Budapesti Hírlap, 1931. február (51. évfolyam, 26–48. szám)

1931-02-01 / 26. szám

Az Igazi Párizs hangja? írta Herczeg Ferenc Száztizennyolc francia író­, tudós és művész kiáltványt boc­sújtott ki, amely­ben ünnepélyesen tiltakoznak a győztes államblokk eddigi politikája ellen, szabad­ságot és" egyenlőséget követelve a legyő­zött népeknek. A manifesztum aláírói, akik az ifjú francia értelmiség képviselői­ként lépnek föl és kivétel nélkül jóhang­zású, részben azonban aranycsengésű ne­vek viselői, meg vannak róla győződve, hogy a mai túlfeszített­ helyzet menthetet­lenül az európai kultúra összeomlásához fog vezetni. Elviselhetetlennek találják, hogy egész nemzetek jajkiáltása süket fü­lekre talál a győzteseknél. A manifesztunt azt a­ benyomást teszi minden elfogulatlan olvasóra, hogy az igazság- és emberszere­tet,­a művelődés simeseinek őszinte féltése mondta tollba a száztizennyólckak.­­ Akárhogyan forgatjuk is az írást: ez a revízió követelése, se több, se kevesebb! A Magyar Revíziók Liga teljesen beérheti az ifjú franciák elveinek érvényesítésével, azonfelül nem lehet kívánni valóra. Természetes, hogy ők elsősorban a saját nemzetük számára keresnek kivezető utat, a világot borító ködből, és ha mi magyarok, akik más irányból indultaink, vándorutun­­kon most összetalálkozunk velük, akkor ez nem véletlen, hanem mi kétfelől fölfedez­tük azt a páneurópai szűz földet, amelyet Briand miniszter úr hiába keresett. A magyar képviselőház szerdai ülésén Lukács György, a revíziós mozgalom egyik nagyképzettségű és céltudatos vezére, üdvözölte az ifjú franciákat és azok ezt bátran az egész magyarság üdvözletének vehetik. -Az eset érdekes volta azonban megérdemli, hogy mi is beszéljünk róla. Azok, akik behatóan foglalkoznak a re­vízió ügyével, régen hangoztatják már, hogy a kérdést Londonban, Rómában és Newyorkban kell előkészíteni, de eldőlni Párizsban fog. A revízió szükségképpen meglesz,­ mihelyt­t­ranciaország közéleté­ben ismét érvényre jutnak ■ azok a nagy­szerű faj­i .­tulajdonságok,, amelyek elvá­laszthatatlanok a történelmi francia nem­zet fogalmától. A háború szörnyű szenvedései, az óriási véráldozatok, amelyeket a hallatlan vitéz­­ségű nemzet hozott, az ellenséges dúlá­sok emlékei ott is rendkívüli lelkiállapotot te­remtettek. Azonban egy nép, amely kita­lálta­ az emberi jogokat, nem keresheti a maga boldogulását abban, hogy rabláncon , és rabkenyéren tartsa Európa felét. Egy nemzet, amely­ Századok­ óta a kultúrába haladás élén menetel, nem szenvedheti, hogy­ az­ ő hevéhez fűződjék Keleteurópa elbalkánosodásának katasztrofális ténye. Mi­ magyarok tudjuk, hogy ma jelenték­telen súly vagyunk a világtörténelem ser­penyőjében, a mi akaratunk nem­ sokat nyom a latban. Van azonban egy nagy­szerű erősségünk: az igazság a miénk és a francia, az olasz, az angol, vagy amerikai agyvelő és szív, amely­­az igazságért har­col, miértünk is harcolni kénytelen. Európában, főleg a győztes államokban, ma még nem az előrelátás­­és az emberies­ség, hanem a politikusok és tábornokok akarata­­parancsol. A háború és a béke­­ nyomorúsága azonban lerántotta a leplet arról a szellemi és erkölcsi szegénységről, amely 191­1 óta a külügyi és hadügyi hi­vatalokban a világ sorsát intézte. Ma már tudjuk, amit Tolstoj a nagy hadvezérről mondott, az a nagy államférfiról is áll: olyan ember ő, áld kozmikus katasztrófá­kat készít elő, amelynek végét azonban nem tudja.­­ Ez talán legkevésbbé a fran­cia diplomatára és tábornokra,­de a diplo­matára, mint olyanra és az egész világ tá­bornokaira vonatkozik. Párizs sokkal tisztábban látó, semhogy előbb-utóbb le­ ne vonja a háború erkölcsi tanulságait; sokkal elmésebb, semhogy so­káig felüljön a revanche-rém ostoba dö­­römbölésének, sokkal inkább tisztaságsze­rető, semhogy megtűrje testén a falánk háború-parazitákat. Európa jövőjének, a­­ fehér fajok kultúrájának megmentését, ezekkel együtt a revízió kérdését, tehát a párizsiaknak maguk közt kell elintéz* niök. Mi magyarok csak reménykedő és­ aggódó nézői lehetünk a szellemek csata* jának. A politikusok talán mosolyogni fognak a száztizennyolcak föllépésén, a tábora©* kok pedig amennyire m­i ismerjük őket* egyáltalán nem fognak róla tudomást venni. Ez a két felekezet mindig és minde­­nütt kicsinyedé az etnikai erőket. Nekünk azonban úgy tetszik, ezek a száztizennyol­­cak a legigazibb franciák, akiket az emberi művelődés tenyésztett ki magából, ők, máris meg tudták tenni azt a csodát, hogy a láncra vert milliók szíve újból Párizs felé kezd dobogni, a szabadság és civilizá­ció ősi metropolisa, egykor minden kul­­­túrember második hazája, száztizennyolc író, tudós és művész városa felé. Végállomás írta Terescsényi György Dobóczki Pál, a sárréti jegyző, kövérkés, kopaszodó férfiú volt. Húsz éve elmúlt már, hogy a közigazgatást abban a csendes, eldugott, vasútvonalaktól, nagy­ országos utaktól félreeső helységben szolgálja. Sár­rét a lapos rétségek, sovány, agyagos már­­gaföldek, véderdők és hitbizományi vadas­kertek közé ékelődött nagyközség. Csendes, szegény nép lakja, az élet­ érvelése lassú... Születnek, házasodnak, halnak... Az em­beri lét olyan itt, mint a vegetáció. Enni leéli, aludni, szántani, vetni, aratni... aratni... szinte csak azért, hogy ki ne pe­regjen a kalászból a szem... Házasodni és gyereket nevelni, úgy, amint rügyet bont tavasszal a bokor, gyümölcsöt érlel, magot hullat le a földbe. A mag gyökeret ereszt és tovább folyik az örökös körforgás.. . Tele ambícióval, fiatalon került Sárrétre Dobóczki. Azt hitte, csak rövid állomás lesz életében ez a hely. Végállomás,­­maradt. Asszonyt­ hozott magával. Szép, ideges te­remtés volt, nem idevaló. Néhány év alatt elvékonyodott, elbetegedett, elherv­adt. Mint a kényes dísznövény a sovány talajban. Két gyermek született, mint a kettőt­ elte­mették . . Akkor J Dobóczki búskomorságba esett. Mert nem tudott változtatni sorsán és mert nem volt lázadó természetű, meg akart válni az élettől. Ám ehhez is erő kellett volna­, de akkora már kiégették lelkét a sárréti aszályok, kifújták a szelek, kiáztat­­ták a ködök ... Ottragadt a községben. Ma­gányos, se jó, se rossz özvegyember lett belőle. Háza ott állott a község főterén, néha átjárt a paplakba alsózni. Kövér, himlőhelyes szakácsáét tartott, aki lassan felhizlalta, kigömbölyítette és megkopaszí­­totta.­­Legfőbb szórakozása a vadászat maradt. Egyedül szeretett csatangolni a határ­ban, kutya nélkül és vaddal látta el a pap, a tanító, a járásorvos, meg a patikus kony­háját. Nem volt még ötven esztendős, de hatvanötnek látszott. Külsejét elhanya­golta, hetekig nem borotválkozott és elfá­sult, lelkében már csak a vegetatív örömök éltek... Hagyta magát rázatni a szelek­től, mint az elvénhedt, magtalan gyü­mölcsfa. Igazi­ jóbarátja nem volt, igazi ellensége sem. Úgy látszott, hogy nem is tudja kimozdítani többé semmi életének megátalkodott, posványából, nem fog­­ le­sújtani rá több villám, hogy lehántsa a szí­vére keményedett kérget. Akkor jött egy esztendő, unalmas, egy­hangú, mint a többi és elkövetkezett no­vember hónap elseje­: a halottak napja. Egy óra tájban hazaballagott a község­házáról. Várba néni elétette az ebédét. Do­bóczki sokat evett a sonkás bablevesből, a túróslaskából. A bor fejébe hajtotta a vért és lepihent, amint ilyenkor szokta. Órákig hánykolódott, majd alkonyat előtt felkelt. Vadásztarisznyát kanyarított vállára, hóna alá vette a lankasziért és elindult porosz­­kálni. A főutcán meglepte, hogy él, mozog a község, az­­emberek ünneplőben vannak, óriás csokor krizantémokat, dáliákat, őszi­rózsákat hordoznak ide-oda az asszonyok és a templomtoronyban kongat a harang. — Mi van ma? — tépelődött magában, amíg végiglépdelt az úton és fogadta a köszönéseket­, — A papiak előtt elhaladtá­ban rászólt az ablakon az öreg tisztelendő: — Mi az, Pali? Hát te? — Járok egyet... — Ilyenkor? — Persze ... — És nem tartasz velünk? — Minek ? ... mondta még fáradtan és elballagott. A pap fejet csóvált, a népek ki­tértek előtte. Meggyorsította lépteit és csakhamar el­maradt mögötte a falu. Kiért a mezőkre, amelyek legyárolva, dísztelenül nyúltak el a szürke párákban. Könnyű köd lengett a­­tájon és a föld csa­tatérhez hasonlított, amelyen a dinkatökök roppant sárga koponyái napraforgó­ csont­vázak, kukoricaszárból felkupacolt fegy­verpiramisok között voltak széthányva, né­hol halmokba sokasodva... Az ősz és az elmúlás félbehanyatló méla szomorúsága borongott a sápadt sugárzásban... Átvágott egy tarlón, mert szél alatt akarta a fácánost megközelíteni, ahol a le­hullott lombavarban nyálakat sejtett. A köd lassan sűrűsödött körülötte, a napsu­gár elhalt a vastagodó párákban, csipős szél kerekedett. Óvatosan, figyelve lépdelt tovább, puskája lövésre készen. Jó­­félóra hosszat ballagott így, de vád nem jelent­kezett. Hova bújtatok? — kérdezte magában Dobóczki. Meg-megállt, nézelődött, megint nekiindult.. A határ ünnepélyes némaságban pihent. Fonnyadt levelek zizegtek a talpa alatt, feje felett a szürkeségben varjúrajokat kavart a szél és úgy tetszett, mintha min­den megváltozott volna az ismerős környe­zetben. Egy tissl­átó­n tompa, szorongató nyo­mást és fájdalmat érzett a tarkója tájim Kicsit megszédült és megálloit... — Sokat ettem, — simította­­végig hom­lokát, és már vissza akart fordulni, hogy haza menjen. De a szorongás elmúlt, a va­dászszenvedély feltámadt és most már dü­­­h­ösen folytatta útját, hogy valamit terí­tékre kapjon... — Hol vagytok, átkozottak? — mér­gelődött a ny­ulakra, amelyek máskor egy­más után ugrottak fel­ előtte ezen a környé­ken. Ekkor gyenge surrogást hallott egy ga-. lagonyabokorbim. Vissza­torpant és mezei neszekhez szokott fü­le a zaj okát kutatta-* Nyúl lesz bizonyosan, mindjárt­ felugrik. De nem nyúl volt, nem ugrott, hanem csak felröppent. Puha, gyanútlan repüléssel. Tíz, tizen­két lépésnyi távolságban megint vissza­­ereszkedett. Szürke és szelíd búbospacsirta volt, amit azon a tájon, pipiskének nevez a nép és amely egészen közelre várja be a szekerest, még a gyalogos. Ott lehetett va­lahol a­ fészke a bokrok alatt. Dobóczki hirtelen haragjában arcához kapta a fegyvert és lőtt. Fanyar puskaporszag csapott fel. Oda­lépdelt a helyre, ahol a madarat sejtette. Lábai előtt a száraz és Szürke madártor­­zsák között feküdt a megölt madár. A sö­­rétkartács úgy összeroncsolta, hogy finom apró tollai szétszórva hevertek a vérző test körül. — Ejnye.. -Émelyítő nedvesség gyűlt a nyelve alá.-* Nem tudta nézni az áldozatot, elfordította fejét és tovább haladt. A ritka akácerdő felé, amelynek tépett vörhenyes bozótja mint furcsa sörény dér. Tf \ ' Ne fogadja el a lapot a képes mélynyomás!! B. H. nélkül f 20 ARA FILLÉR Budapest, 1931 Li. évfolyam 26. szám Vasárnap, február 1 hét kiTét.l6r*L Elé- Szetéai tnk: egy hír. * pengi, negyedévi:* 10 pengő 83 allér. — A tfllfsidtü e/ek-nek a Bauege-nek . kétes* na* to elSíUelén dl)Budapesti Hírlap Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC eitrkmUtée •« ktiM-hiT.t.1 • vin. kerület, JólMi-kirút G. Telafoe­­ttkm­ József 414—14- től József 441—03-ig, felvételat: Budapest, 4- Toetafiók 65. — Kiadj* » Budapesti Hírlap E.-X. A búza, az örök magyar aktualitás írta Mayer János földművelésügyi miniszter Azt hiszem, nem szükséges annak bőveb­ben magyarázkodnia, aki a magyar búza kérdésével akar a nyilvánosság előtt fog­lalkozni; felesleges, hogy külön aktuali­tásra és indító okokra hivatkozzék. A búza: -r-az örök magyar aktualism "és akkor is volt, amikor az agrárlakosság keretein kí­vül élő közvélemény nem szentelt neki ak­kora figyelmet, mint ma. Körülbelül úgy volt vele, mint a levegővel: v élt vele, sőt általa, de nem kényszerült arra, hogy pro­blémát csináljon belőle. E cikk megírásának közelebbi okaként, az elmondottak ellenére mégis hivatkozom arra, hogy a magyar búza problémája mi benne él az általános köztudatban, tenge­lye a kormány gazdasági politikájának és h­ogy éppen most van, folyamatban az Or­szágos Mezőgazdasági Kamara búza­­ankétje, melynek tárgysora felöleli az egész­­kérdéstömeget, tehát a búza terme-, lését, értékesítését és feldolgozását. Már ez a hármas tagozat is mutatja, hogy a búzakérdés mily egyetemes­ vonatkozásban van az egész magyar gazdasági élettel, miért hiszen, amíg a termelés megmarad tisztán agrárproblémának, az értékesítés

Next