Budapesti Hírlap, 1931. február (51. évfolyam, 26–48. szám)
1931-02-01 / 26. szám
Az Igazi Párizs hangja? írta Herczeg Ferenc Száztizennyolc francia író, tudós és művész kiáltványt bocsújtott ki, amelyben ünnepélyesen tiltakoznak a győztes államblokk eddigi politikája ellen, szabadságot és" egyenlőséget követelve a legyőzött népeknek. A manifesztum aláírói, akik az ifjú francia értelmiség képviselőiként lépnek föl és kivétel nélkül jóhangzású, részben azonban aranycsengésű nevek viselői, meg vannak róla győződve, hogy a mai túlfeszített helyzet menthetetlenül az európai kultúra összeomlásához fog vezetni. Elviselhetetlennek találják, hogy egész nemzetek jajkiáltása süket fülekre talál a győzteseknél. A manifesztunt azt a benyomást teszi minden elfogulatlan olvasóra, hogy az igazság- és emberszeretet,a művelődés simeseinek őszinte féltése mondta tollba a száztizennyólckak. Akárhogyan forgatjuk is az írást: ez a revízió követelése, se több, se kevesebb! A Magyar Revíziók Liga teljesen beérheti az ifjú franciák elveinek érvényesítésével, azonfelül nem lehet kívánni valóra. Természetes, hogy ők elsősorban a saját nemzetük számára keresnek kivezető utat, a világot borító ködből, és ha mi magyarok, akik más irányból indultaink, vándorutunkon most összetalálkozunk velük, akkor ez nem véletlen, hanem mi kétfelől fölfedeztük azt a páneurópai szűz földet, amelyet Briand miniszter úr hiába keresett. A magyar képviselőház szerdai ülésén Lukács György, a revíziós mozgalom egyik nagyképzettségű és céltudatos vezére, üdvözölte az ifjú franciákat és azok ezt bátran az egész magyarság üdvözletének vehetik. -Az eset érdekes volta azonban megérdemli, hogy mi is beszéljünk róla. Azok, akik behatóan foglalkoznak a revízió ügyével, régen hangoztatják már, hogy a kérdést Londonban, Rómában és Newyorkban kell előkészíteni, de eldőlni Párizsban fog. A revízió szükségképpen meglesz, mihelyttranciaország közéletében ismét érvényre jutnak ■ azok a nagyszerű faji .tulajdonságok,, amelyek elválaszthatatlanok a történelmi francia nemzet fogalmától. A háború szörnyű szenvedései, az óriási véráldozatok, amelyeket a hallatlan vitézségű nemzet hozott, az ellenséges dúlások emlékei ott is rendkívüli lelkiállapotot teremtettek. Azonban egy nép, amely kitalálta az emberi jogokat, nem keresheti a maga boldogulását abban, hogy rabláncon , és rabkenyéren tartsa Európa felét. Egy nemzet, amely Századok óta a kultúrába haladás élén menetel, nem szenvedheti, hogy az ő hevéhez fűződjék Keleteurópa elbalkánosodásának katasztrofális ténye. Mi magyarok tudjuk, hogy ma jelentéktelen súly vagyunk a világtörténelem serpenyőjében, a mi akaratunk nem sokat nyom a latban. Van azonban egy nagyszerű erősségünk: az igazság a miénk és a francia, az olasz, az angol, vagy amerikai agyvelő és szív, amelyaz igazságért harcol, miértünk is harcolni kénytelen. Európában, főleg a győztes államokban, ma még nem az előrelátásés az emberiesség, hanem a politikusok és tábornokok akarataparancsol. A háború és a béke nyomorúsága azonban lerántotta a leplet arról a szellemi és erkölcsi szegénységről, amely 1911 óta a külügyi és hadügyi hivatalokban a világ sorsát intézte. Ma már tudjuk, amit Tolstoj a nagy hadvezérről mondott, az a nagy államférfiról is áll: olyan ember ő, áld kozmikus katasztrófákat készít elő, amelynek végét azonban nem tudja. Ez talán legkevésbbé a francia diplomatára és tábornokra,de a diplomatára, mint olyanra és az egész világ tábornokaira vonatkozik. Párizs sokkal tisztábban látó, semhogy előbb-utóbb le ne vonja a háború erkölcsi tanulságait; sokkal elmésebb, semhogy sokáig felüljön a revanche-rém ostoba dörömbölésének, sokkal inkább tisztaságszerető, semhogy megtűrje testén a falánk háború-parazitákat. Európa jövőjének, a fehér fajok kultúrájának megmentését, ezekkel együtt a revízió kérdését, tehát a párizsiaknak maguk közt kell elintéz* niök. Mi magyarok csak reménykedő és aggódó nézői lehetünk a szellemek csata* jának. A politikusok talán mosolyogni fognak a száztizennyolcak föllépésén, a tábora©* kok pedig amennyire mi ismerjük őket* egyáltalán nem fognak róla tudomást venni. Ez a két felekezet mindig és mindenütt kicsinyedé az etnikai erőket. Nekünk azonban úgy tetszik, ezek a száztizennyolcak a legigazibb franciák, akiket az emberi művelődés tenyésztett ki magából, ők, máris meg tudták tenni azt a csodát, hogy a láncra vert milliók szíve újból Párizs felé kezd dobogni, a szabadság és civilizáció ősi metropolisa, egykor minden kultúrember második hazája, száztizennyolc író, tudós és művész városa felé. Végállomás írta Terescsényi György Dobóczki Pál, a sárréti jegyző, kövérkés, kopaszodó férfiú volt. Húsz éve elmúlt már, hogy a közigazgatást abban a csendes, eldugott, vasútvonalaktól, nagy országos utaktól félreeső helységben szolgálja. Sárrét a lapos rétségek, sovány, agyagos márgaföldek, véderdők és hitbizományi vadaskertek közé ékelődött nagyközség. Csendes, szegény nép lakja, az élet érvelése lassú... Születnek, házasodnak, halnak... Az emberi lét olyan itt, mint a vegetáció. Enni leéli, aludni, szántani, vetni, aratni... aratni... szinte csak azért, hogy ki ne peregjen a kalászból a szem... Házasodni és gyereket nevelni, úgy, amint rügyet bont tavasszal a bokor, gyümölcsöt érlel, magot hullat le a földbe. A mag gyökeret ereszt és tovább folyik az örökös körforgás.. . Tele ambícióval, fiatalon került Sárrétre Dobóczki. Azt hitte, csak rövid állomás lesz életében ez a hely. Végállomás,maradt. Asszonyt hozott magával. Szép, ideges teremtés volt, nem idevaló. Néhány év alatt elvékonyodott, elbetegedett, elhervadt. Mint a kényes dísznövény a sovány talajban. Két gyermek született, mint a kettőt eltemették . . Akkor J Dobóczki búskomorságba esett. Mert nem tudott változtatni sorsán és mert nem volt lázadó természetű, meg akart válni az élettől. Ám ehhez is erő kellett volna, de akkora már kiégették lelkét a sárréti aszályok, kifújták a szelek, kiáztatták a ködök ... Ottragadt a községben. Magányos, se jó, se rossz özvegyember lett belőle. Háza ott állott a község főterén, néha átjárt a paplakba alsózni. Kövér, himlőhelyes szakácsáét tartott, aki lassan felhizlalta, kigömbölyítette és megkopaszította.Legfőbb szórakozása a vadászat maradt. Egyedül szeretett csatangolni a határban, kutya nélkül és vaddal látta el a pap, a tanító, a járásorvos, meg a patikus konyháját. Nem volt még ötven esztendős, de hatvanötnek látszott. Külsejét elhanyagolta, hetekig nem borotválkozott és elfásult, lelkében már csak a vegetatív örömök éltek... Hagyta magát rázatni a szelektől, mint az elvénhedt, magtalan gyümölcsfa. Igazi jóbarátja nem volt, igazi ellensége sem. Úgy látszott, hogy nem is tudja kimozdítani többé semmi életének megátalkodott, posványából, nem fog lesújtani rá több villám, hogy lehántsa a szívére keményedett kérget. Akkor jött egy esztendő, unalmas, egyhangú, mint a többi és elkövetkezett november hónap elseje: a halottak napja. Egy óra tájban hazaballagott a községházáról. Várba néni elétette az ebédét. Dobóczki sokat evett a sonkás bablevesből, a túróslaskából. A bor fejébe hajtotta a vért és lepihent, amint ilyenkor szokta. Órákig hánykolódott, majd alkonyat előtt felkelt. Vadásztarisznyát kanyarított vállára, hóna alá vette a lankasziért és elindult poroszkálni. A főutcán meglepte, hogy él, mozog a község, azemberek ünneplőben vannak, óriás csokor krizantémokat, dáliákat, őszirózsákat hordoznak ide-oda az asszonyok és a templomtoronyban kongat a harang. — Mi van ma? — tépelődött magában, amíg végiglépdelt az úton és fogadta a köszönéseket, — A papiak előtt elhaladtában rászólt az ablakon az öreg tisztelendő: — Mi az, Pali? Hát te? — Járok egyet... — Ilyenkor? — Persze ... — És nem tartasz velünk? — Minek ? ... mondta még fáradtan és elballagott. A pap fejet csóvált, a népek kitértek előtte. Meggyorsította lépteit és csakhamar elmaradt mögötte a falu. Kiért a mezőkre, amelyek legyárolva, dísztelenül nyúltak el a szürke párákban. Könnyű köd lengett atájon és a föld csatatérhez hasonlított, amelyen a dinkatökök roppant sárga koponyái napraforgó csontvázak, kukoricaszárból felkupacolt fegyverpiramisok között voltak széthányva, néhol halmokba sokasodva... Az ősz és az elmúlás félbehanyatló méla szomorúsága borongott a sápadt sugárzásban... Átvágott egy tarlón, mert szél alatt akarta a fácánost megközelíteni, ahol a lehullott lombavarban nyálakat sejtett. A köd lassan sűrűsödött körülötte, a napsugár elhalt a vastagodó párákban, csipős szél kerekedett. Óvatosan, figyelve lépdelt tovább, puskája lövésre készen. Jófélóra hosszat ballagott így, de vád nem jelentkezett. Hova bújtatok? — kérdezte magában Dobóczki. Meg-megállt, nézelődött, megint nekiindult.. A határ ünnepélyes némaságban pihent. Fonnyadt levelek zizegtek a talpa alatt, feje felett a szürkeségben varjúrajokat kavart a szél és úgy tetszett, mintha minden megváltozott volna az ismerős környezetben. Egy tisslátón tompa, szorongató nyomást és fájdalmat érzett a tarkója tájim Kicsit megszédült és megálloit... — Sokat ettem, — simítottavégig homlokát, és már vissza akart fordulni, hogy haza menjen. De a szorongás elmúlt, a vadászszenvedély feltámadt és most már dühösen folytatta útját, hogy valamit terítékre kapjon... — Hol vagytok, átkozottak? — mérgelődött a nyulakra, amelyek máskor egymás után ugrottak fel előtte ezen a környéken. Ekkor gyenge surrogást hallott egy ga-. lagonyabokorbim. Visszatorpant és mezei neszekhez szokott füle a zaj okát kutatta-* Nyúl lesz bizonyosan, mindjárt felugrik. De nem nyúl volt, nem ugrott, hanem csak felröppent. Puha, gyanútlan repüléssel. Tíz, tizenkét lépésnyi távolságban megint visszaereszkedett. Szürke és szelíd búbospacsirta volt, amit azon a tájon, pipiskének nevez a nép és amely egészen közelre várja be a szekerest, még a gyalogos. Ott lehetett valahol a fészke a bokrok alatt. Dobóczki hirtelen haragjában arcához kapta a fegyvert és lőtt. Fanyar puskaporszag csapott fel. Odalépdelt a helyre, ahol a madarat sejtette. Lábai előtt a száraz és Szürke madártorzsák között feküdt a megölt madár. A sörétkartács úgy összeroncsolta, hogy finom apró tollai szétszórva hevertek a vérző test körül. — Ejnye.. -Émelyítő nedvesség gyűlt a nyelve alá.-* Nem tudta nézni az áldozatot, elfordította fejét és tovább haladt. A ritka akácerdő felé, amelynek tépett vörhenyes bozótja mint furcsa sörény dér. Tf \ ' Ne fogadja el a lapot a képes mélynyomás!! B. H. nélkül f 20 ARA FILLÉR Budapest, 1931 Li. évfolyam 26. szám Vasárnap, február 1 hét kiTét.l6r*L Elé- Szetéai tnk: egy hír. * pengi, negyedévi:* 10 pengő 83 allér. — A tfllfsidtü e/ek-nek a Bauege-nek . kétes* na* to elSíUelén dl)Budapesti Hírlap Szépirodalmi főmunkatárs: HERCZEG FERENC • Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC eitrkmUtée •« ktiM-hiT.t.1 • vin. kerület, JólMi-kirút G. Telafoettkm József 414—14- től József 441—03-ig, felvételat: Budapest, 4- Toetafiók 65. — Kiadj* » Budapesti Hírlap E.-X. A búza, az örök magyar aktualitás írta Mayer János földművelésügyi miniszter Azt hiszem, nem szükséges annak bővebben magyarázkodnia, aki a magyar búza kérdésével akar a nyilvánosság előtt foglalkozni; felesleges, hogy külön aktualitásra és indító okokra hivatkozzék. A búza: -r-az örök magyar aktualism "és akkor is volt, amikor az agrárlakosság keretein kívül élő közvélemény nem szentelt neki akkora figyelmet, mint ma. Körülbelül úgy volt vele, mint a levegővel: v élt vele, sőt általa, de nem kényszerült arra, hogy problémát csináljon belőle. E cikk megírásának közelebbi okaként, az elmondottak ellenére mégis hivatkozom arra, hogy a magyar búza problémája mi benne él az általános köztudatban, tengelye a kormány gazdasági politikájának és hogy éppen most van, folyamatban az Országos Mezőgazdasági Kamara búzaankétje, melynek tárgysora felöleli az egészkérdéstömeget, tehát a búza terme-, lését, értékesítését és feldolgozását. Már ez a hármas tagozat is mutatja, hogy a búzakérdés mily egyetemes vonatkozásban van az egész magyar gazdasági élettel, miért hiszen, amíg a termelés megmarad tisztán agrárproblémának, az értékesítés