Budapesti Hírlap, 1929. január (49. évfolyam, 1–26. szám)

1929-01-01 / 1. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap Előfizetési éraki Egy hónapra •­ptatő, ugyedém 10 yearS $0 Bait. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschen. EqU­OS szám ára 16 fillér, ünnepnapon 24 fillér, vasárnnapon 30 fillér Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvess minden hirdeti íred* Ára 24 fillér Budapest, 1929. XLIX. évfolyam, 1. szám. Kedd, január 1. Sark.nt8.4gi VH1. k.rt­.t, Jend-ktrat 5. náa. FJ.Mrkesit& Igazgatóság ás kiadóhivatalt VIEL, Joasaf-kirat 5. nia. Csajthay Ferenc. Tatajpanánoki j. 444 04, j. 444- es, j. 444 06, j. 444 07, J.444­­08, J.444­ 00. Lavákk­aai Budapast­a, Postafiók­a­i Uj é Irta Buöay Barna Múlik az ó esztendő, néhány óra még és véget ér. Vele fogy az élet, amelyből soha vissza nem térő tartalmat emel ki az idő kanalaskereke. Mégis vidáman kö­szöntjük az új esztendő megérkezését. Mert új reményt hoz az évforduló, mint ahogyan ajtónyitáskor a friss levegő fel­­lobbantja a gyertyalángot, pedig ki tudja, birja-e még tovább is a kanóc! Sohasem búcsúztunk el még úgy az ó esztendőtől, hogy meg ne dorgáltuk volna. Az már általános emberi szokás, hogy az elmúló évet boszorkányként seprőzzük ki s boldog várakozással tekintünk az ut felé, pedig hát igen sokan vagyunk, akik az­ elmúltnál sohasem fogunk szebbet kapni. Én szeretném visszahívni a taka­rodó évet s megköszönni neki néhány jó szóval, hogy épségben hagyta azt, amit elpusztíthatott volna. Mert csak az lehet szigorú a követelé­sében, aki az életet jognak tekinti. De vájjon nem ajándék-e ez? Nézzétek hány ember pusztul el egyetlen perc alatt, mi­lyen tragédiák zajlanak a földön, milyen hatalmas erők játszanak a gyenge élettel! Annyi sokféle elemből tevődik össze­­a bi­zonytalanság, hogy a megsemmisítő eshe­tőségek ellen nincs védelem. Aki ezt el­gondolja, az minden épségben elért napért hálát ad a gondviselésnek. Hadd köszönjük meg tehát neked öreg esztendő, hogy az idők járása bennünket le nem gá­zolt. A magyar nemzetnek sincs oka rá, hogy a hanyatló évre korbácsot fogjon. Most a nemzetek időjárása viharos és nekünk szélcsendes esztendőnk volt; ezt meg kell becsülni. Noha ilyen árva nép fölött, mint mi vagyunk, csapásra készen áll a bal­sors, nem sújtottak le ránk uj bonyodal­mak s dolgozhattunk a belső bajaink el­­egyengetésén. Igaz, minden foglalkozási ág panasszal van tele, de­ ami baj nyom bennünket, az nem új keletű, hanem ré­gibb szerencsétlenségünkből ered. Ez olyan nagy, hogy nem lehetett kiiga­zítani. Ha kiteregetjük anyagi életünk nyű­geit, azt látjuk, hogy­ a mezőgazdaság nem bír kellő haszonnal túladni a feleslegén, mert drágán termel s emellett kivitelét megakasztják. Az iparnak szűk a piaca s a nagy forgalom révén el nem érhető hasznot csak mesterségesen szerzett elő­nyökkel biztosíthatja, melyek azonban a fogyasztókra nehezednek. A kereskede­lem is beszorult,­ fogyasztói felére csap­pantak, ő maga majdnem megkétszerezte létszámát, innen származik a válsága. Valamennyire ránehezedik háborús szám­laként a nagy közteher. Valamennyinek az a nyomorúsága, hogy régi fogyasztóit s forgalmának egykori természetes tereit elszakították. Börtönbe szorult a magyar gazdasági élet és a falakat nem bírja át­ütni. Ebben az állapotában képtelen el­tartani a csonka ország népét. A szűkre szabott életlehetőségek között a nyolcmil­lió magyar egy részének koplalnia kell. Ez a mi trianoni tragédiánk. Ne vádoljuk érte az eltűnt évet, hiszen ez már gyógyító munkát folytatott. A múlt év gondossága már megkezdette az adóterhek lemorzsolását s további igye­kezete az, hogy ha kevés súlyt tud is le­emelni, de legalább a zaklató elemektől kímél­je meg az adózót. A tömegtermelés célszerű irányítását és a kivitel megszer­vezését a kormány leckéjévé tette. Évről­­évre javítjuk a termelés kultúráját, új földterületeket szerzünk az ekének, miket a víztől s a sziktől vitatunk el. Ezzel együtt a kivitelt is szervezzük. Már készen is vannak az új exportintézmények, ezek lesznek a piachódítás professzorai. A hi­tel is enyhült, noha még mindig nem lehet ráfogni, hogy kibírható volna. De a jövő évben hozzá fog jutni a birtokosság a megváltott földek árának túlnyomó részé­hez és a kártalanítás összegével sok lyu­kat be lehet foltozni. Népjóléti intézkedésekben és a szellemi kultúra terén sokat haladtunk egy év alatt. Attól tartok, hogy szinte túlságosan sokat. Hiszen a társadalombiztosító in­tézkedések és az új iskolák mind szép al­kotások, csakhogy ezeket a gyönyörű ko­ronákat egy vékonycsontú s hiányosan öl­tözött testre rakjuk fel, amelynek gyenge az erőbírása. A nagyapák mulasztásait pótolja ez a kor s gondoskodását az uno­kák is nyögni fogják. De a panaszokkal szemben nagy társadalmi rétegek élete vá­lik emberiesebbé, a nemzet szociális mér­lege tehát mégis csak javunt. Annál rosszabb a kereskedelmi mérleg. Temérdek pénzt adtunk ki idegen cik­kekért s az utazó magyarok is több pénzt költöttek el külföldön, mint amennyit ha­zánkért bevettünk. Ha így folytatjuk, nincsen az a hatalom, amely bennünket a gazdasági csődtől megmenthetne. A jövő év egyik komoly feladata maradt, hogy csökkentsük a külföld javára való költekezést. Ha másként nem megy, kü­lön adóval kell sújtani azokat a könnyel­műeket, akik jövedelmüket idegen zse­bekbe ömlesztik. A politikának aránylag csendes és elég jó termő éve volt. Parlamentünknek, bár­mennyire korholjuk is, nincs oka szé­gyenkeznie, mert jó színvonal mellett te­lítve van népies irányzatokkal. A szo­cialista Németország páncélos hajót épít, mi népiskolákat emelünk. Csodálatos, hogy külföldi bírálóink törvényhozó tes­tületünknek nem a cselekedeteit nézik, hanem a származását kutatják. Elég azt tudniok, hogy nem a titkos választójogból eredt s már reakciósnak nevezik. Hát hi­szen a szomszéd államokban megvan a titkos szavazás, megvan az esküdtszék s dühöng a sajtószabadság, de vájjon jobb dolga van-e ott a szabadságnak, tisztel­tebb-e a jog, szabadabb-e a bíráló szó, kedvezőbb-e az erkölcsi rend! Úgy látszik nem a tartalom, hanem a keret itt fődo­log. Add meg a jogot a népnek, hogy belekergesse magát a csürhe életbe és próféta vagy. Mentsd ki népedet önerőd­ből szebb és boldogítóbb sorsra, mint ezt megtette Mussolini, gonosz reakciósként utáltatnak. Most csak a demokratikus szabás a fontos, korszerű formulák kö­zött megnyúzhatod az embereket. Tíz esztendővel ezelőtt a Wilsoni elmé­letek is úgy jelentkeztek, mint a béke és áldás malasztjai. Üdvözöltük a bennük biztosított önrendelkező jogban a de­mokrácia angyali mosolygását. — Nagy­szerű recept, — kiáltozta Európa — be vele! De hogy a gyógyítószer címkéjében nadragulyát adtak a betegnek, erre már senki sem ügyelt. Ennek a szélhámosság­nak vagyunk mi a koldusai. Bennünket már végig csaltak a jelsza- KOBOZ Két esztendő közt a határon A véget s kezdetet is vároni., S a közelgő éjféli óra Mély csöndben int a csízióra. A csízióról ki tud még itt? Hányan hiszik még jós-igéit? Pedig nagy múltnak hagyománya, Hogy ez örök igazság-bánya, S mint hű és pontos scalendárjain Túltesz akármi uj naptáron. Ez tudja csak száz esztendőre A jó s a rossz termést előre: Hogy az uj bornak lesz nagy ára, Ha aszály ront a gabonára, S ha a szőlőt a jég elverte. Számítsunk a káposztás kertre; S így sorra jön még mind a többi, Az is, mikor kell libát tömni, S az is, hogy ha a sertéséhez. Nem lesz disznótor mire tél lesz .. Nos hát a csízió áldását E példákból a gazdák lássák. Gazdái látták is a múltnak. De már e jóslatok avultak. Ma már, hogy a jövőt kisüssék, Uj csízióra lenne szükség. A magyar gazda és nem gazda Bízni szeretne uj igazba, Hogy tudjon hinni s élni addig Amíg a jobb kor kihajnallik. Mikor hajnallik az a jobb kor? S ki éri meg? — tűnődöm olykor. A virradása messze még, Az egén hajnalpír sem ég. De néha vannak rá jelek. Hogy lassan bár, de közeleg És Itt is lesz, bár nem hamar, Ha bízva várja a magyar. A nemzet ifjúi virága Tán még az is őszültig várja, Nemcsak mi, akik deres fővel Lihegve küzdünk az idővel, S maholnap rendre sírba térünk. Ám ott se lesz porrá reményünk, Hogy amiért küzdtünk búval-bajjal Felvirrad végre is a hajnal. Ez a mi álmunk élve halva, Hitvány magyar, ki nem ezt vallja, Mi bennünket nagy hitre késztet Az átöröklött őstermészet, Mellyel apáink álltak résen Az ezerévi szenvedésen, így, mint az eredendő bűnnek Ereje soha meg nem szűnhet, Eredendő erkölcs se válhat Porhamujává a halálnak. Hogy bűnünk is volt elegendő Bűnhödte azt sok száz esztendő, De mihelyt az erkölcs van felül Ránk mindig jobb idő derül. Mindig így volt, most mért ne lenne? Csak hinni kell és bízná benne És tűrve várni jobb időket, Amíg erőink meg nem nőttek. S ha ki nem hűl az ősi hév. Lehet még zord sok szörnyű év De mégis ütni fog az óra. Mely zengve int uj csízióra, Dicsőbbre mint ma az enyém. Amit örök szent igaz hittel Csak jóslatul dadogtam itt el Szent Szilveszternek éjjelén. Halló! Itt a Csathó Kálmán Jő kereszténynek illik így Szilveszterkor végiggondolni az elmúlt esztendőn és célszerű egy kis számadást csinálni. Nem az anyagiakat értem, mert arra böl­­csebb nem gondolni, hanem a lelkieket. Az a számadás a fontosabbik. Hogy, ha mi hibát elkövetett az ember a múltban, azt igyekez­zék kikerülni a jövendőben. Sohasem lehet tudni, melyik pillanatban kerül sor a végleges leszámolásra és jaj annak, akit ez a pillanat deficitben talál. Magam is átgondoltam a búcsúzó eszten­dőn és sok minden egyebek közt úgy találtam, hogy különösen vétkes vagyok abban, hogy nagyon sokat káromkodom. Egyebekben is nyomja a lelkemet egy és más, ezt azonban most ne feszegessük, ám a káromkodásról érdemes beszélni, mert erre nézve van némi mentségem, amit az Örök Bíró bizonyosan méltányolni fog, embertársaim nagy része pe­dig alighanem teljesen átérez: telefon van a fokosomban. Nem, nem! Ne tessék megijedni! Egy árva zokszóval sem akarom illetni a központot, amiért rosszul, vagy sehogy sem kapcsol. Er­ről már annyit írtak a költők és kabarészer­zők, hogy újat úgy sem lehetne róla mondani és nekem különben is az ?A véleményem, hogy ezeket a panaszokat eltúlozták. A szegény te­lefonos kisasszonyok is, meg az automata is megteszik a magukét. És végre is, a telefonos kisasszony is csak ember és nem gép,­­ az automata is csak gép és nem ember, hát egyik­nél se csoda, ha néha-néha hibázik. Még az se, ha elveszti a türelmét és gorombáskodik. Nem az automata, hanem a kisasszony. És különben is, nálam nem abból­ szokott származni a baj, hogy nem kapcsolnak, hanem az ellenkezőből. Abból, hogy kapcsolnak és szól a telefon. Mert tíz eset közül kilencszer ilyenkor valami kellemetlenség következik. Hogy akkor miért van mégis telefonom? A miatt a tizedik eset miatt, amikor a jóem­bereimmel váltok rövid üzenetet. Ez jó, ez kell, ez fontos és e miatt elszenvedem azt a másik kilencet, ami nem egyéb, mint betörés az ember otthonába. Mikor van ugyanis a magamfajta ember otthon? Mikor alszik, eszik, dolgozik, ír, ol­vas, vagy ha családi és baráti körben diskurál. A legritkább eset, hogy unatkozva és tétlenül legérezzék a lakásában, ami, ha mégis megtör­ténik egy évben egyszer-kétszer, ha például szakad az eső és nem lehet sétálni, de bezzeg olyankor nem is jut eszébe senkinek, hogy felhívjon. Nem! A telefon rendesen álmodból riaszt fel, vagy pedig az ebéd mellől kényszerít fel­állásra, mindig abban a percben, amikor már kiszedted a tányérodra a kedvenc ételedet és éppen hozzá akarsz fogni az evéshez. Vagy olyankor, mikor benne vagy a munkában. És ki hív? A Heti ízléstelen szerkesztősé­gének önkéntes mitugrálsza, hogy felelj arra

Next