Budapesti Hírlap, 1929. február (49. évfolyam, 27–49. szám)
1929-02-13 / 36. szám
i4 A vén szótár írta Hamvas József Alkonyodott a Kurucdombon, a szemközti dombra épített Szélmalom-kaszárnyára sütött még a nap, de barna falai nem ragyogták vissza a fényt. Lent a város mélyebb részei, a Szedres a Deák-tér már árnyékban ültek és a Károly magaslat kilátótornyán átcsillogtak a napsugarak, mint valami transzparensen. A Kurucdomb a nagy diákjátszótér volt a longaméta régi idején. Mikor még azok ütötték és kapták el a labdát, akiknek ma már nem volna szabad szaladni, mert öreg szívük nem bírná ki az ilyen megerőltetést. A Kurucdombon kisgyerektől a nagy diákig összejöttek mind a soproni diákok tiszta, száraz őszi délutánokon. Különösen szerdán és szombaton, mert akkor délután nem volt tanítás. A kisebbek, blinekét faragtak pihenőben, vagy labdát fontak be spárgával, volt, aki mogyorófavesszejéből sétapálcát remekelt a zsebkésével. Az öreg diákok előhúzták a pipát és pöfékeltek. Nem azért szívták itt a pipát, mintha másutt meg lett volna tiltva, mert aki az ötödik gimnáziumi osztályba beiratkozott, annak már szabad volt az utcán dohányozni. Azért kevesen, is dohányoztak. A mi osztályunkban az érettségi idején harminc közül csak négy dohányzott. A pipások itt a Kurucdombon jórészt a teológusok közül kerültek ki, mert náluk már a tekintélyhez tartozott a pipa. Meg a tarokk. Mert aki Sopronban nem tanulta meg rendesen a tarokkot, annak gemrei jövőt se jósoltak Dunántúl. A Rábrétözi Nagy Vince tömüven kiinő diák volt, de a nekm volt semmi tehetsége. Hát nem is boldogult. Kénytelen volt Pestre menni és ott államtitkár lett belőle. De mi ez ahhoz képest, hogy ha alispán lehetett volna Vasban! Az alkonyat hűvösödő szellője megborzongatta a diáklelkeket. Ilyenkor aztán elhallgatták, aki tudott valami borzalmas gyilkosságról, titokzatos esetről, még kísértethistóriáról is. Amikben ugyan nem illett hinni felvilágosodott diákembernek,de őszi alkonyat felé mégis megborzong tőle, ha hallja a hihetetlen rémmesét: így került szóba megint a vén szótár története. Ebben már félig-meddig hitt mindenki. Aki tréfáit fölötte, bizonyos elfogódottsággal tette, mert hát ki tudja? Sok dolgok vannak földön és égen, amikről a bölcselemnek fogalma sincsen, adkoráció! A vén szótárról mindenki tudta, hogy tizennyolcadik századból való latin szótár volt. Páriz Pápai szótárának valami újabb kiadása. Akkor még közkézen forgott ebből a régi szótárbólegypár darab. Rendes ára a diákok között ötven krajcár volt. Azonban ez a titokzatos vén szótár elütött a többitől. Címlapján az évszám fölé vörös kereszt volt pingálva. Valami nagyon jó festékkel mázolhatták oda, mert csodálatosan élénken virított a színe az elfoszlott lapon. A sejtelmes hagyomány azt mondta róla, hogy vérrel van írva. Erről a vén szótárról az a hagyomány járta, hogy aki eladja, annak rövid idő múlva meg kell halni. A pipaszó mellett lépegető csoportban valaki azt mondta: — Nincs is ilyen szótár! — De pedig van! — mondta rá búgó, mély K»nív» «, szenior, a híres második basszus, akinek olyan mély volt a hangja, hogy az első osztályos tapasztalatlan kis diákokat leküldték a pincéim, hogy ott keressék meg a bőgőt, amiből ez a hang feljön. — Ki látta! — Én magam, — mondta a szenior. — Kis diákkoromban. Magam se hinném, ha nem láttam volna. Végig az egész történetet. A gyilkos szótárt? — Azt. — Láttad a szótárt a véres kereszttel? — Láttam. — Aztán, amikor eladta a gazdája, belepusztult ? — ügy volt. El kellett mondania a történetet. Tíz esztendeje, hogy a Rábaközből felkerült Sopronba. Csodálkozó kis gyermek volt még akkor, akit otthon szigorú erkölcsre neveltek és itt is készséggel engedelmeskedett az idősebbek szavának. A tanárokra hódoló tisztelettel tekintett és a leckét olyan szigorú szorgalommal tanulta, hogy el nem tudott volna aludni, ha nem tanult volna meg mindent könyv nélkül, mint a vízfolyás. Az Új utcában unokabátyjával lakott együtt. A gyerek ijedten gyújtott gyertyát. Még jobban megijedt, mikor látta, hogy a derék, rendes nagy diák tántorogva áll az asztal mellett és azért törte el a lámpaüveget, mert részeg. Mintha a kisfiúban is összetört volna valami, összetört az az oltár, amin az unokabátyja állt előtte. Pedig a gyerek még nem is tudta, hogy mi történt vele, csak sírva fakadt. — Mit bőgsz? — mordult rá a legény bamba nehézséggel. — Ez a sárpacilinder négy krajcár. Ne, itt rúd a susztertallér. Holnap mást veszel lent az asszonynéninél. — Ezzel odadobta a négykrajcáros rézpénzt a fiú takarójára. De a gyerek még mindig szipogott. — Ne pityeregj! — szólt rá szelídebben.~ Ittunk. Van úgy, hogy kell a bor. Te azt még nem érted. Mikor nagy tűz van itt bent, oltani kell. Eh, nem érted ! Ezzel ruhástul rávetette magát az ágyra és átszólt a kis diáknak: — Oltsd el a gyertyát! Eloltotta. Az estére vége volt a dolognak. Másnap reggel rendesen iskolába ment a tábor. Mégse látszott rajta a duhajkodás. De a következő táncóra után megint felébresztette botorkálásával a kis öccsét és megint meglátszott rajta, hogy ivott. Most már megemberelte magát a gyerek és szepegve kérte: — Ne igyál, Gábor! Mit szólna az édesanyád, ha így látna? Erre megint levetette magát a legény az ágyra és kitört belőle a zokogás: — Édes anyám! Édes anyám! — sírta. És ezzel a sóhajtással aludt el. A gyerek most már tudta, hogy baj van. Eltökélte, hogy ki tudja, mi a baj. Mert nagyon megokosodik a gyerek is, ha szeretetből segíteni akar valakin. Tudta, hogy osztálytársának a nénje szintén odajár tánciskolába, hát elment a pajtásához, hogy kikérdezze. Ott aztán meg istudott mindent. Gábor a tánciskolában azegyik.Szép, szőke leánnyal van a legszívesebbe... Virágot is hozott már neki, ami egyébként a táncórában nem szokás. A szőke leány, a Tilda, szívesen fogadta Gábor udvarlását, mert igazán a legszemrevalóbb fiú valamennyi között. Se egyébként nem nagyon veretik a hehonak Budapest 1929. XLIX. évfolyam, 36. szám. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Ilill»U.iáninrit nőnapra 4 pangó, Dzjvidhn 10 sangt 10 IHM». Ausztriában egy pádán, ára hétköznap 30 Gro.chan, vasárnapon 40 Graacfaam, Egy«, uia ára 16 iUlár, anapnapos 24 Uliát. tanár.ap.n 10 UUéc. Kallóidra az alSUxatán káta.araaa. Hirda’á.eW.I 8a4nata.*a. falvoax «indán hird.ttirada. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. Ára 16 fillér Szerda, február 13 Szerkesztőség, Vill. kérései, József-komt 9. szám. Igazgatóság és kiadóhhivatali VEIL, József-kőmt 9. szá Telefonszámok: J. 444 - 04, J. 444-09, J. 444-04, J. 444- 07, J. 444 CS, J.444—09. Levélcím: Budapest 4, PostaBAK IX Irodalom és politika Rudyard Kipling mondotta néhány évvel ezelőtt a Royal Academy vacsoráján tartott pohárköszöntőjében, hogy inkább ezer írót büntessen a kritika ártatlanul, mint büntetlenül futni hagyjon egyetlen leírt szót, amely gonosz és ártalmas. Az irodalomnak és a kritikának ilyen magas nézőpontból való meghatározása kétségtelenül a többi földi dolgok fölé emeli úgy az irodalmat, mint a kritikát. Ha egy pék rossz kenyeret süt, ha egy orvos rosszul operál, ha egy gyáros silány árut szállít, vagy ha egy bíró ingadozó ítéletet hoz, a kritika csak igen szűk keretek között mozoghat, mert ha e keretekből kilép, hitelrontást követ el és a törvénynyel találja magát szemközt. Az irodalommal szemben a kritika útljából minden korlát lehull. Az egyéni vélemény olyan hangon, olyan módszerrel és olyan mértékben nyilvánulhat meg bármely irodalmi munkával szemben, ahogy az a kritikusnak — legyen az fémjelzett kritikus, vagy maga a közönség — legbensőbb meggyőződéséből, tehát egy egészen külön világból fakad. A kritika gondolatai nagy és merész körökben röpülhetik körül az írói munkát, anélkül, hogy szárnyalásukat bármi korlátozná. A kritikának ez a szabadsága azonban sohasem árt az irodalomnak, sőt magának az irodalomnak égboltjait tágítja. Őrizzük meg tehát maradék nélkül azt a világirodalmi gondolatot, hogy a kritika szabadsága korlátlan és minden olyan szemponttól független, amely egyéb földi dolgainkat igen sok esetben súlyosan befolyásolhaja. De a kritikának éppen ez a korlátlan szabadsága és mindenektől való függetlensége teszi néha szükségessé, hogy magának a kritikának lényegét is megvizsgáljuk. A kritika semmi más, mint az irodalom lelkiismerete. Tükör, amelyben az irodalom művészi erkölcse és eredménye tükröződik. Ennek a tükörnek foncsora azonban semmi más nem lehet, mint a legtisztább ezüstszínű művészi meggyőződés. Aki ebbe a foncsorba politikát, vagy bármely más szempontot kever, a kritikában is feltalálta azokat a ferde tükröket, amelyek eddig csak népligetek és állatkertek bejáratainál szórakoztatták a publikumot. Mindez a Kisbán Miklós színművével kapcsolatban jutott az eszünkbe. A Martinovics című darab körül nyilvánvalóan különféle befolyások alá kerültek a kritikák., A baloldali sajtó egy része a liberális és szabadkőműves eszmék sérelmét látja a darab hangjában és rémületében egy újabb erkölcsi kivégzést lát a Nemzeti Színház színpadán. Holott erről szó sincs. Sőt ellenkezőleg, a drámaíró minduntalan alátámasztja Martinovics rogyadozó erkölcsi figuráját, még olyan pontokon is, ahol a történelmi okmányok kegyetlenül a falhoz szegezik e papi kalandor denevérszárnyait. A baloldali sajtó nagy része politikai elfogultságában odáig megy, hogy még Josdán Miklós irodalmában is a progresszív gondolatok üldözését gyanítja, könnyen és gyorsan elfelejtve azt, hogy Kisbán Miklós egész írói pályáján a progresszív gondolatok mellett harcolt, nemcsak irodalmi társaságok falain belül, de kint az életben, írásaiban is. Elfelejti, hogy „Maskara“ című éles szatírája szokatlanul bátor hang volt az új magyar drámairodalomban. Hogy mennyire politika keveredik a kritikába, semmi sem bizonyítja jobban: Bethlen István hangját érzik becsempészve a Hajnóczy hangjában, mikor a szabadságjogok mérsékelt és fokozatos kiterjesztéséről beszél, ami az adott esetben nem azt jelenti, hogy a Bethlen István hangját magyarázza félre a kritikus, hanem azt, hogy nem ismeri a történelmet. Mert, ha ismerné, akkor tudná, hogy Hajnóczy szavai szó szerint vannak idézve a darabban. De a kritika elfogulatlanságát tekintve, nem állunk sokkal jobban bizonyos konzervatív sajtóorgánumok részéről sem. Az egyik nincsen túlságosan elragadtatva az ötlettől, hogy katolikus papi személy erkölcsi idegrendszere boncoltatik fel a drámaíró keze által, a másiknak pedig az esik zokon, hogy a legitimista mágnáscsalád szalonjakobinus ősének arcképét nem retusálta át, nem szépítette meg az író ceruzája, hanem meghagyta olyannak, amilyennek a modern történetírás éles lencséje mutatja. Íme ennyi idegen anyag, idegen szempont és görcsös elfogultság abban ex. ezüst-tiszta fonesorban, amelyről fentebb szólottunk. A magyar irodalom szabadságának, fejlődésének és jövendőjének az a legfontosabb érdeke, hogy a magyar kritika magasabb színvonalra emelkedjék és megtisztítsa magát a különféle szempontok idegen anyagától, de legelsősorban a politikától. A nemzeti és a vallásos gondolat összebékítése Az egyház poltikai virágáramlatokról - KLEBELSBERG KUNÓ GRÓF Egy hosszabb beszélgetésnek kiszakított része Klebelberg Kunó gróf kultuszminiszternek alábbi nyilatkozata. A beszélgetés politikusok társaságában folyt tegnap és a miniszter ezzel a tanulmányszerűen mélyreható fejtegetéssel válaszolt, amikor a Vatikán és a Kviinár kibékülésének történelmi eseményéről kérdezték a véleményét. A nyilatkozat, mely annál érdekesebb, mert rávilágít azokra a szempontokra is, melyeket a magyar kormány egyházpolitikájában követ, — a következő : — A világnak minden távirati és távbeszélő készüléke, rádióleadó-állomása jórészt azzal van most elfoglalva, hogy hírűi adják a pápaság és az olasz királyság kibékülését, megegyezését. A korábbi évtizedek liberális, majd radikális gondolkodásának világában, különösen az öregebb nemzedék, hozzászokott, hogy a pápaságban történelmileg ugyan milt magyarázható és bámulatos, azonban mégis csak elhaló, belső erejében megfogyatkozó intézményt lásson. Mily szöges ellentétben áll ezzel a történelem-szemlélettel és politikai beállítással az a tény, hogy valósággal hlágszenzáció lett a Vatikán kibékülése a Kvirinával. Mussolini megbecsülhetetlen szolgálatot tett hazájának, már azzal, hogy a háborús eléégedetlenségből kisarjadt marsista és kommunista akciók gerincét eltörte és Olaszországot erősen nacionalisztikus alapon újjászervezte. Most beköszönt Olaszország nyitott egyházpolitikai sérvének orvoslásával. Kevés államfér® fiúnak adatott meg az, hogy két olyan alapvető kérdést oldjon meg, mint amilyen volt Olaszországban a szociális és az egyházpoli- tikai probléma. Ezek után a Ducs legkonokabb ellenségeinek is el kell ismerniük, hogy a háború utáni időknek Mussolini legnagyobb államférfiúja, aki csak Cavourral és Bismarck-