Budapesti Hírlap, 1928. július (48. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-08 / 153. szám

P1923 Juttas S. (IM. a.) : Budapesti Huur AZ­ AUTÓ ÉS A KÚRIA Egy budapesti gyári részvénytársaság autója halálra gázolt egy fővárosi tisztviselőt. Ez már régebben történt. A királyi Kúria mos­tanában foglalkozott a tragikus esettel és tetőn a címem, hogy az autó veszélyes üzemnek van minősítve és ezért fennáll a tulajdonos teljes felelőssége, megállapított a részvény­társaság kártérítési kötelezettségét. A részvény­­társaság tartásdíj fejében az elhalt tisztviselő egész fizetésének, lakásbérének, rendkívüli mun­kadíjának, családi pótlékának és magánjöve­delmének kétötödrészét tartozik fizetni az öz­vegynek, egyötödrészét pedig az árváknak. Az asszony élete fogytáig, a gyermekek nagy­korúságuk napjáig követelhetik a tartásdíjat. Azt is kimondta az ítélet, hogy teljesen közömbös, váljon a baleset előidézésénél közre­­m­űködötte az áldozat hibája is — mentő kö­­rülmény csak az lenne, ha az elhalt gondat­lansága egyedül okozta volna a balesetet, de ennek a körülménynek a bizonyítása az alpe­res autótulajdonos dolga! — úgyszintén az is közömbös, hogy a soffőr a kritikus időben fekete fuvart végzett-e, azaz a gazda tudta nélkül és tilalma ellenére használta-e a gép­kocsit. Ezt olvasva, eszembe jut, hogy a királyi Kúria nagyméltóságú elnökének is van gép­kocsija. Már most képzeljük el, hogy az elnök jár szolgálatában nem a mostani kiváló és tel­jesen megbízható soffőr, hanem valami köny­­törelmű legény állana. Képzeljük el, hogy a gépkocsivezető éjnek idején egyszer kiszök­­tetné a gépkocsit a garázsból — amire volt Inár eset — és fekete fuvarokat keresve, cirkálna a városban. Képzeljük el továbbá, hogy a soffőr felöntene a garatra — amire szintén volt már példa — és őrülten vágtatva,­­így utcasarkon elgázolna egy embert. Képzel­jük el végül, hogy az elgázolt ember Buda­pest egyik legnagyobb pénzintézetének vezér­­igazgatója volna. A mélyen sújtott család természetesen kár­térítést követel és a bíróság — az immár ki­alakult joggyakorlat szerint — elmarasztalja a nagyméltóságát a megboldogult vezérigazgató teljes fizetésének, rendkívüli munkadíjának és magánjövedelmének háromötödrészében, ami tea­mn laikus fölbecsülésem szerint évi jó egy­­száz milliárd papírkoronára rúgna. Az ítélet igazságos voltához szó sem férhet, főnagyméltósága kártérítéssel tartozik, mivel mint autótulajdonos veszélyes üzemet folytatn­i,közutakon a vontatás céljaira az általános­­szabálytól eltérően nem állati erőt, hanem géperőt alkalmazván.“ Az ítélet igazságos, de talán nem vétek a magyar bíróságnak tartozó tisztelet ellen, ha kijelentem, hogy én az adott esetben mélyen sajnálnám alperes úr őnagy­­méltóságát, aki kénytelen lenne egy egész életre szóló súlyos anyagi terheket vállalni csak azért, mivel az autóját nem tarthatja az első emeleti lakásán és mivel nem tud belelátni a két heti felmondásra fogadott soffőrje lel­kébe. Ha valaki azt kérdezné tőlem, miként lehet az ilyen veszedelem ellen védekezni, én csak egy módszert tudnék: az imádságot. Imádkoz­­kozzanak az autótulajdonosok, hogy a jó Is­ten óvja meg őket hasonló szerencsétlenségtől. A kir. Kúria ítéletéhez nem férhet szó, azonban a jogszabályokról, amelyekre az íté­let támaszkodik, lehet beszélni A jogszabály­nak, amely veszedelmes üzemnek minősíti az autót, bizonyára van az egyes balesetek fölé emelkedő magasabb erkölcsi célzata is. Nem célja a bíróságnak, hogy az állati erő által vontatott járóművek javára megállítsa hódító útjában a gépkocsit, mert hiszen ez annyi volna, mint útjában megállítani a kul­turális haladást. Az állati erők különben is elvesztették már a csatét és a veszélyes üze­met megállapító jogszabály megokolása kissé megkésett, mert hiszen Budapest utcáin ma már nem a lovas kocsi, hanem a gép­járómű használata felel meg az általános szokásnak. Az autóbalesetekkel szemben a törvény célja a gyalogjáró közönség megvédése. Ezt a célt két módon szolgálhatja: a balesetek által sújtott emberek kártalanítása és a bal­esetek megelőzése által. A kártalanításról, tudjuk, teljes mértékben gondoskodik a bírói gyakorlat. Hogy azonban több vagy kevesebb gázolás történik-e, az nem függ a tulajdonos­tól, aki száz eset közül kilencvenben laikus az autótechnika terén és maga is védtelenül ki van szolgáltatva a saját veszélyes üzemének, hanem függ attól a szakértőtől, aki a kor­mánykerék mellett ül és a kocsit néhanapján nekiszalasztja a járókelőknek. Hiszen a soffőr ma is elég nagy büntető­jogi rizikót visel, általában azonban a tör­vény nem bünteti őt ott, akkor és úgy, aho­gyan ez a siker érdekében szükséges volna. Ha valóban csökkenteni akarják a gázolá­sok számarányát, akkor tessék oly jogszabályt alkotni, hogy minden soffőr, aki valakit ha­lálra gázol, — meg abban­­ az esetben is, ha a szerencsétlenségnek egyedül az áldozat volt az okozója,­­ a gázolás pillanatától fogva rögtön, örök időkre és visszavonhatatlanul elveszti a hajtási jogosítványát. Ez mindenesetre szigorú rendszabály lenne, de semmivel sem szigorúbb annál az állás- tees vonalakkal bújt el a ruha kivágásában. Jani úr egy pincér kíséretében megjelent az asztaluknál és barátságosan kezet fogott ve­lük. — Kávét, vagy teát parancsolnak? — kér-­dezte tőlük, miközben nadrágzsebéből előrán­totta a szalvétát és megszokott mozdulattal le­törölte előttük az asztalt A fiú nem mert rögtön nyilatkozni. Az isme­retlen helyiség ismeretlen árai ránehezedtek a képzeletére. Bár tudta, hogy ők most vendé­gek, mégis szorongató bizonytalanságot érzett, m­ert alig volt nála valami pénz. — Teát — lehelte Eszter, több előkelőséget érezve a szóban. — Kávét — mondta a fiú, hogy ebből a bi­zonytalanságból megmentse az önállóságát. Jani úr átnyújtotta parancsait a mellette álló pincérnek, rendkívül fontoskodva, tekinte­tével és arckifejezésével éreztetve főnöki ha­talmát. — Egy teát a kisasszonynak, egy kávét a nagyságos úrnak ... Ez a szó: „a nagyságos úrnak“, amelyben nem volt semmi gúny, amely valahogy hozzátartozott a Jani úr külön világának és ennek a helyiségnek a varázsához, mint a forróság öntötte el Istvánt. E pillanatban ő maga is elhitte ezt a valószínűtlen szót, hiszen itt minden olyan álomszerű volt. Jani úr elrepült mellőlük. Nemsokára megjelent az asztaluknál a szivarom. Letett két gyűrűs szivart és tíz cigarettát István elé. — A főúr küldi, — szólt és eltűnt a sor­A zene dübörgött. István rágyújtott az egyik szivarra. Eszter álmélkodva jártatta tekintetét az asztalokon, közben szórakozot­tan kavarta a teáját, valamely szokatlan elő­kelőség hatásától megragadva. Az igazi meglepetésük csak ezután követ­kezett. Megjelent egy pincér ezüstvederrel és pezsgőt bontott.­­ Istvánt ugyanaz a forróság öntötte el, mint az előbb, mikor Jani úr azt mondta a pincérnek: „egy kávét a nagyságos úrnak...“ Még sohasem ivott pezsgőt, óvatosan kezdték kóstolgatni. Inkább a tu­dat íze okozott nekik gyönyört, hogy pezsgőt isznak. Közben titokban egymásra néztek és mosolyogtak. Foguk közt engedték ki a szén­savat, mert nem kavarták ki a pezsgőt. A zene dübörgött és kábított. Eszter, amint körülhordozta boldogságtól mámoros tekintetét a helyiségben, az oszlop mellett mindig ott látta Jani urat, aki különös és jelentős tekintettel nézett rá. Akárhányszor nézett oda, mindig találkozott a szeme a Jani úr furcsa tekintetével, amely mintha mondani akart volna neki valamit. István mindebből semmit sem vett észre. Agyarán a papírszipkában füstölgő szivarral, szemében a kávéház vakító fényével, fülében az esős, idegen dallamú muzsikával, fejében a pezsgő­ okozta szédüléssel, lelkében a szere­lemmel, a vasárnappal és a szokatlan megtisz­teltetéssel, valami valószínűtlen boldogság mámorát érezte maga körül. Nem tudta, hogy már el van veszve. 8 A LEGJOBB TÁPLÁLÉK, AZ ÉRETT NYUGATINDIAI BANÁN ISMÉT Old­ÓBB LETT! pontnál, amelyet a törvény az autótulajdonos­sal szemben elfoglal. (A tulajdonos vagyon­jogi felelőssége azért érintetlenül fennmarad­hatna.) Tehát statáriumot a gázolókra. Végre is emberek életéről van szó és azok védelmé­ben nem szabad visszariadni a radikális esz­közöktől sem. Különösen akkor nem, ha biz­tos, hogy csak ez a módszer, egyedül csak ez tudná óriás módon megjavítani az autóbalese­tek statisztikáját. Igaz, igen sok balesetnek nem a soffőr ügyetlensége vagy gondatlansága, hanem a szerencsétlen véletlenek kombinációja az oka. A közbiztosság szempontjából azonban nagyon kívánatos, hogy éppen az ilyen szerencsétlen­­k­ezű embert egyszers mindenkorra leszállítsák az autóról és más életpályára tereljék. Ha pe­dig az ő ügyetlensége, szélessége­ vagy gyors­hajtási mániája okozta a bajt, akkor pláne kívánatos, hogy rögtön és példaadó módon ár­­talmatlanná tegyék. DOBOS Risztics János újra leverte a tartam­­repülés világrekordját 65 óra 31 percet töltött a levegőben . Ideje 7 órával jobb Del Prete kétheti rekordjánál 8100 kilométert repült DESSAU, júl. 7. Risztics és Zimmermann pilóták 65 óra 31 perces szakadatlan repülés után este kevéssel féltíz óra után leszálltak Dessauban. A repülőtéren óriási tömeg gyűlt össze és viharos ovázióban részesítette a repülőket. A gép, amely ugyanolyan típusú, mint a Bremen, 4000 kilogramm súlyú és ebből 3600 kilogramm a benzin és olajkészletre esik. A hatvanöt és félórás repüléssel a pilóták hét órával múlták fölül az olasz Fer­rarin és Del Preto pilóták által felállított világrekordot. I­—WHIH1—Il Risztics János, a dessaui Junkers-művek magyar pilótája társával együtt csütürtökön reggel négy órakor emelkedett a levegőbe, hogy megkísérelje mégegyszer azt, ami egyszer már sikerült, a repülés időtartam világrekord­jának megdöntését. Kísérletét, amint a fenti távirat bizonyítja, nagyszerű siker koronázta. Az eredmény még azoknak a teljesítmények­nek a viszonylatában is kimagasló, amelyekkel az eddigi világrekordokat elérték és a repülő­technika óriási lerületéről ad számot. Mióta a világ közvéleménye élénkebb figye­lemmel kíséri az aviatika teljesítményeit, Chamberlin és Acosta volt az első, aki az időtartamrepülés terén ötven órán felüli ered­ményt ért el. Ezután történt Chamberlin és Levine emlékezetes óceánrepülése, amely egy­úttal a tartamrepülés rekordját is megjaví­totta, majd Risztics következett, körülbelül két héttel ezelőtt Del Preto és Ferrari olasz repülők, akik a minap brazíliai útjukban a távolsági világrekordot megdöntötték, repültek ötvennnyolc óra és harminchat percet leszál­lás nélkül. Risztics János tehát új nagy dicsőséget szerzett a magyar névnek és ismételten bebi­zonyította, hogy a magyar tehetség, rátermett­ség és tettrekészség adott viszonyok és ked­vező anyagi felételek között méltán felveheti a versenyt az aviatika terén is a nagy nem­zetek fiainak tehetségével és bátorságával. Dessau örömmámor*6an BERLIN, júl. 7. Risztics és Zimmermann rekordrepüléséről a lapok a következőket jelentik: Amikor az olasz világrekordot egy órával túlhaladták, a repülés ideje 59 és fél óra volt. Viharzó ujjongás közben vonták fel a birodalmi lobo­gót, az anhalti lobogót és a Junkers házilobo­gót annak jeléül, hogy a világrekordot ismét németek tartják. Óriási transzparensekkel ál­landóan közölték a repülőkkel a rekord állá­sát. Amikor az eddigi rekordot megdöntötték, óriási betűkkel ezt vetítették feléjük: „Welt­rekord! Bravo!“ A repülőgép meglehetősen mélyen leszállt a térség fölé, hogy így fo­gadja a feléje zúgó ünneplést. A startház­­ban folyton-folyvást szaporodtak a virágok és a babérkoszorúk, amelyeket a két repülő­nek küldöttek. Az emberek szakadatlan so­rokban hömpölyögtek ki a repülőtérre. Repü­lésük második éjszakáján Risztics és Zimmer­mann a dessaui repülőtér fölött keringtek, ahol messze világító transzparensekkel perc­­ről-percre tudatták velük repülésük idejét. Nappal ismét Dessautól Lipcséig és vissza­repültek. 8100 kilométer* DESSAU, júl. 7. (Wolff.) Risztics és Zimmermann repü­lők, akik 65 órán és 31 percen át voltak a levegőben, e rekord tartama alatt 8100 ki­­lométernyi utat tettek meg. Ha attól tart, hogy távirata címzett el­utazása miatt esetleg nem kézbesíthető, feladásánál kösse ki a távirata utánkü­l­­dését.

Next