Budapesti Hírlap, 1928. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

EUHz.Uai árak. Ltl hónapra 4 panjó, n^y.ditra 10 pangó *0 Buit. Ausztriában ajfy példány ára hétköznap 10 Groachaa, vasárnapon 40 Groachaau ®C7W MMkm Ariz 14 Allér­­­ a Külföldra­na alefizatéa kétszerasa. Hirdetéseket Budapesten félvén minden hirdetöiroda. Egyes szám­ára vasárnap és hétköznap 16 fü­lén, Budapest, 1928.__________________ XLVII. évfolyam, 1. szám. Vasárnap, január 1. Budapesti Hírlap Megjelenik bittó kivételével mindennap. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Felelős szerkesztő: Sándor Tivadar. Szerkesztőségi VIIL kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. náv. Igazgatóság és kiadóhivatal: VIIL. József-körút 9. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím : Budapest 4, Postafiók 55. A magyarság új éve. Budapest, dec. 31. A Britannia körül elszórt szigetekről azt hitték a régi rómaiak, hogy ezek a szigetek már a halottak birodalmá­nak részei. Azóta megfordult a világ és a halottak járása, a halottak bi­rodalma áthelyeződött a boldog nyu­gatról Európa szomorú közepébe. Mi vagyunk most az az elszórt sziget, amely már a halottak birodalmához tartozik, partjaink a néma birodalom hallgatag szegélyei. Majdnem kilenc évig a halottak birodalma voltunk. De az az esztendő, melynek csillaga teg­nap hullott le, megmozdította a szo­morú halottak bús birodalmát s az elhagyott világvégi szigeten megkez­dődött a Feltámadás. Dobjuk félre a csillogó allegóriát s beszéljünk a legendák és mithoszok nyelve helyett magyarul. A halál ter­jengett itt évekig s nem volt uj esz­tendő, amely boldogságot hozott volna. Az 1927. év megállította a halál pusz­tulásba rohanó szekerét. A halálra­ítélt magyarságnak nagy betegségében a világ első professzorai siettek a se­gítségére. Egyszerre tele lett hírünkkel a világ, megkeresik mindenütt a tér­képen, hol is van az a Magyarország, melyről annyit se tudnak ezer kilomé­teren túl, mint mi Oklahomáról. Bön­gészik tudós és lelkiismeretes angolok, olaszok, franciák, hollandusok, své­dek, jenkik, hol is van a térképen az a trianoni temető. Fogáskérdése let­tünk a glóbusznak, állandó rovata a világsajtónak, a világtörténelem lelki­ismereti problémája, kereszt, melyen vérzik valaki, az Igazság. A magyarság óesztendeje, ahogy most elbúcsúzott, sok izgalomra, sok reménységre emlékeztet s hagyatéká­ban, amit ma az 1928. év vett át, nagyszerű erkölcsi kincsek találhatók: világérdeklődés, a revíziós mozgalom ET" 0­1-ig "________—— felmentése nyugaton az eddigi halá­los anathéma alól, Rothermiere-akció, nagy angolok, nagy francia tudósok felszólalása a genfi birtokper magyar igazsága mellett, a világ szemének ki­nyílása, az ébredő tudat, hogy a Grand-Trianon ‘ Bourbon-kastélyában irtózatos bűnt követtek el, szövetségi szerződés a­­negyven millió olasszal Kossuth Lajos megújuló ünneplése vi­lágszerte s búcsúzóul a román bor­zalmak undorító tükrében felfedezése a gyászoló, siró magyar kisebbségek­nek, felrajzolódása a nyugati égbol­tozatra a kellő napnak. Mennyit vált be mindezekből az 1928. év, a jó Isten tudná megmon­dani. De sok függ tőlünk is. Merev mozdulatlan tenger volt pár éve kö­rülöttünk, csupa ellenséges hullám, dagályai a felénk rohanó gyűlöletnek. Okos, meggondolt, amikor szükséges volt, villámszerűen mozgó, nagy meg­lepetésekkel dolgozó, de mindig céltu­datos politikával elértük, hogy meg­mozdult a tenger és sok hajó veszi már az útját mifelénk. Az új esztendőben is éberen kell ál­­lanunk. Európában új hatalmi csopor­tosulások keletkeznek, Mussolini va­rázsvesszeje dolgozik, itt is, ott is be­tör a nagypolitika drótsövényei közé s maga előtt hajt erős ellenfeleket, máról holnapra ellenségeskedés helyett békekeresésre, szövetségkötésre ösztö­kéli a franciát és szövetkezve albán­nal, göröggel, ma szinte vészféke a nyugtalan keletnek. De más az ango­lok európai politikája is, mint csak pár éve, a kontinensről kiszorult brit óriás már kezdi kihelyezni a pénzét s ahol a pénze van, oda a védelme is kiterjed. Más a francia szem tekin­tete is, amit Németországra vet, ha nem mosolyog is még, de ellágyult s valamit keres, amit úgy hívnak, ba­rátság s a keresésben már a félúton van. Magyarország várakozással tekint tehát a most beköszöntött új eszten­dőre. Lesz-e az 1927. év szántása nyo­mán 1928-ban aratás, avagy a béke­­revízió magja úgy, amint azt a ma csendes imával ünnepelt Rothermere jövendöli, csak évek múltán szökken kalászba, emberfia nem tudhatja. Ha nagy világesemények nem jönnek köz­be, ha a kifáradt népek nem előzik meg a potrohos és kényelmes állam­férfiakat, ha a békének csúfolt bör­tönre továbbra is jól tudnak vigyázni Európa börtönőrei, akkor legfeljebb a lassú fejlődés andante ütemében megy tovább a békerevíziós mozgalom, érett, komoly, belátó és tudós harcosok szö­vésekétől megviágítva. Európa nagy népei irtóznak az új világháború gon­dolatától, tudják, hogy akkor barlan­gok sem nyújtanak majd védelmet s a teljes kontinenspusztulás következhetik el, rombadőlt világvárosokkal, milliók és százmilliók holttesteivel fedett bul­várokkal, elnémult mezőkkel, méter­mélységig gáztól kiégetett földdel, ami­kor humusz, ember, állat, minden élő­lény elpusztul. Akiben állami ér fiúban tehát lelkiismeret van, az a világpoli­tikai és földrajzi reneszánszát máshol, a békerevízió békés megoldásai útján keresi. Isten adjon nekik jóindulatot, em­berséget, belátást, nekünk pedig hivő reményt, bízó türelmet, hogy a rene­szánsz napja reánk virradjon. Itthon pedig adjon a nagy történelmi városhoz nyugalmat s amiből legkeve­sebb van, holott legtöbb kell belőle, kenyeret. Úgy, ahogy ezer év magyarja ezer éve mondja: bort, búzát, békes­séget. • Roboz. Csak minap volt a múlt uj esztendő, Mikor betoppant a csinos pengő S oly biztatóan ragyogott érete, Hogy milliárd bankót kidobtunk érte. És újra éledt iskolás múltúnk: Szorzást és osztást nyolcc­al tanultunk, Amiből ránk uj áldás származott, Mert mi, tavai még szegény gazdagok, Alig egy év tűnt tova felettünk, Már gazdag szegényekké lettünk, így bizonyult be, hogy bizt a pengő Nem csodaszer, de megbecsülendő. Kivált, ha zsebedben nagyszámú van, Drágán, de megélhetsz valahogyan. Akinek sok van, a pengője kincs, Csak az baj, hogy soknak kevese sincs. Éltet a pengő, de egyelőre Tán csak az állam él meg belőle,­­De azoknál, akikből él az állam Már nem sok pengő peng általában. Viszont akik az államból élnek, Ha át is élik átkát a télnek És némi pengő peng nekik is tán, Már csak piano peng a B-listán. — Jobb sorsa van pár ezer gazdagnak, Kik pengőt szórva autón utaznak, Vagy a színházat s kaszinót járják, Vagy a klubokban kevernek kártyát S langy melegében kandalló­ t űznek Nem életgondot, csak élvet űznek. Ám e pengődús csekély kisebbség Egész nemzetként ne tekinttessék. Efféle boldog nem irigylendők Hadd szórjanak el minél több pengőt, Majd megjön böjtje a farsangjuknak, Nem lesz kár értük, ha tönkre jutnak, Vesszen, kiben nincs nemzeti lélek! Fontos csak egy: a nemzet hogy* él megt... S az meg is él már így, úgy, valahogy, Ha szidja is a pengőt hogyha fogy, De mihelyt csurran-csöppen kereset S a baja-búja kissé kevesebb, Munkát ha lel s enyhül a köznyomor S szíve hevét nem hűti éh­gyomor. Megint buzdítja nemzeti álma S a lelkét ismét megtalálva Átérzi már, hogy amit ma szenved Az nem a vég, de új élet-kezdet; Mert bármi gonoszul szétkonczolták Egy mégis az ezeréves ország S az ezeréves szellem-seregek Még őrzik azt s hatalmuk rettegett. Az ezer év nyomasztó teherfíl Csalárd cseh s vad­oláh mellére fii S amaz hazudhat, emez vadulhat, De az önsúlytól nem szabadulhat. És lassan-lassan pedzi a sáfár, Hogy hunczut a trianoni vásár, Hol, szégyenére a történetnek, Hazug s vad népek úrrá tétettek S nagy nemzetet sújt otromba kár ott, És csalók nyertek s buta barbárok. Az igazság napja már nyugaton Pitymall-e, kél-e? — nem tudhatom; Ám azt, hogy végre is viradni fog Mindenki tudja s már csak nyilt titok. Nekünk bevárni e napot elég, Sürgetni nem kell, nem is illenék. Ha ezt a napot bizton reméljük, Még akkor is áldjuk, ha meg nem érjük. Ez a nap nem marad el, de késhet, Próbájaként a hősi tűrésnek. Más napokon történhet akármi, Ezt a napot kell tűrve kivárni, Mértéke lesz ez ősi hűségnek, Szégyene gyáva kishitűségnek, Ezért a napért élt s él a nemzet, Ez a szerény, az uj életkezdet . A külpolitikai mérleg. Budapest, dec. 31. Magyarország külpolitikai helyzeté­ben az 1927-es év történelmi jelentő­ségű fordulatot hozott. Ennek a hely­zet­változásnak politikai következmé­nyeit, nemzetünk további sorsának alakulására való hatását bizonyára csak később fogjuk tapasztalni, de azt, hogy a fordulat a most letűnt év­ben történt, már most megállapíthat­­juk, ha összehasonlítjuk Magyarország­nak mai nemzetközi helyzetét azzal az állapottal, amelyben minket az 1927. év kezdete talált. A világháború végén elkövetkezett összeomlástól az 1926. év végéig eltelt nyolc év alatt siralmas külpolitikai helyzetünk semmi érezhető javulást nem mutatott. Hiába való volt tiltako­zásunk a rajtunk elkövetett igazságta­lanság ellen, hiába bizonyítottuk a tu­domány megdönthetetlen tételeivel azt, hogy a természet törvényeivel és a jó­­zan ésszel ellenkezik s egész Európa rendjét és nyugalmát dönti veszede­lembe az, amit a győztes hatalmak ve­lünk cselekedtek, hiába tártuk föl vér­ző és sajgó sebeinket, gazdasági nyo­morúságunkat, amelyet a hosszú há­ború kimerültsége után a ránk kény­­szerített békeföltételek nem enyhíteni, hanem súlyosbítani törekedtek,­­ sem megértésre, sem részvétre nem talál­tunk sehol. Igazságaink és panaszaink kiáltó szavak voltak a pusztaságban, visszhangjukra hiába vártunk, sehol egy jóbarát, akitől segítséget remél­hettünk volna. Úgy tekintettek minket, mint akinek sorsa megpecsételtetett. Halálra voltunk ítélve. Lassú kimúlásunkat biztosra vették és kinpzsi szomszédaink kaján kárörömmel, a távolabb álló hatalmak egykedvű közönnyel várták. S addig kell győznünk sok szűk esztendőt És színarannyá tennünk a pengőt. Mígnem a nemzet megint megérhet Dicső és boldog magyar újévet. Tavasz a télben. írta Bársony István (Utánnyomás tilos.) Amikor a vonat a sz.-i végállomásra befutott, egy már korábban érkezett utas nagy figyelemmel nézte a kiszállókat, mintha keresne köztök valakit. Az első és a második osztályú kocsik hamar kiürül­tek. Azokból alig féltucaton cihelődtek le, de egyikük sem érdekelte a lesben álló férfit. A harmadik osztály is kezdett már elfogyni, amikor végre megjelent az egyik kocsi ajtajában egy fehérbóbitás fiatal leány, egy bizonytalanul nézelődő kontyos kis galamb, akin meglátszott, hogy itt teljesen idegen és most azt für­készi, hogy van-e valaki az állomáson, aki ővele törődik. A várakozó férfi hamar észrevette és arra sietett. Téli bundája és térdig érő halm­abozosa sem akadályozta a rugalmas­ságát, — futva iramlott a riadt kis leány felé. — Csak bátran, Annuska, lefelé — ki­áltotta, és már fel is nyúlt érte, derékon kapta, leemelte, mint a pelyhet. — Ber­­necey Zoltán erdőmérnök vagyok — mu­tatta be magát hamarosan. A fiatal leány füle mellett szinte el­röppent a név, csak annak örvendett, hogy ime, várták. Kezet nyújtott a férfi­nak, azután fogta volna kis útitáskáját, — de Rernecey kivette a kezéből — Hogyisne! Jöjjön csak, — menjünk, a kis motor vár bennünket; hol van a bundája, a meleg ruhája? A leány csudálkozva, zavartan nézett rá. — Nincs egyebem, mint amim rajtam van. A fején kötött fehér pamutsapka volt, amely még csak megjárta, mert alatta sűrű, buja, szénfekete hajtengerhullámai voltak összepréselve. Különben ez a fehér sapka volt Rernecey számára az ismer­­tetőjel. Erre lesett. Egyébiránt a karcsú kis őztermetet meglehetősen szegényes úgynevezett télikabátka födte, amelyben ebben a dermesztő decemberi hidegben félóra alatt is meg lehetett fagyni a mo­­toron. A hócipő volt az egyetlen, ame­lyen a férfi szeme némi megnyugvással akadt meg. Karon kapta a leányt. A táskáját vitte,­­ — gyerünk csak, rendelkezett, — és sietett a leánnyal, le, a motorhoz, amely a fa­depónál várt rájuk. Úgy vitte, mintha a zsákmánya lett volna. Mintha héjjá vinne galambot. Fújt a szél és a hó nagy, ritkás pely­­hekben szálldosott, mintha későbbre tar­togatná a javát. A depónál Rernecey bevitte a leányt az irodába, ahol be volt sütve. — Most felöltöztetem, mondta. Vegye le azt a fehér sapkát. A leány engedelmeskedett. A hidegtől pirosra csípett szép arcocskája szinte el­veszett a fejéről leomló hajkoszomban. Rernecey egy pillanatig szemmeresztve nézte, mint aki belevakul a gyönyörű látványba. De hamar eszmélt. Bekötötte a leány fejét a saját nyakáról levett selyem­kendőbe, arra tette fel a fehér sapkát. A leány arcából csak a szemek

Next