Budapesti Hírlap, 1928. április (48. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-01 / 76. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési áraik. Uóupri 4 peng,és negyedévre 10 pengő 80 kllár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes szám ára 16 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető iroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Atm 80 füllég. Budapest, 1928. XLVIII. évfolyam, 76. szám Vasárnap, április 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőségi VIII. kerület, Rökk Szilárd­ utca a szám. Igazgatóság és kiadóhivatal ■ VHS, József­ körút 9. szám. Telefonszámok: J. 300-43, J. 300-53, J. 300-63, J. 323-84. Levélcím : Budapest 4, PostaHók 55. Az obstrukció mérlege: Budapest, márc. 31. Az életet lehet komolyan is venni és lehet félvállról is. Ha komolyan vesszük mindazt, ami a békekötés óta történt, akkor megállapíthatjuk, hogy a világ­háborúnak több volt az áldozata, mint hittük volna. Nemcsak emberekből épí­tett hullahegyeket, hanem halálos sebet ejtett sok olyan eszmén, amelyről az apáink még azt hitték, hogy örökéletű igazság. A háború sajnálatraméltó rokkantjai közé tartozik a népképviseleti elv is. A háborús szkepszis alkalmasint dogmának és tekintélynek nézhette, mert vitriollal vágatta le arcáról a bőrt és a húst. A merészek és erősek, akik jobbról-bal­­ról új utakat keresnek a népek számára, egyszerűen sutba dobják, mint elavult és hasznavehetetlen cifraságot. De a pol­gári középen is napról-napra szaporod­nak azok, akik sehogysem akarják meg­érteni, mert várják a népek a maguk boldogulását a szabadon választott dilet­táns testületektől, mikor nyilvánvaló, hogy az emberiség minden haladása, emelkedése és dicsősége a szakemberek tudós és hősies kis csapatának köszön­hető. A nagy tömegnek a közügyek intézé­sére való befolyását nálunk főleg a szo­cialisták és a polgári demokraták szeret­­nék széles alapon kiépíteni. A szocialis­ták egyáltalában nem hisznek ebben a rendszerben, de ragaszkodnak hozzá, mint a régi rend szétvállasztásának leg­alkalmasabb eszközéhez. A polgári demokraták úgy a fasiz­must, mint a bolosevizmust pillanatnyi eltévelyedésnek tekintik és nem kétel­kednek benne, hogy az emberiség előbb­­utóbb ki fog józanodni a diktatúra min­den fajtájából és megint vissza fog térni az általános titkos szavazóurnákhoz, ame­lyekből minden földi üdvösség fakad. Csodálatos, hogy a népképviseleti elv lejáratásán nálunk azok dolgoztak a leg­buzgóbban, akik legtöbbet várhattak tőle. A háború előtti Magyarország al­kotmánya szinte másfél évtizeden keresz­tül minden eresztékében rengett és ro­pogott attól a szörnyű megterhelési pró­bától, amelynek a demokratikus pártok obstrukciói alá vetették. Ma már tudjuk, mit jelentett az a rettenetes tánc: a régi Nagymagyarország haláltánca volt. Most megint rúgják a port a magyar urak, ezúttal csak a városházán, a mód­szerük azonban a régi. Hideg maliciával kieszelt technikai furfangok, amelyeket zsibbasztó unalom közepett gombolyíta­nak le, azután váratlan dühkitörések, amelyeket nyomon követ a személyes in­­■vektívák pergőtüze. Mi nem akarunk beleszólni a vitás kérdés lényegébe, amely ezt az elkesere­dett viaskodást megindította. Lehet, hogy száz százalékig igaza van a baloldal­nak. Ezúttal azonban nem az igazságról van szó, hanem többről: az életről. Köz­ügyekben nem az árulók csinálják a leg­nagyobb kárt, hanem azok, akiknek min­dig és minden áron igazuk van. Mi vigasztalannak találjuk a gondola­tot, hogy a háború előtti obstrukciós évek szörnyű tanulságai után egyáltalában még lehetséges nálunk ilyen balkáni bot­rány. Körülöttünk, az úgynevezett utód­államok különböző tanácskozótestületei­ben, évek óta vad és véget nem érő csa­tákat vívnak a fölizgatott szenvedélyek. Hogy Magyarország tekintélye némikép­pen megint erősödni kezd, hogy újabban mind az öt világrészből felénk áradnak a rokonszenv meleg rádióhullámai, azt elsősorban annak köszönhetjük, hogy a magyarság a világ szemében egy európai szigetet jelent a Kelet zavaros vizein. Íme, az özvegyasszony nehezen össze­­kuporgatott kis tőkéjét táncolják most el a városi urak. Mert bizonyos, hogy mindaz, ami egy hét óta Budapesten történik, gondolkozóba fogja ejteni nem egy külföldi barátunkat, hogy vajjon az oláh és cseh hatalmi ambíciók háttérbe szorítása a magyarok javára, nem jelent-e annyit, mint kiűzni az ördögöt Belzebúb­­bal,­­ a Balkánt a Balkánnal? Az urak odabenn, a tanácsteremnek gyűlölettel, furfanggal és porral telített atmoszférájában, nem tudják, mert nem látják, hogy a szemét, amit egymásra szórnak, röptében megsokasodik és mind­­annyiunk fejére hull. A csákányütések pedig, amelyekkel a pártok meg akarják ingatni egymás tekintélyét, a népképvi­seleti elvet ingatják meg, amely bele­eresztette alapjait az emberek szívébe. Tessék végignézni a magyar szíveken: beláthatatlan rommezők. A magyar kép­viseleti rendszert bölcsek gránitgondola­taiból építették föl, amelyeket mártírok vérével ragasztottak össze. Az épület már korhadt és omladozó. Ma nem fog besza­kadni, talán holnap sem. De ha egyszer porba dől, akkor sokan lesznek, akik a pusztulását ujjongással és tapssal kö­szöntik, sokan talán meg is fogják siratni, de senki sem fogja a vérét ontani azért, hogy újból fölépítse a be nem váltott remények, a botrányok és izgalmak házát. k KOBig. A háború nagy rettenet, Mert kemény Mars szive. A harcot jól csak győzelem S a győztes végzi be. Ha nem igaz a győzelem Csak álbékét teremt, Aztán ineg-binog tovább A világbéke-rend. Harc volt, de nem volt győzelem, A hősvér kárba smitt. Mi megnyertünk sok nagy csatát, De nem a háborút, S kik megnyerték a háborút Vesztett csaták után, Mit békéül diktáltak ők, Kegyetlen sarc csupán. Hazugság volt a győzelem Nincs rendben fi .világ, A hős halottak vére még Az egekbe kiált. — Genfben a béketemplomot Rakják szünetlenül, De az alap síró homok S a fal könnyen ledül. Mégis foly az építkezés, Kész már egy emelet, S van egy terem és abba má: Sok bölcs sír bemehet; Be is megy ,és tanácsot ül S amit végzésbe tesz Az, hogy remek a béke-mű S igy örök-béke lesz. Ezért a felfegyverkezés Csak álgyőzők joga; A nagy s kis­ántánt hatalom így meg nem ing soha. Fegyvertelen, megcsonkított, Kifosztott nemzetek, Ti csak bölcs Genfben bízzatok S ne fegyverkezzetek! Örök béke fényeskedik Tinektek ezután; Már fájni Trianon se­ fog Sokáig Pest-Budán; Nem lő fegyvertelen magyart Az oláh csakhamar, A cseh se' nyúzza már soká, Mert elfogy a magyar. De csitt! ... A genfi bölcs tanács, Míg ezt gondolja ki, Egyszerre az ajtóra néz: Kopogtat valaki? — „Ki az?“ ... „A moszkvai követ..." S betoppan és kiáll S pokoli gúnnyal vigyorog A szovjet Béliál. Ez is lefegyverzést kíván, Akárcsak Genf maga. A gyöngébbnek szerinte sincs Fegyverkező joga. A szovjet erősebb fele A győztes csőcselék, S az fel van fegyverezve már S ott szent a béke rég. Miért nem tetszik ez neked Óh genfi bölcs tanács? Miért a csűrés-csavarás S szavakhoz kapkodás? Miért fáj muszka burzsujért Szorongó szívetek? — A szovjet csőcselék se tett Mást mint ti tettetek. Ma feloszlatták a német birodalmi gyűlést. Május 20-án lesz az új választás. — Marx kancellár mondta a záróbeszédet. A birodalmi gyűlés nem várva meg tör­vényhozási ciklusának normális végét, mely ez év őszén következett volna be, a mai na­pom befejezte működését. A múlt év elején a szokásos „karácsonyi krízis“ után Hinden­­burg elnök felhívására összetákolt jobboldali koalíció kínos egyéves együttműködés után zátonyra futott. Belső erkölcsi ellenmondás­ban született a lokarnóellenes német nemzeti párt szövetsége Stre­semarm, a liberális nép­pártjával, az összekötő kapocs a részben konzervatív katolikus, részben demokratikus hajlamú centrumpárt volt. A szövetkezés csak arra volt jó, hogy a német nemzeti pártot kissé hozzászoktatta ahhoz, hogy a németség nagy problémáit európai szemszögből is Ha van Isten, igaz biró, S ha az Ítélni fog, A genfi örök-békevágy Nem lesz neki titok; Állati csőcseléknek az Burzsuj-részt megbocsát, De ti nemzet­vesztés bölcsei, Féljétek ostorát! 4 MESÉK. Irta Bethlen Margit grófnő. Az esőcsepp. A levegő meg nem született esőcseppek­től volt terhes. A benne szétömlő vízpora öntudatlanul tömörülni vágyott; önálló élet­re, külön-külön működésre áhítozott. És ez a fojtott vágyakozás súlyossá, ólmossá tette a levegőt. Egyszerre hideg szélroham, mint éles ostor­csapás, suhintott rajba végig. A levegő meg­borzongott, és a felszabadult pára nagy, kö­vér cseppekbel hullott alá a földre. Az esőcsepp bámulva eszmélt rá saját kü­lön egyéni életére. Hegtetőn volt, de valami csatönszerűen hívta, vonzotta le a mélybe. Útjában sok társával találkozott, ki mind Ugyanazon cél felé látszott igyekezni, uj­jongva, sikongva, egymást megelőzve, vis­szamaradva, bukdácsolva, bukfencet és taj­tékot hányva az újonnan szerzett élet szer­telen örömében. Úgy érezték, hogy nincs az a hang, nincs az a mozgás, mely elég volna azt a kitörő boldogságot kifej­ezni, amely bennük lobogott és tombolt. Élni, élni, élni mindenáron, mindenképpen, ez volt az egye­düli érzés, mely bennük élt. És csacsogtak, csevegtek, kacagtak, nevettek,, ugráltak és bolondoztak, mint megannyi megbolondult kis csikó, vagy gyerek. De lassanként, ahogy mind többen csatla­koztak hozzájuk, az erő és hatalom érzeté­vel méltóságteljesebbé lett a viselkedésüik is. Széles mélyen járó hullámokban hömpölyög­tek tova, magukkal sodorva mindent, ami útjáróba akadt, legyen az ember, állat, vagy holt tömeg, hasznos, vagy kártékony, mind­egy; az egyetlen cél most az volt, elsodorni útjukból mindazt, ami gátat vethetne haladá­suknak. Hogy hová rohantak maguk sem tudták, csak érezték, hogy valami nagy, ha­talmas erő viszi, vonja őket és ők vakon en­gedelmesen, boldogan engedtek szavának. És amióta oly sokan voltak együtt, valami furcsa homályos, félig megálmodott, félig tit­kolt, és mégis mind erősbödő vágy ébredt fel a kis cseppek szíve legmélyén, valami nagy nagy közösség után, ahol még többen lenné­nek, sokan, megszámlál­hatatlan sokan, és mind összeolvadnának egy közös akaratban. És mire a tengerhez értek és beleolvadtak millió és millió társuk közé, a vágy a kis csepp szívében oly erőssé vált, hogy már nem volt számára elég a tenger mérhetetlen síkja. És kitárta egész lelkét a nagy min­­denség felé és s­rótalanul könyörögve esde­­ke­lt, hogy alvadhasson fel egészen benne.

Next