Budapesti Hírlap, 1929. február (49. évfolyam, 27–49. szám)

1929-02-13 / 36. szám

i­4 A vén szótár írta Hamvas József Alkonyodott a Kurucdombon, a szem­közti dombra épített Szélmalom-kaszárnyára sütött még a nap, de barna falai nem ra­gyogták vissza a fényt. Lent a város mé­lyebb részei, a Szedres a Deák-tér már ár­nyékban ültek és a Károly magaslat kilátó­­tornyán átcsillogtak a napsugarak, mint va­lami transzparensen. A Kurucdomb a nagy diákjátszótér volt a longaméta régi idején. Mikor még azok ütötték és kapták el a labdát, akiknek ma már nem volna szabad szaladni, mert öreg szívük nem bírná ki az ilyen megerőltetést. A Kurucdombon kisgyerektől a nagy diákig összejöttek mind a soproni diákok tiszta, száraz őszi délutánokon. Különösen szerdán és szombaton, mert akkor délután nem volt tanítás. A kisebbek, blinekét farag­tak pihenőben, vagy labdát fontak be spár­gával, volt, aki mogyorófavesszejéből séta­pálcát remekelt a zsebkésével. Az öreg diá­kok előhúzták a pipát és pöfékeltek. Nem azért szívták itt a pipát, mintha másutt meg lett volna tiltva, mert aki az ötödik gimná­ziumi osztályba beiratkozott, annak már sza­bad volt az utcán dohányozni. Azért keve­sen, is dohányoztak. A mi osztályunkban az érettségi idején harminc közül csak négy do­hányzott. A pipások itt a Kurucdombon jórészt a teológusok közül kerültek ki, mert náluk már a tekintélyhez tartozott a pipa. Meg a ta­rokk. Mert aki Sopronban nem tanulta meg rendesen a tarokkot, annak gemrei jövőt se jósoltak Dunántúl. A Rábrétözi Nagy Vince tö­müven ki­inő diák volt, de a nekm volt semmi tehetsége. Hát nem is bol­dogult. Kénytelen volt Pestre menni és ott államtitkár lett belőle. De mi ez ahhoz ké­pest, hogy ha alispán lehetett volna Vasban! Az alkonyat hűvösödő szellője megborzon­gatta a diáklelkeket. Ilyenkor aztán elhallgat­ták, aki tudott valami borzalmas gyilkosságról, titokzatos esetről, még kísértethistóriáról is. Amikben ugyan nem illett hinni felvilágoso­dott diákembernek,de őszi alkonyat felé mégis megborzong tőle, ha hallja a hihetetlen rém­­mesét: így került szóba megint a vén szótár tör­ténete. Ebben már félig-meddig hitt mindenki. Aki tréfáit fölötte, bizonyos elfogódottsággal tette, mert hát ki tudja? Sok dolgok vannak földön és égen, amikről a bölcselemnek fogal­ma sincsen, ad­koráció! A vén szótárról mindenki tudta, hogy tizen­nyolcadik századból való­ latin szótár volt. Pá­­riz Pápai szótárának valami újabb kiadása. Akkor még közkézen forgott ebből a régi szó­tárból­­egypár darab. Rendes ára a diákok kö­zött ötven krajcár volt. Azonban ez a titokzatos vén szótár elütött a többitől. Címlapján az évszám fölé vörös kereszt volt pingálva. Valami nagyon jó fes­tékkel mázolhatták oda, mert csodálatosan élénken virított a színe az elfoszlott lapon. A sejtelmes hagyomány azt mondta róla, hogy vérrel van írva. Erről a vén szótárról az a hagyomány járta, hogy aki eladja, annak rövid idő múlva meg kell halni. A pipaszó mellett lépegető csoportban va­­laki azt mondta: — Nincs is ilyen szótár! — De pedig van! — mondta rá búgó, mély K»nív» «, szenior, a híres második basszus, akinek olyan mély volt a hangja, hogy az első osztályos tapasztalatlan kis diákokat leküld­ték a pincéim, hogy ott keressék meg a bőgőt, amiből ez a hang feljön. — Ki látta! — Én magam, — mondta a szenior. — Kis diákkoromban. Magam se hinném, ha nem láttam volna. Végig az egész történetet. A gyilkos szótárt? — Azt. — Láttad a szótárt a véres kereszttel? — Láttam. — Aztán, amikor eladta a gazdája, bele­pusztult ? — ügy volt. El kellett mondania a történetet. Tíz esztendeje, hogy a Rábaközből felke­rült Sopronba. Csodálkozó kis gyermek volt még akkor, akit otthon szigorú erkölcsre ne­veltek és itt is készséggel engedelmeskedett az idősebbek szavának. A tanárokra hódoló tisz­telettel tekintett és a leckét olyan szigorú szor­galommal tanulta, hogy el nem tudott volna aludni, ha nem tanult volna meg mindent könyv nélkül, mint a vízfolyás. Az Új­ utcában unokabátyjával lakott együtt. A gyerek ijedten gyújtott gyertyát. Még jobban megijedt, mikor látta, hog­y a derék, rendes nagy diák tántorogva áll az asztal mellett és azért törte el a lámpaüveget, mert részeg. Mintha a kisfiúban is összetört volna va­lami, összetört az az oltár, amin az unoka­­bátyja állt előtte. Pedig a gyerek még nem is tudta, hogy mi történt vele, csak sírva fakadt. — Mit bőgsz? — mordult rá a legény bamba nehézséggel. — Ez a sár­pacilinder négy krajcár. Ne, itt rúd a susztertallér. Hol­nap mást veszel lent az asszonynéninél. — Ezzel odadobta a négykrajcáros rézpénzt a­­ fiú takarójára. De a gyerek még mindig szipogott. — Ne pityeregj! — szólt rá szelídebben.­­~ Ittunk. Van úgy, hogy kell a bor. Te azt még nem érted. Mikor nagy tűz van itt bent, ol­tani kell. Eh, nem érted ! Ezzel ruhástul rávetette magát az ágyra és átszólt a kis diáknak: — Oltsd el a gyertyát! Eloltotta. Az estére vége volt a dolognak. Másnap reggel rendesen iskolába ment a tá­­bor. Mégse látszott rajta a duhajkodás. De a következő táncóra után megint feléb­resztette botorkálásával a kis öccsét és megint meglátszott rajta, hogy ivott. Most már meg­emberelte magát a gyerek és szepegve kérte: — Ne igyál, Gábor! Mit szólna az édes­anyád, ha így látna? Erre megint levetette magát a legény az ágyra és kitört belőle a zokogás: — Édes anyám! Édes anyám! — sírta. És ezzel a sóhajtással aludt el. A gyerek most már tudta, hogy baj van. Eltökélte,­ hogy ki tudja, mi a baj. Mert na­gyon megokosodik a gyerek is, ha szeret­etből segíteni akar valakin. Tudta, hogy osztálytársának a nénje szin­tén odajár tánciskolába, hát elment a pajtá­sához, hogy kikérdezze. Ott aztán meg is­­tu­dott mindent. Gábor a tánciskolában az­­egyik­­.Szép, szőke leánnyal van a legszívesebbe... Virágot is hozott már neki, ami egyébként a tánc­órában nem szokás. A szőke leány, a Tilda, szívesen fogadta Gábor udvarlását, mert iga­zán a legszemrevalóbb fiú valamennyi között. Se egyébként nem nagyon veretik a hehonak Budapest 1929. XLIX. évfolyam, 36. szám. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Ilill»U.i­ánin­rit nőnapra 4 pangó, Dzjvidhn 10 sangt 10 IHM». Ausztriában egy pá­dán, ára hétköznap 30 Gro.chan, vasárnapon 40 Graacfaam, Egy«, uia ára 16 iUlár, ana­pnapos 24 Uliát. tanár.ap.n 10 UUéc. Kallóidra az alSUxatán káta.araaa. Hirda’á.eW.I 8a4nata.*a. falvoax «indán hird.ttirada. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Ára 16 fillér Szerda, február 13 Szerkesztőség, Vill. kérései, József-komt 9. szám. Igazgatóság és kiadóhhivatali VEIL, József-kőm­t 9. szá Telefonszámok: J. 444 - 04, J. 444-09, J. 444-04, J. 444- 07, J. 444 CS, J.444—09. Levélcím: Budapest 4, PostaBAK IX Irodalom és politika Rudyard Kipling mondotta néhány évvel ezelőtt a Royal Academy vacsorá­ján tartott pohárköszöntőjében, hogy in­kább ezer írót büntessen a kritika ártat­lanul, mint büntetlenül futni hagyjon egyetlen leírt szót, amely gonosz és ártal­mas. Az irodalomnak és a kritikának ilyen magas nézőpontból való meghatározása kétségtelenül a többi földi dolgok fölé emeli úgy az irodalmat, mint a kritikát. Ha egy pék rossz kenyeret süt, ha egy or­vos rosszul operál, ha egy gyáros silány­ árut szállít, vagy ha egy bíró ingadozó ítéletet hoz, a kritika csak igen szűk kere­tek között mozoghat, mert ha e keretekből kilép, hitelrontást követ el és a törvény­­nyel találja magát szemközt. Az irodalommal szemben a kritika út­ljából minden korlát lehull. Az egyéni vé­lemény olyan hangon, olyan módszerrel és olyan mértékben nyilvánulhat meg bár­mely irodalmi munkával szemben, ahogy az a kritikusnak — legyen az fémjelzett kritikus, vagy maga a közönség — legben­sőbb meggyőződéséből, tehát egy egészen külön világból fakad. A kritika gondolatai nagy és merész körökben röpülhetik körül az írói mun­kát, anélkül, hogy szárnyalásukat bármi korlátozná. A kritikának ez a szabadsága azonban sohasem árt az irodalomnak, sőt magának az irodalomnak égboltjait tá­gítja. Őrizzük meg tehát maradék nélkül azt a világirodalmi gondolatot, hogy a kritika szabadsága korlátlan és minden olyan szemponttól független, amely egyéb földi dolgainkat igen sok esetben súlyosan befolyásolhaja. De a kritikának éppen ez a korlátlan szabadsága és mindenektől való függet­lensége teszi néha szükségessé, hogy ma­gának a kritikának lényegét is megvizs­gáljuk. A kritika semmi más, mint az iro­dalom lelkiismerete. Tükör, amelyben az irodalom művészi erkölcse és eredménye tükröződik. Ennek a tükörnek f­oncsora azonban semmi más nem lehet, mint a legtisztább ezüstszínű művészi meggyőződés. Aki ebbe a foncsorba politikát, vagy bármely más szempontot kever, a kritikában is feltalálta azokat a ferde tükröket, ame­lyek eddig csak népligetek és állatkertek bejáratainál szórakoztatták a publikumot. Mindez a Kisbán Miklós színművével kapcsolatban jutott az eszünkbe. A Martinovics című darab körül nyil­vánvalóan különféle befolyások alá kerül­tek a kritikák., A baloldali sajtó egy része a liberális és szabadkőműves eszmék sérelmét látja a darab hangjában és rémületében egy újabb erkölcsi kivégzést lát a Nemzeti Színház színpadán. Holott erről szó sincs. Sőt ellenkezőleg, a drámaíró mindunta­lan alátámasztja Martinovics rogyadozó erkölcsi figuráját, még olyan pontokon is, ahol a történelmi okmányok kegyetlenül a falhoz szegezik e papi kalandor dene­vérszárnyait. A baloldali sajtó nagy része politikai elfogultságában odáig megy, hogy még Josdán Miklós irodalmában is a progresszív gondolatok üldözését gya­nítja, könnyen és gyorsan elfelejtve azt, hogy Kisbán Miklós egész írói pályáján a progresszív gondolatok mellett harcolt, nemcsak irodalmi társaságok falain belül, de kint az életben, írásaiban is. Elfelejti, hogy „Maskara“ című éles szatírája szo­­katlanul bátor hang volt az új magyar drámairodalomban. Hogy mennyire poli­tika keveredik a kritikába, semmi sem bizonyítja jobban: Bethlen István hang­ját érzik becsempészve a Hajnóczy hang­jában, mikor a szabadságjogok mérsékelt és fokozatos kiterjesztéséről beszél, ami az adott esetben nem azt jelenti, hogy a Bethlen István hangját magyarázza félre a kritikus, hanem azt, hogy nem ismeri a történelmet. Mert, ha ismerné, akkor tudná, hogy Hajnóczy szavai szó szerint vannak idézve a darabban. De a kritika elfogulatlanságát tekintve, nem állunk sokkal jobban bizonyos kon­zervatív sajtóorgánumok részéről sem. Az egyik nincsen túlságosan elragadtatva az ötlettől, hogy katolikus papi személy­ erkölcsi idegrendszere boncoltatik fel a drámaíró keze által, a másiknak pedig az esik zokon, hogy a legitimista mágnás­család szalonjakobinus ősének arcképét nem retusálta át, nem szépítette meg az író ceruzája, hanem meghagyta olyannak, amilyennek a modern történetírás éles lencséje mutatja. Íme ennyi idegen anyag, idegen szem­pont és görcsös elfogultság abban ex. ezüst-tiszta fonesorban, amelyről fentebb szólottunk. A magyar irodalom szabadságának, fejlődésének és jövendőjének az a legfon­tosabb érdeke, hogy a magyar kritika ma­gasabb színvonalra emelkedjék és meg­tisztítsa magát a különféle szempontok idegen anyagától, de legelsősorban a poli­tikától. A nemzeti és a vallásos gondolat összebékítése Az egyház polt­ikai vir­­ágár­am­latokról - KLEBELSBERG KUNÓ GRÓF Egy hosszabb beszélgetésnek kiszakí­tott része Klebelberg Kunó gróf kultusz­miniszternek alábbi nyilatkozata. A be­szélgetés politikusok társaságában folyt tegnap és a miniszter ezzel a tanulmány­­szerűen mélyreható fejtegetéssel válaszolt, amikor a Vatikán és a Kvi­inár kibékü­lésének történelmi eseményéről kérdezték a véleményét. A nyilatkozat, mely annál érdekesebb, mert rávilágít azokra a szem­pontokra is, melyeket a magyar kormány egyházpolitikájában követ, — a követ­kező : — A világnak minden távirati és távbe­szélő készüléke, rádióleadó-állomása jórészt azzal van most elfoglalva, hogy hírűi adják a pápaság és az olasz királyság kibékülését, megegyezését. A korábbi évtizedek liberális, majd radikális gondolkodásának világában, különösen az öregebb nemzedék, hozzászokott, hogy a pápaságban történelmileg ugyan milt magyarázható és bámulatos, azonban mégis csak elhaló, belső erejében megfogyatkozó in­tézményt lásson. Mily szöges ellentétben áll ezzel a történelem-szemlélettel és politikai be­­állítással az a tény, hogy valósággal h­lág­­szenzáció lett a Vatikán kibékülése a Kvirináv­­al. Mussolini megbecsülhetetlen szolgálatot tett hazájának, már azzal, hogy a­ háborús elé­­é­gedetlenségből kisarjadt marsista és kommu­­­nista­ akciók gerincét eltörte és Olaszországot erősen nacionalisztikus alapon újjászervezte. Most beköszönt Olaszország nyitott egyházpo­litikai sérvének orvoslásával. Kevés államfér® fiúnak adatott meg az, hogy két olyan alap­vető kérdést oldjon­­ meg, mint amilyen volt­ Olaszországban a szociális és az egyházpoli-­ tikai probléma. Ezek után a Ducs legkonokabb ellenségeinek is el kell ismerniük, hogy a há­ború utáni időknek Mussolini legnagyobb ál­lamférfiúja, aki csak Cavourral és Bismarck-

Next