Budapesti Hírlap, 1928. november (48. évfolyam, 249-272. szám)
1928-11-03 / 249. szám
k . A rajongók és kalandorok ellen — A jobbágyfölszabadítás — fejtette tovább Zsitvay Tibor — és a politikai nemzet kereteinek kiszélesítése képes volt tegnaprólmára pótolni a századokon át szunnyadó céltudatos nemzeti politika hiányát. Ám a „holnap“ kicsúszot a Magyar Géniusz kezéből. Negyvennyolc tüzes kohója fölött egyetlen összeolvadt masszában forrott az érc a történelem serpenyőjében és várta a formát, melybe beleöntik. Helyette jött Negyvenkilenc októberének jeges lehellete, mely a tüzet kioltotta. S az előbb még izzó egységes kötelességtudás és felelősségérzet — Tisza ettől kívánja megmenteni nemzetét s ezért akarja felszabadítani a magyar nép judiciumát a frázisok béklyói alól. A megértés, a felvilágosítás, a lehetőségek józan számbavétele és a tények rideg feltárása, tehát a meggyőzés és nem a lelkesítés eszközei kellenek ahhoz, hogy a hivatott vezetők és a nép kapcsolatát reális értékűvé tegyük. A népet nem álomképekkel csalogatni, nem rémekkel nyugtalanítani kell, hanem hétköznapi gondjaiban felkeresve, támogatva, a reálpolitika útjaira lépésről-lépésre rávezetni. Apostoli munkára van szükség, mely képes legyen pótolni, amit a 48-ban felszabadult széles nemzetrétegek politikai nevelése terén az elnyomatás két évtizede alatt elmulasztani kényszerültünk. Ezért szerkeszt maga is oly lapot, mely a falusi nép nyelvén beszél. Ezért utasítja az állam tisztviselőit szeretetteljes, türelmes bánásmódra, a jóakaró tanácsadó szerepére, az ügyes-bajos ember iránt; a nemzetiségekkel szemben pedig tisztviselőitől megköveteli, az intelligenciától saját érdekében is elvárja a nemzetiségi nyelv használatát, mely az érintkezést közvetlenné, melegebbé teszi. Ideálja az a közigazgatás, melynek nem a hatalmától fél, de a gondviselésében és igazságszeretetében bízik az ország népe. A kötelességtudás és felelősségérzet — melyek nélkül nincs reálpolitika, — ott szunynyadnak a magyar jellemben. Felébresztésükre Tisza István legjobb alkalomnak, felnevelésükre legjobb iskolának az ante portás dörömbölő szociális és gazdasági problémák megoldásának önkormányzati megszervezését tartja. Lássuk, hogyan festi meg Tisza néhány kifejező mondatban ezt a nemzetnevelő autonómiát. ..Az emberiség thézis, antithézis és synthézis keretei között halad ... A rendi berendezés kínai fala után következett a gazdasági anarchia. A kettő fölött egy újabb rendnek kell fele 1928 novemberS. (249. sz.) Budapesti Hírlap Tisza István előre látta, hogy új Mohács előtt állunk Zsitvay Tibor emlékbeszéde a Tisza István-társaskörben Szerdán volt tizedik évfordulója annak, hogy Tisza István gróf mártírhalált halt. A Tisza István-Társaskör és a Tisza Istvánemlékbizottság a társaskör dísztermében emlékünnepet tartott éppen úgy, mint az előző esztendőkben. Az emlékünnepen nagyszámban jelentek meg a közéleti kitűnőségek. Ott voltak: József kir. herceg, Vass József miniszter, Darányi Kálmán, Sztranyavszky Sándor, Dréhl Imre és Bárczy István államtitkárok, Wlassich Gyula, a felsőház elnöke, Beöthy László v. k. t. t. alelnök, Czettler Jenő, a képviselőház alelnöke, Karafiáth Jenő háznagy, Horthy István, Harkeányi József báró, Teleszky János, Balogh Jenő, Vojnich István báró, Vojnich Sándor báró, Soós Károly, Szász Károly, Jankovieh Béla, Lukács György, Ssinyey-Merse István, Bernáth Géza, Kálmán Gusztáv, Skerletz Iván báró, Somkuthy József, Kállay Tibor, Széll József, Simon Elemér, Tolnay Kornél, Farkas Béla, Balázs Béla, Antal Géza püspök, Bíró Pál, Morvay Zsigmond, Pogány Frigyes, Farkas Elemér, Hajós Kálmán, Lakatos Gyula, Dabasi-Halász Móric, Szilágyi Lajos, Görgey István, Szeder Ferenc, Söpkéz Sándor, Szabó Zoltán, Fitz Artur, Orffy Imre, Mándy Samu, Erődi Harrach Tihamér, Hodossy Gedeon, Kozma Andor, Lőrinczy György, Hlatky Endre, Horváth Elek, Fejérváry Imre báró, Stupka Géza, Traeger Ernő, Jeszenszky Pál, a mezőgazdák szövetkezetének igazgatója, Jánosi Engel György, Balázs Árpád, Gerlóczy Gyula, Angyal Dávid, Bacsinszky AVladimir, Tóth László dr., Magyary Zoltán, Cicatricis Lajos, Csergő Károly, Mátéffy László, Pécsért László, Fráter Imre, Lukács Ödön, Kovách László, Vednay Tibor, Keblovszky Lajos, Natorp Tivadar báró, Czabalay Kálmán, Sándor Tivadar, Békessy István, Zsóry György, Szomjas Lajos, Lányi Márton, Korányi Sándor báró, Samarjay Lajos, Andréka Károly, Tasnády Nagy András, Nadányi Emil, Geszty Andor, Ulmann György báró, Beimel Sándor, Grosz Emil, Orosdy Fülöp báró, Papp József, Latinovich Endre, Lévay Lajos báró, Tors Tibor, Halássy László, Glück Frigyes, Dárday Ede, Orosz György, Szkováthy Imre, Soós Zoltán, Szilassy Zoltán, Magyary Lajos, Palmer Kálmán, Sztehlo Dezső, Stromszky Alfréd, Kuffy Pál, Szily Kálmán, Pándy Horváth Zsigmond, Kotányi Zsigmond, Fellner Sándor, maróthi Fürst László és még igen sokan a közéleti kitűnőségek közül. A díszterem emelvényén Balogh Jenő és Beöthy László, a Tisza-Kör elnökségi tagjai, Horánszky Lajos, a Kör igazgatója és Zsitvay Tibor, az ünnepi szónok foglalt helyet. Az emelvénnyel szemben a Tisza-család képviselője, Rakovszky Ivánné, a Tisza-unokák édesanyja és Rakovszky Iván ültek. Beöthy László a távollévő Berzeviczy Albert helyett megnyitotta az ünnepélyt s beszédében többek között a következőket mondotta: Beöthy László megnyitó beszéde — Most tíz éve, hogy eldördült a fegyver, amelynek golyója átjárta a legnemesebb szívet, és kioltotta Tisza István életét. És így beteljesedtek a nagy mártírnak azok a szavai, melyekkel ő úgyszólván az élettől búcsúzott, melyekben megedzett lelkével minden veszélylyel dacoló férfias elszántsága, Isten akaratában megnyugvó mély vallásos érzése olyan plasztikusan domborodott ki, amidőn őt távozásra unszoló barátainak kérése elől azzal tért ki: „Amint éltem, úgy akarok meghalni is.“ Akarata betelt, úgy halt meg, amint életét leélte, mert egész élete nem volt más, mint egy fenséges eposz, halála egy fenséges megrázó tragédia. *— Ez a golyó nemcsak vele összeforrott baráti szíveinken ejtett gyógyíthatatlan sebet, de vele együtt sírba fektette legszebb reményeinket, azt a meg nem ingatható hitünket, erős bizalmunkat, melyet mi benn elhelyeztünk, mert tőle, színmagyar érzésétől irányított, kiváló államférfiúi hivatottságától vártuk azt, hogy nemzetének sorsdöntő óráiban irányt mutasson. — És így megérthető, hogy amikor egy ködös, hűvös, őszi reggelen ott lent a geszti kripta előcsarnokában ravatala mellett állottunk s hallottuk a távolból mindjobban erősbödni a fékét vesztett tömeg szenvedélyének vésztjósló moraját, mélységes fájdalmunkat egész a kétségbeesésig fokozták hazafiúi aggodalmunk, romokban látva előttünk ,feküdni azt a hatalmas gránitoszlopot, mely arra volt rendelve, hogy ezeréves alapjaiban is recsegő országunkat segítsen megóvni a végleges összeomlástól, melynek ő lett volna hivatva egyik legbiztosabb, legerősebb tartó pillérét szolgáltatni. — Az emberi lélek úgy van megalkotva, hogy enged a reáható fájdalmas benyomásoknak s ezek súlya alatt meghajlik. De életösztönéből fakadó rugalmasságánál fogva küzd azok ellen és igyekszik előbbi helyzetébe viszszatérni. Innen van az, hogy az idő, a szenvedő embernek eme küzdelmeiben legmegbízhatóbb támasza, ezeknek élét lassanként tompítja. De a szívek mélyéig behatolt igazi fájdalmat ebből a mélységből felhozni s az elfeledésnek adni át: erre maga az idő sem képes. — Éppen ezért, ezzel a mélységes fájdalommal szívünkben, jöttünk össze ma is tíz év után, e gyászos emlékünnepen, melyet halála napján évenként rendezünk, mert tudjuk azt, hogy ama mérhetetlen űrt, mely nemzeti életünkben az 5 kidőlte nyomán támadt, csak némileg is betemetni egyedül úgy leszünk képesek, ha gondolunk arra, hogy lelke továbbra is közöttünk maradjon, ha eszméit továbbra is ápoljuk és nagy szelleméhez továbbra is hívek maradunk. " — Ez az emlékünnep, mely arányaiban mindig csak dagad, nemcsak az ő nemes példáján, emberi nagyságán okulni vágyó elmélkedésünknek, nemcsak lelke szépségeiben való elmélyedésünknek, hanem azoknak a visszaemlékezéseknek is szentelve van, melyeknek fájdalma alatt lelkünk miatta még ma is felzokog. Ezután felkérte Zsitvay Tibort, hogy mondja el emlékbeszédét. s Tisza István és az igazság Zsitvay Tibor emlékbeszéde — Szomorú, gyászos lap, — mondotta Zsitvay Tibor — vérrel-könnyel írott, sok van a magyar történelem évezredes, vaskos könyvében, de csak egy van, egyetlen egy lap a magyar Klió köteteiben, melyre ha ráfordítunk, arcunkat szégyen pírja borítja lángba. Alettán feküdt a magyar Géniusz, midőn ezt a rút, idegen lapot a megszentelt kötetbe becsempészték. Sem az iniciáléján, sem a keretrajzán, sem a szövegen nincsen semmi közössége a magyar múlttal, a magyar jövővel, a magyar lélekkel. — És mégsem szakíthatjuk ki 1918. október 31-ének lapját a magyar történelemből. Az e napon fogant átok, gyász, nyomorúság és szégyen okozta hosszas szenvedéseknél is tartósabb kapocs teszi kitéphetetlenné a magyar evangéliumból október 31-ét, egy feloldhatatlan szent pecsét, mely rája hullott: Tisza István magyar vérének pecsétje. — E napon szembenállónak egymással a Mélység és a Magasság, a Halál és az Élet. A feneketlen tömegű Mélység elnyelni látszott a magányos Magasságot. És az élők a halált jelentették a nemzetnek, hamis jelszavak őrülete végén a kétségbeesést; a magányos hulott pedig az életet, a rendületlen erkölcsi erőt, a feltámadás csiráját, a hitet az igazság elmaradhatatlan végső diadalában. — Tisza István élete reme az igazság volt. — Nem a politikai igazságot ejtem, amelyen mindenkor vitatkozhatunk, nem relativ fogalomra gondolok, mely idők múltával átértékelés alá kerül, hanem azt a hitvallásszerű őszinteséget, nyíltságot, becsületes szókimondást, azt az egyeneslelkűséget ünneplem utólérhehetetlen példaként Tiszában, mely az ő vérévé vált igazságszeretetében fogant és őt minden megnyilatkozásában, cselekedetében jellemezte. Azt vallotta, hogy akiket „hangzatos jelszavak, merész ígéretek, nagy reménykedések segítettek kormányra,“... „a nemezis utoléri őket.“ — Ő nem akar nemzetének új csalódást hozni. Méltatlannak tartja saját jelleméhez, a feladat magasztosságához s a magyar nép ítélőképességéhez egyránt, hogy akár kímélve takargató, akár igézve ígérgető fátylak mögé rejtse a veszedelmeket, melyeket világosan lát s a célokat, melyeket nemzete megmentése érdekében meggyőződése szerint követnie kell. Uj Mohács előtt „Az államférfim bölcseség — szerinte — nem ravaszságból áll s nem politikai ügyeskedések láncolata.“ Úgy áll népe elé, mint a pap az oltár elé, kitárja hazájáért aggódó izzó fehér lelkét. A nagy lélekben nagy gondok vertek tanyát. Érzi, tudja, hogy új Mohács előtt állunk — „fogjunk kezet előtte s nem utána“, — mondja és hadat üzen az illúzióknak, melyekben a békeévek népe ringatódzik s a jelszavaknak, melyek a nemzet sorsát hangulatok játékává teszik. — Nagy felkészültsége magas szemszögéből távoli horizontra tekintve, évtizedek óta borzadva látja, „... hogy hol közelebb, hol távolabb jövőben, de folytonosan kísért bennünket egy nagy európai háború veszélye és szelleme. Ha ez a háború kiüt, nem lesz gyermekjáték sem a monarchiára, sem a magyar nemzetre nézve s igen könnyen fejlődhetik élethalálarccá a magyar nemzet számára.“ Régóta figyel, mint sorakoznak fel azok az erők, melyek kint és bent tervszerűen a monarchi felosztására törnek. Tisztában van vele, hogy a külső veszedelmek legyőzése esetén pedig a bécsi centralisztikus, trialisztikus, vagy föderalisztikus törekvések új előre kelésével kell majd számolnunk. Látja, hogy a „divide et impera“ elvének gyakorlói a nemzetiségeken kívül újabb szövetségesre számíthatnak a szociális problémák forrongásában, márpedig a nemzeti erők újabb megosztásával, ,azok egységes talpraállítása nélkül, háborúban, vagy anélkül, »sőt győzelem esetén is, — elveszünk! — Ma már, midőn Tisza jövőbelátását oly szomorúan igazolták az események, szinte természetesnek tűnik fel az a magyar politikai életben addig szokatlan, nyílt és éles ébresztő hang, mellyel a fenyegető veszélyek feltárásával az illúziók világát megzavarta. A toronyőr, aki a távoli tüzet meglátja, megkondítja a vészharangot s nem egyenkint keltegeti a derűsen álmodókat. A jelszavas politika éljen — A sokarcú veszedelemmel szemben egyetlen biztos menedéket látott, Széchenyi útjának követését, a történelmi hivatásának öntudatára jutott nemzet erőinek egyesítését és gyarapítását. Minden erőt a közelgő, nagy megpróbáltatás idejére akart fenntartani, minden figyelmet a felkészülésre fordítani. Ezért támadt kíméletlenül a jelszavas politika ellen. — A magyar nép józan ítélőképességére épít, amely nép egyediben, a vele született természetes judiciumnak valóban bámulatos jelenségeit mutatja. Az indulatok, a hangulatok, az idealizmus erőpazarló és álmodozó légköréből a reálpolitika termőmezejére akarja rávezetni nemzetét. Hiszi, hogy ez neki sikerül Hiszi, mert mélységesen áthatja meggyőződésének igazsága s mert maga is benső érzelmi közösségben él a nemzeti öncélúságért hevület magyar néplélekkel. Ezután azt fejtegette Zsitvay Tibor, hogy a magyarság lelkét négyszázéves függetlenségi küzdelmek ideáljai töltik be és e küzdelmek politikai frazeológiája vérévé vált. A magyarság politikai meggyőződése 67 után lényegében érzelmi tényezőkből tevődött össze. Aki politikai célkitűzései, különösen frazeológiája révén e közhangulatba beilleszkedett, — bárhonnan jött — népszerűségre számíthatott. A reálpolitikus a századokon át egyoldalúságra kárhoztatott közgondolkodás idegenkedésével találkozott. — Ilyen körülmények között reálpolitikát hirdetni, a politikai közvéleményt érzelmi légköréből leszállítva értelmi alapokra fektetni: történelmi korszakos feladat, mely Tisza István nagy tudásához és cselekvő akaraterejéhez méltó. A probléma megoldása a 48-as modern nagy átalakulás és nemzetszervezés betetőzésével — egy tömeg szétszakadozott, alaktalan tömegbe fagyott. Nem maradt az egységből, csak a molekulák néma vonzódása, valami álomszerű emlék. A nemzeti öncélúság gondolata álmokba, hangulatokba, jelszavakba költözött. A 67-fős alkotmányrestauráció nem hozta a politikai teljes kielégülés érzetét és nélkülözte a 48-as gazdasági fölszabadulás és politikai jogkiterjesztés centripetálisan ható elemi erejét. Újra kellett tehát készdeni a nemzetszervezés munkáját. A feladat a történelmi középosztályra várt volna, de ez az osztály az öncélú nemzeti politika hiányában és a céltudatos üldözés és nemzetbontás fájdalmas eredmény®«képpen a vagyoni romlás útján egyre távolabb sodródott a falu népétől, melynek vezetésétől az önkényuralom tudatosan elszakította. — Természetes tehát, hogy — reálpolitikai érzékre alig számíthatván, — minden politikai párt, a 67 után fölszabadult nemzeti jelszavak révén kereste a maga érvényesülését. Az élet politikájával szemben felsorakoztak az álmok és az olykor hazajáró, sokszor falra festett kísérletek. Tisza István a jelszavak és a népszerűség hatásánál erősebb, tartósabb, gyümölcsözőbb, józanabb kapcsolat megteremtését sürgeti a vezetők és a nép között, mert különben rajongók, vagy kalandorok kezébe kerül a jövendő irányítása.