Budapesti Hírlap, 1931. március (51. évfolyam, 49–73. szám)
1931-03-07 / 54. szám
1931. MÁRCIUS 7. SZOMBAT B. H. As, öregek-e a Jibdisak ? Egy szakálas bácsi nyilatkozata Közli BudayBarna Először belibbent a szakás, azután belépett A tulajdonosa. A szakál nagy volt, az ember kicsi. A kettőt együtt úgy hívják, hogy Nagyfejéé Balambér. Volt gyárigazgató, kormányfőtanácsos, most lovasított nyugdíjasnak nevezi magát. Szabad óráinak egy rését ugyanis négykézláb járkálással tölti; ilyenkor unokái lovagolnak rajta, akik a hosszú szakáiét gyeplőszárnak használják, ezért Balambér úr a szakáiét a világért sem kurtíttatja meg felesége ostromai ellenére sem, mert ezzel az unokák játékát rontaná el. A jólelkű szakáltulajdonos titokban verseket is farag. Nekem egyébként kedves jó barátom. Helyet foglalván íróasztalom mellett, zsebeinek feneketlen mélységedben kezd kotorászni. Csendes rémület fog el, hogy újabb verseit akarja elszavalni. De nem. A Buda pesti Hírlap egyik számát veszi elő és kitereget egy, kék ceruzával sűrűen aláhúzogatott cikket, amelynek az a címe, hogy Szigorúan bizalmas. Ez a cikk arról szól, hogy a fiatalok se nem szeretik, se nem tisztelik az öregeket. Ennek okát pedig arra veti, hogy az öregek kitolják a korhatárt, csupasz állal fiatalnak igyekeznek magukat kijátszani és viszszajárnak csemegézni, számunkra lejárt életörömök epreskertjébe, ahelyett, hogy megnövesztenék a szakálukat és méltósággal viselnék a pátriárkakor áldott terheit Szegény ifjak, hogyan is tisztelhetnék az öregeket, mikor ezek lemetélik a tekintélyük szakásét. — Szigorúan bizalmas kérdésem van hozzád, — kérdi Balambér barátom és ujjával rábök a közleményre — Te írtad ezt a cikket? . — Örülnék, ha tőlem telt volna ki, mert pompás tollal van megírva. De hát nem én írtam. Szigorúan bizalmasan megmondom neked, hogy a Csathó Kálmán munkája. — Mit, a regényíróé, a színpadi szerzőé? Levenném a kalapot a fejemről, ha rajta volna. Igen nagy tisztelője vagyok. És neki is feltűnt az, hogy a fiatalok nem respektálják a kórosabbakat? Hát ha 5, a neves és ismert író is ilyen benyomást szerzett, elképzelheti, hogy mi, szürke átlagemberek, milyen tapasztalatokra hivatkozhatunk. És mégis magára vállalja a hibát az öregek nevében, hogy az ifjúság elzárkózó, visszautasító szellemét menthesse! Mondhatom, áldott jó májjal írta meg Csathó ezt a cikket, amelynek a végén megállapítja, hogy nem a fiatalokkal van itt a baj, hanem az öregekkel.— Nézz rám kedves barátom, nekem már csak elég jól kifejlett szakámam van, — hosszú, hogy sepregetni lehetne vele és rajta van vagy harminc esztendő ecsetének minden színe, a feketétől a fehérig. Nem könnyű viselet ez a szakál, pajtás, mart a port, füstöt, érdhaorzsát valósággal szívja magába és rejtegeti, mint a pagony a vadat. Azután nincs benne annyi szál, amennyi rossz viccet mondanak a rovására, bár az unokámat is megtanították arra az ismert tréfára, hogy kérdezze meg tőlem, vájjon éjszaka paplan fölött, vagy paplan alatt tartom-e a szakásamat. Hidd el, az ilyen szőrképletet nemcsak viselni, hanem tűrni is kell. Mindemellett nem akarok erényt fésülni a szakásamból. Viselem azért, mert lusta vagyok ahhoz, hogy kiigazítsam azt, amit a természet végzett rajtam. — Tévednél azonban pajtás, ha azt tűnnéd, hogy szakálas mivoltom az ifjúság ellőtt tiszteletnek, vagy népszerűségnek örvend. Pedig a szakáshoz megvan minden, ami vele jár: becsületes múltam, szép címem, jó módom, ami tisztes megélhetést biztosít, szép családom, s az öregség jármához alkalmazkodó békés, csendes természetem. Hanem hát a tisztességnek ez a lennie földig érő szakama legkevésbbé az ifjúságnak imponál. — Igaz, a közélethez már nem sok közöm van. Inkább csak a társaséletben mozgok, mint családapa, akinek zsúrozó leányai és fiai vannak. Érintkeznem kell tehát a fiatalokkal és én szívesen hajlanék is feléjük. De sohasem tapasztaltam, hogy a fiatal urak hajlamot éreznének ahhoz, hogy megismertessék magukat velem, vagy bölcs beszédeimet hallgassák. Ha nagyobb társaságban jelenek meg, ahol fiatalemberek is vannak, ezek általában levegőnek néznek és még ez a jobbik eset. Mert az is megesett már, hogy mikor gyönyörködni kívántam az ifjúság mulatozásában egyik fiatal úr hallhatóan azt kérdezte a táncosnőjétől, hogy ismeri-e ezt a szőrös majmot? — aki természetesen félreérthetetlenül én voltam. Ilyen tréfás észrevételeket a szemek játékából gyakran kiolvashatok. Arról azonban szó sincs, hogy az ifjak közül csak egy is bemutatkozzék. — Még a saját tűzhelyemen is fordulnak meg olyan ismert arcú fiatalok, akik sűrűen mulatgatnak a leányaimmal, de nekem, mint családapának még nem mutatták be magukat. Egymás között úgy hívnak, hogy a szakálas ember, egyébként nem kíváncsiak rám. Persze, akadnak jól nevelt, kedves fiúk is, akik mind vendégeinek, nem sértik meg az illendőségiszabályokat, de nem tudtam odáig vinni, hogy legalább ezeknek a bácsijuk lehessek; én számukra csak a szakálas ember vagyok. — Egy ideig úgy véltem, hogy ez a megvető mellőzés, vagy sértő idegenkedés csak nekem szól és nem éppen, imponáló föllépésemmel van összefüggésben. Tapasztaltam azonban, hogy nálamnál jobb megjelenésű és tekintélyesebb családapáknak is ugyanaz a panaszuk, ami nekem. Ezek is szökdösnek már olyan helyekről, ahol a fiatalo vannak túzszámban, még a tulajdon portájukról is. És megállapítjuk egymás között, hogy bennünket a mai mulató ifjúságtól egy világ választ el, a választófalat azonban nem mi emeltük, hiszen bennünket már csak azért is érdekel a fiatalság szívünk szerint, mertez a gyermekeink világa. De hiszen igazában a gyermekek nem a mieink. — A leány elszakad tőlünk abban a pillanatban, amint a fiúk közé kerül. Ezek együtt a pajtási viszonynak olyan szigetét alkotják, amelyhez az öregeknek nincs bejárásuk. Hogy a tánc varázsa tartaná össze őket, az nem igaz. Múltkoriban a leányom elmondotta, hogy egyik barátnője sírva fakadt, mert egy negyven év körüli kopasz úr táncra kérte és ismételten foglalkoztatta. Ami kiesik a korhatárukból, az nemi kell nekik se szakállan, se kopaszon. Szokásban van ma a zsúrokon megkérni mamákat, hogy ne menjenek be a táncot nézni. Az öreg szemeket igyekeznek kirekeszteni maguk közül s hogy biztosabb legyen a dolog, a szobát is elhomályosítják. Itt is csak az a törekvés, hogy a ma tökéletesen elkülönítse magát a tegnaptól. És nemcsak a szórakozó ifjúság közösíti ki az öregeket; a dolgozni és élni akaró ifjúság már éppen fenyegető pert visz ellenük. Minden vonalon farkasszemet nézünk egymással. — Igazságtalannak érzem azt az állítást, hogy ennek az éjszaka dúsnak az öregek volnának az okai. Ami hibás ebben, az a háború eldurvító szelleme , a gazdasági nyomorúság. A háborút azonban nem a magyar társadalom csinálta és ha jól tudom, abban a mai öregek is vérzettek vagyközvetlenül, vagy úgy, hogy reményüket odaadták. A forradalmat sem az öregek rendezték. Csak egyet ismerek. A jódalelyezkedett öregek között sokan olyan kapzsiak, hogy rendbenlevőnek tartják zsebrevágni olyan jövedelmet, amiből sok család megélhetne és ugyanakkor a kezdőknek száraz kenyeret sem juttatnak. Ezek azon írási mégis csak kivételek. Ami gyakoribb, ez az, hogy a nyugdíjasok, tehát a valahogyan ellátottak igyekezneek megváltani a legszerényebb kereseti forrásokat is és ez a verseny kiszorítja a fiatalságot sok olyan helyről, ahol különben érvényesülhetne. Akárhová fordul tehát, mindenütt előbb beérkezett éteknés öregeket talál. Megértem, ha egyes harmincévesek annyira elkeseredettek, hogy akár patkányméreggel is hajlandók volnának megcsinálni a társadalmi reformot. — Ennyi fiatal nem fér el egy országban, — írja Csathó. — Én inkább azt mondanám, hogy ennyi éhes és keresnivágyó ember nem fér itt. Kicsi a terített asztal, nincs elég ülőhely mellette, a fiatalok nagyobbrészt hátul állva nézik és irigyeltérik a lakomát. „Ni, hogyan habzsolnak a telhetetlenek !“ — mondják, akine elfelejtik, hogy az öregek éppen azért dulakodnak jobb ellátásért, hogy a hátul álló, helyhez nem jutott gyermekeiket is táplálhassák. A nekirugaszkodott öregek kilencven százaléka a családjáért harcol. — Kétségtelen, hogy ennek a kenyérharcnak is része van az ifjúság lelkiségének kialakításában. Ki ne ismerné el és ki ne fájlalná a magyar ifjúság szinte reménytelenül mostoha sorsát! Vele érzek én is és még csak szemrehányást sem teszek neked a miatt, hogy bús elégiákat eresztesz meg az elárult ifjak sorsának siratásában. De az Istenért, ne fordítsátok a vád rúdját az öregek ellen! Mert szokáiamra esküszöm neked, hogy az öregeknek általában az az egyetlen, nagy vétkük, hogy nem költözködnek el sietve az árnyékvilágból . Ezzel talán mégsem szolgáltunk rá arra, hogy az ifjak sanda szemekkel tekintsenek ránk, elzárkózzanak tőlünk és megfeledkezzenek apáik társadalmával szemben az illendőség és a tisztesség elemi szabályairól is. Kötelességünk orvosolni az ifjúság sérelmeit és ez valóban atvai kötelesség, de a nyegle szellem alá lovat adni nem kívánatos dolog. Én már gyakran szeretnék bocsánatot kérni az ifjúságtól, hogy lenni merek. Ám szeretném egyúttal figyelmeztetni is arra, a kor bölcsességeit és tiszteletreméltóságait kutyába sem vevő fiatalokat, hogy vigyázzatok, mert ti is apák és öregek lesztek mihamar és a tiszteletlenségnek az a botja, amelyet ellenünk emeltek, rátok fit vissza és százszorosan sújtani fog ivadékaitokban! Mert az öregek megtagadása bottá való változtatása egy gyönyörű élő fának, amelyen még volt levél, virág, gyümölcs és ezeknek egymásból eredő életfolyamata adja a fejlődő, az örök életet. Míg a leszakított ág bottá válik, amelynek nincs gyökere, nincs szíve, nincs benne a család és nincs a nemzet. — Jegyezd meg, ha elfogadod a tanácsot egy öregebb embertől és mondd meg Csathó Kálmánnak is, hogy ne a fára vessétek a baj okát, hanem vizsgáljátok meg alaposan, várjon nem a széljárásban és az ágak rossz fejlődésében van-e hiba! Fogadd el és add tovább egy szakálas bácsinak ezt az üzenetét, ... íme, tovább adom. Vandervelde erélyes revíziós PÁRIZS, márc. 6. Vanderveldenel, a belga szocialista párt vezérének tegnapi felszólalásáról beszámolva, egyes lapok megütközéssel emelik ki a békeszerződések revíziójáról tett kijelentéseit. A szerződések revíziója — mondotta Vandervelde — már régen megkezdődött és ezt semmi sem tudja meggátolni. Tudom jól, hogy a franciák, mihelyt területi kérdéseket hoznak szóba, kijelentik, hogy a békeszerződésekhez nem szabad hozzányúlni és szükség esetén fegyverrel kelnek azok védelmére. De miért erőszakoltak Németországra olyan határokat a keleten, amelyek állandóan viszályoknak adnak tápanyagot? Miért ragaszkodnak olyan szerződéshez, amely a németeket nem mint legyőzötteket, hanem mint bűnösöket kezeli? Ki meri állítani ma Hirdessen a posta hirdető irodája útján! Mindenütt olvassák is, hogy Németország egyedül felelős a háborúért? s SZABADALMAZOTT HAIDEKKER-HUNGARIA drótfonat kerítés Haidekker Sándor rt. Budapest, Üllői út 48/L és PÁRIZS, márc. 6. A kamara ma délutáni ülésén a légügyi tárca költségvetésével foglalkozott. Revaudet előadó Pétain marsallnak a légierők főparancsnokává történt kinevezése kapcsán úgy vélte, hogy a francia légierők központosítása érdekében jobb volna, ha a politikai megszervezés eszközeihez fordulnánk, ahelyett, hogy újabb vezérkarokat hoznánk létre. Majd személyes támadást intézett Flandin pénzügyminiszter ellen. Flandin — mondotta — az 1920 és 1922 között lefolyt francia-olasz légügyi tárgyalások során mint az Air Union Társaság ügyvédje e társaság érdekében többször közbelépett. Flandin miniszter válaszában kijelentette, hogy ügyvédi hivatását sohasem gyakorolta képviselői kötelességének rovására. A szóbanforgó légi vállalatok ügyésze volt, de kormányra jutásakor tüstént lemondott erről azállásáról. A francia közéletben nem szabad a gyanúsítás légkörét megteremteni. A kamara folyosóján ma délután Mosson szocialista képviselő és Diagne gyarmatügyi alállamtitkár között összeütköző támadt a gyarmati kényszermunka fölötti vita során. Diagne, aki maga is a gyarmatokból származik, védelmezte a kényszermunkát és sértő megjegyzést tett Albert Thomasról, a genfi munkaügyi ravatal igazgatójáról. E miatt tettlegességre került a sor közte és a képviselő között. Teremszolgáknak és a közelükben tartózkodó képviselőknek kellett közbelépni, hogy az incidensnek véget vessenek. Dragner, a néger államtitkárt inzultálják a francia kamarában A magyar barátsági szerződés az osztrák nemzeti tanács előtt BÉCS, márc. 6. A nemzeti tanács mai ülésén a kormány benyújtotta alkotmányszerű parlamenti elfogadásra az osztrák-magyar barátsági, békéltető és döntőbírósági szerződést, amelyet Bethlen István gróf miniszterelnök bécsi látogatása alkalmával írt alá. A törvényjavaslathoz fűzött magyarázó szöveg többek között azt mondja, hogy a szerződés kifejezi az Ausztria és Magyarország között fennálló baráti kapcsolatokat, úgy, hogy ratifikálása az osztrák érdekek szempontjából is ajánlatosnak látszik. A kormány ezután törvényjavaslatot nyújtott be, amely szerint osztrák érdemjelet létesítenek a művészet és tudomány számára. Ezt a kitüntetést fokozatok nélkül adományozzák. Az érdemjel tulajdonosainak száma nem lehet több, mint 21 osztrák és 24 külföldi. A francia-olasz vámközeledés PÁRIZS, márc. 6. (Reuter.) A tengerészeti megegyezés azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy a franciaolasz ellentét a vámtarifakérdésekben egyszeriben megszűnt és a tárgyalásokat, amelyek már hónapok óta húzódtak, most hirtelen befejezték. 25 % engedmény