Budapesti Hírlap, 1928. október(48. évfolyam, 223-248. szám)

1928-10-02 / 223. szám

l­t4 Szeged 1848-ban • írta Czimer Károly dr. Ezévi október 5-én lesz nyolcvan éve annak a nemeslelkű eseménynek, hogy Kossuth La­jos a szegedi várban raboskodó olasz szabad­sághősöket szabadon bocsátotta és hazá­jukba visszaeresztette. Ez az esemény egyik fényes bizonyítéka annak, hogy a magyar nemzet 1848-ban az osztrákok, spanyolok és szárdok uralma alá vetett olasz nép iránt fekete rokonszenvet érzett s az olaszok sza­badságharcát 1848-ban a legmelegebb érdek­lődéssel kísérte. Az a gondolat merült fel Szegeden, hogy a hatóság ünnepelje meg az olasz foglyok sza­­badonbocsátásának évfordulóját és az ün­nepségre hívja meg Olaszország budapesti nagykövetét és a többi diplomáciai személy­zetet és ezt az alkalmat is meg kell ragad­nunk, hogy az olasz-magyar barátság érzé­sét bensőbbé tegyük. ■k Először I. Napóleon francia császár sza­badította fel . Olaszországot a spanyolok és osztrákok uralma alól, a lombard vaskoroná­val magát olasz királynak koronáztatta meg, de csak az olasz király címet viselte, a tény­leges kormányzást helyette mostohafia, Beau­­harnais Eugen, a heves és tüzes olasz al­­király vitte. Ez a vakmerő lovasvezér szer­vezte az első önálló olasz hadsereget, amely­ben híres volt az a halálfejes lovasezred, amely két szélső elemből: nobilikből és laza­­ronikból állott. A félelmet nem ismerő olasz alkirály személyesen szokta rohamra vezetni a rettegett lovasregimentet, harsány szóval lelkesítvén: „Avanti, avanti singori — bri­­ganti!...” 1809-ben Győr mellett a szabad­hegyi csatában, a dunántúli felkelő nemesek lovaskompániáival kerültek szembe és az in­­zurgens nemesek ádáz, véres kézitusában majdnem teljesen megsemmisítették, levágták a félelmes hírű halálfejes lovasokat. Napóleon bukása után I. Sándor orosz cár és Metternich herceg Olaszországot régi szét­tépett állapotába taszították vissza: a szardí­niai király Savoyában és Piemontban, a Habsburgok a lombard-velencei királyságban, a spanyol Bourbonok Nápolyban és Szicíliá­ban visszanyerték az uralmat, de a szent szövetség korában voltaképpen Metternich kormányzott, ő volt akkor „Európa porko­lábja”. Az olasz nép nem tudta elfeledni, hogy egyszer már szabad volt és sehogy se tudta elviselni a régi rabságot. A felszabadulás vágy­a nem aludt ki, a reménység parazsát egyre szították a lángszavú költők, írók, szó­nokok, tudósok, papok, az elszaporodott bri­­gantik, kiknek nagy részét az idegen zsarno­kok üldözői tették földönfutókká. Az olasz szabadságnak titkos ügynökei az osztrák és spanyol udvarokban, a pápa tróntermében, a bíbornokok palotáiban feltalálhatók voltak, le egészen a parasztok viskójáig és a halá­szok kunyhójáig. A titkos rendőrség az olasz titkos társaságokat szülte: az egységes Itália és ifjú Olaszország jelszavai alatt működ­tek a szabadság agitátorai s az üldözések elől az Abruzzók félreeső erdőibe rejtőztek, a szénégetők közé. Ezért nevezték a szabadság titkos ügynökeit karbonáriknak, szénége­tőknek. A karbonárik között eszes és lángoló szívű emberek voltak, akik az angol és francia sza­bad politikai életet jól ismerték; grófok és nobilik, lánglelkű írók, fenkölt szellemi­ mű­vészek, hazájuk idegen járom alól való fel­szabadításának közös érzetében egyesültek, de börtönbe került mind, ha a kémek fel­jelentették őket. Az árulók által tőrbe csalt szabadsághősö­ket, a felszabadulás ügynökeit és titkos agi­tátorait Kufsteinba, Brü­nn citadellájába, Spielbergbe s a szegedi várba deportálták bizonytalan időre, minden bírói ítélet nélkül. Az 1831. évi február 8-án kelt titkos rende­let a lombard-velencei császári helytartónak teljes hatalmat adott, hogy mindazokat, aki­ket a közrend és nyugalom fenntartására ve­szélyeseknek tart, elfogathassa s a szegedi várb­a deportálhassa. Az emberi irgalmat nem ismerő császári rendeletnek Metternich volt a szerzője. Az egységes Itália dísze, színe­­java: Silvio Pellico, Manzoni, Carlo Poerio és mások százával kerültek börtönbe. A ná­polyi gyújtószavú fiatal költőt, a bálák ele­gáns gavallérját, az előkelő nobili­ világ sar­ját, Carlo Poeriót 26 éves korában a spiel­­bergi fellegvárba deportálták s onnét a sze­gedi rozzant várba hurcolták a sáncrabok közé. A szegedi várba szállított olasz deportál­takat ottan általában „talián sáncraboknak” hitték. Tizenöt, húsz, harminc évig is síny­lődtek minden ítélet nélkül, mint súlyos fe­­gyencmunkára fogott internáltak. A szegedi nép azt hitte róluk, hogy irtózatos bűnöket követtek el és azért vannak örök időre bör­tönbüntetésre kárhoztatva. A vár északi részében — a sóházak felől — volt a börtönük, az erősség ama régi, csip­kézett, oromfalú lapos tornyaiban, amit zwingernek hittak az osztrák katonák. Ezek a tornyok rozzant állapotban voltak: ajtaik, ablakaik el voltak korhadva, csak rozsdás vasrostélyaik állottak fenn. A humánusabb érzésű szegedi osztrák vár­­parancsnokok az olasz foglyoknak megenged­ték, hogy a Tiszában halásszanak, a rókusi Csöpörke-tóban ehető kecskebékákat horgász­­szanak, zenekart és­­ dalegyesületet alakítsa­nak. A tavaszon és nyáron gyakran lehetett hallani, hogy alkonyaikor — a kényszer­­munka után — az olasz sáncrabok a kaza­maták füves, lapos tetején gyönyörű kar­dalokat énekeltek. A várbeli olasz kórus pél­dájára alakult Szegeden 1840-ben a dal- és zeneegyesület és hangász (zene)-iskola, ami­ket a szegedi kaszinótagok által szervezett részvénytársaságok hoztak létre. Az olasz sáncfoglyok karácsony előtt a betlehemi játékokat és nagyhéten a passió­játékokat adták elő a várbeli templomban a börtönlelkész felügyelete alatt s azokra a szegedi nép nagy számban járt be a várba. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Előfizetési iraki Egy hónapra 4 pengőd, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. ÉrTer­­xám ára 16 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 fillér Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdetőiroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Ara 16 fillér Budapest, 1928. XLVIII évfolyam, 223 szám. Kedd, október 2. Budapesti Hírlap Szerkentőség: VIII. kerület, József-körut S. Nyugatilág és kiadóhivatal: VIIL, József-körút 5. szám. Telefonüzémok: J. 444-04, J. 444-05, J. 444-06, J. 444-07, J. 444 -08, J.444-09. Levélcím: Budapest 4, Postafiók 55. Justitia et pax Igazságosság és békesség! A magyar hercegprímásnak ezzel­­a szép jeligéjével nyílik meg a­ magyar katolikus keresz­ténység nemzeti eukarisztikus kongresz­szusa és nyomában a huszadik katolikus nagygyűlés. XI. Pius pápa, akinek a ma­gyar nemzet iránt való meleg hajlandó­sága világszerte ismeretes, ennek különös jeléül Qrsenigo bíboros-követ mellett, Se­­rédi Jusztin hercegprímásunkat küldötte ki pápai legátus gyanánt hozzánk, ami egyben Serédi Jusztin nemes egyéniségé­nek is különös megbecsülése. A kon­gresszusi hét tanácskozásai és ünnepi pro­gram nyj­a az egyetemes hitéletnek is igen széles területére van szánva. Úgy, as­int az egyház beállította az egészet, belső tartalma és külső emelkedettsége szerint is bizonyosan méltó őszi koronája lesz a nyáron át magyar földön lezajlott szá­mos tudós kongresszusnak. Fölteszi a hit és vallás koronáját az emberi értelem műveire és közelebb hozza, vagy vissza­tereli az emberek lelkét Istenhez. Az eukarisztikus kongresszusokat a katolikus egyház nem egyházpolitikai, hanem tisztán vallásos ünnep, lelki, eti­kai propaganda gyanánt állította be ün­nepei sorába. Hogy úgy szóljunk, az em­ber személyi életének Istenhez való vi­szonya nyilatkozik meg benne és nincs semmi pozitív társaséletbeli célzata. A gyarló ember tartozó nagy hálaérzésének és Krisztus istenségének hódoló, szép ün­nepe az. Laikus"Szóval mondva, a keresz­ténység legfőbb hitágazatának, egyete­mes dogmájának ünnepét tisztelik benne és legyen is nekik az ő hitük szerint. Mert­ minden vallásnak legmélyebb alapja, a hit, végre is a religió dogmái­ban van összefoglalva, holott a tanítás a társadalmak rendje és békessége felé forduló tevékenység. És erről a pontról, a hit magaslatáról nézve tárul föl előt­tünk az eukarisztikus ünnepek igazi ér­telme és kivételes szerepe korunk életé-­ ben. Tanításban, az értelem kiművelésé­ben és sikereiben ennek a nehéz­ kornak nincsen megfogyatkozása, de annál na­gyobb hanyatlása van a hitben. Nem mintha üresek volnának a templomok. A vallás megszokott külsőségeit az emberek most is automatikusan gyakorolják, de aki őszintén, számol a maga lelkiismereté­­vel, kevés kivétellel, ’megdöbbenve fogja magában fölismerni’ hite megfogyatko­zását, és Istenhez való viszonyának meg­­lazulását, szívében a krisztusi szeretet elhalványulását. A művelt emberek, — akiknek száma a kultúrával egyre nőt, —igenis rászo­rultak, nagyon is rászorultak arra, hogy a vallás ereje megárnyékozza őket és visszavezesse őket Istenhez. Képmutatás volna tagadni, hogy Marx materiális ta­nításai az istentagadásnak, vagy legalább az agnoszticizmusnak, a puszta értelem­mel utolérhetlen isten-eszmével való tunya nemtörődésnek egész özönvizével árasztotta el a lelkeket és bizony a mi agyon gyötrött csonka országunkat sem kímélte meg. Korunk atmoszférája egyre jobban megtelik az ’új - m­atérttttümm 'foj­togató ködével;’ szinte fölismerhetetlenné teszi az még legközelebbi jövőnket is. Bizonyos, hogy ez is el fog tisztulni, amint eltisztult minden ist­en tagadás a föld­­színéről, de borzasztóan nem mind­egy az egyedül álló embernek és család­nak, sőt a szenvedő ország népének is, hogy képes-e a hit ereje híján megküz­deni ezzel a fertőzött, gyilkos atmoszfé­rával,­mely­ már­ fölajzotta, a­ gyűlölködés lelkét,­ szaporít­ja az öngyilkosságokat, fo­gyasztja, szinte elsöpri a családi boldog­ságot és beteggé teszi az életnek Isten ke­gyelméből való örömeit. Boldog, aki eb­ben a felemás korban övéivel együtt visz­­szatalál az igazi hit­ útján Istenhez. És magasztalás illeti azokat, akik a tévelygő lelkeknek ezt az utat fölemelkedett lét­ükkel megmutatják, Magyarországonkon egyazon keresz­tény hitnek, amint jól tudjuk, éppen hat a törvényesen is befogadott felekezete van. Ezt, a­­ töredezettséget sokan, nagy árta­lomnak mondják, nemcsak hitéletünkben, hanem nemzeti é és állami életünkben is. Lehet, de nem tudjuk bizonyosan, na­gyobb erröt adna-e talán kis nemzetünk­nek az­ egységbe olvadás? Mert­ ime a tör­téneti alakulások valamely nemzet életér­ben mindig reális adottságok is. Az élet­ből született tények, amelyeken változ­tatni olykor egyáltalán nem lehet. Ezek a nemzet egyéni eredetiségei, amely sze­rint géniusza élni tud és akar. És mélyeb­ben nézve a dolgokba, nem igazság-e az is, hogy a vallásos életben is, mint a nem­zeti élet egyéb szervezetében, csekély­­számú néperőnk csak így volt képes azt a variációt, külön­féleséget, sokoldalúsá­got, és változatosságot az idők folyamán kitermelni, amire óhatatlan szüksége van minden országnak,­ de halálosan szüksége van minden kisebb népnek, tehát a ma­gyarnak is. Amikor tehát erős magyarlelkű és kor­ban még — hála Istennek, — elég fiatal prímásunk, a keresztény hit közös nagy igazságainak őrizésénél az „igazságosság és a békesség“ szelíd jelmondatát tűzte ki­ vezérlobogóul, nem érezzük-e mind­nyájan keresztények, hogy az eukarisz­tikus ünnepek és tanácskozások igazán Krisztus nevében folynak s védelmet ta­lálhat benne és erőt meríthet belőle min­den Benne hívő keresztény, sőt még azok is, akik nem tartoznak az ő országához, de a hit tisztaságát egyazon úton keresik. Vonatok Irta Petri Mór Holdfényes téli éjszakán Száguld velem a gyorskerék. Váromladék mellett robog. Ott viask­odtak ők — kopott írásuk is feledve rég — A dédapám, az ükapám. Várvivők. Magnum áldomás! Tán ők amaz árnyalakok. Bólintó temetői fák. De már itt a végállomás. — Most merre indulsz, vén diák? Tovább csak úgy magad, gyalog. Új utasnép sürög, tolong. Mit bánják, hogy ki ballag ott? Mind helyre les, mind úgy szorong. Az életmozdony így pöfög Melletted, vagy a szíveden. Vonat, élet, végzet , örök. Nézz vissza, minden idegen. Lejárt, átlyukgatott jegyed. Sikolt a sors: Isten veled! mi A nagykanizsai Koriolánusz Kállay Tibor a Bethlen-kormánynak annak idején, igen­ értékes tagja volt, de már akkor is nevezetes volt arról, hogy­­középutat, megegyezést és­­engedékenysé­get nem ismerve, saját akaratát erőltette minisztertársaira és a kormánypárt tag­jaira. Később mint egyszerű párttag ki­tartással és nagy politikai rutinnal szer­vezte meg a fővárosi kormánypártot, az országos politikában azonban akkor is még külön utakat járt, és türelmetlen­séggel kezelte azt, aki vakon nem fogadta el a véleményét. Vasárnapi program­beszéde arra en­ged következtetni, hogy az ellenzéken sem­ fog megelégedni azzal a szereppel, amely egy pártjából csak az imént kilépett po­litikusnál szokásos. Hangnemben és tá­madásainak elkeseredettségében, úgy lát­szik, az ellenzéken is ő akar első lenni. Máris nyúl az ellenzéki első hegedű után, amelyért pedig lesz némi küzdelme régi balpárti vezérekkel, s a versenyben le fog maradni, mert bármennyire igyekszik is a kormány és pártja elleni éles és szeme­tes támadásokban túlszárnyalni még a szocialistákat is, ez az igyekezete aligha fog sikerülni, ha pedig sikerül, játszhat szerepet az ellenzéken, de eljátssza tekin­télyét az országban. Tudásán és műveltségén kívül termé­szetének ez a kissé egocentrikus vonása, úgy látszik, az egyedüli kincs, amit kor­mánypárti rekvizitumaiból az ellenzéki Kállayban megmaradt. Mert program­­beszéde egyébként, mintha teljes ellen­tétben állana mindazzal, amit­ miniszteri székben és kormánypadokon énjének belső vonásaiból elárult, sőt egész kritikája, mintha saját kormánypárti múltját hívná tetemre, hogy élesen megkritizálja azt, amit azelőtt csinált. Beszédének egyik leglényegesebb kö­vetelése, hogy közvéleményre alapított kormányzatot kíván. De éppen a pénz­ügyminiszter Kállay volt az, aki kor­mányzati intézkedéseinek megtételében a leglojálisabb kritikát sem tűrte és aki

Next