — Hát én nem vagyok öreg? Én nem vagyok beteg? Én nem vagyok nyugdíjba való? És lássa, mégis kitartok a kötelesség utján. Szegény jó Vaszary sirva fakadt erre a fejedelmi szóra s elment Csáky Albin kul­tuszminiszterhez, aki Szeifritz kanonoknál volt szállva és­­ beadta a derekát. Azt persze nem sejtette, hogy néhány­­ év múlva, milyen példátlanul fogják kivé­gezni büntetésül a milleniumi ünnepségen elmondott klasszikus beszédéért, melyért megorrolt a király környezete. A hercegprímás fejnek merte szólítani ő császári és apostoli királyi felségét, legke­gyelmesebb urunkat, akinek teljes titulatára járt volna az udvari etikett szerint. Vessünk fátyott azokra a derék férfiakra, akik a legmagyarabb egyházfejedelemnek vermet ástak és őt elejtették. Róma most erkölcsi elégtételt szolgáltat az ország szentéletü főpásztorának s megint bencést ültet az esztergomi trónusra Serédi Jusztin személyében, aki Vaszary nyomdokaiba lép és remélhetően okulni fog az ő tragikus sorsán, amelyet példátlan szivjósága és nemeslelkűsége pe­csételt meg. Egyik fivére vasutas, állomási elöljáró Óbudán, a másik otthon, Deákiban gaz­dálkodik. Nővérei apácák. Ő maga a leg­fiatalabb, de azért ő is túl van már a negyvenen s így az életkora sem akadály abban, hogy a magyar Sion élére lépjen. — Ebből a fiúból főapát lesz! —- jöven­dölte a jólelkü Gulyás Elek. A jövendölés nem vált be. A pannon­halmi főapát, a „fekete püspök" kivételes méltóságát nem érhette el Serédi, mert az nem a pápától függ, hanem a rendtagok szabad választásától, de meg sem választ­hatták volna, mert a bíborosból nem lehet többé fekete püspök. Arra azonban van le­hetőség, hogy a Serédi szülőföldje, a Csal­lóköz visszakerüljön a mi szegény csonka országunkhoz, mert ez a föld igazán ma­gyar föld s Deákiban, ha akadt is egy-két tótos nevű magyar család, tót nem lakott soha és tótul nem beszélt soha senki. . A tüntetés joga. Budapest, nov. 30. Magyarország ma kormányzó nem­zedékének ifjú kora azzal telt el, hogy tüntetett. Tüntetett, amikor a védőerő­javaslat volt a parlament előtt, tünte­tett, mikor Hentzi szobrát egykori he­lyéről egy katonai iskola udvarára he­lyezték el, tüntetett, amikor a Kossuth­­nóta miatt egy-egy katonát becsuktak, tüntetett mindig, amikor veszedelem­ben volt a nemzeti gondolat, amikor Bécs felől furcsa szelek fújtak. Tün­tetett ez a nemzedék felmagasodott eszményekért, drága gondolatokért, a haza vélt, vagy igazi sérelmei ellen, tüntetett, amikor a lelkéből kilobogtak a honfibánat többé vissza nem tart­ható szikrái, tüntetett és vérét ontotta a hazáért. Aztán elsötétült az idő, be­borult a csillagos magyar égbolt , és ma tüntetnek az utcán valamely újság árusítási jogáért. A sajtószabadság egyike a világmegváltó gondolatoknak, békés, nyugodt időkben senki ne nyúl­jon hozzá olyan kézzel, amelyről hiányzik a keztyű. De a sajtó nem le­het a társadalmi rend felbontója, nem lehet nagy néptömegek uszítója az állami rend ellen, legyen az a sajtó szocialista vagy polgári. Az állam és a társadalom életében egynek kell tisz­tán, felmagasztosultan állania, az ál­lam rendíthetetlen tekintélyének, mert amely pillanatban az utca az állami rend ellen mozdul meg, amely pilla­natban az utca nem a mindannyiunk lelkében élő közös eszményekért moz­dul meg, hanem azért, hogy kikezdje az állami rendet, akkor mindenkinek gondolkodóba kell esnie, vajjon van-e helye az utcán a lármának, a felvonu­lásnak, az engedelmesség megtagadá­sának, amely rendesen csak küszöbe nagyobb, végzetesebb eseményeknek. Amikor ezeket a gondolatokat leszö­gezzük, mi teljesen el akarunk vonat­kozni a tegnapi nap parázs tüntetésé­től és az ennek nyomán ma kerekedett parlamenti vihartól, a parlament leve­gőjén keresztül villanó gyűlöletvillá­­moktól, amelyek ma annyira feszültté, sokszor szinte drámaivá tették a kép­viselőház levegőjét Elvi magaslatra akarunk emelkedni és az emberek jobb érzésű részéhez szólva, világosságot keresünk abban a kérdésben, vájjon meddig terjed a nagy néptömegek joga. Az állami élet modern berendezkedése azon a gondolaton alapszik, hogy az állam a legfőbb úr, akinek páncélos autóktól a bíró szelíd szaváig minden­­nek rendelkezésére kell állania, hogy a köznyugalmat fentartsa. Az ember­­rekbe annyira beleivódott az elmúlt tíz évben a jogtisztelet hiánya, a for­­radalmaktól kapott tanítás, a szembe-­ helyezkedés mindazzal, ami a törvén­­nyekben van megírva, hogy a legtöbb ember alig tud már a békének abba a gondolatvilágába visszahelyezkedni, amelyben a legtilosabb bűn az állam-­ hatalommal, a közrenddel való szem-­ behelyezkedés volt. Végzetesen szatu-­ rálva vannak a nagy néptömegek az­zal a gondolattal, hogy már az első félórában az erőszak terére is szabad lépni. Ha egy lap kolportázsjogának visszaszerzését akarja, ezt nemzeti szel­lemű, nyugodt, hazafias irányzat inau­­gurálásában kell megteremteni, nem pedig azzal, hogy emberek százai — saját akaratukból, vagy titkos intésre, ezt ma ne keressük,­­ kitóduljanak az utcára és utcai tüntetésekkel akar­ják az államhatalmat más belátásra bírni. Veszedelmes jelenségek ezek, amelyekkel szemben éberen kell visel­kednie az államhatalomnak és a tár­sadalomnak egyaránt, mert kezdve az ablakainkon és a kapuinkon, a vagyo­nunk biztosságától a vércsepjeinkig, ilyen tüntetések martaléka l­et min­den már a második félórában. Az em­beriség mai nagy nyomorúságában, amikor minden ember lelke egy-egy­ külön kirohanásra váró vulkán, vi­gyázni kell a tűzzel, mert egyetlen szál gyújtó lángra lobbanása tetősorok tűz­halálát vonhatja maga után. Ennyit a tüntetésről és az ehhez fűződő elke­seredett parlamenti kritikákról. Gon­doljon mindenki csak arra, mily vég­zetes hatásokat idézhet elő a romboló­ösztönök felébresztése, gondoljon min­denki csak arra, mi történnék világ­szerte, ha a külvárosi tömegek meg­mozdulása ellen az államhatalomnak és a társadalomnak nem volna egyet­len megcsillogtatni való fegyvere sem. Különös jelenségek kötik le azonban a figyelők tekintetét. Nem mi vagyunk a felfedezői annak a gondolatnak, hogy valahányszor helyzetünk stabilitásá­nak egyik fő képviselője, a miniszter­­elnök, kimozdul Budapestről s a nem­­zetek fóruma elé akar vinni valamely nagy, életbevágó, az ország kenyerét jelentő ügyet, idehaza megmozdul az Akheron és állandóan olyan esemé­nyek történnek, amelyek csak arra

Next