Budapesti Hírlap, 1929. szeptember (49. évfolyam, 197–221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

Megjelenik hétfő kivételével mindennap £lőfizetési árakt Egy hónapra 4 praga, negyedén* 10 pengő 80 BUár. Ausztriában egy példány ára hétköznap 30 Groschen, vasárnapon 40 Groschsa. Egyik szám ára 16 fillér, Ünnepnapon 24 fillér, vasárnapon 30 fillér. Külföldre az előfizetés kétszerese. Hirdetéseket Budapesten felvesz minden hirdető iroda. Főszerkesztő: Csajthay Ferenc. M—jgarimmn—HFHi»ini«inmisii«i ixtra 30 fillér Budapest, 1929. ____________XIIX. évfolyam, 197. szám. Vasárnap, szeptember 1. Budapesti Hírlap Szerkesztőségi VHL kerület, József-körat 5. szám. Nyygatóság és kiadóhivatal: VIEL, József-körat 9. szám. Telefonszámok: J. 444 -04, J. 444-05, J. 444-06, J. 444-07, J. 444 - 08, J.444-09. Levélcím: Budapest 4, PostaHók 55. ÜDVÖZLET HERCZEG FERENCNEK Klebelsberg Kunó gróf a Budapesti Hírlap útján küldi Herczeg Ferencnek a következő üdvözlő sorokat: Igen tisztelt Barátom! Mindazok, akik nem tartják elégségesnek a parlamenti mechanizmust ahhoz, hogy Magyarországon tartalmas közélet fejlődjék ki; mindazok, akik úgy érezzük, hogy a kor alaphangja demokratikus és éppen ezért csak az olyan reformok válhatnak javára az országnak, amelyek szükségességének tudata felszívódik a nemzet vérébe; mindazok, akik ezt nemesebb értelemben vett publicisztika révén akarják elérni, mélységes örömmel üdvözöljük azt az elhatározásodat, hogy odaállsz főmunkatársnak egy félszázados nagy lapnak (és ez nagy szó a zsurnalisztikában), egy nemes tradíciótól telített magyar orgánumnak élére. Neked, aki olyan mélyen tudsz belepillantani a magyar história szemébe, nem kell azt magyaráznom, hogy nagy író létedre nem jársz töretlen úton akkor, amikor publicisztikai pennát fogsz, hiszen a régi idők három nagy regényírója, Kemény a Pesti Napló élén, Jókai a Hon élén és Mikszáth több vidéki lapban és az Országos Hírlap hasábjain küzdött a magyar igazságért és azért, hogy a költő, a szépíró magasabb lendületét át tudjuk vezetni a közéletbe és e réven megnemesítjük azt. És meg vagyok róla győződve, hogy amikor erre a hagyományos nagy útra lépsz, belső kielégülést is találsz, hogy nem lesz az az érzésed, hogy elhagyva a belletrista nyugalmasabb életét, a közélet küzdelmeivel együttjáró izgalomban rossz cserét csinálsz. Nincs még messze a szakadéktól, a végenyészet szélén állott nemzetünk, és minden jó magyarnak szent kötelessége, hogy küzdjön a visszaesés veszedelme ellen és hogy lelkének, egyéniségének jobbik felét, tudását, lendületét, és szárnyalását lehelje be abba a közéletbe, amely ma sokszor vérszegény, üres, szárnyaszegett. Lendületet és tartalmat hozol ide és épp erre a kovászra van szükségünk, hogy lehessenek közös ideáljaink, nagy magyar céljaink és ne faljon be az, amit politikai életnek nevezünk, a személyes torzsalkodások fertőjébe. Innét van az, hogy mindazok, akik tiszta szándékkal tollat forgatunk, őszinte szeretettel fogadunk és szinte korlátlan reménység tölti be a mi lelkünket. Régi igaz barátsággal KLEBELSBERG KIINÓ KOBOZ No tót-szlovák, a cseh törvény előtt Megállni bátran van-e még erőd? Az ezer éves szittya rabigát Szidják-e még a páter Jurigák? , S a Hlinka-inga várjon mit mutat, Prágába hajló diadal utat? Magyar kém volt-e, és hol van Tuka, Kire ma rájár a cseh kancsuka? Ne kérdjük!... Tótok többé nincsenek. Ha voltak is, azok már mind csehek. Valamikor mint béres szálfenyők Szirtormon álltak, zöldjük égbe nőtt, S méltán gyűlölték cseh Szvatoplukot, Ki végre is futott s nagyot bukott, Mert felrobogtak a gyors magyarok. Az élen Árpád is győz a vasmagok. A tótok is becsülték e vezért, Nyergeltek s kardot vontak még ezért, Maradtak tótok inkább, mint csehek, — Ám ezer év nincs, tótok sincsenek. Akik még vannak, csak gyalog fenyők, Nem nyergelők, csak nyögve görnyedők, Vagy perbe fogva ülő búsonkák, S enyhet nekik csak a búvó lyuk ád. A magyar, ősi földje csonka bár, Mégis csak él, küzd, bízik, jobbra vár; Érzi magában azt a büszke fajt, Akit vitézi vére tűzbe hajt, S ha róna földjén végig dübörög Szentül hiszi, hogy kínja nem örök; De a szegény tót bocskorol gyalog, Tikára gondol, csügged, nyavalyog. Lehetne sorsa még jobb is talán, De tét csak a cseh kártya asztalán, S nyer a cseh rajta akkor is, ha veszt, Mert már kiszopta vériből a szeszt. Viszont ha nyer, nincs tót, csak cseh-szlovák, Ez a dicsőség tótnak, ne tovább! Így a lopott föld mind csehé marad, A tót igaz van, a cseh jól arat. A magyar, míg testvére volt a tót, Azt megbecsülte, mint jó aratót. Magyarbúzát vágott a tót kasza ! S bő aratórészt vitt utóbb haza. Amit így szerze a dolgos tenyér, Abból került sok szép sütet kenyér, S zord télidőben béres tót faluk Hű népe, gondok híján, jól aludt. No és a drótos, a vidám barát, Akit minden magyar ház várva várt, S a tutaj úsztató, az ablakos, Ki magyar földet már alig tapos, Meg a sok bocskoros jó valaki, Ki a magyarnak mind „tót atyafi..." Mind rabja már a hitetlen csehnek, Kinek nemes érzési nincsenek. A Tuka-per bizonyság és erős: Hadd lássa a világ ki a cseh hős! A „hőre ráki.“ („tartsd fel a kezed!“) Neki a harcban kedvelt élvezet. Mi véreztünk s nem fényes már napunk, A tót nem várhat, de mi várhatunk. A tót az elmúlás útjára tér, Mi várunk é s lesz még a kutyára dér! A döntőbíráskodás és az optánsügy Génfben írta Ottlik György GENF, aug. 31. (A Budapesti Hírlap kiküldött tudósítójának telefonjelentése.) A Népszövetség X. közgyűlésének hétfői megnyitása elé elsősorban már azért is várakozással és érdeklődéssel tekint itt mindenki, mert Henderson brit külügyi államtitkárnak ma az újságírók előtt tett kijelentései ■megerősítették a régen elterjedt hírt, hogy Ramsay MacDonald miniszterelnök, aki holnap érkezik, a brit kormány nevében már a legelső alkalmat meg fogja ragadni nagyjelentőségű programmatikus kijelentések megtételére. Elsősorban remélhető, — mondotta Henderson — hogy be fogja jelenthetni a hágai úgynevezett fakultatív döntőbírósági záradék aláírását Nagybritannia részéről (Magyarország ezt tudvalévően tavaly írta alá) és ezzel Nagybritanniát a döntőbírósági intézmény mellé le fogja szögezni. Hiszen a kötelező döntőbíráskodás általánossá tételét Henderson ismét, mint a brit politika sarkalatos pontját említette meg. Érdekesen találkoznak itt a brit politika útjai Apponyi Albert grófnak az interparlamentárius unió előtt legutóbb a Kellogpaktum kapcsán a döntőbírósági intézmény kiépítéséről és működéséről kifejtett nézeteivel, melyek rendkívüli benyomást tettek s melyeknek maradandó hatása mindenütt mutatkozik. MacDonald és Henderson tehát nyilván azzal a szándékkal jönnek ide, hogy a Hágában puskaporossá vált légkört ismét a nemzetközi együttműködés szellemében harmonikussá tegyék. Ez lesz a közgyűlés politikai munkája a kulisszák mögött és a nyilvánosság előtt és ez már egymagában is érdeklődést biztosít az ötvennégy tagállam ezidei közgyűlésének. Viszont ezúttal sokkal kisebb jelentősége van a tanács ülésszakának, melynek napirendjén a folyó ügyek mellett egyedül a magyar-román agrárpernek van elvi, jogi és politikai jelentősége, ezt itt is mindenki elismeri. A kérdés a jövő hét végén, pénteken, vagy szombaton kerül tárgyalásra, amikor is Magyarország rámutatva arra, hogy minden engedékenységre készen igyekezett a tanács eddigi javaslatainak eleget tenni és a megegyezés minden módját, még a Népszövetség kiváló szakértői igénybevételének felajánlását is kimerítette, a legnagyobb határozottsággal követelni fogja, hogy a tanács a döntőbíróság működését a békeszerződésben rárótt kötelezettség értelmében, a pótbírák kinevezése által biztosítsa. Hogy a magyar kormány jogos kívánsága milyen fogadtatásra fog találni a tanácsban, nehéz ma megmondani. Hiszen a tanácstagok főbb képviselői még nem gyűltek össze és eddig a tanácsban csak a második szereposztás működött. Másrészt pedig teljesen ismeretlen a be nem avatottak előtt az új brit kormány állásfoglalása. Kétségtelen ugyan, hogy éppen a ma Henderson által is ismét nyomatékkal hangsúlyozott alapvető politikája a brit kabinetnek, mely a döntőbíróság eszméjét akarja diadalra juttatni ebben a konkrét kérdésben is, amelyben a döntőbíróság elve és eszméje forog kockán, eleve megjelöli a brit kormány képviselői számára az utat. Azonban mindenesetre BETHLEN MARGIT: A NYÍRFÁK Senki sem tudta honnét jött. Egy napon ott volt a faluban s azóta ott is van. Már régóta. Az emberek megszokták. Nem árt senkinek, igaz, hogy nem is használ. Időről-időre betér egy-egy házba s leül az asztal mellé. Nem szól semmit, nem kér; ha adnak valamit elébe, azt megeszi, ha nem, akkor egy idő múlva felkel és odébb áll. Lobogó fehér haja hosszan leng utána. Ha kérdezik honnan jön, azt feleli: a nyiresből. Ha kérdezik, hová megy, azt mondja: a nyiresbe. Többet nem mond, csak jár, egyre jár, tágra nyilt, nagy, kereső szemmel nézve maga elé. Holdvilágos, tiszta éjszakákon van leginkább megbolondulva. Ilyenkor az egész éjjelt kint tölti a nyiresben. Kitárt karokkal jár a fehértörzsű fák között, mintha át akarná őket ölelni és néha, mikor a szél megremegteti ezüsthajú lombjukat, térdre hull előttük és hosszan, hosszan beszél hozzájuk. A falubeli gyerekek már többször meglesték ilyenkor, de oly értelmetlen dolgokat mondott, hogy alig lehetett megjegyezni. Valami királynéról beszél mindig, aki magával vitte, régen, nagyon régen: „Arany volt a hajam, s ezüstbe vált azóta. Olyanná, mint a ruhád, mikor először láttalak a fehér nyírfák között táncolni a holdfényben. Fehérebb voltál, mint ők, fehérebb és karcsúbb. Most is olyannak látlak, szerelmem fehér királynője. Hétszer hét esztendő, hétszer hét pillanat, ennyi volt az egész. Hétszer hét esztendőt töltöttem elbűvölten trónod zsámolya előtt. Hogy is mondtad? — Amíg a vágy szárnya meg nem lebben lelkedben más asszony után... — Hétszer hét pillanatig voltál az enyém. És ha nincs az a másik, a másik, akit nem is szerettem, csak vágytam utána futólag, mert nem szeretett és még nem volt az enyém ... Amikor a vágy szele megérinti testedet, már nála is vagy... úgy mondtad. És igazad volt! Felébredtem és nála voltam, nála, aki már nem kellett, mielőtt még az enyém lett volna. És azóta kereslek, kereslek fájó vágyó, kínos epedéssel, szélben, hóbam, arany napsugárban, fűben, fában, holdvilág táncában, téged, mindig csak téged!" A gyerekek már nem is értik, mind sebesebben beszél, félni kezdenek tőle, már szinte kiált, azután felugrik és elkezd futni, kitárt karokkal, lobogó fehér hajjal, tágra nyílt, révedező, kereső szemekkel, előre, tovább, tovább . . .