Budapesti Hírlap, 1930. július (50. évfolyam, 146-172. szám)

1930-07-01 / 146. szám

Budapest, 1930 -V­s évfolyam 146. szám Kedd, július 1 Kijelenik mindennap hétfő kivételével. Elő­fizetős­ árak: egy hóra ii pengő, negyedévre 10­0 pertge 80 fill. Külföldre ez előfizetés kétszeres. Pel­el öt szerkesztő: BURÁNYI MIKLÓSBudapesti Hírlap Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Szerkesztőig é. kWS hl­vaui: VIII. kártya: József-körút 6. Telei® czím: József 444—04? tel József 444 — 09-ig. Levélcím: Budapest, 4. Fostafiók 65. — Kiadja: Budapesti Hírlap R.-X. Manna és a fahéj ! A hivatalos lapban ma jelentek meg az első kormányrendelkezések, melyeknek ki­adását a gabonaértékesítő törvényjavaslat tette szükségessé. Ezek az első rendelkezé­sek fölemelik a kávé, a tea s a fa­héj vámját, azonban, mint tudjuk, követ­kezni kell még egyéb intézkedéseknek is ahhoz, hogy az u. n. kalettaakció teljes fe­dezetet nyerjen. Úgy látszik, azok, akik a törvényjavas­latot nem hajlandók tárgyilagos ítéletük­kel megajándékozni, el vannak szánva arra, hogy minden részletintézkedésnél újból és élülről lejátszatják az egész lemezt és most külön a kávénál, külön a teánál és külön a fahéjnál elmondják és előrelátha­tóan majd a dohánynál és a bélyegnél is külön el fogják mondani a fogyasztó közeli pusztulásáról mindazokat a vérfagyasztó jóslataikat, amelyeket generálisan el­mondtak már az egész törvényjavaslattal kapcsolatban, sőt elmondtuk, csodálatos prófétai előrelátással akkor is, amikor még senkinek sejtelme nem volt arról, hogy­ az mit fog tartalmazni. Ma már meg kellett ismerkednünk azzal az igazsággal is, amelyre azelőtt csakugyan nem gondol­tunk, hogy például a fahéj egyike a leg­kedveltebb nemzeti eledeleinknek és nagy igazságtalanság, ha a kormány a fahéj­fo­gyasztók terhére is meg akarja segíteni a mezőgazdaságot. Ezzel a fahéjdemagógiával nyilván cél­szerűtlen dolog volna foglalkozni, nem is tesszük. Azt hisszük, nyugodtan rá lehet bízni mindenkinek a megítélésére, vájjon a maga háztartásában csakugyan oly el­viselhetetlen­ terhet jelent-e az említett cikkek vámdrágulása, hogy ennek árán nem volna szabad támogatni és életképessé tenni az ország legnagyobb termelési ka­tegóriáját és vájjon a megoldásnak és megsegítésnek ez a rendszere kíméletle­nebb és fájdalmasabb-e, mint a folytonos adóemeléseknek és kényszerkölcsönöknek az a sorozata, mellyel más, közeli államok operálnak, vagy az a védővámos politika, mely a nyugati államok belső fogyasztá­sában 30—32 és 36 pengőn tartja a búza árát. Szót érdemel azonban az a misztifikáció, melyet azzal űznek, hogy az embereket oly mereven kategorizálják fogyasztóra és ter­melőre, mintha az egyiknek minden élet­megnyilvánulása abban merülne ki, hogy javakat termel, a másiké pedig,­­hogy azo­kat elfogyasztja. Ezeket a merev és lég­mentesen körülzárt kategóriákat, — me­lyek tudomásunk szerint eddig csupán a m­éhek társadalmában állottak fenn és ott sem ily abszolút kizárólagossággal, — nyil­ván azért állítják fel, hogy az emberek bizonyos fajtáját, a városi lakosságot, az iparost, kereskedőt, ipari munkást, la­­teinert, szembefordítsák a másik fajtával, mely nem lakik városban és túlnyomóan mezőgazdasággal foglalkozik. Az emberi társadalom nem ismeri ezt a „tiszta mű­fajt,“ ezt a dilettáns kategorizálást és ak­kor sem ismerte, amikor még a cserekeres­kedés legprimitívebb formája sem volt ki­fejlődve. A termelő egyben fogyasztó is, mert hiszen ennek a révén tartja fenn egyéni életét és gazdasági üzemét és a fo­gyasztó, vagy egyben termelő is, vagy pe­dig, ha bármi közvetett módon is, de hoz­zájárul a termelés lehető voltához. A fo­gyasztó, a műfaj merev tisztaságában, az emberiség múltjában csak egyetlen alka­lommal fordult elő és pedig az ótestamen­­tumi pusztaságban, amikor Izrael istene mannát hullatott az ő népének. Ezen az egyetlen kivételes és irígylésreméltó alkal­mon innen és túl, bizony, a fogyasztó em­bernek mindenkor „orcája verejtékével“ kellett megszereznie azt, amit fogyasztani akart.­­ Ami már most a balettát illeti: a fede­zetét csakugyan a fogyasztók adják össze, de még­ az is kérdés, vájjon nem nagyobb felében azok-e, akik egyben nemcsak fo­gyasztók, hanem éppen mezőgazdasági ter­melők is. Ezt a fedezetet, tudvalévően, most már oly módon teremtik elő, hogy ab­ból kiveszi a maga részét mindenki, aki kávét, teát, fahéjt fogyaszt, bélyeget hasz­nál, vagy bármi formában dohányt sző. És itt jelentkezik nyomban fogyasztó mi­nőségében a gazda is, jelentkezik a vidék, a falu, amelynek lakossága, ha egyénileg más életmódot folytat is, mint a városi lakosság, kétségtelen, hogy túlnyomó szá­mánál fogva jelentékeny mértékben fog hozzájárulni ennek a fedezetnek az előte­remtéséhez. Amint tehát képtelenség föl­tételezni külön termelőnek és külön fo­gyasztónak a létezését, a balettajavaslattal szemben épp annyira indokolatlan és alap­talan konfrontáltatni a várost a faluval, akár­ Budapestet az alföldi tanyavidékkel. Mert ha csakugyan elképzelhető volna is a kérdésnek olyan megoldása, mely a me­zőgazdaság deficitjét a városi lakossággal akarja megfizettetni, itt ez az eset nem áll fenn és mint legutóbb­ írtuk, politikai ér­demét éppen abban látjuk a törvényjavas­latnak, hogy feladatát a nemzeti szolida­ritás jegyében igyekszik megoldani. . A sokat hangoztatott jelszavak között, melyek a megfelebbezhetetlenség attitűd­jével követelnek tekintélyt maguknak, szerepel az is, hogy a fogyasztót kell meg­erősíteni ahhoz, hogy egész gazdasági éle­tünk lábra álljon. Nem akarunk bonyolult elméletekbe tévedni, csak még egyszer hi­vatkozunk arra, hogy valamennyien, akik fogyasztunk, egyberi termelők is vagyunk, vagy ha tévednénk,­­ legalább is túl­nyomó részben azok vagyunk és részt ve­­szünk a nemzeti termelés munkájában, ha másképpen nem, annak értékesítésében, vagy adminisztrálásában. Minden törek­vésünk koronája az kell, hogy legyen, hogy termelésünk megerősödjék, ezzel gyarapo­dunk mindannyian és ezzel tágul, nő és fokozódik a belső piac felvevőképessége. A cél: az értéktermelés és nem az, hogy vi­szonylag a legkisebb nehézséggel folytas­suk a stagnálást és vegetálást egy nem kí­vánatos és nem is éppen magasrendű élet­­színvonalon. A csorbátói kudarc (F. A.) A csorbatói konferenciát va­lóban szenzációs­­ kulisszákkal ,és izgatóan érdekes fényhatásokkal rendezték — hála annak a túlfűtött politikai atmoszférá­nak, amely ma Európában ráfekszik saj­tóra és közvéleményre egyaránt és ame­lyet egyre forróbbá hevítenek az európai államférfiak utazásai és az ezekhez­­fűzött sokszor felelőtlen­­ pletykák. Innen van, hogy amíg az, eddigi kisantant-konferen­­ciákat egyre lanyhuló­­érdeklődéssel fo­gadta az európai közvélemény, addig most Európa felfigyelt Csorbatára és várta, hogyan fog reagálni a kisantant az euró­pai sajtóban nyüzsgő problémákra? Hiába volt azonban a nagy várakozás. A háromnapos konferenciázás után min­denki megállapíthatta, hogy a Csorbató­nál egyetlen erőteljes gesztus sem történt; egyetlen jelét sem látták annak, hogy a kisantant valamilyen egységes irányítás alatt állana. Ha végigolvassuk a kommü­nikéket és nyilatkozatokat, csodálkozva látjuk, hogy még a kisantant kitűnő sajtóorganizációja is csődöt mondott ez­zel a nagy semmivel szemben és hogy még Benesék ügyes sajtóügynökei sem tudták felfújni a csorbatói pozitívumokat és leplezni a negatívumokat. A konferencia csődjét egyébként világosan szemlélteti a tényeknek alábbi egyszerű egymás mellé állítása. A kisantant külügyminiszterei a követ­kező kérdésekkel foglalkoztak Csorbatón: Briand­ memoranduma, a kisantant poli­tikai statútumának megállapítása, a kis­antant sajtóközpontjának megszervezése, a kisantantállamok egymással való keres­kedelmi szerződéseit akadályozó ellenté­tek áthidalása, a kisantant-államoknak kizárólag egymással szemben való külön kedvezményű vámrendszere, amelyhez ha­sonló rendszert most Angliában propagál­nak a birodalom részei között), a Habs­burg kérdés, a szovjettel szemben való magatartás, az olasz-francia viszony, a hágai-párizsi egyezmény, a szeptemberi genfi közgyűlés és végül az a kérdés, hogy II. Károly trónralépése mennyiben befo­lyásolja Romániának a kisantanthoz való viszonyát ? Ezek után a mi számunkra is meglepe­tés, hogy a három külügyminiszter egyet­len egy kérdésben tudott csak megegye­zésre jutni, a többinél kiderült,­­ amit a Budapesti Hírlap múlt vasárnapi számá­ban pontról-pontra be is bizonyítottunk , hogy a kisantant-államok érdekei minden egyes európai, problémával szemben di­­vergálóak. A tárgysorozat egyetlen pontja, amely­ben a megyegyezés sikerült, az volt, hogy a kisantant-államoknak egymással való érintkezése­­a kisantant-konferenciák ren­dezése) a jövőben bizonyos statútum sze­rint fog történni. Természetes azonban, tette hozzá Benes, hogy a kisantant poli­tikai statútumát nem fogjuk bejelenteni Genfben, mert ez nem politikai paktum, hanem egyszerűen csak egy procedúra­­egyezmény. Ezzel egyidejűen tárgyaltak a kisantant sajtóközpontjának megszervezéséről is, amelyben egyetértettek, amíg csak általá­nosságokról volt szó. Amikor azonban ki­derült, hogy Bécsben nem kívánatos ide­gennek tartanák a kémkedéssel könnyen gyanúsítható sajtóirodát, a három kül­­ügyminiszterrel sehogysem tudott meg­egyezni abban, hogy melyik kisantant­­fővárosban telepedjék meg az iroda, így azután úgy határoztak, hogy évenként cseréli székhelyét Prágában, Belgrádban és Bukarestben. Ami azt jelenti, hogy sehol sem tud majd gyökeret ereszteni. A harmadik kérdés, amelynek tárgya­lása közben újabb ellentét robbant ki, Briand memoranduma volt. Kezdetben tö­kéletes volt az egyetértés abban, hogy a kisantalnak valóban kapóra jön az Euró­pai Konferencia, amikor mindenekelőtt stabilizálni akarja a statuszkvót. De ami­dőn a részletekre került sor, belátták, hogy a három állam érdekei annyira kü­lönböznek egymástól, hogy lehetetlenség számukra az, hogy együttes választ adja­nak a francia kormánynak. A „Corriere della Sera“ bécsi tudósítójának értesülése szerint főképpen abban nem tudott meg­egyezni egymással Benes, Marinkovics és Mironescu, hogy az Európai Konferencia milyen álláspontra helyezkedjék Orosz­országgal szemben? Benes ugyanis köztu­­domásszerűen — éppen a cseh közvéle­mény tekintélyes részére való tekintettel — nem csinálhat túl éles frontot Mosz­kvával szemben, viszont Románia legszí­vesebben agyukkal rakná ki a beszarábiai határt. Így történt azután, hogy Csorba­­tón ebben a kérdésben csak annyit tudtak elhatározni, hogy a három kisantant-kor­­mány­­ külön-külön fog válaszolni a Briand-memorandumra. Az ezután következő legfontosabb kér­dés a gazdasági együttműködés volt. Min­denekelőtt kiderült, — amit különben, a Csorbatón tanácskozó urak tudtak eddig is a legjobban —, hogy a kisantant-álla­­mok gazdasági együttműködésének semi­­lyen reális alapja nincs és hogy a három állam között való külön preferens, magya­rul előny-vámok felállítása is lehetetlen,­­ami azt jelentené, hogy a három kisan­­tant-állam autonóm vámtarifája mellett nem csak kedvezményes tételeket szabna meg, hanem ezenkívül még olyan, ezeknél is alacsonyabb tételeket, amelyekre csak a másik két kisantant-államnak lehet igénye). Ezután újra konstatálták, hogy Prága és Belgrád még mindig képtelen egymással megegyezésre jutni a cseh­­jugoszláv kereskedelmi szerződés kérdésé­ben és hogy a legutóbbi hónapok erőfeszí­tései ellenére sem sikerül a szerződést nyélbe ütni. A gazdasági együttműkö­désre irányuló igyekezetük csak ennyi eredménnyel járt, hogy sikerült aláírni a cseh-román kereskedelmi szerződést. Marinkovics, három kérdésről referált. Az agrár­blokk kérdéséről, az olasz-jugo­­szláv viszonyról és a francia-olasz viszony­ról. Az agrár­blokk tárgyalásánál Miro­­nescu , élénken helyeselt kollégájának, szemben Benessel, aki tartózkodott az élénkebb tetszésnyilvánítástól. Az olasz­­jugoszláv viszonyról megállapította a szerb külügyminiszter, hogy a két állam viszo­nya jó, a francia-olasz kérdésről pedig az volt a véleménye, hogy konfliktussal nem kell számolni. Erre érdekes dolog történt. Mironescu belevetette a jegyzőkönyvbe, hogy „a kisantant nem szándékozik bele­avatkozni e két nagyhatalom ügyébe“, vi­szont Benes hozzáfűzte, hogy azért „szem­­mel tartják a kérdés fejleményeit.*“ Benes a kisantantnak Németországhoz való viszonyáról referált azzal, hogy ez a viszony jó. Mironescu pedig a román­szovjet viszonyról, amelyet felette elmér­gesít a szovjetnek fekete-tengeri fegyver­kezése, továbbá a Pánbalkáni kérdésről, amelyet az ősszel, tartandó athéni Pánbal­­kán-kongresszus tesz aktuálissá. A szovjet­ kérdésben megint kirobbantak a kisantantok­ban rejlő érdekellentétek, úgy, hogy a kommünikében is kénytelenek voltak be­ismerni: „a szovjettel szemben a három állam fenntartja akciószabadságát.“ Ezenkívül a magyar kérdéssel foglal­koztak, szintén olyan kommüniké-monda­tokban, amelyek több ellenszenvet, mint célszerű erélyt árulnak el. Erőt az egész konferencia csak azzal tudott mutatni, hogy a tanácskozással egyidejűleg a három állam vezérkarának tisztjei is „titkos“ tanácskozásokat foly­tattak annak megbeszélésére, hogyan bo­nyolíthatnak le együttes mozgósítást a ma­gyar határokon. Ez rövid szemléje a csorbátói konferen­ciának, amelyhez még hozzátartozik Be­­nesnek az a nyilatkozata is, amely szerint ő, mint hazafi, megérti a magyar politikát. Ehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy mindenesetre jól esik nekünk ez a vállve­­regetés, amelyben azonban nem annyira őszinte emberi megértést, mint inkább sakkhúzást látunk. Sakkhúzást annak az új légkörnek nyomása alatt, amely ha egy­előre nem is tudja arra indítani Benest, hogy felismerje egy őszinte békepolitika előnyeit, mégis arra már rá tudta kény­szeríteni, hogy legalább mutatni igyekez­zék a békülékeny ábrázatot. Több jelentőséget nem látunk Benes szavai mögött. Legföljebb még azt az ér­de­­kességet, hogy Benesnek ez a mondata erősen emlékeztet a Le Temps-nak arra a vallomására, hogy meg lehet érteni, ha Magyarország küzd Trianon revíziójáért. Ez a hasonlatosság pedig azért érdekes, mert nem lehetetlen, hogy valamikor egy történetíró ettől a mondattól fogja datálni egy történelmi folyamatnak megindulá­sát. Azét, amely Franciaországban is ah­hoz a felismeréshez kell, hogy vezessen, hogy a trianoni revízió nemcsak Magyar­­országnak érdeke. Ára 16 fillér

Next