Budapesti Hírlap, 1929. november (49. évfolyam, 249–273. szám)

1929-11-01 / 249. szám

Radvánszky Antal báró, Kertész K. Róbert és még szár­mosan. Az elnöki emelvényen Beöthy László társelnöktől jobbra foglalt helyet Klebelsberg Krnó gróf, s mellet­tük Herczeg Ferenc, Balogh Jenő és Horánszky Lajos. Az emlékünnepélyt Beöthy László, a felsőház alel­­nöke s a Tisza István Társaskör társelnöke nyitotta meg. Beöthy László megnyitó beszéde — Ami vallásos ember kezében a biblia, —■ mon­dotta, — ugyanaz a történelem azok kezében, akik a népek sorsát intéző végzet kifürkészhetetlen utait ku­tatják. Biztos, csalhatatlan útmutató mindkettő azok számára, akik belőlük olvasni tudnak. És mindkettőnek közös vonása az, hogy minél gyakrabban forgatjuk őket, annál közelebb jutunk általuk az igazság felismerésé­hez. Ez az elgondolás indít bennünket arra, hogy ami­dőn mi e gyászos évfordulón itt összejövünk áldozni kegyelettel a Tisza István emlékének, újból és újból végigfutjuk léleki szemeinkkel történelmünknek azt a sötét lapját, amelyen Tisza István halála a legnemesebb az ő saját kiömlő vérébe mártott tollal van fel­jegyezve és így minden évvel helyesebb távlatból nézve az eszményeket, minden évvel helyesebben vagyunk ké­pesek magunknak megrajzolni azt a történelmi háttért, mely az ő meggyilkoltatásától el nem választható. „Ennek így kellett lennie" — Tisza István vérlézító meggyilkoltatása ugyanis nemcsak megdöbbentő, lesújtó és felemelő részletekben egyaránt gazdag emberi tragédia volt, hanem egyben egy darabka történelem; hű képe azon idők fékét vesz­tett vadságának s eredménye történelmi okoknak, me­lyeknek feltartóztathatatlan erejét ő maga is tisztán látja, amidőn — érezve már szívében a halálos golyót — e szavakkal vesz búcsút az élettől: „Ennek így kellett lennie.­“ — Igen, ennek így kellett lennie. Mert az a kor­szak, amelybe a Tisza István végzetes halála esik, a rombolások korszaka volt még pedig: a kiemelkedő nagyságok lerombolásának kora. Trónok omlanak össze; ezeréves birodalmak marcangoltatnak szét; a hit gúny tárgya, a házasság szentsége merő paródia és a magán­­tulajdon martalócok szabad prédája lesz. Egyenesen el­képzelhetetlen lett volna tehát, hogy eme korszak éppen a legmagasabb rétegeket kereső pusztító orkánja a maga útjában ne ütközött volna bele Tisza Istvánnak annyira kimagasló gigászi alakjába. Miután őt meghajlítani nem tudta, derékban kellett ketté törnie. Eszméi révén fel kell támadnia . Eme történelmi okok kényszere fektette őt korai sírjába s éppen ezért a történelmi kényszerűség színé­ben áll előttünk az is, hogy néki eszméi révén fel kell támadnia. Mert a történelem filozófiája azt tanítja ne­künk, hogy amit ez lerombol, azt újból fel is építi. Történelmi romok nem semmisülnek meg, hanem talap­zatává lesznek újabb alkotásoknak. Róma világbirodalma megdől s helyén hatalmasabb birodalmak keletkeznek; a hellén műveltség elenyészni látszik és mai műveltsé­günk csirái mégis onnan sarjadoznak ki. — Barbár hor­dák indulnak északról és keletről nyugat felé, hogy le­tiporjanak mindent, ami útjukba kerül és im­a kultúra mégis az ő mindent letaposó lábuk nyomán szivárog át keletről nyugatra, hogy ott mai fejlettségét elérhesse. Ez a történelmi fejlődés folyamata, örökös körforgás, mely azonban az emberi nemet minden fordulásával ma­gasabbra emeli fel. Tisza szelleme vezesse a magyar lelkeket . Ebbe vetett fanatikus hitünk egész erejével bí­zunk abban, hogy új életre fog kelni mindaz, amit a vi­lágháború erkölcsi értékekben megsemmisíteni látszott. — És eme erkölcsi értékek között nyer új életet a Tisza István szelleme és, hogy újból átvegye a vezetést — a magyar lelkek felett. Hogy vezessen bennünket, mi pe­dig kövessük őt azon az úton, mely a magyar nemzet minden irányú megizmosodásához és ezáltal ezeréves ha­zánk újra feltámadásához vezet. — Ennek a gondolatnak óhajtunk szolgálni akkor, amikor felkérjük Klebelsberg Kunó gróf Őnagyméltósá­­gát, Tisza Istvánnak hosszú éveken át meghitt, odaadó munkatársát és így eszméinek egyik leghivatottabb ma­gyarázóját, mondja el nekünk elmélkedéseit felette. i Tisza István politikája — korának igényeit elégítette ki akkor, amikor küzdött a paritásos dualizmusért és küzdött a parlamen­tarizmusért. Ezek a küzdelmek már a történeleméi. De azzal, hogy csodálatos intuícióval megérezte a háború­nak kedvezőtlen kimenetelét és amennyire tőle tellett, küzdött a háború megindítása ellen és azzal, hogy az m­ i Klebelsberg Kunó gróf emlékbeszéde — Tisza Istvánról Klebelsberg Kunó gróf általános figyelem közben a következő nagyszabású beszédet mondotta: — Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Parlamentá­ris országokban a közélet embere nagyon gyakran jut abba a helyzetbe, hogy szót kell emelnie és ez második természetévé válik. És mégis a mai napon, a mai évfor­dulón, mikor ezekben a helyiségekben Tisza Istvánról kell szólanom, mélységes meghatottság tölti el egész valómat. Tisza Istvánról, akivel pályám első szakában a bürokrácia terén, később pedig a politikában együtt­működhettem, akit nemcsak mint a nagy magyar em­bert és a nagy államférfit bámulok, hanem akihez lel­kem minden szálával, mint az atyai baráthoz, mint a nagy támogatóhoz hálásan ragaszkodom, ezekben a he­lyiségekben, mintha ma is látnám, mint jön fel gyorsak a lépcsőn, halad át az előcsarnokon és áll meg ennek a teremnek a közepén. Hat-hét-nyolcszoros gyűrű veszi körül és kérdi a nagy háború idején, hogy mit kell tudni, mit kell a magyar nemzetnek hirdetni. Neki ép­pen­ azon a napon rossz hírek vannak a hadseregfőpa­rancsnokságról, aggodalommal a szívében jött ide és mégis bizalom sugárzik belőle. Mindenki bizalmat merít csodálatos szavaiból s akik hallották, hintik tovább a bizalmat az egész országban, hogy a férfias ellenállás elszánt hangja járja át a nemzetet, amíg a kormányrúd az ő biztos és nyugodt kezében van. Szólani Tisza Ist­vánról, akikről annyi alkalommal itt és egyebütt olyan kiváló férfiak szólottak, mindenesetre nagy feladat. És ha erre mégis vállalkozom, teszem ezt azért, mert annál a személyes viszonynál fogva, mely bennünket össze­fűzött, volt alkalmam meghallani egy-egy bizalmasabb gondolatát, elhatározásának egy-egy nyilvánosságra nem hozott indokát, egy-egy olyan eszmét, amely mé­lyebben járt és amelyet ő akkor nem hirdetett és nem hirdethetett.­­ Mint minden nagy férfinek, az ő életműködése is két csoportra oszlott. Az egyik rész annyira beleszö­vődött korának aktuális eseményeibe, hogy azzal a kor­ral el is múlt s azzal a korral történetivé is vált egészé­ben, de működésének egy más része nem halt meg a korral. Működésének ez a másik része hat tovább és eleven erő ma is a magyar nemzet históriájában, élete végén, amikor annyi nagy alkotás omlott össze, a nagy katasztrófában férfiasan helyt állt és meghalt mint hős, mint mártír, olyan értékeket hagyott a nem­zetre, amelyből még ma is az energiáknak óriási tömegét meríthetjük. — A maga korában harcolt és küzdött a paritásos dualizmusért, ez azt jelentette, hogy a magyar nemzet­nek akkori erői és az akkori erőviszonyok mellett a pa­ritásos dualizmus volt a maximuma annak, amit magyar energiákkal el lehetett érni. Ismerte I. Ferenc József­­ gondolkozását. Ismerte a bécsi magas bürokrácia, az­­ osztrák centralisztikus diplomáciai és katonai körök ér­zelemvilágát. Ismerte a nemzetiségi és a horvát­ kérdés nehézségeit. Mindmegannyi olyan tényezők, amelyek óvatosságra kellett, hogy intsenek. Alkotmányjogi nyo­mások gyakorlásától, esetleg a király koronázási esküre való hivatkozástól semmit sem várt. Ez is a fejlődésben hitt. Abban, hogy a magyar nemzet mindig nagyobb és nagyobb pozíciót fog kivívni a monarchia keretében, de nem jogi és mesterséges eszközök igénybevételétől, ha­nem a magyar nemzet belső megerősödésétől, főleg kul­turális és gazdasági energiájának növekedésétől várta helyzetünk fokozatos, szinte automatikus megjavulását s mindent el akart kerülni, ami alkalmat szolgálhatott volna a dualizmus megdöntésére. — Küzdött a parlamentarizmusért. Hiszen az egész politikai iskolája arra utalt. A berlini egyetemnek volt növendéke s kormányzati és közigazgatási tekintetben a porosz iskola tanítványa, alkotmányjogi kérdésekben teljesen angol stúdiumok hatása alatt állt. Mint kora összes nagy államférfiai, a parlamentarizmusban látta ő is az alkotmányjogi fejlődésének legmagasabb formá­ját és a parlamentarizmusnak jelentőségét megérezve várta az ország politikai felvirágozását is. Ebben az időben a külföld nekünk jóformán Ausztria volt és a külföldi befolyások Ausztrián át jöttek hozzánk. Auszt­riából osztrák formájában jött a szocializmus, nem pe­dig porosz formában, osztrák formában jött a keresz­tény katolikus politikai szervezkedés, amely nem olyan volt, mint a centrumpárt, hanem kuistlichszocial. Oszt­rák formában jelentkezett a parlamentarizmus bomlása is az obstrukció folyamán. Csakhogy az osztrák nemzeti­ségek tudták, mit cselekszenek. Hiszen ők teljes öntu­datossággal fel akarták bontani az osztrák államot és megtámadták annak központi szervét a parlamentariz­­must. Neküneik, magyaroknak több a parlament. A na­cionalista életnek központi szerve és ha megtámadtuk, önmagunk ellen dühöngtünk. (Élénk helyeslés.) És an­nak a hatalomnak, amit Bécsnek, vagy Ausztriának ne­veztünk, ezen a réven vajmi kevés kárt tehettünk. In­nét volt az, hogy az obstrukciót nem magyar politikai gondolkodás termékének tartotta és az ellen a leghatá­rozottabban erejének megfeszítésével küzdött. Kulturális demokrácia előzte meg a polit­kai demokráciát . A paritásos dualizmus mellett védte a parlamen­táris gondolatot éspedig két ponton: a választójognál és a házszabályoknál. Védte a választójognál, mert az volt a meggyőződése, hogy a magyar tömegek nincsenek kul­túrával annyira átitatva, hogy korlátlan mértékben­ lehetne őket a szavazóurnához bocsátani. Ő is azt kí­vánta, hogy kulturális demokrácia előzze meg a politi­kai demokráciát, mert jaj annak az országnak, amely a maga sorsának intézését műveletlen tömegek kezébe teszi le. Be féltette a magyar értelmiség vezetőszerepét is. Folyóiratában ismételten rámutatott arra, hogy egy legtágabb választójog mellett elvesznék a magyar intel­ligenciának a vezetőszerepe. Pedig ez az ország ezeréves fennmaradását annak köszönheti. De féltette a parla­ment szintjét is, mert az olyan nehéz feladatok elé állí­tott nemzetnek, mint a magyar, csak akkor sikerülhet a maga közügyeit sikeresen vinni, ha jellemben és tudás­ban az ország legjavát tudja parlamentjébe küldeni. Vészjelek a Milleniumtól — 1918-ig — A parlament szintjének ez a féltése is arra indí­totta, hogy a választójog terén merész újításokat ne te­gyen. De nemcsak a szavazati jog terén védte a parla­mentarizmust, hanem a házszabályok szigorításának út­ján is. Nemcsak a parlamentarizmust védte, hanem cso­dálatos intuícióval, csodálatos jövőbelátással, amely nél­kül nagy államférfi el sem képzelhető, megérezte azt, hogy erőt vesz rajtunk a rendbontás szelleme. Nemcsak a parlamenti tárgyalások nyugalmát akarta védeni, ha­nem küzdött a rendbontás szelleme ellen is, amely a ki­egyezés második korszakában mutatkozott. Általában a kiegyezés korát két részre oszthatjuk, 1867—1896-ig a milleniumig, amely alatt csodálatos fejlődést ért el az ország és a milleniumtól 1918-ig. Ez a második rész tele van vészjelekkel, tele baljós előjelekkel és Tisza István ösztönösen észrevette a rendbontás csíráit és amikor ren­det akart a parlamentben, ezáltal rendet akart minden­hol a nemzeti élet nagy tagozataiban. Ezek voltak azok az okok, amelyek felsorakoztatták a parlamentarizmus védelmére, ezeknek az ismerete nélkül lehetetlen helyes világításba állítani Tisza István egyéniségét és politi­káját. — De tudni kell még egyet. Egy történeti eseményt, amelyről abban az időben keveset tudtak. És ez óriási szorongó, hazáját féltő aggodalom volt attól az időtől, amikor Ferenc Ferdinánd trónra lép. Ferenc József osztrák-magyar monarchiája, azt lehet mondani, a hiva­talos titoktartásnak és a diszkréciónak volt az országa. A hivatalos, a minisztertől, a nagykövettől ,a táborno­koktól a legnagyobb titoktartást és diszkréciót követelte és csak a velencei köztársaság ügyvitele helyezhető pár­huzamba evvel a diszkrécióval. De most, amikor törik ezeknek a titkoknak a pecsétje és egymás után jelennek meg memoárok, oklevél-publikációk, egész világosan, lát­hatjuk az osztrák-magyar monarchia nagy agóniáját. ■ Á,i a Baljósidtúan emelkedik ki ! Ferenc Ferdinánd sötét alakja — Ebből a félhomályból baljósidtúan emelkedik ki Ferenc Ferdinánd sötét alakja. Őróla tudtuk, hogy nem szerette a magyar nemzetet, tudtuk azt, hogy ellene volt a mi nemzeti törekvéseinknek, de azt, hogy konok következetességgel élete fő céljaként állította oda a pari­tásos dualizmus megszüntetését és a födera­lizmus beho­zatalát, a magyar állam szuverén létének eltörlését, ezt világosan akkor a nagyobb rész még nem láthatta, de Tisza István látta és tudta. Neki e részben nem voltak illúziói, mindig azt mondta bizalmas körben, hogy Fe­renc Ferdinánd két úton fogja kiemelni a magyar alkot­mányosságot a maga természetes útjából: a nemzetisé­gek felizgatásával és a belpolitikai válságok felidézésé­vel. Fel akarta izgatni a nemzetiségeket és ugyanakkor belpolitikai krízist akart felkorbácsolni, hogy azután a zavarosban halászhasson. Egy olyan hatalmas politikai egyéniség, a megtestesedett logika, ami Tisza István volt, az ellenfél taktikájából levonta a védekezés tervét. Békét kell csinálni a nemzetiségekkel s innét táplálkozott az a meggyőződése, hogy minden soviniszta politikát a leghatározottabban ellenzett. Amikor 1913-ban a kul­tuszminiszteri székbe hívott meg, három irányban foly­tattunk tárgyalásokat a román vezetőkkel. Mindazokon a pontokon engedni akart, ahol a néppel az államhata­lom közvetlen érintkezésbe lép. A községi élet terén, az első folyamodásul bíróságok hivatalos nyelve terén és a népoktatás terén. Folytak a tárgyalások és sikerrel is kecsegtettek, amikor éppen éjfélkor megjelent Hosszú Vazul szamosújvári püspök, aki jó magyar ember volt s elmondta, hogy vége van mindennek, a román vezetők vissza fognak a tárgyalásoktól lépni, mert Ferenc Fer­dinánd sürgönyzött nekik, hogy ne adják el egy tál len­cséért atyai örökségüket, mert ha trónra jut, minden ellenszolgáltatás nélkül minden követelésfilnnek eleget tesz. _ n A megdöbbenés moraja futott végig a jelenlevőkön Klebelsberg Kunónak ennél a szavainál, aki a követke­zőként folytatta: — A másik szempont, amitől Tisza István félt, hogy az ellenzék nemzeti érzésének szándékos ingerlésé­vel fognak válságot felidézni és az így előállott zavart

Next