Budapesti Hírlap, 1929. február (49. évfolyam, 27–49. szám)

1929-02-17 / 40. szám

1929 február 1­. (49. sz.) frmiHPmiffnnsp MISS EUROPA írta CSAJHÓ KACHAN Hiszen igaz, nem olyan nagyon nagy do­­log ez, hogy extázisba essünk miatta. De azért még sincs igazuk azoknak, akik a val­lókat vonogatják a sikerre és erre tüstént rájöhetnek ők maguk is, ha megcsinálják a dolog­­ellenpróbáját, vagyis, ha elképzelik, hogy mit éreztek volna, ha véletlenül vala­melyik Miss Kisántántot választják meg Miss Európává. Ugye bizony, nem esett volna jól?. Nem ára! Ilát akkor pedig igenis örü­lni kell neki, hogy a keszthelyi körorvos leánya ilyen becsületet szerzett a magyar női szépségnek és hogy a Miss Európa-választás után a magyar trikolor lengett a párizsi Le Journal palotáján, a zenekar a magyar Him­nuszt játszotta és a francia tömeg­ Magyar­­országot éltette. Mert való igaz ugyan, hogy ez a siker gyedül nem sokat lendít a helyzetünkön, de az is igaz, hogy magyar propaganda szem­pontjából ennek is megvan a maga nem ki­eiyelhető jelentősége. Ebből a szempont­ól megér annyit, mint egy olympiai győze­­lm, mert ebben is csak az a lényeges, hogy a nemzetközi piacon forog a nevünk és osz­latja elfele azt a sűrű sötétséget, amit a ballplatzi politika borított ránk hosszú év­tizedük rendszeres elsikkasztásával önálló mivolttunknak. Hogy a magyar férfi ereje és ügyessége, vagy a magyar leány szépsége és bája for­dítja-e felénk egy-egy napra a nemzetközi é­­deklődést, az körülbelül egyre megy. A fő i/.­, hogy az érdeklődés minél sűrűbben for­raljon felénk: ez nekünk csak jó, mert igaz­­ágos ügyünknek csak használhat a világos­ság, ami ilyenkor ránk esik. Hát persze, ha nagyképű akar valaki lenni, azt kérdezheti ajakbiggyesztve, hogy micsoda értelme van ennek az egész szépségverseny­nek? Destruálni azonban és fölényesen le­­mo­solyogni mindent le lehet és ugyanilyen joggal kérdezhetném azt is, hogy mi az ér­telme­ a lóversenynek? Hogy egyik ló bejön elsőnek, az természetes. Hát nem mindegy, hogy melyik? De akiben megvan az a naivság és tiszta­ság, hogy át tudja magát adni a hirtelen támadt őszinte érzéseinek, az lehetetlen, hogy büszkeséget ne érezzen a párizsi magyar si­keren, és emberi érzés ez: büszkélkedni az­zal, ami a­ mienk. Örülni a faluja, megyéje vagy hazájabeli sikerének. Aki ilyenkor sa­vanyú képet vág, — akármilyen szellemesen is, okolja meg a nemtetszését,­­ gyanússá válik, hogy nem is a faluja, megyéje, hazája sikere fontos neki, hanem csak egy klikké, amelytől a saját boldogulását várja. Régi, szép hiba ez bennünk, magyarokban Sírni meg csak tudunk együtt valamennyien. Örülni azonban soha. Nem akarok senkit se vádolni, senkit se támadni, csak éppen elmon­dom, mert eszembe jutott — újságolvasás köz­ben, látva azt a különböző értékelését ennek a Mis Európa választásnak, amivel azt a kü­lönböző pártállású lapok tárgyalták és pedig a pártállásuk szerint. Szent Isten! Hát ennyire vagyunk, hogy már a női szépség is pártállás dolga? Már ebbe is beleszól a politika? Hiszen igaz, igaz! Egy kis baj csakugyan van a dologban. Mert én például mindig azt magyaráztam a kis húgaimnak, amit gyerek­koromban magam is tanultam, hogy a szépség, az semmi, a fő a jóság. Hogy nem az a szép, aki szép, hanem, aki jó. Igaz, hogy közben sávszorongva lestem, milyenné fejlődnek, for­másak, csinosak, szépek lesznek-e, vagy csú­nyák, ezt azonban nem árultam el nekik soha. Most aztán, a Miss Hungária Miss Európává dicsőülése alkalmából egy kis zavarban va­gyok velük szemben, mert nem mondhatom nekik, hogy látjátok gyerekeim, ime a jóság jutalma! Ez bizony, be kell ismernem, a szépségé. Hogy Simon Bőske okos és jó kis leány, az valóság, ugyan­azokból az ügyes és ta­pintatos nyilatkozatokból ítélve, amiket meg­választása óta az újságírók előtt tett, a dia­dalát azonban mégis csak a szépségének kö­szönheti. Ezt nem lehet letagadni sem az én kis húgaim előtt, sem a másokéi előtt, akik, ha nem is irigylik épen, de valóságű, hogy titokban álmodoznak valamely hasonló dicső­­ségről. Ez azonban még csak egy állomása a szép­­ségkirálynő karrierjének, amely kérdés, hogy irigylésreméltó lesz-e végeredményében. Nem arra gondolok, hogy Miss Európa az amerikai versenyen is diadalmaskodhat és megnyerheti a Miss Földgolyó címet, hogy ilyen minőségben a Mars bolygóra repül s onnan mint Miss Naprendszer kerülhet haza. Nem! Hanem arra, hogy egy női élet áll előtte, minden küzdelmével és gondjával, amit ezzel a hivatalosan is igazolt nagy szép­ségnek a vállaira nehezedő terhével kell majd végigélnie.­­ Nem nehezebb-e az élet egy ilyen teherrel, mint a nélkül? Nem kétszeres okosság és jóság kell ahhoz, hogy valaki ezt a nagy szépséget viselni tudja, mint egy közepesen csinos ar­cocskával és termettel „férjhezmenni egy jóravaló emberhez“, amit Simon Böske programainak tűzött maga elé? A keszthelyi doktor kis leányát a nagy szépsége igenis kiemelte az ismeretlenségből. Megkóstoltatta vele a hírnevet és a dicsősé­get. Sőt talán a boldogság illúzióját is fel­keltette a füvében. Teljessé ez azonban csak akkor lesz, ha megnyeri a versenyt Ameriká­ban is. Addig — minden diadalérzete mellett is — úgy érzi magát, mint aki még csak fele­­úton van. Ha nem sikerül felérnie a tetőre? Hiába lett belőle Miss Európa, egy csalódás keserű érzése lesz a süvében. És ha felérkezik? Akkor még nagyobb lesz a csalódása. Mert akkor azt fogja látni, hogy az sem a boldog­ság. A boldogság nem kívülről jön. A dicső­ség, akármilyen oldalról éri is a halandó embert, csak a mások szemében avatja bol­doggá. Benn, a saját szívében csak üressé­get támaszthat, amit valami mással kell ki­tölteni és félelmet, hogy mások ezt a dicsősé­get elhomályo­zhatják. Ez az átka minden versenynek, minden sportbajnokságnak, pün­kösdi királyságnak, szépségkirálynőségnek. Nem tehetek róla: én magyar szempontból nagyon örülök a Simon Böske diadalának, de őt magát­­ sajnálom. Sajnálom azért hogy milyen emberfölötti feladat vár rá: egy életen át viselni ezt a nagy szépséget. Tulajdonképpen nem is való ilyen nagy szépség ilyen kisleánynak. Ezt csak egy hosszúszakállú öreg filozófus tudná elviselni. Ha pedig már egy kisleánnyal történik ez a pech, hogy ilyen szép, őt magát nem kel­lene róla fölvilágosítani. Mert ez lesz a nehéz éppen: úgy viselni a szépséget, ahogy igazán szép: az öntudat­lanság bájával. Egy kis kétkedéssel. Hit nél­kül. Mert minden a világon csak úgy ér vala­mit, ha hiszünk benne, kivéve a saját érté­künket. Bözsike! Miss Európa! Ha igazán szép akar lenni, ne higgye, hogy szép! valamint és az összes légzőszervek hurutos bántalmainál, gyomorégésnél legjobb a Méh Sk­onia Syilyviz mindenütt kapható. f­k­g* „A MAGYAR nem fogadják el Trianont,­­ mert nem is fogadhatják el** A szocialista Claude Farrére abban megérti a magy­arokat, m.n­a pomikusok DÍJON, febr. 10. A modern francia irodalom egyik legmar­kánsabb egyénisége, Claude Farrére, a minap előadást tartott az itteni Alhambra-sz.Inh- ban — az úgynevezett utódállamokban tett uta­zásáról. Mint az előadás bevezetésében Claude Farrére kijelentette, a „háború utáni beteg Európa” helyzetéről akarja a francia közön­séget tájékoztatni, különösen pedig a konti­nens ama részéről, ahol, mint a trianoni és versaillesi békék természetes folyománya, e betegség baktériumai tenyésznek. Útja Berli­nen, Varsón, Krakkón, Bukaresten át Buda­­pestre is elvezette, ahonnan azután Prágán és Bécsen át tért vissza hazájába. Az első állomás tehát Berlin, — mint Far­­rére hangoztatta — „középpontja ama rette­netes erőknek, amelyek a német népben szuny­­nyadnak — de nem alszanak — s amelyre minden franciának a nap minden órájában gondolni kell. Akik ezt nem teszik s erről az erőkről tudomást venni nem akarnak — bo­londok!“ A lengyelekről meleg rokonérzéssel emlékezik meg. A hazája újjáépítésén dolgozó lengyel nép lelke rokon a franciával, amelyre minduntalan utal, amikor elmereng a Polonia restituta napóleoni emlékein, vagy amidőn vé­gigvezeti hallgatóságát Krakkó — az ősi ki­rályváros — zeg­zugos utcáin. Farrére nagy­­jövőt jósol e népnek, ha a francia barátsághoz hű marad. Romániát és Csehországot egy kalap alá veszi s amíg az elsőben a korruptságot, utób­biban a cseh-fót­ testvérharcot festi élénk és fájdalmas színekkel alá s megállapítja, mily rosszul esik ez, e két államot nagyra növelő, sőt megteremtő Franciaországnak. Pár rövid mondatot szentelt e két államnak s utána át­tért Magyarországra. „Kik a magyarok? Mi a magyar nép?“ — kérdezte s nyomban megadta rá a fele­letet. ..Egy nép, — úgymond — amely szomszédaitól fajilag és jellmileg me­rőben különbözik, de ennek ellenére ezer év óta annyi csapás és megpróbáltatás után az őt­ körülvevő szláv és germán gyűrűben nem­zeti önállóságát és fajiságát meg tudta őrizni. Oly nép, mely most is, a vesztett há­ború s a rákövetkező belső zavarok és kéthar­mad területének elvesztése ellenére a környező győztes államokat úgy a kultúra, mint konszo­lidáció tekintetében messze felülmúlja. Oly nép, melynek figyelmet kell szentelni s amely­­felett napirendre térni nem lehet.“ Amidőn pedig a magyarok álláspontját fejtegeti a trianoni csonkítással kapcsolatban ezt mondja „Ils n’ acceptent pas cela et ils n* accepte­­ront jamais’*. (Nem fogadják el és nem fogják elfogadni soha.) Ez a „nem, nem soha“ kísér­tette, akkor is, amidőn a millenáris emlékmű ércalakjáit szemlélte, ezt visszhangozták a „szent koronát” kegyelettel őrző ódon kated­rám csarnokában visszhangzó léptei , ezt le­helte felé a legcsodálatosabb fekvésű egész város, Budapest, hogy amint a remekművű Halászbástyáról a Duna két partján elterülő kőrengetegen pihent meg szeme­ ,ils n’ ac­ceptent pas, cela jamais — perce­ que ils ne peuvent pas accepter“. (Sem fogadják el soha, mert nem fogadhatják el.) Azután a magyar irodalomról beszélt. Azt mondta, hogy oly chef d’oeuvre-jei vannak, amelyek megismerésére semmi fáradságtól sem szabad visszariadni. Neveket nem említett s tán jobb is, mert így nem dobott követ a jelen­leg csendesen szunnyadó magyar irodalom ta­vába. Végezetül azt mondta, hogy Magyarország­ról azzal a benyomással távozott, hogy itt egy sokat szenvedett nemzet halad a jobb jövő felé. Következő étappe-ja Bécs, a „léha és frivol ex-császárváros volt, ahol „hazug külszín alatt” a nagy- és kisantantra egyaránt ki­mondhatatlan veszedelmet rejtve magában, ott lappang az Anschluss gondolata. Ha az Anschluss csakugyan megtörténik, Németor­szág ismét érdekszférájába vonja Magyaror­szágot, a „német népben szunnyadó rettenetes erők pedig egyesülve a magyar nem, nem soha‘’-val, végveszedelmet jelentenének Fran­ciaországra. Előadása végén tért rá utazása valódi céljára. Meg akarta — úgymond — ismerni azokat az államokat, amelyek a párizs-környéki békék­nek köszönhetik létüket, de amelyeknek e bé­kék sem életképességet, sem nyugalmat nem tudtak adni. A hamu alatt izzó parazsat ta­lált, melyet az első fuvallat lámé lá­ngra fog lobbantatni. Súlyos politikai és megoldatlan gazdasági kérdések kívánják, hogy Európa eme részében a végleges béke helyreálljon. Erre kívánta a figyelmet felhívni, ami — a dijoni lapok szerint — teljes mértékben sike­rült is, bár szerintem nem hatott eléggé a dol­gok mélyére. Ez azonban, ha romániai és cseh­országi emlékeire gondolunk, érthető. Amikor ezekről az államokról beszélt, ugyancsak meg­intett rajta a tapintat által diktált, jobb ügyre érdemes igyekvés. z Óvatosságból szopogasson Szent István gyógymaláta c­ukorkát, mely a nagy tápértékű Szent István maláta­­kivonatból készül. Kapható a cukorka, és fűszerüzletekben 1 doboz apa 16 filter. A Szent István cukorkák általánosságban arról ismerhetik fel, hogy mindegyikbe a „Szent István“ szó van préselve A Szent István csokoládék és bonbonok nemes anyagból készülnek. Mi magyarok nem panaszkodhatunk Claude Farrere-re. Sőt nem kis elégtételül szolgálhat, hogy nagyobb rokonérzéssel emlékezett meg rólunk, mint szomszédainkról, de valamennyi­nél behatóbban foglalkozott velünk. Megálla­pításai rólunk, ha részben kiegészítésre szo­rulnak is, mégis csak örvendetes haladást je­lentenek azzal az előadással szemben, amelyet ugyanebben a teremben az elmúlt év november havában hallottam. Akkoriban egy egyetemi tanár, Anatole France-ral és Andre Gide-nnl tartott előadást s előbbi politikai ténykedésé­vel is foglalkozva — Anatol France-t, a „ki­tűnő természetbúvárt“ ,Jós“-nak mondta, mert — úgymond — a háború előtt írt egyik cikké­ben, már rámutatott arra a veszedelemre, me­lyet Ferenc Ferdinánd 1913-ban Bajor­országban elrendelt mozgósítása a világbékére jelentett. Szóról-szóra ezt írta „a történelem kiváló ismerője”. Vitéz Szaplonczay Gábor: GOMEZ, venezuelai elnök, akit a minap fegyveres emberek támadtak meg. A merénylet nem sikerült

Next