Budapesti Hírlap, 1929. szeptember (49. évfolyam, 197–221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

Vasárnap, 1929 szeptember 1. (197. sz.) Budapesti Hírlap Azt üzenem a pécsieknek, tanuljanak meg küzdeni mondja Klebelsberg „Lesz­­annyi ereje a Dunántúlnak is, mint az Alföldnek volt" . Amikor a Budapesti Hírlap csütörtöki szá­mában megjelent az a pécsi riportunk, amely a fléasi egyetemnek valóban segítségért kiáltó­­helyzetével foglalkozott, megemlítettük azt is, hogy Pécsett — ha egyelőre szűk körben is, — de már beszélnek Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszternek egy kijelentéséről, ame­lyet a fáma szerint egy magánbeszélgetés so­rán tett volna és amely szerint Klebelsberg ezentúl fokozott figyelemmel le­sz a pécsi problémák iránt. Erre a cikkünkre számos levelet kaptunk, amelyek mind az után érdeklődtek, hogy csak­ugyan mondotta-e ezt a kultuszminiszter, mert ha igen, akkor ezzel nagy követ gördített le Pécs szívéről,­­amely aggódik és küzd egyete­mének jövőjéért. . . Hogy a híresztelésnek végére járjunk, azt tartottuk a leghelyesebbnek, hogy fölkeressük magát a kultuszminisztert és megkérdezzük tőle, hogy milyennek látja a pécsi egyetem jövőjét. Klebelsberg Kunó gróf, aki pedig most szabadságát tölti, szívesen vállalkozott a nyilatkozatra. Budapestről autóján vitte ki a Budapesti Hírlap munkatársát hidegkúti villájába, hogy ott részletese­n mondja el véleményét a kérdésről. Félórát is eltart, amíg a miniszteri Minerva-kocsi a budai hegyek közt kiér Hidegkútra, közben nagy szeretettel beszél Pécsről és egyeteméről Klebelsberg gróf. A hidegkúti templommal szemben azután bekanyarodunk a Klebelsberg­­kúriára, amelynek főépületét még Pomák Mihály építette, a Magyar Nemz­eti Múzeum tervezője. Bent a szalonban első pillantá­sunk XI. Pius pápa fényképére esik, a pápa saját dedikációjával Klebelsberg ne­vére, azután Mussolini fényképe „rAla Con­tessa Carlotta Klebelsberg, dervotamente Mussolini“, a dolgozószobában pedig az író­asztal mellett szemben Hindenburg aláír­ás­os­­fényképe néz a szemben lévő könyvtárra. Az ablakok le a kertre néznek. A minisz­ter az udvar felé mutat, ahonnan bejöttünk, majd a hatalmas fákkal díszes kertre: — Úgy élek itt, mint a francia mondja, udvar és kert között. Azután megint Pécsre terelődik a szó. A szegény miniszter... — A pécsi egyetem építkezése! Bizony nagy problémát vet föl, — kezdi szavait a miniszter. — Mindenesetre rokonszenves volt, hogy a pécsiek tartalmas emlékiratot szerkesztettek és azt nyomdatechnikailag is szépen kiállítot­ták, azután az irányadó emberek, különösen a dunántúli képviselők és felsőházi tagok meg más túl a dunai notabilitások között kiosztot­ták, ez a régi jó időkre emlékeztető metodika, amikor az emberek még érvekkel akartak har­colni, a nagyon aktuális kérdésekről brosúrá­kat írtak és nem gyanúsítás vagy személyeske­dés volt a politikai harcoknak megszokott fegyvere. Egyik fő vágyam, hogy a magyar közélet tartalmasabbá váljék, hogy a nagy el­határozásokat komoly publicisztikai viták ké­szítsék elő és érleljék ki és a magam működé­sében is fájdalmasan érzem, hogy ehhez nem elég a háromhasábos vezércikk, ehhez emlék­iratok és brosúrák kellenének. Persze a sze­gény miniszternek ehhez nem marad ideje, de képviselő felsőházi tag, polgármester, tanár már inkább nyúlhat tollhoz avégből, hogy hosszabb lélekzetű dolgokat írjon. Már csak közéletünk elmélyítése szempontjából is öröm­mel fogadtam tehát azt a metodikát, amelyet legújabban Pécs követett, hogy emlékiratban szállt síkra a maga igaza mellett. — Már maga a fődolog sokkal nehezebb. Mert három igény keresztezi egymást: a pé­csi egyetemé, a műegyetemé és a budapesti egyetemé. Erzsébet, József és Pázmány Péter vitája — Pécs azt mondja, a két tiszai egyetem elém vágott, de most már kerüljön rám a sor. Ezzel szemben Szeged és Debrecen úgy érvel, óriási áldozatokat hoztunk egyetemünkért, az nem lehet, hogy az állam hebehurgyán, valami újba kapjon addig, ameddig minálunk Szege­den és Debrecenben a mű befejezve nincs. — A vitába súlyos szavával beleszól a műegyetem. Érvei mázsásak. Dunaparti ■nagy palotám közvetlenül a világháború ki­törése előtt készült el. Nemcsak laboratóriu­mok, hanem gépcsarnokok is épültek, de föl­szerelésükre már nem került sor. A legfon­tosabb műszerek, a modern gépek bizony hiányoznak és így elavul oktatásom. Azon­kívül a terep megtervezése óta új technikai tudományszakok keletkeztek. Nincs keretem­ben a lég- és vízáramlástannak, a gyönge­­feszültségű áramoknak, az aerodinamikának, a fényképezés tudományának és még számos más diszciplinnak nincs tanára, laborató­riuma, intézete. Ha, magyar nemzet, gazda­ságilag meg akarsz újulni, akkor az­ anyagi javak gazdaságosabb és racionálisabb terme­lése érdekében fejleszd a műszaki tudomá­nyokat, fejleszd a műegyetemedet. — A háttérben megjelent a Pázmány Péter Tudomány Egyetem erőteljes alakja is, hivatkozott nagy múltjára, elmondotta azt, hogy 1935-ben lesz fennállásának há­romszáz éves jubileuma, elvárja, hogy a nemzet ezen a nagy évfordulón emlékezzék meg arról az univerzitásról, amely több, mint két századon át egyedül működött ma­gyar földön. ott Intrikusok és taktikusok a kul­tuszminiszter mögött . Összegezzük hát csak egy kicsit a hely­zetet, Szeged és Debrecen követeli a munkák folytatását, Pécs azoknak megkezdését, a Műegyetem az 5 további kialakítását, a Páz­mány Péter egyetem pedig nagy történelmi érdemeinek honorálását. Amíg az egyetemek és a mögöttük álló hatalmas nemzeti érdekek követelnek, a kultuszminisztertől, addig a háttérben halkan, de nem hatástalanul sut­tognak a taktikusok és au­­trikusok, han­goztatva, rettenetes ez a kultuszminiszter, temérdeket költ egyetemi célokra. — Én szeretem a nyílt beszédet. A kultúr­politika különben is a kormányzatnak olyan szerencsés ága, amely megbírja a teljes nyil­vánosságot. Ezért nyúlok gyakran toh­hoz, hogy a susogók ellen nyílt, becsületes magyar szóval lépjek nemzetiem elé. l indult a nagy népvádorlás, a „Székely Hu­szár“ elemében volt s kifogyhatatlanul fárado­zott székely véres mulattatásában. Dalárdát szervezett s alkalmi szöveget írt ismert nóták dallamára, így a boszniai harci induló (Megy a gőzös Kanizsára) dalára ezt énekeltette: a Megy a gözös Homonnára, Homonntíról Pan­­csovára, Elől megyen Odescalchi, Székely-ma­gyart ő hozta ki! Majd dísztestőrségül kivá­logattuk a legszebb nőket és férfiakat s a vezérkocsi utáni vagonba telepítvén át eze­ket, midőn valahol megállottunk (főként a magyarországi állomásokon, hol lelkes fogad­tatások vártak), ezekkel a mutatványpéldá­nyokkal parádéztunk. Három falut telepítettünk be a bukovinai székelyekből az­­Aldunánál, a negyediket Arad, az ötödiket Déva mellett. Virágzó köz­ségekké váltak. Trianon őket is elszakította „az édes magyar hazától" s ismét idegen rab­ságra jutottak, a Benedektől megénekelt Én édes szülőföldem méltán sirathatja sokfelé szétszórt fiait. Benedek Elek hiába telepedett le Budapes­ten, ott idegen maradt s legalább nyaranként visszatért a Hargitaijára. Mikor az ősi kis székely gazdaság ráöröklődött, megnövelte, a régi lófőségi ágházat nagyobb kúriává ala­kíttatta át s maga kezdett gazdálkodni. Az ekeszarvához való jelképes visszatérést meg­örökítette, levétetvén magát a mint szánt s tartja az ekeszarvát. E tréfás levelezőlapból küldött barátai között nekem is. Ez a szelle­mes versike állott rajta: Elek apó mintagazdasága, Csak ő tudja, mit fizet rája. A gazdasorsnak ezt a szokásos sirámát (ad BStam: »mák sem termett’­) akkor küldte ne­kem, mikor magam is „kisgazda“ lettem. Olyan, fénképpen, hogy miután kolozsvári szép házson­­gárdi pompás tuszkulánumomból az új hon­foglalók kiűztek, a Balaton partján szerez­tem egy kis vityillót s mellé szőlőt ültetve, olyan „ráfizetéssel’­ termeltem a „csapakitt’, hogy annak az árán tokajit vehettem volna. Úgy jártunk, mint az egyszeri debreceni kosztos nénike, aki felpanaszolta, hogy a diákjai havonként csak tizenhat forintot fizetnek s egy-egy belekerül húsz forintba. „Minek tartja akkor őket?11 — kérdezték. — „Hát akkor miből éljek?’­ — felelte 5. Elek apó Kisbacomból olykor fölrándult Kolozsvárra, hol az Erdélyi Irodalmi Társa­ság tagja volt. Kolozsvár, a „Szamosparti Athénél’ nemcsak a múzsák otthona volt, ha­nem a hátterében fekvő gyalui és Andrássy­­havasokkal a turista kirándulások gócpontja. Bethlen András gróf mint földmívelési mi­niszter, aki Lillafüredet alapította, a gyalui havasokban is létesített egy villatelepet a Magura-tetőn, a Meleg- és Hidegszamos kö­zött, Mariselen túl, ahol a szabadságharc alatt Vasváry Pál szabadcsapatát a mócok lemészárolták. Az Erdélyi Kárpátegylet ezt a vadregényes ősfenyves hegyvidéket különös előszeretettel kultiválta. A Hidegszamos felső völgyében az utakat a vármegye segítségével jókarba hoztuk, az útmenti meredek sziklákat bevé­sett nevekkel jelöltük meg. A Bethlen-szikla hirdette a villatelepet létesítő miniszter ne­vet, a Béldi-szikla, Béldy Ákos, a kolozsme­­gyei népszerű főispán, a Somkeleti-szikla a havasok feendőigazgatója nevét örökítette meg. Fényes ünnepséggel ültük meg a keresz­telőt, illetőleg a sziklák fölavatását. A sziklavésések elvégzésére az EKE elnök­sége kirándulást rendezett a havasokba. Ott volt Feilitasch Artúr báró, a későbbi földmí­velési miniszter, mint elnök, Maresberg Sán­dor báró alelnök, e sorok írója, mint az EKE kolozsmegyei osztálya elnöke s még néhány EKE-tisztviselő, a sziklavéső műszaki meste­rekkel. A kirándulásra elhívtuk Benedek Ele­ket is. Midőn Szászpenesen, Gyalun s Hideg­­számos falun keresztül 40 km. út után a fe­­ketei vadászlakban letelepedtünk s a vacsorá­hoz ültünk, nem kellemes meglepetésünkre az előszobában egy cigánybanda szólalt meg. — Hát ti hogy és honnan kerültetek ide? — kérdeztük elcsodálkozva a prímástól. — Gyaluból, instálom, mert láttuk, hogy az urak mennek a havasba, hát mi is szeke­ret fogadtunk s utánuk jöttünk. — De mi nem mulatni, hanem dolgozni jöt­tünk s ti itt még a fuvar árát sem kereshe­titek meg — volt a rideg válasz. — Már lesz, ahogy lesz, mi már csak elhú­zunk néhány szép nótát — vigasztalódtak a barna legények. A nóta vége az lett, hogy éjszaka senki sem feküdt le a kifáradt turisták közül, ha­nem dalolt, táncolt s a három napra szánt borkészlet elfogyott a mulatók és cigányok között. Reggel felé azt mondja Benedek: — Úgy se láttam napfölkeltét még a ha­vasból, most legalább megnézem. Felhúztam a lebocsátott ablakfüggönyt s megmutattam neki a már félórája fölkelt, immár jó magasan ragyogó napot. Úgy járt ő is, mint a székely ember, akitől Brassóból hazajőve, a felesége azt kérdezte, hogy „látott-e kend telefonot?­’ s azt felelte, hogy „láttam egyet, de az se az vét!’­ Lexi barátom úgy vett magának elégtételt, hogy írt egy szép tárcacikket a Budapesti Hítpop-nak a Napfölkeltéről a Havasban. Aki nem hiszi, keresse meg a húsz évvel ez­előtti évfolyamok valamelyikében. Ki hitte­ volna 20—40 évvel ezelőtt, midőn csángókat telepítettünk az Aldunára, jártuk az erdélyi havasokat, hogy a mai sorsa lesz a mi drága véreinknek, szeretettel kultivált hegyvidékeinknek. Elmondhattuk Elek bará­tommal, hogy a­mily szép volt ifjúságunk, boldog férfikorunk, épp oly keservesre for­dult öregségünk korszaka. Csak a remény él­tetett, hogy borúra derű következik. Lesi barátunk ezt a derűt nem bírta ki­várni. Testtartása ugyan mindvégig délceg volt, mint a Hargita fenyőfája, de a lelke, az idegei nem bírták ki, hogy a szabad székely felett idegenek zsarnokoskodjanak. A múlt ősszel a tiszteletére rendezett székelyegyleti vacsorán számtalan vérlázító esetet sorolt elő, hogy miket kell fürd­ök a szegény széke­lyeknek. Halálát a lelki fájdalom siettette. Ő is a nemzet vértanúi közé sorozhatjuk, mint any­­nyi sok mást Trianon óta. A székely regős földi meséi elnémultak, de szelleme — hisszük — a székely regék Csaba vitézeit lelkesíti, hogy siessenek fölszabadí­tani a Székelyföldet s a „tündér“ Erdélyt. „Magyarország legszebbik boglárát’1.

Next