Budapesti Hírlap, 1931. március (51. évfolyam, 49–73. szám)

1931-03-07 / 54. szám

1931. MÁRCIUS 7. SZOMBAT B. H. As, öregek-e a J­ibdisak ? Egy szakálas bácsi nyilatkozata Közli Buday­­Barna Először belibbent a szakás, azután belépett A tulajdonosa. A szakál nagy volt, az ember kicsi. A kettőt együtt úgy hívják, hogy Nagyfejéé Balambér. Volt gyárigazgató, kormányfőtanácsos, most lovasított nyugdí­jasnak nevezi magát. Szabad óráinak egy ré­sét ugyanis négykézláb járkálással tölti; ilyenkor unokái lovagolnak rajta, akik a hosszú szakáiét gyeplőszárnak használják, ezért Balambér úr a szakáiét a világért sem kurtíttatja meg felesége ostromai ellenére sem, mert ezzel az unokák játékát rontaná el. A jólelkű szakáltulajdonos titokban verseket is farag. Nekem egyébként kedves jó bará­tom. Helyet foglalván íróasztalom mellett, zse­beinek feneketlen mélységedben kezd koto­rászni. Csendes rémület fog el, hogy újabb verseit akarja elszavalni. De nem. A Buda­ pesti Hírlap egyik számát veszi elő és kitere­get egy, kék ceruzával sűrűen aláhúzogatott cikket, amelynek az a címe, hogy Szigorúan bizalmas. Ez a cikk arról szól, hogy a fiata­lok se nem szeretik, se nem tisztelik az öre­geket. Ennek okát pedig arra veti, hogy az öregek kitolják a korhatárt, csupasz állal fia­talnak igyekeznek magukat kijátszani és visz­­szajárnak csemegézni, számunkra lejárt élet­örömök epreskertjébe, ahelyett, hogy meg­növesztenék a szakálukat és méltósággal vi­selnék a­ pátriárkakor áldott terheit Szegény ifjak, hogyan is tisztelhetnék az öregeket, mikor ezek lemetélik a tekintélyük szakásét. — Szigorúan bizalmas kérdésem van hoz­zád, — kérdi Balambér barátom és ujjával rábök a közleményre — Te írtad ezt a cik­ket? . — Örülnék, ha tőlem telt volna ki, mert pompás tollal van megírva. De hát nem én írtam. Szigorúan bizalmasan megmondom neked, hogy a Csathó Kálmán munkája. — Mit, a regényíróé, a színpadi szerzőé? Levenném a kalapot a­ fejemről, ha rajta volna. Igen nagy tisztelője vagyok. És neki is feltűnt az, hogy a fiatalok nem respektál­ják a kórosabbakat? Hát ha 5, a neves és ismert író is ilyen benyomást szerzett, el­képzelheti, hogy mi, szürke átlagemberek, milyen tapasztalatokra hivatkozhatunk. És mégis magára vállalja a hibát az öregek ne­vében, hogy az ifjúság elzárkózó, visszauta­sító szellemét menthesse! Mondhatom, áldott jó májjal írta meg Csathó ezt a cikket, amelynek a végén megállapítja, hogy nem a fiatalokkal van itt a baj, hanem az öregekkel.­­— Nézz rám kedves barátom, nekem már csak elég jól kifejlett szakám­am van, — hosszú, hogy sepregetni lehetne vele és rajta van vagy harminc esztendő ecsetének minden színe, a feketétől a fehérig. Nem könnyű viselet ez a szakál, pajtás, mart a port, füstöt, érdh­aorzsát valósággal szívja magába és rejtegeti, mint a pagony a vadat. Azután nincs benne annyi szál, amennyi rossz viccet mondanak a rovására, b­ár az unokámat is megtanították arra az is­mert tréfára, hogy kérdezze meg tőlem, vájjon éjszaka paplan fölött, vagy paplan alatt tar­tom-e a szakásamat. Hidd el, az ilyen szőrkép­letet nemcsak viselni, hanem tűrni is kell. Mind­­emellett nem akarok erényt fésülni a szaká­­samb­ól. Viselem azért, mert lusta vagyok ahhoz, hogy kiigazítsam azt, amit a természet végzett rajtam. — Tévednél azonban pajtás, ha azt tűnnéd, hogy szakálas mivoltom az ifjúság ellőtt tisz­teletnek, vagy népszerűségnek örvend. Pedig a szakáshoz megvan minden, ami vele jár: becsü­letes múltam, szép címem, jó módom, ami tisz­tes megélhetést biztosít, szép családom, s az öregség jármához alkalmazkodó békés, csendes természetem. Hanem hát a tisztességnek ez a lennie földig érő szaka­ma legkevésbbé az ifjú­ságnak imponál. — Igaz, a közélethez már nem sok közöm van. Inkább csak a társaséletben mozgok, mint családapa, akinek zsúrozó leányai és fiai van­nak. Érintkeznem kell tehát a fiatalokkal és én szívesen hajlanék is feléjük. De sohasem tapasztaltam, hogy a fiatal urak hajlamot érez­nének ahhoz, hogy megismertessék magukat ve­lem, vagy bölcs beszédeimet hallgassák. Ha na­gyobb társaságban jelenek meg, ahol fiatalem­berek is vannak, ezek általában levegőnek néz­nek és még ez a jobbik eset. Mert az is meg­esett már, hogy mikor gyönyörködni kívántam az ifjúság mulatozásában egyik fiatal úr hallhatóan azt kérdezte a táncosnőjétől, hogy ismeri-e ezt a szőrös majmot? — aki termé­szetesen félreérthetetlenül én­ voltam. Ilyen tréfás észrevételeket a szemek játékából gyak­ran kiolvashatok. Arról azonban szó sincs, hogy az ifjak közül csak egy is bemutat­kozzék. — Még a saját tűzhelyemen is fordulnak meg olyan ismert arcú fiatalok, akik sűrűen mulatgatnak a leányaimmal, de nekem, mint családapának még nem mutatták be magu­kat. Egymás között úgy hívnak, hogy a sza­kálas ember, egyébként nem kíváncsiak rám. Persze, akadnak jól nevelt, kedves fiúk is, a­kik mind vendégeinek, nem sértik meg az illendőségi­szabályokat, de nem tudtam odáig vinni, hogy legalább ezeknek a bácsi­juk lehessek; én számukra csak a szakálas ember vagyok. — Egy ideig úgy véltem, hogy ez a meg­vető mellőzés, vagy sértő idegenkedés csak nekem szól és nem éppen, imponáló föllépé­semmel van összefüggésben. Tapasztaltam azonban, hogy nálamnál jobb megjelenésű és tekintélyesebb családapáknak is ugyanaz a panaszuk, ami nekem. Ezek is szökdösnek már olyan helyekről, ahol a fiatalo­­ vannak túzszámban, még a tulajdon portájukról is. És megállapítjuk egymás között, hogy ben­nünket a mai mulató ifjúságtól egy világ választ el, a választófalat azonban nem mi emeltük, hiszen bennünket már csak azért is érdekel a fiatalság szívünk szerint, mert­­ez a gyermekeink világa. De hiszen igazában a gyermekek nem a mieink. — A leány elszakad tőlünk abban a pilla­natban, amint a fiúk közé kerül. Ezek együtt a pajtási viszonynak olyan szigetét alkotják, amelyhez az öregeknek nincs bejárásuk. Hogy a tánc varázsa tartaná össze őket, az nem igaz. Múltkoriban a leányom elmondotta, hogy egyik barátnője sírva fakadt, mert egy negyven év körüli kopasz úr táncra kérte és ismételten foglalkoztatta. Ami kiesik a kor­határukból, az nemi kell nekik se szakállan, se kopaszon. Szokásban van ma a zsúrokon megkérni mamákat, hogy ne menjenek be a táncot nézni. Az öreg szemeket igyekeznek kirekeszten­i maguk közül s hogy biztosabb legyen a dolog, a szobát is elhomályosítják. Itt is csak az a törekvés, hogy a ma tökéle­tesen elkülönítse magát a tegnaptól. És nem­csak a szórakozó ifjúság közösíti ki az öre­geket; a dolgozni és élni akaró ifjúság már éppen fenyegető pert visz ellenük. Minden vonalon farkasszemet nézünk egymással. — Igazságtalannak érzem azt az állítást, hogy ennek az éjszaka dúsnak az öregek vol­nának az okai. Ami hibás ebben, az a há­ború eldurvító szelleme , a gazdasági nyo­morúság. A háborút azonban nem a magyar társadalom csinálta és ha jól tudom, abban a mai öregek is vérzettek vagy­­közvetlenül, vagy úgy, hogy reményüket odaadták. A forradalmat sem az öregek rendezték. Csak egyet ismerek­­. A jó­­dalelyezkedett öre­­gek között sokan olyan kapzsiak, hogy rend­­benlevőnek tartják zsebrevágni olyan jövedel­met, amiből sok család megélhetne és ugyan­akkor a kezdőknek száraz kenyeret sem jut­tatnak. Ezek azon írási mégis csak kivételek. Ami gyakoribb, ez az, hogy a nyugdíjasok, tehát a valahogyan ellátottak igyekezneek megváltani a legszerényebb kereseti forráso­kat is és ez a verseny kiszorítja a fiatalságot sok olyan helyről, ahol különben érvényesül­hetne. Akárhová fordul tehát, mindenütt előbb beérkezett éteknés öregeket talál. Meg­értem, ha egyes harmincévesek annyira elke­seredettek, hogy akár patkányméreggel is hajlandók volnának megcsinálni a társadalmi reformot. — Ennyi fiatal nem fér el egy országban, — írja Csathó. — Én inkább azt monda­nám, hogy ennyi éhes és keresnivágyó ember nem fér­­ itt. Kicsi a terített asztal, nincs elég ülőhely mellette, a fiatalok nagyobbrészt hátul állva nézik és irigyel­térik a lakomát. „Ni, hogyan habzsolnak a telhetetlenek !“ — mondják, aki­ne­ elfelejtik, hogy az öregek éppen azért dulakodnak jobb ellátásért, hogy a hátul álló, helyhez nem jutott gyermekei­ket is táplálhassák. A nekirugaszkodott öre­gek kilencven százaléka a családjáért harcol. — Kétségtelen, hogy ennek a kenyérharcnak is része van az ifjúság lelkiségének kialakítá­sában. Ki ne ismerné el és ki ne fájlalná a magyar ifjúság szinte reménytelenül mostoha sorsát! Vele érzek én is és még csak szemre­hányást sem teszek neked a miatt, hogy bús elégiákat eresztesz meg az elárult ifjak sorsá­nak siratásában. De az Istenért, ne fordítsá­tok a vád rúdj­át az öregek ellen! Mert szoká­iamra esküszöm neked, hogy az öregeknek álta­lában az az egyetlen, nagy vétkük, hogy nem költözködnek el sietve az árnyékvilágból . Ezzel talán mégsem szolgáltunk rá arra, hogy az ifjak sanda szemekkel tekintsenek ránk, elzárkózzanak tőlünk és megfeledkezze­nek apáik társadalmával szemben az illendőség és a tisztesség elemi szabályairól is. Kötelessé­günk orvosolni az ifjúság sérelmeit és ez való­ban atvai kötelesség, de a nyegle szellem alá lovat adni nem kívánatos dolog. Én már gyak­ran szeretnék bocsánatot kérni az ifjúságtól, hogy lenni merek. Ám szeretném egyúttal figyelmeztetni is arra, a kor bölcsességeit és tiszteletreméltóságait kutyába sem vevő fiata­lokat, hogy vigyázzatok, mert ti is apák és öre­gek lesztek mihamar és a tiszteletlenségnek az a botja, amelyet ellenünk emeltek, rátok fit vissza és százszorosan sújtani fog ivadékaitok­ban! Mert az öregek megtagadása bottá való változtatása egy gyönyörű élő fának, amelyen még volt levél, virág, gyümölcs és ezeknek egy­másból eredő életfolyamata adja a fejlődő, az örök életet. Míg a leszakított ág bottá válik, amelynek nincs gyökere, nincs szíve, nincs benne a család és nincs a nemzet. — Jegyezd meg, ha elfogadod a tanácsot egy öregebb embertől és mondd meg Csathó Kál­mánnak is, hogy ne a fára vessétek a baj okát, hanem vizsgáljátok meg alaposan, várjon nem a széljárásban és az ágak rossz fejlődésében van-e hiba! Fogadd el és add tovább egy szakálas bácsinak ezt az üzenetét, ... íme, tovább adom. Vandervelde erélyes revíziós PÁRIZS, márc. 6. Vanderveldenel­, a belga szocialista párt ve­zérének tegnapi felszólalásáról beszámolva, egyes lapok megütközéssel emelik ki a béke­szerződések revízió­járól tett kijelentéseit. A szerződések revíziója — mondotta Vander­­velde — már régen megkezdődött és ezt semmi sem tudja meggátolni. Tudom jól, hogy a fran­ciák, mihelyt területi kérdéseket hoznak szóba, kijelentik, hogy a békeszerződésekhez nem sza­bad hozzányúlni és szükség esetén fegyverrel kelnek azok védelmére. De miért erőszakoltak Németországra olyan határokat a keleten, ame­lyek állandóan viszályoknak adnak tápanya­got? Miért ragaszkodnak olyan szerződéshez, amely a németeket nem mint legyőzötteket, ha­nem mint bűnösöket kezeli? Ki meri állítani ma Hirdessen a posta hirdető irodája út­ján! Mindenütt olvassák­ is, hogy Németország egyedül felelős a hábo­rúért? s SZABADALMAZOTT HAIDEKKER-HUNGARIA drótfonat kerítés Haidekker Sándor rt. Budapest, Üllői­ út 48/L és PÁRIZS, márc. 6. A kamara ma délutáni ülésén a légügyi tárca költségvetésével foglalkozott. Revaudet előadó Pétain marsallnak a légi­erők főparancsnokává történt kinevezése kapcsán úgy vélte, hogy a francia légierők központosítása érdekében jobb volna, ha a politikai megszervezés eszközeihez fordulnánk, ahelyett, hogy újabb vezérkarokat hoznánk létre. Majd személyes támadást intézett Flandin pénzügyminiszter ellen. Flandin — mondotta — az 1920 és 1922 között lefolyt francia-olasz légügyi tárgyalások során mint az Air Union Társaság ügyvédje e társaság érdekében többször közbelépett. Flandin miniszter válaszában kijelentette, hogy ügyvédi hivatását sohasem gyakorolta képviselői kötelességének rovására. A szóban­­forgó légi vállalatok ügyésze volt, de kor­mányra jutásakor tüstént lemondott erről az­állásáról. A francia közéletben nem szabad a gyanúsítás légkörét megteremteni. A kamara folyosóján ma délután Mosson szocialista képviselő és Diagne gyarmatügyi alállamtitkár között összeütköző támadt a gyarmati kényszermunka fölötti vita során. Di­agne, aki maga is a gyarmatokból szárma­zik, védelmezte a kényszermunkát és sértő megjegyzést tett Albert Thomasról, a genfi munkaügyi ravatal igazgatójáról. E miatt tettlegességre került a sor közte és a képvi­selő között. Teremszolgáknak és a közelük­ben tartózkodó képviselőknek kellett közbe­lépni, hogy az incidensnek véget vessenek. Dragne­r, a néger államtitkárt inzultálják a francia kamarában A magyar barátsági szerződés az osztrák nemzeti tanács előtt BÉCS, márc. 6. A nemzeti tanács mai ülésén a kormány benyújtotta alkotmányszerű parlamenti elfo­gadásra az osztrák-magyar barátsági, békél­tető és döntőbírósági szerződést, amelyet Beth­len István gróf miniszterelnök bécsi látoga­tása alkalmával írt alá. A törvényjavaslathoz fűzött magyarázó szöveg többek között azt mondja, hogy a szerződés kifejezi az Ausztria és Magyarország között fennálló baráti kap­csolatokat, úgy, hogy ratifikálása az osztrák érdekek szempontjából is ajánlatosnak látszik. A kormány ezután törvényjavaslatot nyúj­tott be, amely szerint osztrák érdemjelet léte­­sítene­k a művészet és tudomány számára. Ezt a kitüntetést fokozatok nélkül adományoz­­zák. Az érdemjel tulajdonosainak száma nem lehet több, mint 21 osztrák és 24 külföldi. A francia-olasz vámközeledés PÁRIZS, márc. 6. (Reuter.) A tengerészeti megegyezés azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy a francia­­olasz ellentét a vámtarifakérdésekben egyszeri­ben megszűnt és a tárgyalásokat, amelyek már hónapok óta húzódtak, most hirtelen befejezték. 25 % engedmény

Next