Budapesti Hírlap, 1930. március (50. évfolyam, 50-73. szám)
1930-03-02 / 51. szám
ISS©, március 2. vasárnap KÉPES VASÁRNAPIG 41 I • ! Ötszáz darabban játszott Szirmai Imre az örökdíjú bonvíván Bevallom, a népszerű és örökifjú bonvíván, Szirmai Imre „hidegen“ fogadott. Úri kedvességben nem volt hiány, de József körúti háromszobás lakása jéghideg volt. Nemcsak látogatásom napján volt hideg Szirmai Imre lakása. Hideg az így téli időben, évtizedek óta. Szirmai Imre nem főztet. Még ma sem fázékony, ma is edzett, erős és friss, mint volt a Népszínház aranykorában. Ma is naponta tornászik, naponta hideg zuhanyt vesz, naponta sétál órák hosszat. Szelleme is friss, emlékezőtehetsége pedig szinte meglepő. Miközben az elmúlt időkről beszélgetünk, szinte gondolkodás nélkül vágja ki az évszámokat. Pedig nem tartunk rendszert a beszélgetésben. Hol erre, hol arra terelődik a szó. — Rendszeres életet élek, — mondja, miközben régi fényképei közt keresgél — de ami az íróasztalom fiókjait illeti, ebben az egyben bohém vagyok. Rend az igazán nincs a fiókjaimban. Pedig rendbe kell szednem mindent mihamarabb, mert hiszen minden egyes levélre, fényképre szükségem lesz memoárom megírásánál. Számomra nagy gyönyörűséget jelent ez a memoár írás. Ismét átélem majd egész színészi pályámat. Hiába mondják, hogy jubilálni akarnak, én nem jubilálok. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy jubiláljanak a fiatalok, én még ráérek. De az igazság az, hogy valójában három év múlva ünnepelhetem csak színészi működésem ötvenedik évfordulóját. Én ugyanis a pályámat attól a naptól kezdve számítom, amikor a Színészakadémiának elvégzése után elszerződtem, pedig már növendékkoromban zsebemben volt az állami kétszáz forintos ösztöndíj, — hű, de nagy pénz volt! — amelynek értelmében a Nemzeti Színház ösztöndíjas tagjának tekinthettem magamat. A fiókok fényképhalmazából most egy érdekes kép kerül elő. Szirmai Imre, mint az Éjjé.H. menedékhely züllött színésze. — Valóban szép fénykép —■ bólint Szirmai -^és érdekes emlékek is, fűznek hozzá. A Népszínházban játszottam ezt a szerepet. Aznap estére is az Éjjeli menedékhely volt műsoron, mikor a Párizsi Nagy Áruház leégett. Már maszkban rohantam ki a tűz hírére az erkélyre s onnan néztem dermedten a borzasztó látványt, hogy ugranak ki az emberek wc. ablakból a tűzoltók ponyvájába. Észre sem vettem, hogy a veszedelem nézőközönségén kívül i■ nekem is akadt publikumom. A tömegből néhányan megpillantottak az erkélyen és Szinte borzalommal néztek rongyos ruhámra és maszkomra. Nyilvánvalóan azt gondolták, hogy én is a tűzből menekültem s most innen az erkélyről nézem a bennmaradtak pusztulását. — De emellett a szörnyű emlék mellett derűsebb emlékem is fűződik a képhez. Erre a Szerepre Krecsányi szerződtetett engem huszonöt estére a Budai Színkörbe. Esténkint huszonöt pengőt kaptam. Úgy a huszadik előadás felé Krecsányi,sorra nyergét simogatva — ez volt a karakterisztikus mozdulata — hozzám jött és így szólt: — Bocsánat, tisztelt művész úr, meg szeretném valamire kérni. Amint látja, a darab szép házakat vonz, szeretném a vendégjátékot meghosszabbítani. — Kérem — feleltem örömmel — én a nyaramat már úgyis erre szántam, szívesen játszom tovább. A dolog tehát rendben van. — Nem egészen — simogatta az orrát tovább Kreosátyi —■, mert még egy kérésem volna. Ez pedig az, hogy elégedne meg a művész úr ezután esti húsz pengővel. —■ De miért? ~ kérdeztem csodálkozva hiszen ön mondotta, hogy a színház jól megy. — A színház jól megy, — hümmögött Krecsányi — de gondoltam a művész úr kevesebbel is megelégedhet, hiszen — tk krajcárért töpörtőt tetszik vacsorázni. Krecsányinak igaza volt a töpörtő dolgában. A szomszéd hentesnél esténkint nagyszerű friss töpörtőt lehetett kapni s én ezt hozattam minden este és mikor a színpadon szerepem szerint majszolgatni kellett, ezt a tíz krajcár ára töpörtőt fogyasztottam el és jól is laktam vele. De gázsimból neon engedtem, mert azt mondtam, hogy ha már spórolok, akkor nem neki spórolok. Egyre tornyosodnak a fényképek az asztalon. Ismét kiválasztunk közülük kettőt. A Lili Plainchardja mind a kettő. Az egyiken mint fiatal tiszt, a másikon, mint tábornok. A kép alján olvassuk: Véletlenül a zsebemben van az Illustration... '— Igen, ebből a mondatból lett később az a szállóige, hogy: Véletlenül nálam van. Szerelmes, fiatalember imádottjának a fényképe, alanyi költőnek a verse, színdarabszerzőnek újságból kivágott kritikája, ha szóba kerül s megkérdezik, nincs „véletlenül“ magánál, vagy az illető szerénykedő mosollyal így mondja: „Véletlenül“ nálam van. — Érdekes, — folytatja visszaemlékezését a művész — növendékkoromban eszem ágában sem volt, hogy énekes színész legyek. Még most is könyv nélkül tudom azoknak a Shakespeare-daraboknak a szerepeit, amelyek akkoriban a Nemzeti Színház műsorán szerepeltek. Drámai, színésznek készültem s drámai színésznek kerültem le az iskola elhagyása után Szegedre, ahol mindjárt nagy feladatok elé állítottak. Részt vettem a színházavató prológusban, Zsóczy Lajos Utollcsó, szerelem című egy felvonásosában és a Piros bugyelláris Török bíróját is én játszottam. Az előadás után bál volt a színházépületben és büszkén dicsekedhetem el azzal, hogy Ferenc József kívánságára Nagy Ibolyával nekem kellett eltáncolnom a csárdást. Szemedről a Várszínházba kerültem Felek Miklós társul a tálhoz és innen Vitt át a Népszínházba Blaháné. Az én szerencsém, — mert hiszen a színészpályához szerencse is kell — sajnos, mások szerencsétlenségének köszönhető. Megdöbbentő módon, egymásután dőltek ki a Népszínház nagy művészei és én lettem szerepeiknek örököse. Első operett-szereplésem Pálmay Uka kedvéért történt. Ő kért meg, hogy játszam a Nebásvirágban. Ettől kezdve több operettben játszottam, így a ■Liliben is Küry Klárával együtt. — Nini, — villan fel Szirmai szeme ?— itt van Blaháné képe. Akkoriban egyike volt a legdivatosabb daraboknak a Tündérlak Magyarhonban. És nemcsak én, nemcsak a színészek, de az egész közönség valóban tündérlakban érezte magát, amikor Blahénét a színpadon láthatta. Felejthetetlen gyönyörűség volt vele játszani. Ha másért nem, mzért érdemes volt élni... ördöngős fiókok! Úgy ontják a képeket s a képekkel együtt annyi emlék bukkan fel, hogy szinte megakad a beszélgetés. De Pálmay Ilka, Küry Klára és sok más nagynevű színésznő dedikált fényképe között most már negyedszer találkozunk egy szépasszony képével, aki mindig más és más dedikációkat írt emlékül szánt fényképére. Az egyikre ezt írta: „Cácik maga tudja, hogy milyen szeretettel adom e képet.“ A másikon már csak annyi van: „Barátsággal adja ezt a képet híve.“ A harmadikon pedig mindössze ennyi áll: „Szirmai Imrének, volt barátimnak.“ Ennyire zsugorodott össze az öt évig tartó nagy szerelem a művész és egy társaságbeli hölgy között, akiért Szirmai Imre, a bonviván színpadi penge helyett éles kardot ragadott. Párbajt vívott. Az a kedélyes korszellem, amely azt az időt jellemzi, tréfás oldaláról fogta fel az ellenfél súlyos sebesülésével végződő párbajt is."Szirmai Imréről nagy karikatúráit közölt egy vicclap. Kivont kardja hegyére átszúrt női szívet rajzoltak és a rajzhoz tartozó kedves kroki írója, Faragó Jenő megjegyezte: „Annak a szimbólumául rajzolták a szívet, hogy Szirmai Imre, az asszonyok kedveltje hány női sávot szúrt át.“ — Huszonöt éven át — tér át ismét a régi témára Szirmai — szinte kéthetenkint játszottam új és új szerepet. Ez huszonöt év alatt körülbelül ötszáz szerepet jelent. Óriási munka volt. A Bob herceg volt huszonöt év után az első darab, amelyből kimaradtam. A Bob herceg után ismét a régi tempó következett, egészen a Népszínház bukásáig. Ekkor hívott át a Király-Színházba, Beöthy László. Közben a Blatta Lujza Színház igazgatója lettem. Négyévi direktoroskodás után ismét visszatértem a Király-Színházba, ahol ma már néhanapján játszom csak. De nem is bánom, — teszi hozzá — elég volt. Közben egészem besötétedett. Indulni készülünk. Miközben megmutatja a lakást, a hálóban, ágya felett színes fotográfiát látunk Az ő arcképe. Az ágy fölött két régi olajfestmény: Szir-mai Imre szülei. — Az én drága jó apám és anyám, — mondja Szirmai palástok , meghatódással imádtam őket. Egy napon vesztettem el apalmát is, anyámat is. A téli szürkületben, miközben együtt megyünk a Nemzeti Szilárdé felé, az emberek legnagyobb része ismerősként tekint a művészre. Őt ma úgyszólván mindenki ismeri. A Rákóczi-téren egy fiatal zeneszerzővel találkozunk. Most fejezte be új operettjét. — Kedves mester, ragyogó szerepet írtunk önnel... — újságolja. — És ki fogja játszani? — kérdezi Szirmai mosolyogva. — Mert nem ez az első eset, amikor egy nagyszerű szerep hírével örvendeztetnek meg, de végül mégsem én játszom a szerepet. Pedig a közönség várja Szirmait a szim pads®. I- M. I. Szirmai Imre a „Lili“-ben mint tábornok Szirmai Imre as „Éjjeli menedékhely“ ssiness-szerepéből Szinnai Imre mint „párbajhős“ Szirmai Imre a „Lili“-ben mint főhadnagy