Budapesti Hírlap, 1931. április (51. évfolyam, 74–97. szám)

1931-04-02 / 75. szám

1931. ÁPRILIS 2. CSÜTÖRTÖK B.H. Mikor a Göre-nóták megszülettek Abban a boldog időben, amikor Nagy- Magyarországon mindenféle Göre Gábor bíró úr, Durbincs sógor meg a hátsa cigány mókás kalandjain kacagtak, Eger városában pezsgő kurturélet volt. Akkor nevezték el Magyar Athén-nek. Nívós hangversenyek, művészi matinék váltogatták egymást. Rendezésükben a jeles zeneszerző, Lányi Ernő vitte a vezérszerepet. A város főutcáján — szemben a ciszterciták templomával — ma is áll a sokat emlegetett Egri Kaszinó komoly épülete. A városi élet középpontja. Innen indultak ki Heves megyének híres függetlenségi mozgalmai. Homlokzatán Fati partus (végzet szülötte) szavak olvashatók és ez az epigramszerű felirat jellegzetesen hirdeti a kétemeletes ház viharos múltját. Amikor építeni kezdették, kolostornak szánták, de amikor fölépült, a változott viszonyok következtében az ellenzéki politika vára lett. Termeiben gyülekezett össze naponként a város intelligenciája, hogy megvitassák a haza sorsát. Szerte hangos csoportok alakultak. Itt ZalátJózsefnek, az ősz poétának hazafiúi búslakodását hallgatták; ott a tudós cisztercita, Maczki Valér kurucos kifakadásain lelkesedtek. Az egri ellenzék két vezérének — Szederkényi Nándornak és Dabocsay Sándornak — hívei állandóan heves szócsatáikat vívtak. Készítették a nemzetiszínű bombákat a megyegyűléskre. Minden vasárnap délután megjelent Lányi Ernő is. Ő nem politizált. Nem csatlakozott egyik vitázó csoporthoz sem, hanem izgatottan járkált szobáról-szobára. Várta a fővárosi lapokat. Amikor megérkezet a postás, kivette kezéből a Budapesti Hírlapot és a Kakas Márton-t. Visszavonult velük az olvasóterem egyik sarkába s hamarosan lehetett hallani jóízű nevetését. A komoly művészemberről szállóige lett, hogy csak vasárnap nevet Lányi Ernő végtelenül tudta élvezni az egészséges humort s magyar mestereinek Rákosi Viktort és Gárdonyi Gézát tartotta. El nem mulasztotta volna, hogy el ne olvassa a Budapesti Hírlap közkedvelt vasárnapi Sipulusz-tárcáját. Mindig ez volt első olvasmánya. Csak ezután merült bele Göre bíró úr históriáiba, melyeket akkor a Kakas Márton folytatásokban közölt. Tökéletesnek találta bennük a magyar paraszt jellemzését. Csak az volt a kifogása, hogy a zamatos prózából hiányzik a vers. Többször hallottam tőle. — Magyar parasztot csak nótával lehet elképzelni ... Gárdonyi Géza ebben az időben már az egri vár szomszédságában élte remete életét. Ritkán járt be a városba s csak néhány emberrel érintkezett. Nem tudom, elhangzott-e hozzá a zeneszerző kritikája, tény azonban, hogy a Göre-folytatásokban egyszerre csak nőtárasra alkalmas versek tűntek elő. Lányi Ernőnek nagy volt a boldogsága. Elhatározta, hogy megzenésíti a pompás verseket. Nem kért engedélyt. Meg akarta lepni az egri remetét. A lelkes zeneszerző rövid idő alatt elkészült munkájával. Megszülettek a Göre-versek melódiái. Nagy titokban. Egyedül Barthos Károly, az Egri Dalkör széphangú basszistája tudott róluk. Őt szemelte ki Lányi bemutatásukra. Kettesben zárt ajtó mellett tartották a próbákat. Még a hangverseny műsorában sem tüntették föl a nőákat és Barthos egyik magánszámlának újrázásánál énekelte el őket. Valósággal extázisba hozták a közönséget. Másnap Lányival és Barthossal meglátogattuk Gárdonyi Gézát. Az volt a megállapodásunk, hogy Barthos beszélgetés közben kimegy a szomszéd szobába s ott zendít rá a Göre-nótákra. Lányi előre örült a meglepetésnek, amit az egri remetének fog szerezni. A terv azonban rém vált be: a meglepetést Gárdonyi szerezte Lányinak. Amikor programunk szerint Barthos elénekelte a Szerelmes juhász dalát, Gárdonyi mosolyogva így szólt: — Nagyszerű volt Károly öcsém ! Demost gyere be és hallgass meg engemet. Én is énekelek valamit ... És nagy csodálkozásunkra elénekelte a Káta cigány nótáját Úgy, amint Lányi zenésztette meg. •— Hol tanultad ezt? — kérdezte a zeneszerző izgatottan. Az egri remete bodor füstöket eregetett pápájából és így felelt: — Délelőtt künn sétáltam a liba-réten. Ott méregetett vizet a kútból régi ismerősöm Bukucs Berci pásztorlegény. Ő énekelte ő tanított meg rá ... — Érdieteken! — töprenkedett Lányi — valóságos rejtély! ... Gárdonyi azonban megmagyarázta a rébuszt — Bukucs Berci — mondotta — a Kaszinó szolgájának a fia. Sokszor oda jár, hogy egyben-másban segítsen az apjának. Tegnap este is ott volt és a zongora szállításánál segédkezett. Ezért azután megenged ték neki, hogy hangversenyeikért a karzaton végighallgassa. Jó füle van a fiúnak. Egyetlen hallásra megtanulta a nótákat s már dalolja is őket... A Göre-nóták azután varázsszerű gyorsasággal terjedtek el Magyarországon. Mindenfelé dalolták. Sikerüknek azonban Gárdonyi nem örült Mikor az Egri csillagok című regényéhez gyűjtötte az adatokat, hosszabb időn át Konstantinápolyban a szultán levéltárában búvárkodott Visszatérte után bekopogtattam hozzá. Alkonyodon. A szőlőhegyekről hazaiparkodó parasztlegények vígan dalolva haladtak el az ablak alatt. Gyakran rágyújtottak a Görenótákra is. — Átkozott népszerűség! — mondotta Gárdonyi kedvetlenül. — Mindenütt Göréék üldöznek. Mintha mást egyáltalában nem írtam volna. Többi írásaimat nem emlegetik. Míg Konstantinápolyban sem volt nyugtom. Egyszer a tenger partján sétáltam és legnagyobb meglepetésemre fülembe csendült a hátsa cigány kesergése. Egy magyar hajóács énekelte, aki Komáromból került ki a török fővárosba... Fölkelt és becsukta az ablakot Hogy A MODERN ROBINZONHOZ luxusyőzösökön özönlenek a látogatók Körülbelül egy éve annak, hogy, amint mi is megírtuk, egy vállalkozó szellemű német tudós, Bitter dr. és kísérőnője elmentek Robinsonnak a Galápagos szigetcsoport egyik kis szigetére. A modern élet elől menekültek és most egyévi kísérletezés, egyévi erős munka után Ritter arról számol be, hogy ez csak félig, vagy még annyira sem sikerült nekik. A modern technika sok mindent meg tud tenni csak az nem áll hatalmában, hogy önmaga elől meg tudjon valakit menteni. A szigetre megérkezve, legelőször azt a levélözönt kellett feldolgozni, amit a kíséretül ajándékozók zúdítottak a Robinzonok után. A posta a Galápagos-szigetekre is jár és ha nem köt ki mindennap a postahajó, ez csak annyit jelent, hogy annál több levél érkezik egyszerre. Ritter dr. ma már ráér levelezni, mert túl van a legelső idők nélkülözésein és szenvedésein, túl van azon, hogy bokrok alatt és egy-egy barlangszerű mélyedésben kelljen éjjeli menedéket keresnie a maga számára. Ma már „háza" van, amit úgy kell érteni, hogy rettentő nagy munkává sikerült négy oszlopot felállítania és ezekre valami tetőt szerkesztenie. Ez alatt él most és ha ezt kényelemnek lehet nevezni, akkor sokszorosan megszenvedett ezért, amiíg a megmunkálásán lávadarabokat oszlopformájú alkotmánnyá tudta összeilleszteni. Villamos vasaló a szigeten Legelső levelei a humortól a kétségbeesésig terjedő skálán tiltakoztak az ajánlkozók áradata ellen. Elmondta, milyen megokolásokkal próbálta meg egy-egy vállalkozó, szellemű hölgy, vagy úr meggyőzni őt arról, hogy nála jobb kísérőről szó sem lehet. Az egyik hölgy kijelentette, hogy őt valósággal a magányra predesztinálta a sors, mert ellenállhatatlan szükségét érzi annak, hogy minden éjjel egy órától hatig sétálgasson barátjával a mezőn, a másik meg arra hivatkozott, hogy miután villog vasalóját a szigeten sem tudná nélkülözni, a szerelőjét is magával fogja vinni, aki- nél jobb társat képzelni sem lehet „Hogy itt mit csinálna a villaraolvasalóval, azt igazán nem tudom, — írja egyik levelében Ritter dr. •— ámbár kétségtelenül nagyon jó arra, hogy ha az ember megfordítja, akkor üllőnek lehet használni, vagy esetleg szandált lehet rajta talpal." Amint ráért arra is, hogy a hazulról érkezett újságokat elolvassa, amelyek természetesen bőségesen foglalkoztak személyével, sokat mulatott azon a vad változatosságon, amelylyel utazását és terveit az egyes hírlapok kiszínezték és romantikával megtűzdelték. „Az én elgondolásom nagyon egyszerű, — írja Ritter dr. — Végre olyan helyre akartam kerülni, ahol magammal is foglalkozhatom. A nagyváros és a modern élet erre egyáltalában nem enged lehetőséget. De én szükségét éreztem annak, hogy elmerülhessek a magam lelkébe és önismeretre tegyek szert. A fogaimat pedig egyszerűen azért húzattam ki, mert tökéletesen elkoptatta már őket a sok gyümölcssav, meg a nyerskoszt szakadatlan rágása." Emlékezetes ugyanis, hogy annak idején úti készülődései között minden fogát kihúzatta, — amint a lapok annak idején megírták, — attól való félelmében, hogy ha majd a szigeten megfájdulnak, nem lesz, aki segítsen rajta. A legelső levelek mindig azzal zárultak: „az égre kérünk mindenkit, hagyjanak bennünket magunkban. Ne higyyék, hogy itt valami paradicsomi állapotok vannak. A mi szigetünk megmívelhető része olyan kicsiny, hogy rajtunk kívül senki számára nem lenne műhely és így van ez a többi itteni szigeteken is. Legfeljebb egy tizedrésze termékeny ezeknek a vulkanikus eredetű szigeteknek, mert itt minden tiszta homok és sziklás sivatag, vagy omló hegyoldal." Napon szárított hús A levelek majdnem azt vallják be, hogy Ritter túl sokat vált önmagától, amikor azt tervezte, hogy az életnek minden feltételét maga fogja a szigeten előteremteni. Az első hónapok kegyetlen munkával teltek el, ami arra kellett, hogy a termékenynek látszó területből valamilyen igazi termést is ki lehessen kényszeríteni. Vadkecske, madarak s más kisebb állatok meglehetősen bőven vannak a szigeten, de mivel ő is és kísérőnője is szigorú növényevők, ez nem nagyon kecsegteti őket és nem is enyhíti élelmezési gondjaikat. De azért mégis gondoskodtak egy Ids húskészletről, amit megszárítottak a napon, hogy ha majd a tél folyamán minden más élelmiszer elfogyna, akkor ezzel segíthessenek magukon. De amint ez a modern Robinzon írja, „a legnagyobb büntetés az lenne számunkra, ha húst kellene ennünk". Most már ültetvények terülnek el azon a kis területen, amelyet a maguk számára a szigeten kiválasztottak. Facsemetéket kaptak, és kilátásuk van rá, hogy hat év múlva már a legelső datolya- és narancstermést szedhetik; vám konyhakertjük, egy magból hatalmas répa kelt ki, amelynek közepéből már feltornyosodott a virágzó szár. „Nagy reménységgel várjuk, írja Ritter dr., hogy bőségesen terem majd rajta mag, amelyet elvethetünk." Majd megint az egyik levelében ilyeneket közöl német barátaival: „Ha tőkénk volna s ha lennének munkásaink, egész kis Édent lehetne teremteni ebből a szigetből. De nincs egyik sem, mindenért magunknak kell megdolgoznunk és ez nagyon rendjén van így. Éppen ezt akartuk mind a ketten. A hely elragadó. Nagyon sokszor történik, hogy félóra járásnyira tőlünk lefelé Szaharai napégetés pusztít minden élő növényzetet, egy félórára felfelé pedig felhők úsznak és eső zuhog, itt pedig a legkellemesebb éghajlatot élvezhetjük, azait elképzelni lehet." L Levélírás, mint önvédelem Ritter dr. nagyon szorgalmas a levélírásban, amit az önvédelemnek egy nemeként használ. Magyarázat, panasz és tiltakozás rám ezekben az írásokban s ez az utóbbi motívum akkor a legerősebb, amikor a látogatókról beszél. Mert fájdalom, a modern Robinsonnak fölsok a látogatója. Valamennyien luxusgőzösön érkeznek ezek és valamennyien rettentően kiváncsiak. Természetesem jótékonyak is, okvetlenül el akarják látni kétszersülttel és komservekkel a szigetlakókat, akiknek a legnagyobb fáradságába kerül, amíg megérteti velük, hogy nincs szüksége semmire. Egyszer tért el ettől az elvétől, mert elfogyott a zsírja, természetesen kókuszzsírról van szó, és amint az ajándékot átvette, a vendégek abban a percben úrnak érezték magukat a szigeten, széttiporták az ültetvényeket s a fejlettebb fák kérgét emlékkönyvnek használták. S mivel a szíves házigazda természetesen az adomány fejében tízszeres értékű ritka gyümölcsökkel vendégelte és ajándkozta meg őket, ők hálából csknem z ne hallja az egri legények nótázását. Gárdonyit bosszantotta a Göre-históriák nagy népszerűsége. Elek Béla tönkretették ezeknek a gyümölcsöknek a termőnövényeit. A modern Robinzon szigete nem jelent többé magányt, a luxu-faajók ellen nincs oltalom. Szegény remetéknek már azt is meg kellett érnie, hogy felvonszolták egy ilyen hajónak a fedélzetére, ahol egyszerre ott találta magát az úgynevezett kultúrának azokban a gyötrelmeiben, amelyek elől a világ végére akart mmerkülni. Mert a „világ vége", amint keservesen tapasztalja, csak egy ugrás a luxt-hajók kíváncsi tulajdonosai számára. UTÁNOZZA A TAVASZT! Kezdjen Ön is uj életet, mint a természeti Fogjon egy Arnea-kurába s pár hét múlva uj embernek érzi majd magát. ARNEA VITAMINO-ÜS TÁPSZER gyengéket megerősít, vérszegényeket pirospozsgássá változtat, lefogyottakat feltáplál, lábadozókat helyreállít, fiatalokat megizmosít, időseket megfiatalít. Egy dobos ára : 1,20 Amerika „történelmi“ romokat importál Úgy látszik, hogy az élclapok procc-típusa, aki, miután már mindene megvan a jóléthez, Csőket festet magának —, valóban megelevenedett. Egyáltalán nem meglepő, hogy ezt a megelevenedett embertípust — akárcsak sok más különösséget, — ugyancsak az új világrész, Amerika termelte ki. Az az Amerika, amely nagyra kezd lenni a kultúrájával, de mert ilyennel valójában nem nagyon dicsekedhetik, pénzért szerzi meg magának (amiből bőven van neki) mindazt, ami kultúrhistóriát jelenthet. Az öreg Európának mindenesetre annyi haszna van ebből az ambícióból, hogy egyesek számára kereseti lehetőséget teremt, így Londonban él egy hölgy, Adame asszony, aki abból él, hogy egyre keresztül-kasul járja Angliát és Skótországot és öreg düledező, régitípusú és stílusú vidéki házakra vadászik, hogy azokat gazdag amerikánusoknak elközvetítse. Ezeket a házakat ezután gondosan lebontják és az anyagot az óceánon átszállítva, milliméternyi pontossággal Amerikában újból felépítik. Ha Adams asszony megfelelő épületobjektumra akad, akkor azt lefotografálja, a ház eredetét és történetét kikutatja és az adatokat elküldi Newyorkban lévő ügynökének, akiré vár a feladat, hogy vevőt szerezzen a házra. Adams asszonynak igen érdekes ilyen „lelete“ akadnak. Feltéve, hogy igaziak és nem hamisítványok. Ez időszerint Amerikába készül, mert valami egészen speciális érték van a kezében és pedig egy falusi kis ház, amelyben Erzsébet angol sxratyna dajkája élt. Ám ugyanezzel egyidejűen akar szállítani négy kis falusi házat, amelyekben Shakespeare gyakrabban megfordult, valamint egy disznóbólát, amely a falubeli plébános hiteles igazolása szerint kerek négyszáz évvel ezelőtt épült. Az ily omladozó holmiért az amerikaiak hihetetlen nagy összegeket fizetnek, különösen, ha valami közük van VIII. Henrikhez, Erzsébet királynőhöz, Shakespearehez, vagy John Masefieldhez, a babérkoszorús költőhöz. Persze ebben az üzletágban is igen nagy szerepe van a divatnak. Ma Amerikában az előbb említett angol nevezetességek vannak „divatban". Adams asszonynak sikerült legutóbb felfedezni egy házat, amelynek VIII. Henrikhez volt valami köze. E ház története a következő: Egy nap VIII. Henrik vadászat közben leesett a lóról és megsérült. Egy öreg parasztasszony vette a sebesült királyt gondjaiba, aki azután hálából a baleset, környékén lévő néhány házat egyszerűen elvett jogos tulajdonosaiktól és odaadott a jószívű öregasszonynak. Adams asszony most azt reméli, hogy e falusi viskók egyikét oly áron tudja a „történeti érzékkel bíró" derék jenkik nyakába sózni, amennyi pénzen Londonban egészen takaros palotát lehet majd építeni. Nem is rossz csere olyan vitrinéért, amelyről a hatóság megállapította, hogy életveszélyben lakhatatlan.