Budapesti Hírlap, 1931. január (51. évfolyam, 1–25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

1931. JANUÁR­­, CSÜTÖRTÖK B* H* Ijj­essztendő írta Stud­ay Hanna Elmúlt az év, elfogyott, mint a hold, amely telt zsemlyeként jelentkezik és lesz belőle sovány kifli, majd egy karaj ke­nyérhéj. De ne búsuljunk, hogy vége van, mert csak most kezdődik. Az idő és a re­mény kifogyhatatlan, ha rosszul sikerült a frigyünk az elmúlt esztendővel, jön a másik és kezdhetjük vele újból. Semmi sem veszett el, míg magunk el nem vesz­tünk. Adj hálát a Teremtenek, míg egészsé­ged van, mert ez az élet, minden egyéb csak esemény. Vedd azt, hogy nagyszerű színpad tárul fel előtted; nem az a fon­tos, hogy melyik sorban ülsz, hanem hogy látsz és hallasz-e, jók-e a szemeid és a fü­leid. Az élet is éppen így az ép szervezet birtoka. Ha kedvvel bírja erőnk a mun­kát, ha jólesik a pihenés, a falat, a tűz­hely melege, a dal, a hallomás és az olvas­mány, együtt van jóformán minden, ami az életből a miénk lehet; a többi csak kép­zelődés, ami inkább terhel és zaklat, sem­mint boldogít. Adjon hát az Isten ne­künk egészséget; ez az izom, amellyel mindenki ki bírja markolni az életből a m­aga adagját; hanem ezt csak akkor tud­juk meg, amikor kezünk ügyében az al­kalom sokféle üstöke, de gyenge a marok. — Szép dolog a filozófia — mondja megannyi rosszul járt —, de mit kezd­jünk az egészségünkkel és az erőnkkel, ha nincs munka és kereset és honnan ve­gyük a jó kedvünket, ha pompásan mű­ködő gyomrunk üres és még a testünk­nek is adósai maradunk az elemi szük­ségletekkel? ! Hát ez a kifogás csakugyan komoly, hála azonban a Gondviselésnek, nem tu­dunk rá esetet, hogy Magyarországon az­ elmúlt nehéz esztendőben valaki éhen halt volna.­ Nyomor volt, az igaz, de az emberszeretet igyekezett azt enyhíteni, nem súlyosbította tehát a nyomorúságot az elhagyatottság vigasztalan érzése, ami pedig a külföldre szakadt, szenvedő ma­gyaroknak zord társuk szokott lenni. Még mindig azok jártak jobban, akik a kis anyaországban helyezkedhettek el. Panaszos küzdelmünk volt a munkátlan­­sággal, hanem mi ez a gazdag és hatal­mas külföldi államok bajához képest, amelyeket gerinctöréssel fenyeget a mun­kanélküliek terhe! Biztosnak vélt egzisz­tenciákat semmisített meg a gazdasági válság, temérdek birtokos van összeomló­ban, azonban ha szétnézünk, azt látjuk, hogy egyes jól járt államokban még rom­bolóbb volt a gazdasági szerencsétlensé­gek sortüze. Amerika felszívta a félvilág aranyát és ott a bukások u­táni arányok­ban zajlottak le. Volt olyan nap, amikor harminc bankja megbukott, volt olyan év, amikor egyetlen államában több, mint ezer falusi templomot zártak be, mert a lakosság tönkrement, elszéledt. Nálunk ugyanekkor az iskolák és a templomok szaporodtak. Ismerek nem egy szorgalmas birtokost, akit a gazdasági válság rajtaütése meg­ingatott. Egyik régi ismerősömnek mint­egy háromszáz hold földje volt. Többsször jártam a házánál, úgy dolgozott hajnal­tól alkonyatig, mint az utolsó bérese. Ha podlutka-leves, meg tészta került az asz­talára, az már ünnep volt. Most birtoka egy kis részétől kénytelen volt megválni és emiatt a bánat összeroskasztotta az élet­kedvét. Pedig valójában nem változott az életmódja semmit sem; most is annyit dolgozik, mint eddig és azt eszi, amit ed­dig -— egyedül az illúzió-vesszteség súj­totta, hogy vagy 50 holddal kisebb gazda lett. Számtalan ilyen esetben az való­jában nem történt standard­ bukás, inkább csak képzeleti sebek támadtak. Vonjuk le az illúziókban szenvedett veszteséget a súlyos szerencsétlenségekből és máris ke­vesebb a baj. Vonjuk le ebből is a nagyobb bajtól való pánikszer­ű félelmet és mind­járt nem lesz okunk a kétségbeesésre. A magyar élet ma sem az utolsó. Ahhoz­­képest, hogy milyen mélyre buktunk­­há­ború után, jobb volt a mi gondviselésünk, mint más népeké. Mindamellett mentsen meg bennünket jó sorsunk, több ilyen nehéz esztendő meg­próbáltatásaitól. Mert méltán mondhatná az a gazda barátom, akiről előbb beszél­tem, hogyha minden évben elvesztene ötvenholdnyi illúziót, hamarosan elfogyna utolsó talpalatnyi földje is és mi várna akkor reá! De szerencsére nemcsak a ma­gyar gazda mondja azt, hogy így nem mehet tovább, hanem több százmillió em­­ber. Ami nekünk fáj, az fáj a fél világ­nak. A mai gazdasági válság világprob­léma, ne vitatkozzunk rajta, hány száza­lék erejéig; én azt hiszem, hogy egészen az. Közvetlenebbül érvényesül most, mint valaha, az emberiség sorsközösségének törvénye. A világháború után egyes he­lyeken vértolulások, más helyeken vér­­pangások keletkeztek; itt belebuktak a szegénységbe, ott belebuktak a gazdag­ságba. És a gazdasági vérkeringés zava­rainak az egész világ betege lett. Min­denki sürgeti immár, hogy csináljunk ren­det, mert így vesztünkbe megyünk. Rendet, de hogyan? Nemzetközi összefogást emlegetnek,­­ lehet, hogy ez is meg­lesz, de ennek a most dúló gazdasági viharnak mégis csak az olcsó pénz lesz a szivárványa. És ennek jönni kell, mert helyenként a tőke túlsá­gosan felduzzadt, annak muszáj kiömleni szélesebb területekre, hogy haszonra ta­láljon. A mi kamataink a lejtő alján van­nak, azért ide el kell jutnia a tőke bő­vebb vizének, ami olcsóbbodást hoz, ez pedig felszabadulást jelent. Hogyan tovább? Volna egy mentő eszme. Pihentessük egy ideig a gépeket, amelyek rengeteg munkáskezet tesznek feleslegessé és az áruk elfogyaszthatatlan feleslegét terme­lik. Ha a gép nem versenyez az emberrel, nincs túlszaporulat és nin­cs túltermelés, ezzel kiesik a világválság kígyójának mind a két méregfoga. Csakhogy az ember egyetlen órára sem hagyja el a haladás útját, bárhova vezessen is az. De hiába is mondanánk le mi bármely előnyről. Amerika, a világválság legfőbb ludasa, pillatnyi megállás nélkül terjeszti és fo­kozza a termelést. Szinte ú­gy rémlik, hogy nincs védelem ellene, pedig van. Európán áll, hogy az olcsón termelő ten­gerentúli államok elé korlátokat állítson és elsősorban az európai államoknak biz­tosítsa Európa ellátását. Európa az európaiaké! Mihelyt ezt az elvet keresz­tülviszik­, elmúlik a túltermelés vesze­delme és összeüthetjük a bokáinkat. És bizonyára kiépítjük ezt a védelmet, mert a szükség olyan nagy úr, hogy még arra is rábír, ami természetes és észszerű. Ne féljünk, nem­ fogunk beleesni a gazda­sági semmibe. És a revízió? Ezt a kérdést sem a háború fogja ki­egyengetni, bánom a háborútól való féle­lem. A békeparancs idején macska állott az oroszlánnal szemben; csodádé, ha rá sem hederítettek, míg ilyen volt az erő­arány! Igazságról beszélni erő nélkül a fantaszták önbíztatása. Hanem hát az oroszlán azóta soványodott, a macskából pedig pár duc lett. Az erőarányok kezde­nek kiegyenlítődni. Nem vagyunk már messze attól, hogy az elégedetlen államok szövetsége is megszerzi az oroszlán izmait és akkor majd nem rimánkodni fogunk az egek felé terjesztett karokkal, hanem tárgyalni, mint egyenlő felek. A revízió a nemzetközi erők csoportosulásának kér­dése, tehát diplomáciai munka. Csak foly­jon a munka úgy, mint eddig és ágyúszó nélkül is hamarosan zöldasztalhoz kerü­lünk. Feladatunk egyénileg dolgozni és bízni. Sohasem volt és sohasem lesz a jövőnek jobb biztosítéka, mint a szorgalom és a kitartás. Az embert úgy alkotta meg a te­remtő, hogy megadta neki a világuralmi képességeket s aztán a nyakába dobta a kantárszárat, hogy kormányozza magát. De lelkébe véste a jó törvényeit is és jaj annak, aki törvényt szeg, mert megveri érte az élet vagy önmagát, vagy ivadékait. A végén pedig annak lesz becsülete és diadala, aki törvényt tart. Ami jól az át­meneti zavarok elragadtak, azt az erköl­csös munka és a szívós szorgalom útján mind újból meg lehet találni. Tartsunk ki ezen az úton és bízzunk a boldogabb új esztendőben. Apponyi a revízióról, az olasz-magyar béke­­politikáról, a francia barátságról és az osztrák tárgyalásokról Apponyi Albert grófnak mindig van mon­danivalója, szavára egyformán figyel a politi­kus és az ország közvéleménye, akár belpoli­tikáról van szó, akár külpolitikai kérdésekről nyilatkozik. A új esztendő alkalmából felke­restük és nyilatkozatot kértünk Apponyi Al­­bertől, arra hivatkozva, hogy a magyar kül­politika most lezáruló esztendeje események­ben és sikerekben gazdag volt, külpolitikánk vonalvezetése a velünk barátságban élő nemze­teket szorosabb szálakkal fűzte hozzánk. Apponyi Albert ma is égjük legtöbbet dol­gozó politikusunk. Reggel hétkor kel és a poli­tikai, társadalmi kötelezettségeken kívül, az írás, az olvasás az, aminek él. Dolgozószobája mellett a hallban könyvespolc. Szemünkbe öt­­lik Andrássy Gyula grófnak két munkája: A világháború problémái és Drei Reden über ausn­ürtige Politik, majd ugyanott Andrássy­­nak angol nyelven megjelent könyve Magyar­­országról. A Larousse kiadásban megjelent Histoire de la Pologne, alatta Keyselting: Has Spektrum Europas. De a francia, német és an­gol könyvek egész tömege, vallásos, utazási könyvek, köztük a nemrégiben használt egyip­tomi Beadeker. Dolgozószobájában hatalmas íróasztal tele folyóirattal, az aznapi postával, az írómappa előtt a felesége, unokái fényképe. A dolgozószoba széles ablakain vakítóan csillog be reggeli napsütésben a kis palota ud­varáról a hó, és ebben az éles megvilágításban imponálóan hat a csodálatosan aktív és nagy kora ellenére is mozgékony és energikus Appo­nyi Albert. Egyiptomi útja előtt fáradt volt, ma rugalmas, jókedvű. Szelleme, tudása egész lényéből sugárzik, hangja ma is zengő bariton, bár vesztett ércességéből. Amint felemelkedik helyéről, szinte érezni lehet, hogy nemcsak fizi­kailag magaslik ki szikár termete, jellegzetes arcéla a környezetből, de hogy fölötte áll élet­tapasztalatával, emberi bölcsességével sok hét­köznapi dolgon. A lassan haladó és fejlődő új lelki irányzatról, a revízióról Előnek arra kértük meg, hogy tekintse át és vázolja a magyar külpolitika útját, a más államokhoz való viszonyunknak külpolitikai megerősödésünknek és a revízió eszméjének fej­lődését attól az időponttól kezdve, amikor ő a magy­ar állam népszövetségi munkájába bekap­csolódott. — Ezt a kérdést én úgy fogom fel — kezdte Apponyi Albert, — hogy a világ­­politikai áramlatok­­miképpen alakultak ki kedvezőbben, vagy kedvezőtlenül Magyar­­országra nézve. Mindent tekintetbe véve, nem lehet kedvezőtlen választ adni, mert tagadhatatlan tény, hogy az országnak tekintélye kifelé emmelkedett és hogy emel­kedőben vannak a művelt nemzetek köz­­tudatában azok az eszmeirányzatok, ame­lyek­ a mi végső céljainknak megfelelnek. Mindig általánosabbá válik ugyanis az a meggyőződés, mely különösen a világgaz­daság kaotikus állapota érlel, hogy az egész párizsi békemű és annak keretében természetesen a trianoni békeszerződés is, gyökereiben el van hibázva, ahonnan az­után logikailag csak egy lépés vezet annak megállapítására, hogy tehát azt revideálni kell. Az eszmék fejlődésének tagadhatat­lanul ez az iránya, aminek megállapítása minket megóvhat a csüggedéstől, de vi­szont a túlhajtott reménykedéstől is meg kell, hogy óvjon az a második megállapí­tás, hogy a közfelfogásnak ez az átalaku­lása, természetszerűleg lassan halad és hogy annak teoretikus megállapításaitól­­ könnyen felfogható lélektani okokból még ! hosszú út­om a megfelelő cselekvésig. A Genti működésem során igen jó al­kalmam nyílik ezt a lelki processzust, amely a művelt világ gondolkozásában le­folyik, lassú haladásában észlelnem. Gya­korlatilag ez ott eddig csak annyit ered­ményezett, hogy szabadabban lehet szólni idáig tiltott gondolatokról, hogy a revíziót nevén lehetett megnevezni közfelháboro­dás előidézése nélkül, és hogy nagyobb a hajlandóság a magánbeszélgetésekben való szintenizálásra, mint amilyen eddig volt. Nekem és Magyarország képviselőjének, bárki is legyen az, természetesen alkal­mazkodnunk kell eszmei világunk térfog­­lalásának e lassú tempójához, amely a ha­zai közvélemény bizalmatlanságának rosz­­szul esik, sőt mindazok előtt, akik nem sajátították el a politikának azt a legne­hezebb követelményét, hogy mások gon­dolatvilágába behelyezkedni tudjanak, szinte érthetetlennek látszik. De nekünk, akik benne vagyunk a nemzetközi akció­ban, rendkívül óvatosan kell lábat láb elé tenni, mert a még teljesen meg nem ért új lelki irányzat egyszerre visszacsaphat a régi mederbe, ha azt idő előtt akarják megnyilatkozásra kényszeríteni. Ha ma felvetnék a kérdést, hogy: igen, vagy nem, még mindig dörgő nem volna a válasz. Holnap ez már másképp lehet. Az olasz-magyar békepolitika Itt megkértük Apponyi Albertet, hogy­­az olasz barátság mértékéről, ennek gyakorlati bizonyítékairól, továbbá a miniszterelnöknek a többi államnál lefolytatott tárgyalásairól is nyilatkozzék. — Azok a körülmények, — folytatta Apponyi Albert — amelyek ezt a föntebb említett, lassa­n kialakuló kedvezőbb helyzetet előidézték, sokfélék. Alapul szol­gál az általános gazdasági rosszullét, amely minden okoskodásnál erőteljeseb­ben érezteti az emberekkel, hogy itt vala­mi nincs rendben, de nagyban hozzájárul az a körülmény, hogy külpolitikai izolált­ságunk szünet élben van és itt ismét első helyen áll az a támasz, amelyet Olaszor­szág barátságában bírunk. Senki sem gya­núsíthatja ezt a barátságot háborús célok­kal. Amint maga Olaszország, nemzeti méltósága megóvásában mutatott minden intranzigenciája mellett is, határozottan békepolitikát csinál, úgy nekünk is leg­főbb érdekünk, hogy ez a békepolitika si­keres legyen és minden bonyodalmat kike­rülhessen. Keresnünk kell Franciaország barátságát — így példának okáért azok az utolsó hírek, melyek szerint alapos kilátás van arra, hogy Olaszország és Franciaor­szág közt létrejön a flottaegyezm­ény, ál­talános megnyugvást keltettek, miután mi sem áll a közfelfogástól távolabb, mint as

Next