Budapesti Hírlap, 1928. március (48. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-01 / 50. szám

Budapest 1928. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Kifizetésű áraki hónapra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Grosches. Egyes szám ára 16 fillér,­t­t Külföldre az elő- -d­és kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető iroda. Egyes szám ára vasárnap éa hétköznap 16 fű­lén. XLVIII évfolyam, 50. szám. Csütörtök, március 1. Hírlap Szerkesztőség: VIIl. kerület, Rökk Szilárd­ utca 4. szám. Főszerkesztő: Igazgatóság és kiadóhivatal, VIII., József-körút 5. szám. Csajt­lay Ferenc. Telefonszámok:­J. 300—43, J. 300—53, J. 300—63, J. 323—84. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 35. Horthy Miklós. Budapest, febr. 29. Fordítsuk el a tekintetünket Európa felhős egéről. Mostanában a béke aranyszegélyes bárányfelhői helyett kavargó viharfelhők űzik-kergetik egy­mást, meg-megfenyegetve az emberi­séget: ne higyjétek, hogy minden rend­ben van­­már, még jöhet jég, villám, világciklon. Egy pillanatra nézzünk fel a szűkre szabott magyar égbolto­zatra, melyről ma már tavaszias nap­sugarak érkeznek hozzánk, csalogatva, incselkedve, hogy jön már a nagy ma­gyar tavasz. Egy pillanatra maradjunk itthon, kapcsoljunk ki a lelkünkből minden külső politikát és gondoljunk vissza a nyolc év előtti március első napjára, amikor a királyától megfosz­tott ország árván maradt törvényhozó hatalma összeült és hogy lerakja a bi­zonytalan magyar jövő helyébe a biz­tos magyar jövő alapjait, kormányzóvá választotta a Novara hősét, Horthy Miklóst. Az otrantói szoros, amelyben alig néhány évvel azelőtt a dicsőség golyóitól vérezve áttörte magát az el­lenséges hadihajók tömegén, nem volt annyi veszedelemmel körülvéve, mint Magyarország ennek a választásnak az órájában. Künn már consummatum est, már elvégeztetett, már nyakunkon volt a kés, már írásba volt foglalva a Végzet,, m­ár a valóságban feldaraboltak ben­nünket, odakinnn a nyugaton már el­készült Magyarország új térképe. Ide­haza pedig egy szétdiílt, erkölcseiben leromlott, elhomályosult törekvésű, a gyűlölség és ellengyű­lölség hullámaitól hol ide, hol oda taszított nemzet lerom­lott valutával, leromlott reménységek­kel, köröskörül halálos ellenségekkel az agónia kórházi közös ágyán feküdt. Ebben a sivár, semmi jóval nem biz­tató, a mohácsi vész után bekövetke­zett idők elernyedt nemzeti hangula­tára emlékeztető időben, amikor a megmaradt ország területén alig volt egy-egy fix pont, nem az ismeretlenség homályából, nem a meglepetések vá­ratlanságából, hanem a dicsőség nyil­vánosságából, a közvárakozás sugalla­tának mint valami felsőbb katonai pa­rancsnak híven megfelelve, a porondra lépett a tengernagy. A porondra lépett, hogy átvegye egykor szolgált királyai örökének őrzését, hogy felemelje a m­ir-már elbukó nemzetet és bele­kiáltva a romlás pusztaságába, fel­­egyenesítsen, reményekkel töltsön meg mindenkit. Amikor 1920 március 1-én a nem­zetgyűlés Horthy Miklóst Magyar­­ország kormányzójává választotta, az erről szóló törvény a választást azzal okolta meg, hogy ez a háború nehéz küzdelmei közt a haza védelmében, majd a nemzeti hadsereg megszerve­zésével a belső rend és biztosság helyreállításában és fenntartásában s így a pusztulás és végenyészet szélére jutott ország megmentésében szerzett érdemeiért történik, meg azért a rö­ménységért, hogy a nemzetet súlyos megpróbáltatásai között a megerősö­dés, a fejlődés felé fogja vezetni. Az ok is, a remény is igaz volt. Horthy Miklósnak immár történelmivé szentesült elvitathatatlan érdeme, hogy visszarántotta az országot kemény pa­rancsszavával a sír széléről. Még soha magyar törvényhozás sem ismerte be azt törvénycikkben, hogy az ország a pusztulás és végenyészet szélére jutott. Amikor ezt az 1920. évi III. törvény­cikk leplezetlen szavakkal beírta a Corpus Jurisba, Magyarország legszo­­morúbb órája előtt állottunk, hiszen a végenyészet rövidesen bekövetkezett, Nagy­-Magyarország eltűnt Európa tér­képéről. Ezekben az órákban, amikor már a Károlyi-uralom és a boloseviz­­mus romboló uralmai tönkretették az erkölcsöket és a legnemesebb férfiak­ban is megrendült a hit és alászállott a bizalom, alig egynéhány emberben élt a fanatizmus lobogásával a jobb holnap képe. Horthy Miklós, amikor elvállalta Magyarország kormányzójává történt megválasztását, tisztában lehetett vele, hogy neki úgy mint a Novarán, figyelő szemmel a parancsnoki hídon kell álla­nia, de azzal is tisztában volt, hogy nem a hadi dicsőség babérjai várnak reá, hanem a belső munka rettenetes nehézségei: az építés, amikor nincs tégla, a falrakás, amikor nincs kőmi­­ves, a mentés, amikor alig van kivi­le még bátor ember. Ma nyolc éve Horthy Miklós tisztá­ban volt azzal is, hogy nem azért vá­lasztják kormányzóvá, hogy össze­szedje a romokból a hadsereget és ős elkeseredéssel nekimenjen az ezersze­res erejű ellenségkonglomerátumnak, tisztában volt vele, hogy le kell tompí­tania lelkében a katonai bravúrok szikráit, hogy most nem rohamlépéses győzelemről lesz szó, amikor a sas a nemzeti zászlókkal toronyról-toronyra repül, m­íg eléri a Tátra oromzatát vagy a Tersatto tengert kémlő szikla­­tornyát, Horthy Miklós tisztában volt vele, hogy amire őt, a katonát, a sors elhívta, az polgári munka lesz. Ezt a polgári munkát a katona lángi lelkével, a katona bátorságával és rendkívüli erejével valósította meg Horthy Miklós és ha ma visszatekint ő és az ország az elmúlt nyolc esztendő­re, a romlás 1920. évére és az alkotóláz 1928. évére, ha visszatekint arra, hogy 1920-ban Magyarország a népek szám­­kivetettje volt, míg 1928-ban a népek belső lelkiismereti izgalmainak fel­­ébresztőjévé, a világlelkiis­meret problé­májává lett Magyarország, amely halad a megerősödés útján vissza, nagy múltja, előre, nagy jövője felé, akkor ő és az ország nyugodtan nézhetnek egymás szemébe, mert mind a kettő megtette a kötelességét. Ha 1920-ban Magyarország kor­mányzói székébe valami puha, kényel­mes, színtelen ember kerül, ezt az utat nem tettük volna meg. Horthy és Bethlen nélkül ott volnánk még ma is a káoszban, ellenségeink gúnyos kár­örömmel vennének bennünket körül, míg ma ugyanezek az ellenségek düh­től tajtékozva nézik, hogy a trianoni békeszerződés négy darabra vághatta az országot, de mind a négy darabban sértetlen a magyar vérkeringés, az ar­­­tériákban vér van mind a négy darab területen, a négy darabból négy El­zász, nem, négy Magyarország születe­tett. Amikor a törvényhozás nyolc éve a bizalom teljességét ajándékozta az or­szág frissen megválasztott kormányzó-­­jának, azt a reményét fejezte ki, hogy a nemzetet súlyos megpróbáltatásai között a megerősödés, a fejlődés felé fogja vezetni. Ez be is következett, Horthy Miklós nyolc éven át a kor­mányzói jogart oly erősen fogta, hogy más, mint rend nem is következhetett el. Akik azt hitték akkor, hogy rövid átmenetről van szó, hogy a külpolitikai hidegség enyhülni fog és Magyarország régi alkotmányosságának keretei közé ismét be fog illeszkedni és pedig na­­gyon hamar, azok csalódtak. A habs­­burgi kérdést környékező ellenségeink ürügyül használták volna s használnák végleges megsemmisítésünkre. A kül-­ politikai kényszerűség is odahat tehát, hogy a mandátum, amelynél szebbet nemzet nem adhat fiának, tovább tart­son. Senki ebben az országban nem irigyli ezt Horthy Miklóstól, míd min­­denki tisztában van vele, az az irány, amely felé halad, a Tiszta nem­zeti irány erővel és méltósággal teli iránya, amely csak egyet eredményez a hét, az ország politikájának kalandok­­­tól mentes nyugalmát s ami ehhez szükséges, befelé és kifele egyaránt rendíthetetlen erőt. Sok ellensége volt Horthy Miklósnak’ 1920 március 1-én. Az ellenségek száma és ereje megcsökkent, a leg­kisebbre olvadt le 1928 március else­­ jére. Elismeréssel, biztatóan néz reá­ az egész ország, minden fia, öregje, fiatalja. Ennél nagyob dicsőség, ha magyar,c nak sorstól, nemzettől, Istentől nem­ juthat. Magyarország kormányzójához — 1028 március 1. — Nemes kormányzó, hatalmas urunk! Imával ejtjük ma dicső neved, Nyolc éve van ma, hogy a te kezed Vezet, ezt az árva nemzetet. Amikor jöttél, zúgott a vad ár. Bölcs erélyeddel megfékezted azt, Te, Magyarhonnak áldása valál, Uj éltét adtál, hoztál szent vigaszt. Jöttek a gonosz béke évei. Te ügyeltél a javaink felett, Állami létünk gondját viseled, Szereztél nekünk nagy becsületet. Atyai szived vigyázott reánk, Ébren őrködött ádáz ellenen, Érted szól Égbe ma buzgó imánk, Őrködj tovább a magyar nemzeten! Vezess tovább, kormányozd nemzeted, Mely féltő hittel tekint fel Rend, Ős magyar lelked, fenkölt szellemed Lássa boldognak a magyar hazát. Wlassics Tibor báró. Forgószél. írta Illy János­ ­. A szelíden lehajtó koratavaszi estében szokatlan nyüzsgés ülte meg a kis vidéki város pályaudvarát. A várakozás izgalmá­ban remegő, tétova beszédre nyílt asszony­szálak hangos morajlással töltötték meg a perront. Mindenki várt egy ismerős, ked­ves arcot, egy rég nem hallott férfihangot, amely új melegséggel járja át majd az itt­honhagyott Sziveket. Végre befutott a vonat. Fáradt, lihegő prüszköléssel. Két izzó szeme pirosan ra­gyogott bele a lehullott estébe. A vasúti hivatalnokok a munka megszokott gépies egyhangúságában rohantak ki az érkező vonat elé. Csak a korlát mögött a nyüzs­gés lett egyre élénkebb. Itt-ott sikoltó só­hajok szakadtak fel egy-egy szív mélyéről. Sírások vegyültek bele az örömzajos mo­rajlásba. A vonat megállt. Nehéz lékzése meg­nyugodva süstörgött elő a megtorpanó gépmellből. Az érkező hadifoglyok egy­másután ugrottak le a kocsikból. Nehéz, tompán kopogó csizmák léptei vegyültek bele a vonat prüszkölésébe. Az asszony- és gyerekzsivajgás egy percre, mint kihagyott szívverés, elült odakinnn. Csak a szemek végeztek kutató, ijedt keresőn ide-oda röpködő játékukat. Remegve szálltak a könnybefátyolosodott tekintetek arcról­­arcra. A viszontlátás egy-egy fölpatakzó, régen várt ujjongása sikoltásba csapva­­ zengett bele az estébe. Bánkyné Kovács Magda is ott állt a tö­megben. Remegő szájjal, szép arcának finom m­egrezdülésével, a szíve ijedt, gyors kalapálásával várta ő is az urát. Egyedül várta. Vele nem jött ki senki. Alig egy hóna­pot élt az emberével és már elvitte a vi­lágra szakadt vihar. Azóta sokszor bújt hozzá a rokoni szó, csábítón, ördögi ra­vaszkodással. Még az anyja is igyekezett részt venni a mesterkedésben, hogy elfor­dítsa a szívét Gyuritól. Ki tudja, talán már nem is él! ... Vagy elvett odakünn egy másik nőt, talán már gyereke is van. Mit várod?... Végre megjött a Gyuri le­vele, annyi szóltni, csöndes várakozás után, hogy él és a legközelebbi transzport­tal hazajön ő is. Ezek a legközelebbi transzportok egyre jöttek ugyan, csak Bánky­ György nem volt köztük. A rokoni szájak türelmetlensége nem ismert határt. Ott volt a leánykori udvarló, Ménes Feri, akit éppen Bánky Gyuri miatt kosarazott ki a szép Kovács Magda. Ménes Feri n­em volt éppen gazdag fiú, egy elmúlt, elkár­tyázott vagyon roncsain éldegélt, de az utóbbi időben, mióta a tőzsde nagyszerű lehetőségeket ígért, valahogy összeszedte magát. Vásárolt magának egy kellemes, kedves kis vityillót a város végén, ahol barátaival reggelenként, mikor hazajöttek a kávéházból, tovább folytathatták a pez­s­­gőzést, azután gépkocsija is volt. Elegáns, puhajárású fekete kocsi, amellyel délelőt­tönként, vagy csöndes nyári alkonyon el­suhant Kovácsék ablaka alatt, talán csak azért, hogy megmozgassa kissé Bánkyné gőgös, makacs szivét. — Hiszen nem kell semmi különöset csinálnod Magduskám! — bújtak hozzá a rokoni szavak. — Megvárod mindenesetre, míg hazajön Gyuri, aztán szépen elvál-, tok ... Könnyen megy ez manapság ... Elhibázott házasság volt, nem neked való ■férj . . . Hozzád egy ilyen nagyszerű, élet­revaló ember illik, mint Ménes Feri, aki érti, hogy kell az életet megnyergelni... •Aztán lehet, hogy vissza se jön az a Gyuri, ■ha írta is, hogy jön__Ki tudja, mi tör­tént vele útközben, míg a hazafelé kígyózó utat rótta . .. eléje került az új asszony ... Téged régen látott . . . Elfakultál, elhalvá­nyultál a szivében . . . Te meg csak várod bolond módjára ... És ha haza is jön!. .. Szegény mérnök ember, akinek egyebe sincs, mint az a nehezen szerzett diplo­mája, mit kezd most azzal? ... Most az ilyen emberek számára virradt föl az élet, mint amilyen Ménes Ferit... — És én mégis megvárom Gyurit! —­ felelt ilyenkor felgyújtott szemmel Magda és naphosszat bezárkózott az udvari szo­bába, itt nem­ hallotta annak az utálatos gépkocsinak a szemtelen tülkölését. A pályaudvaron már mindenki megta­­lálta a maga emberét, akiit várt. Csak Bánky György nem jött. Magda egyedül­­ ment vissza. Kocsiba ül­t, nehogy talál­koznia kelljen valakivel. Félt a feléje nyíló kaján kérdésektől, amelyeknek mind olyan furcsa, sebző éle volt Otthon halk surranással bújt be a la­kásába. Öt perc múlva tudta az egész ház, sőt még a szomszédok is, hogy Bánkyné megint hiába várt. Másnap újra kezdő­dött a rábeszélés. — Fogadd legalább Ferit, szívesen jönne el egy teára, de te elzárkózol előle, mintha

Next