Budapesti Hírlap, 1929. augusztus (49. évfolyam, 172–196. szám)

1929-08-01 / 172. szám

Ára 16 fillér Budapest, 1929. XLIX. évfolyam, 172. szám. Csütörtök, augusztus 1. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Elffistléi­ áraki Egy hónapra 4 pegfi, negyedévre 10 pengi 80 fillér. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Grouphen, vasárnapon 40 Groschen. Egyes­szán ára 16 fillér, ünnnepnapon 24 UXlér, vasárnapon 90 fillér. KfilfSIdm­as elötixeté. kéUzaroae. Hirdetéseket Budapesten fehresn minden hirdetSiroda* Szerkesztőségi VXII. kéréséi, Jóssef-kSrnt 5. szám. Főm­rkeszt­ő Igazgatóság és kiadóhivatal, VUL, József-kSrnt 5. nim. Csakthay Ferenc# Telefonszántok:­­J. 444—04, J. 444—05, J. 444—04, J- 44— 07, X444—08, J.444—09. Livélelmi Budapest 4, Postafiók 55. A cserbenhagyott munkásság Bizonyosan fúrták-faragták már a má­sodik Internacionále végrehajtóbizottsá­gának meghozandó határozatát, amikor Herczeg Ferenc megírta a magyar mun­kássághoz intézett szózatát és megállapí­totta, hogy a trianoni set­, amelyből elfo­lyik a magyarság vére, a munkásságnak is fáj. Aligha Bauer Ottóra és Kunfi Zsigmondra gondolt, akik a zürichi ha­tározatot előkészítették, hanem a magyar munkásságra, akik közül eddig százötven­­ezernél többen csatlakoztak a Revíziós Ligához. Ezek érzik a trianoni sebet és ezek vele vérzenek, vele haldoklanak a trianoni sebbel. De joggal írhatta le Herczeg Ferenc ezt a megállapítást már csak azért is, mert nem kételkedhetett a magyarországi szociáldemokrata párt néhány napos rezoluciójának őszinteségé­ben, amellyel lekötötte magát a revízió gondolata mellé. „Tudatában vagyunk — határozták el akkor — annak is, hogy a hatalmas szo­cialista Internacionále tagjai gyanánt­ kötelességünk ennek erejét is megnyerni és harcba vinni.“ Alkalom is kínálkozott erre hamarosan és a „hatalmas szocia­lista Internacionále“ hajlandónak is nyilatkozott erejét harcba vinni a­­ ma­gyar kormány ellen. A revízió, az igaz­ság, a népek önrendelkezési joga, másod­rendű, mellékmondatszerű, feltételekhez kötött szerepet játszik csak a zürichi ha­tározatban. „A magyar nép éppen úgy számíthat az Internacionále támogatására az önrendelkezési jogért folytatott har­cában, mint minden más nép“ — mon­dották ki. A támogatást azonban felté­telekhez kötik, olyan feltételekhez, ame­lyek a magyar belső politikát érintik. Ezt a feltételekhez kötést nem tudjuk megérteni mi, de éppen így nem érti majd meg a magyar munkásság, amely már tudja, hogy legelsősorban ő érte fo-Mms TIH——o­lyik a revíziós harc, és amely legtöbbet szenved a trianoni igazságtalanság miatt. Ez a magyar munkásság, a Ligához csat­lakozott százötvenezrek, meg valószínű­leg a többiek is, akiknek jól felfogott ér­dekéből született meg a szociáldemokrata­párt határozata, nem értheti meg, hogy mi köze van a revíziónak az ország kor­mányzásának mineműségéhez. A revízió revízió marad, Trianon Trianon marad, ha bármilyen rezsim uralkodik is Ma­gyarországon, a történelem legnagyobb igazságtalansága ellen minden pártnak és minden magyar kormányhatalomnak küzdenie kell a munkásság, a polgárság, az ország élete, léte érdekében. A második Internacionále végrehajtóbi­zottsága bizonyára tudomást sem vett volna az olyan igazságtalanságról, amely ellen csak a magyar kormány, csak a ma­gyar polgárság tiltakozott volna. Ha azon­ban foglalkozniok kellett a kérdéssel, ha határozatot kellett hozniok, akkor bizo­nyára a magyar munkásság jajszavát hallották meg. És ha mégis feltételekkel hajlandók csak támogatni a magyar nép igazságos harcát, akkor legelsősorban az igazságot, a népek önrendelkezési jogát és a magyar munkásságot hagyták cser­ben. Cserben hagyták azonkívül a békét, Európa nyugalmát, amelynek érdekeit — úgy látszik — a budapesti utcaseprő, aki lelkesen csatlakozik a revíziós moz­galomhoz, aki fájdalmas garasait áldozza a szent célra, jobban ismeri, mint a má­sodik Internacionále európai látókörű urai. Sovány táviratok adják csak hírül a magyar munkásság cserbenhagyásának száraz tényét. Ma még nem tudjuk­ tehát, mi történt tulajdonképpen? Sejteni azonban sejtjük, hogy honnan fúj a szél. Hajlottunk a bécsi emigránsok vasárnapi gyűléséről, amelynek hangját bizonyára jól adta vissza a zürichi ülésen is a bécsi emigránsok tolmácsa. Ez a hang pedig olyan, amely rikoltana akkor is, ha Ma­gyarországon MacDonald kormányozna, mert az angol miniszterelnök a pártérde­kek elé merészkedik helyezni az ország érdekeit és nyíltan hadat mer üzenni a bolsevistáknak. Az Internacionále gyötrelmes, katasz­trofális rövidlátással a bécsi emigránso­kat nézte a magyar népnek, a magyar munkásságnak. Annak a magyar mun­kásságnak, amely eltántoríthatatlan a revízió lobogójától, eltántoríthatatlan az igazságért, Európa békéjéért, a népek önrendelkezési jogáért folytatott küzde­lemtől. Ha Zürichben elértek valamit, akkor az az, hogy a cserben hagyott munkásság még nagyobb tömegben csat­lakozik majd ahhoz a táborhoz, amely feltételek nélkül küzd az ország jobb jö­vőjéért. Ahhoz a táborhoz, amelyről megírta Herczeg Ferenc, hogy „büszke örömmel és testvéri szeretettel tekint a magyar munkásokra, akikben az eljö­vendő szabad és gazdag Új-Magyarország nemes harcosait látja.“ A templomfestő írta Büky György A kis falu templomának áhitatos csend­jébe emeletmagas építőállvány tolakodott bele és magával hozta a nagyvárosok utcai képét és zűrzavarát. A szelíd és nemes gon­dolatok hajlékában mennyezetig ágaskodtak a fenyő­oszlopok és durva vonalakban ha­sogatták össze a megszentelt levegőt a heve­nyészett deszkajáratok. És mégis az építő­­munkának ez a nagy garral felépített csont­váza beleolvadt a misztikus homályba,és en­gedelmes polcaivá változott a templomi csend­nek. Nem dübörgött rajta lárma, nem dongott a kalapács és nem töltötte meg poros héza­gait a dolgos emberhangyák kiáltozása. Balázs Bálint az állványok legtetején ál­lott s a mennyezet körképén dolgozott. Nagy, szárnyas angyalokat festett, kezükben virág­­füzérrel vagy trombitával. Egy-egy jól sike­rült ecsetfonás után megrázta fekete sörényű fejét és messzire hajolva munkájától szem­hunyorítva nézte a hatást. Lelkesedéssel dol­gozott. Szerette ezt a munkát. Kényelme­sebb lett volna ugyan pompásan berendezett műteremben gazdag emberek és szép asszo­nyok arcképét festeni, de hát ő fiatal volt, izmos volt és nem ijedt meg a testi munká­tól, különösen ha olyan tekintélyes jövedelem­nek nézhetett eléje, mint amilyet ennek a kis templomnak a kifestésével keres. Özv. Dar­­vassy báróné nem alkudozott. Balázs Bálint megnevezte az összeget, egy fejbiccentés s a dolog rendben volt. Ehhez járult még a váratlan kedvezmény, hogy egész idő alatt a kastély szívesen látott vendége. Ez a nyár Jásony pompásan ütött be. Maga a vidék is gyönyörű hatalmas hegyeivel és kitűnő fo­lyóvízével. Valósággal nyaralás az ő szá­mára. Mégis csak szereti őt az Isten, talán mert olyan színes­ lélekkel festi ki a temp­lomait. Kicsorduló jókedvében vidám fütty­szóba kezdett bele és úgy folytatta a munkát. Egyszerre csak alulról mély, zengő hang röp­pen fel hozzá tréfásan: — Ejnye, ejnye, piktor amice, már megint füttyszót hallok az én csendes, kis templo­momban? Nem elég, hogy kilakoltatta Isten házából annak öreg, alázatos szolgáját, még profanizálja is azt? A felelet harsányan, tele torokból érkezett: —­­Bocsánat, főtisztelendő uram, jobban megy így a munka, hamarább készen lesz! — Nono, kár a dologgal annyira sietni. Gondoljon arra fiatalember, hogy elveszítem a sakkpartneremet, ha elkészül és újra egyedül gubbaszthatok ebben az isten háta mögötti fa­luban. Már­pedig úgy megszoktam a maga fütyörésztét, hogy — Isten bocsá’ — még a templomból is hiányozni fog. Ne siessen hát annyira a dologgal. Balázs Bálint messzire kihajolt az állvány­ról. — Csakhogy az idő pénz ám, főtisztelendő uram , nekem nem fizetnek többet, ha to­vább dolgozom! — Jó jó. Már megint az a csúnya anya­giasság! Inkább tudja mit? Közel már úgyis a sötétedés ideje, jöjjön le egy-két partira. — Még egy pár vonást szeretnék meghúzni, •azután lemegyek. Állítsa fel addig a sakk­táblát, főtisztelendő uram. Azzal mohón esett neki a munkának és az öreg pap még ki se csoszogott a templomból, már újra felharsant vidám füttye a boltivak alatt. Az agg plébános fejcsóválva tűnt­­ az ajtóban.★ Özv. Darvassy báróné leánya Katóka, ami­kor hazaérkezett a külföldi nevelőintézetből, ajkbiggyesztve vette tudomásul, hogy kasté­lyukban lakik a templomfestő. — Úriembernek látszik — szólt hozzá édes­anyja. — A plébános meg agyba-főbe dicséri. Légy kedves hozzá leányom. Katóka arra gondolt, hogy vége a fesztelen szabadságnak. Az idegen férfi szeme előtt nem járhat úgy a kertben, ahogy szokott. Nem fü­­rödhet meg a kert alatt a folyóban, amikor akar, vigyáznia kell a magatartására, a mo­dorára, az öltözködésére. Eleinte tehát, ami­kor észrevette,­hogy a festő kerüli a vele való találkozást és semmiféle szempontból sincs útjában, hálás volt neki. Később azonban már bosszantotta ez a nagy tartózkodás és kíváncsian ravaszkodta ki ő maga többször a találkozást. Balázs Bálint nem vett tudomást a közeledésről. Zavartalan jókedvvel dolgo­zott tovább a templomon és elfogulatlanul magyarázgatta tervét, vagy annak részleteit, ha Kataka kíváncsian be-bekukkant hozzá, hogy megnézze a munkáját. A bárólány már nagyon haragos volt rá és nevetségessé sze­rette volna tenni. Ezért tehát egy vasárnapi ebéd után tenniszezni hívta, azt hitte, hogy csúfosan elveri rajta a port. A festő elfogadta a meghívást és bebizonyította, hogy ki­tűnő játékos. Egészen könnyen verte lángoló­­arcú partnerét, így történt az úszással is. Kataka kitűnő úszó volt és egy délután versenyt provokált ki kettőjük között. Biztosra vette győzelmét, hi­szen tudtával a festő még egyszer sem für­­dött a folyóban, talán úszni sem tud. Amikor azután fürdődresszében maga előtt látta a férfi edzett atléta-alakját és naptól lesült barna bőrét, csodálkozva nézett rá és egy ki­csit meghökkent. Ezt a versenyt is Balázs Bá­lint nyerte, még­pedig olyan fölénnyel, hogy Katóka csaknem toporzékolva állott eléje: — Mondja, tulajdonképpeni hol és mikor treníroz maga? A férfi szeme kacagott, amikor fellelt: — Minden hajnalban, itt a folyóban. — Lovagolni is tud? — Ha el n­em felejtettem még, tudok. Másnap reggel lóra ültek és Balázs Bá­lint nagyszerűen ülte meg a lovat. S ami­kor a báróleány neki eresztette a kantárt a mezőn és vágtatva rohant bele a messzibe, ő is vele tartott és hajszálnyira se maradt el mögötte. A leány haragja fokozódott. Hosszú ideig feléje se nézett a férfinek. Egyedül mászta meg a hegyeket, egyedül fürdött és amikor egyszer az utcán az öreg pappal találkozott, szemrehányóan lépett eléje. — Főtisztelendő urat olyan ritkán látjuk. Hol maradnak a naponkinti látogatások? A plébános elvörösödve m­entegetőzött, hogy így-úgy, ő már öreg ember és nem akar terhére lenni a fiatal bárónőnek. Az azonban átlátott a szitán­y nekitámadt: — Bizonyosan minden este azzal a festő­vel van együtt. — Mi tűrés-tagadás, törődnöm kelll sze­génnyel. Mégis csak a mi templomunkat festi szépre, hát nem akarom, hogy halálra unja magát nálunk. Katóka belenézett a plébános mosolygós szemébe. — úgy veszem észre, hogy ezek az esték igen kedvére vannak a plébános úrnak. Briand három hónapi fegyver­nyugvást kért bemutatkozó beszédében 11—­­ 11 „Olyan súlyos felelősséggel álltunk­ szemben, amelynél súlyosabb még egyetlen Kormányra sem nehezedett a háború befejezése óta** A kamara 325 szavazattal 136 ellenében bizalmat szavazott a kormánynak PÁRIZS, júl. 31. Briand miniszterelnök, a tizennyolcszoros miniszter és tízszeres miniszterelnök, ma dél­után három órakor mutatkozott be tizen­egyedik kormányával a parlamentben, ame­lyet elnöki dekrétummal rendkívüli ülésre hívtak össze. A kormány tagjai ma délelőtt az Elysée­­palotában Doumergue köztársasági elnök el­nökletével kormánytanácsot tartottak. A kor­­mánytanácson Briand miniszterelnök bemu­tatta a kormány­nyilatkozat végleges szöve­gét, amelyet egyhangúlag jóváhagytak. A belügyminiszter tájékoztatta kollégáit azokról az intézkedésekről, amelyeket a kom­munisták tüntetéseinek elhárítása céljából elrendeltek. A parlamentáris helyzet a délelőtt folya­mán annyiban tisztázódott, hogy a radikális frakció 42 szavazattal 34 ellenében úgy ha­tározott, hogy a kormány­nyilatkozatot kö­vető szavazásban tartózkodni fog a szava­zástól. A párthatározat kimondotta, hogy a szavazattól való tartózkodást a pártfegyelem kérdésének tekinti. A kormány levelet intézett Poincaréhoz, amelyben a kormány tagjai rendkívül meleg hangon biztosították a volt miniszterelnököt ragaszkodásukról. A levélre Poincaré igen szívélyes hangon válaszolt, sajnálkozását fe­jezte ki, hogy betegsége miatt nem működ­

Next