Budapesti Hírlap, 1929. szeptember (49. évfolyam, 197–221. szám)
1929-09-01 / 197. szám
Vasárnap, 1929 szeptember 1. (197. sz.) Budapesti Hírlap Azt üzenem a pécsieknek, tanuljanak meg küzdeni mondja Klebelsberg „Leszannyi ereje a Dunántúlnak is, mint az Alföldnek volt" . Amikor a Budapesti Hírlap csütörtöki számában megjelent az a pécsi riportunk, amely a fléasi egyetemnek valóban segítségért kiáltóhelyzetével foglalkozott, megemlítettük azt is, hogy Pécsett — ha egyelőre szűk körben is, — de már beszélnek Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszternek egy kijelentéséről, amelyet a fáma szerint egy magánbeszélgetés során tett volna és amely szerint Klebelsberg ezentúl fokozott figyelemmel lesz a pécsi problémák iránt. Erre a cikkünkre számos levelet kaptunk, amelyek mind az után érdeklődtek, hogy csakugyan mondotta-e ezt a kultuszminiszter, mert ha igen, akkor ezzel nagy követ gördített le Pécs szívéről,amely aggódik és küzd egyetemének jövőjéért. . . Hogy a híresztelésnek végére járjunk, azt tartottuk a leghelyesebbnek, hogy fölkeressük magát a kultuszminisztert és megkérdezzük tőle, hogy milyennek látja a pécsi egyetem jövőjét. Klebelsberg Kunó gróf, aki pedig most szabadságát tölti, szívesen vállalkozott a nyilatkozatra. Budapestről autóján vitte ki a Budapesti Hírlap munkatársát hidegkúti villájába, hogy ott részletesen mondja el véleményét a kérdésről. Félórát is eltart, amíg a miniszteri Minerva-kocsi a budai hegyek közt kiér Hidegkútra, közben nagy szeretettel beszél Pécsről és egyeteméről Klebelsberg gróf. A hidegkúti templommal szemben azután bekanyarodunk a Klebelsbergkúriára, amelynek főépületét még Pomák Mihály építette, a Magyar Nemzeti Múzeum tervezője. Bent a szalonban első pillantásunk XI. Pius pápa fényképére esik, a pápa saját dedikációjával Klebelsberg nevére, azután Mussolini fényképe „rAla Contessa Carlotta Klebelsberg, dervotamente Mussolini“, a dolgozószobában pedig az íróasztal mellett szemben Hindenburg aláírásosfényképe néz a szemben lévő könyvtárra. Az ablakok le a kertre néznek. A miniszter az udvar felé mutat, ahonnan bejöttünk, majd a hatalmas fákkal díszes kertre: — Úgy élek itt, mint a francia mondja, udvar és kert között. Azután megint Pécsre terelődik a szó. A szegény miniszter... — A pécsi egyetem építkezése! Bizony nagy problémát vet föl, — kezdi szavait a miniszter. — Mindenesetre rokonszenves volt, hogy a pécsiek tartalmas emlékiratot szerkesztettek és azt nyomdatechnikailag is szépen kiállították, azután az irányadó emberek, különösen a dunántúli képviselők és felsőházi tagok meg más túl a dunai notabilitások között kiosztották, ez a régi jó időkre emlékeztető metodika, amikor az emberek még érvekkel akartak harcolni, a nagyon aktuális kérdésekről brosúrákat írtak és nem gyanúsítás vagy személyeskedés volt a politikai harcoknak megszokott fegyvere. Egyik fő vágyam, hogy a magyar közélet tartalmasabbá váljék, hogy a nagy elhatározásokat komoly publicisztikai viták készítsék elő és érleljék ki és a magam működésében is fájdalmasan érzem, hogy ehhez nem elég a háromhasábos vezércikk, ehhez emlékiratok és brosúrák kellenének. Persze a szegény miniszternek ehhez nem marad ideje, de képviselő felsőházi tag, polgármester, tanár már inkább nyúlhat tollhoz avégből, hogy hosszabb lélekzetű dolgokat írjon. Már csak közéletünk elmélyítése szempontjából is örömmel fogadtam tehát azt a metodikát, amelyet legújabban Pécs követett, hogy emlékiratban szállt síkra a maga igaza mellett. — Már maga a fődolog sokkal nehezebb. Mert három igény keresztezi egymást: a pécsi egyetemé, a műegyetemé és a budapesti egyetemé. Erzsébet, József és Pázmány Péter vitája — Pécs azt mondja, a két tiszai egyetem elém vágott, de most már kerüljön rám a sor. Ezzel szemben Szeged és Debrecen úgy érvel, óriási áldozatokat hoztunk egyetemünkért, az nem lehet, hogy az állam hebehurgyán, valami újba kapjon addig, ameddig minálunk Szegeden és Debrecenben a mű befejezve nincs. — A vitába súlyos szavával beleszól a műegyetem. Érvei mázsásak. Dunaparti ■nagy palotám közvetlenül a világháború kitörése előtt készült el. Nemcsak laboratóriumok, hanem gépcsarnokok is épültek, de fölszerelésükre már nem került sor. A legfontosabb műszerek, a modern gépek bizony hiányoznak és így elavul oktatásom. Azonkívül a terep megtervezése óta új technikai tudományszakok keletkeztek. Nincs keretemben a lég- és vízáramlástannak, a gyöngefeszültségű áramoknak, az aerodinamikának, a fényképezés tudományának és még számos más diszciplinnak nincs tanára, laboratóriuma, intézete. Ha, magyar nemzet, gazdaságilag meg akarsz újulni, akkor az anyagi javak gazdaságosabb és racionálisabb termelése érdekében fejleszd a műszaki tudományokat, fejleszd a műegyetemedet. — A háttérben megjelent a Pázmány Péter Tudomány Egyetem erőteljes alakja is, hivatkozott nagy múltjára, elmondotta azt, hogy 1935-ben lesz fennállásának háromszáz éves jubileuma, elvárja, hogy a nemzet ezen a nagy évfordulón emlékezzék meg arról az univerzitásról, amely több, mint két századon át egyedül működött magyar földön. ott Intrikusok és taktikusok a kultuszminiszter mögött . Összegezzük hát csak egy kicsit a helyzetet, Szeged és Debrecen követeli a munkák folytatását, Pécs azoknak megkezdését, a Műegyetem az 5 további kialakítását, a Pázmány Péter egyetem pedig nagy történelmi érdemeinek honorálását. Amíg az egyetemek és a mögöttük álló hatalmas nemzeti érdekek követelnek, a kultuszminisztertől, addig a háttérben halkan, de nem hatástalanul suttognak a taktikusok és autrikusok, hangoztatva, rettenetes ez a kultuszminiszter, temérdeket költ egyetemi célokra. — Én szeretem a nyílt beszédet. A kultúrpolitika különben is a kormányzatnak olyan szerencsés ága, amely megbírja a teljes nyilvánosságot. Ezért nyúlok gyakran tohhoz, hogy a susogók ellen nyílt, becsületes magyar szóval lépjek nemzetiem elé. l indult a nagy népvádorlás, a „Székely Huszár“ elemében volt s kifogyhatatlanul fáradozott székely véres mulattatásában. Dalárdát szervezett s alkalmi szöveget írt ismert nóták dallamára, így a boszniai harci induló (Megy a gőzös Kanizsára) dalára ezt énekeltette: a Megy a gözös Homonnára, Homonntíról Pancsovára, Elől megyen Odescalchi, Székely-magyart ő hozta ki! Majd dísztestőrségül kiválogattuk a legszebb nőket és férfiakat s a vezérkocsi utáni vagonba telepítvén át ezeket, midőn valahol megállottunk (főként a magyarországi állomásokon, hol lelkes fogadtatások vártak), ezekkel a mutatványpéldányokkal parádéztunk. Három falut telepítettünk be a bukovinai székelyekből azAldunánál, a negyediket Arad, az ötödiket Déva mellett. Virágzó községekké váltak. Trianon őket is elszakította „az édes magyar hazától" s ismét idegen rabságra jutottak, a Benedektől megénekelt Én édes szülőföldem méltán sirathatja sokfelé szétszórt fiait. Benedek Elek hiába telepedett le Budapesten, ott idegen maradt s legalább nyaranként visszatért a Hargitaijára. Mikor az ősi kis székely gazdaság ráöröklődött, megnövelte, a régi lófőségi ágházat nagyobb kúriává alakíttatta át s maga kezdett gazdálkodni. Az ekeszarvához való jelképes visszatérést megörökítette, levétetvén magát a mint szánt s tartja az ekeszarvát. E tréfás levelezőlapból küldött barátai között nekem is. Ez a szellemes versike állott rajta: Elek apó mintagazdasága, Csak ő tudja, mit fizet rája. A gazdasorsnak ezt a szokásos sirámát (ad BStam: »mák sem termett’) akkor küldte nekem, mikor magam is „kisgazda“ lettem. Olyan, fénképpen, hogy miután kolozsvári szép házsongárdi pompás tuszkulánumomból az új honfoglalók kiűztek, a Balaton partján szereztem egy kis vityillót s mellé szőlőt ültetve, olyan „ráfizetéssel’ termeltem a „csapakitt’, hogy annak az árán tokajit vehettem volna. Úgy jártunk, mint az egyszeri debreceni kosztos nénike, aki felpanaszolta, hogy a diákjai havonként csak tizenhat forintot fizetnek s egy-egy belekerül húsz forintba. „Minek tartja akkor őket?11 — kérdezték. — „Hát akkor miből éljek?’ — felelte 5. Elek apó Kisbacomból olykor fölrándult Kolozsvárra, hol az Erdélyi Irodalmi Társaság tagja volt. Kolozsvár, a „Szamosparti Athénél’ nemcsak a múzsák otthona volt, hanem a hátterében fekvő gyalui és Andrássyhavasokkal a turista kirándulások gócpontja. Bethlen András gróf mint földmívelési miniszter, aki Lillafüredet alapította, a gyalui havasokban is létesített egy villatelepet a Magura-tetőn, a Meleg- és Hidegszamos között, Mariselen túl, ahol a szabadságharc alatt Vasváry Pál szabadcsapatát a mócok lemészárolták. Az Erdélyi Kárpátegylet ezt a vadregényes ősfenyves hegyvidéket különös előszeretettel kultiválta. A Hidegszamos felső völgyében az utakat a vármegye segítségével jókarba hoztuk, az útmenti meredek sziklákat bevésett nevekkel jelöltük meg. A Bethlen-szikla hirdette a villatelepet létesítő miniszter nevet, a Béldi-szikla, Béldy Ákos, a kolozsmegyei népszerű főispán, a Somkeleti-szikla a havasok feendőigazgatója nevét örökítette meg. Fényes ünnepséggel ültük meg a keresztelőt, illetőleg a sziklák fölavatását. A sziklavésések elvégzésére az EKE elnöksége kirándulást rendezett a havasokba. Ott volt Feilitasch Artúr báró, a későbbi földmívelési miniszter, mint elnök, Maresberg Sándor báró alelnök, e sorok írója, mint az EKE kolozsmegyei osztálya elnöke s még néhány EKE-tisztviselő, a sziklavéső műszaki mesterekkel. A kirándulásra elhívtuk Benedek Eleket is. Midőn Szászpenesen, Gyalun s Hidegszámos falun keresztül 40 km. út után a feketei vadászlakban letelepedtünk s a vacsorához ültünk, nem kellemes meglepetésünkre az előszobában egy cigánybanda szólalt meg. — Hát ti hogy és honnan kerültetek ide? — kérdeztük elcsodálkozva a prímástól. — Gyaluból, instálom, mert láttuk, hogy az urak mennek a havasba, hát mi is szekeret fogadtunk s utánuk jöttünk. — De mi nem mulatni, hanem dolgozni jöttünk s ti itt még a fuvar árát sem kereshetitek meg — volt a rideg válasz. — Már lesz, ahogy lesz, mi már csak elhúzunk néhány szép nótát — vigasztalódtak a barna legények. A nóta vége az lett, hogy éjszaka senki sem feküdt le a kifáradt turisták közül, hanem dalolt, táncolt s a három napra szánt borkészlet elfogyott a mulatók és cigányok között. Reggel felé azt mondja Benedek: — Úgy se láttam napfölkeltét még a havasból, most legalább megnézem. Felhúztam a lebocsátott ablakfüggönyt s megmutattam neki a már félórája fölkelt, immár jó magasan ragyogó napot. Úgy járt ő is, mint a székely ember, akitől Brassóból hazajőve, a felesége azt kérdezte, hogy „látott-e kend telefonot?’ s azt felelte, hogy „láttam egyet, de az se az vét!’ Lexi barátom úgy vett magának elégtételt, hogy írt egy szép tárcacikket a Budapesti Hítpop-nak a Napfölkeltéről a Havasban. Aki nem hiszi, keresse meg a húsz évvel ezelőtti évfolyamok valamelyikében. Ki hitte volna 20—40 évvel ezelőtt, midőn csángókat telepítettünk az Aldunára, jártuk az erdélyi havasokat, hogy a mai sorsa lesz a mi drága véreinknek, szeretettel kultivált hegyvidékeinknek. Elmondhattuk Elek barátommal, hogy amily szép volt ifjúságunk, boldog férfikorunk, épp oly keservesre fordult öregségünk korszaka. Csak a remény éltetett, hogy borúra derű következik. Lesi barátunk ezt a derűt nem bírta kivárni. Testtartása ugyan mindvégig délceg volt, mint a Hargita fenyőfája, de a lelke, az idegei nem bírták ki, hogy a szabad székely felett idegenek zsarnokoskodjanak. A múlt ősszel a tiszteletére rendezett székelyegyleti vacsorán számtalan vérlázító esetet sorolt elő, hogy miket kell fürdök a szegény székelyeknek. Halálát a lelki fájdalom siettette. Ő is a nemzet vértanúi közé sorozhatjuk, mint anynyi sok mást Trianon óta. A székely regős földi meséi elnémultak, de szelleme — hisszük — a székely regék Csaba vitézeit lelkesíti, hogy siessenek fölszabadítani a Székelyföldet s a „tündér“ Erdélyt. „Magyarország legszebbik boglárát’1.