Budapesti Hírlap, 1931. április (51. évfolyam, 74–97. szám)

1931-04-15 / 84. szám

1931. ÁPRILIS 15. SZERDA 17­.h. K­PUCÁIPASilfl Munka, takarékosság és tőkegyűjtés vezetnek a szebb jövő lété Schober Béla előadása a Cobden Szövetségben Nagyszámú és előkelő közönség jelenlétében tartotta meg kedden este a Cobden Szövet­ségben Schober Béla, a Magyar Nemzeti Bank vezérigazgatója „Gazdasági és pénzügyi problé­mák* című előadását. — Az érdekes előadás gondolatmenetét a következőkben ismertetjük: — A jelenlegi gazdasági válság egyike a vi­lágtörténelem legsúlyosabb és legkomplikáltabb válságának. Kirobbanása körül számtalan té­nyező közrejátszott: háború, technikai fejlődés, az aranytermelés mérlege és az aranykészlet elosztásában végbement eltolódások. Közép- Európa szétbontása, Oroszország kikapcsoló­dása, a fogyasztóképesség lerombolása, a nyers­anyagtermelés növekedése, az állami beavatko­zás, politikai bizonytalanság, egyoldalú fegy­verkezés stb. A válság elhárítására is számta­lan javaslat van. Egyesek az aranyeloslás egészséges alakulásától, mások a hosszúlejáratú hitelforrások megnyíltától, ismét mások a tech­nika fejlődésétől, viszont megint mások a ter­melés korlátozásától várják a gyógyulást. Olya­nok is akadnak, akik az európai egyesült álla­moktól remélik a viszonyok javulását. Nálunk különösen, olyanok is vannak, akik inflációs ideák felelevenítésétől remélik a gazdasági fel­lendülést. Ezek a földre, vagy a búzatermésre, esetleg a munkateljesítményre mint fedezetre alapított kamatozó és nem kamatozó állami pénzjegyek kibocsátásától, vagy a jegyforga­lomnak valami misztikus úton történő megsok­szorozásától várják a viszonyok jobbrafor­­dult­át. A helyzet azonban az, hogy a válságot Ma­gyarország maga megszüntetni, vagy elhárítani nem képes. Vigasztaló, hogy agrárállam va­gyunk s ez gyengeségünk ellenére módot ad, hogy szükségleteinket és termelési kölségeinket jobban visszaszorítsuk, mint az ipari államok. Ha az ország gazdasági diagnózisát nézzük, az három ponton mutat gyengeséget. Három gyenge pont­ ­. Az egyik az 1929-ig emelkedő és nagyon magas közterhek. Itt azonban a kormány már igyekszik segíteni a kiadások leszorításával és a közterhek apasztásával, ám ezek a terhek még mindig aránytalanok a lényegesen csök­kent nemzeti jövedelemhez képest. A másik gyönge pont külföldi eladósodásunk, amely még szükségszerűen növekedni fog. De már ma is a külföldi tartozásaink után évi 180 millió aranykoronát kell a külföldnek minden ellenszolgáltatás nélkül fizetnünk. Harmadik gyönge pontunk a mezőgazdasági főtermé­­nyeinkből előálló fölöslegeink nehéz értékesí­tése. Itt aránylag könnyű a segítés, még­pe­dig két úton. Bizonyos iparágak, pl. a textil­ipar fejlesztésével növeljük a belföldi fogyasztó képességet. Másfelől mezőgazdasági termelé­sünk átszervezésével elérhetjük, hogy gabona helyett fölöslegeinket olyan alakban exportál­juk, amely alakban azok piacképesebbek és könnyebben értékesíthetők jó áron. Példa erre az az eredmény, amit Dánia állat és állati ter­mékek kivitelével elér. 3,3 milliárdra rúgnak külföldi tarto­zásaink . A külföldi tartozások ügye már lényege­sen nehezebb. A külfölddel szemben fennálló tartozásaink összege ma kereken 3,3 milliárdra rúg, ami fejenként ugyan csak 380 pengő, míg Fellner becslése szerint a nemzeti vagyon fej­kvótája 3764 pengő, azonban ez a becslés a föld- és egyéb ingatlanárak súlyos esése követ­keztében ma már talán túlságosan optimisz­­tikus is. Nem szabad azonban azt sem elfelej­teni, hogy a mi tartozásaink túlnyomóan agrár­jellegű országnak a külfölddel szembeni tarto­zásait jelentik. A külfölddel szemben való adós­ság csak akkor nem jelent nemzeti veszedelmet, és konszolidált, tehát föl nem mondható, ha új és állandó gazdasági erőforrásokat nyitott meg, ha az utána fizetendő évi kamat és törlesztés nem haladja meg azt a mértéket, amelyet a fizetési mérleg minden körülmények között el­bír nemzeti vagyonelemek elkótya­vetyélése és az értékes emberanyag kényszerű exportálása nélkül, végül ha megvan a kilátás arra, hogy a az adósság belső tőkegyarapodás révén, lassan is, de visszafizethető. A külföldi terhek növe­lése ennélfogva másnak, mint egyelőre még nélkülözhetetlen, kényszerű megoldásnak, nem tekinthető. A közteher a polgár jövedelmének 24 6 százalékát teszi A közterhek alakulására jellemző, hogy ha a nemzeti jövedelem fejkvótáját Fellner szerint 514,13 pengőnek vesszük (ami azon­ban az azóta bekövetkezett csökkenés követ­keztében ma már kétségtelenül túl magas), a közszolgál­tatás jellegű állami bevételek az egyes polgár jövedelmének 17,2%-át veszik igénybe, de Fellner szerint a törvényhatóságok, városok és községek hasonló jellegű kiadásait is szá­mítva, az igénybevétel 24,6%. Óriási tehát a feladat, amely a kormányra hárul, amelynek a mezőgazdaságot a válságon át kell segítenie, az állami kiadásokat és közterheket fokozato­san, de lényegesen csökkentenie s amellett a külföldi eladósodást az elkerülhetetlenül szük­séges méretekre kell szorítania, azonban a kor­mány, különösen annak elnöke részéről elhang­zott nyilatkozatok szerint a kormány teljes tudatában van a helyzet nehézségeinek és el van tökélve ezek leküzdésére. A s­zrlés eszközei Az előadás második része sorba vette azo­kat a javaslatokat, amelyek a válság elhárí­tását célozzák. Különösen behatóan foglalko­zott azzal a felfogással, amely szerint nem szabad takarékoskodni, hanem úgy a közüle­­teknek, mint az egyeseknek is többet kell köl­­teniök. Kimutatta, hogy ez a felfogás Keynes­­nek félreértett nyilatkozatára támaszkodik, de nem helytálló. Azután kifejtette, hogy a javu­lás útját csak munkával, takarékossággal és tőkegyűjtéssel tudjuk elérni. A kölcsön alap­ján eszközölt befektetéseknél pedig szigorúan vigyázni kell arra, hogy csak a befektetés ter­hét fedező, jövedelmet hozó beruházások tör­ténjenek. Elfogadott közgazdasági tétel, — folytató­dott az előadás, — hogy az állami költség­vetés felállításánál a szükséglet az elsődleges szempont. Ez a tétel azonban veszélyessé vál­­hatik, ha oly alakot nyer, hogy míg az egyén kiadási előirányzatát jövedelme, addig az álla­mét kizárólag szükséglete szabja meg, amely­hez a bevételeknek minden körülmények között igazodniuk kell, és­pedig akkor, ha egyrészt nem vesszük nagyon szigorúan a szükséglet fogalmát, másrészt nem vesszük kellően tekin­tetbe a polgárok teherbíróképességét. Az ál­lamnak vagy más közületnek minden kiadása, származzék annak fedezete adókból, illeté­kekből, vámokból, monopóliumokból, üzemek­ből, vagy kölcsönökből, a polgárokat terheli. A belföldi kölcsön kamata visszakerül a pol­gárokhoz, ez tehát helyes felhasználás esetén csak jövedelemeloszlási kérdés. Az állam ki­adásai közül azonban a személyzeti kiadások már csak annyiban produktívak, amennyiben a köz szempontjából szükséges teljesítmények ellenértékei. Ugyanily nagyjelentőségű a do­logi kiadások szükségességének és produktivi­­tásának kérdése. Minthogy az állam, vagy más közület m­indent, amit kiad a magángazdaság­tól von el, ktségtelen, hogy amennyiben ez az elvonás nem történt a magángazdaság könnyen nélkülözhető feleslegeiből, az ily közpénzeket csakis feltétlenül produktív, a gazdasági élet­nek hasznot hozó és az attól elvont értékeket annak más alakban visszaadó, vagy ha gazda­ságilag nem is produktív, de közérdekből fel­tétlenül nélkülözhetetlen feladatokra, még­pe­dig a szükségesség logikus sorrendjében sza­bad csak fordítani. Mire költsünk? —­ Kétségtelen, hogy a háború után a ma­gyar állam, valamint más közületek, vállalatok és más gazdasági egyedek is abban a szomorú kényszerhelyzetben voltak, hogy a háború és annak következményei okozta károkat kellett oly óriási kiadások árán helyreállítaniuk, ame­lyek a békés fejlődés során egyáltalán nem merülhettek volna fel. Ez azonban fokozott mértékben teszi kötelességünkké azt, hogy ma elkerülhetetlen és elodázhatatlan nemzeti fel­adatoktól eltekinve, csak produktív célokra költsünk.­­ A legnagyobb és ma igen gyakran tapasz­talt önámítás, ha közületek a munkanélküliség enyhítése érdekében fordítanak tetemes összege­ket improduktív munkálatokra, különösen ha ezt kölcsönpénzből teszik, mert hiszen a fölös­leges munkálatok elvégzése után a gazdasági élettől elvont tőkeerő, különösen pedig a kül­földi adósság növekedése a munkanélküliséget és a gazdasági élet nehézségeit csak súlyosbít­hatja. Élénk példájául szolgál ennek nem egy vidéki városnak esete, ahol külföldi kölcsön­pénzből nem feltétlenül szükséges középülete­teket létesítettek. Részletesen ismertette ezután az előadás az egyes államoknak takarékosságra törekvő erő­feszítéseit és idézte A. Bennet nemrég elhunyt angol író megállapítását, amely szerint az an­gol olyan sokat költ, amennyit csak költhet, míg a francia ollyan keveset költ, amennyit csak lehet, s arra a megállapításra jutott, hogy Magyarországnak és a magyar népnek most a francia példát kell követnie. — Ezelőtt a magyar, mint Kelet népe, sze­rette nemcsak a jólétet, de a pompás és fény­űzést is. A jövőben azonban csak a demokra­tikus polgári erények vihetik a nemzetet újból a magasba. A régi hazaszeretettel párosult ernyedetlen munka, a takarékosság és a tőke­gyűjtés azok a feltételek, amelyek a számunkra erőt, függetlenséget és haladást jelentenek egy szebb jövő felé.­­ Mindebben kétségtelenül az államnak kell előlhaladnia, de az állam a gazdasági életnek csak az utat mutathatja, irányíthatja és egyen­getheti. A kormányzat legjobb akarata és min­den erőfeszítése is a munka, takarékosság és gazdaságosság terén azonban csak úgy vezet­het eredményre, ha ebben az egész társadalom önzetlen odaadással és egész erejével támogatja, amit minden felelős politikai és közgazdasági tényezőnek kötelessége legjobb tudása és képes­sége szerint előmozdítani. A nagy tetszéssel fogadott előadásért Balmi- Fischer Ödön, a szövetség elnöke mondott kö­szönetet. Előadás után a Cobden Szövetség­ vacsorát rendezett Schober Béla tiszteletére, amelyen sokan vettek részt a társadalom és gazdasági élet előkelőségei közül. — ' —1« Nem sikerült az osztrák állatprémium bevezetése A nagy felhajtás következtében előállott árveszteség felemésztette a sertésprémimot — Az osztrák földmivelési miniszter tervei BÉCS, ápr. 14. A magyar-osztrák kereskedelmi tárgyalások befejezés előtt állanak. Érthető, ha a magyar gazdasági közvélemény a szokottnál is nagyobb figyelemmel nézi, milyen irányban halad az osztrák agrárpolitika, hiszen bizonyos mérté­kig ennek hatása érvényesül a két ország gaz­dasági viszonyában is. Az új osztrák földmí­­velési miniszter működése óta először néhány nap előtt egy választói gyűlésen nyilatkozott céljairól és tárcájának feladatairól. Ebben a beszédében részletesebben foglalkozott a gabo­natermelés ügyével s ismertette azt az intéz­kedését, amellyel a sertés és marhaárak felja­vítását akarja elérni. A gabonatermelés védelme érdekében a mi­niszter bejelentette, hogy az áralakuláshoz iga­zodó hullámzó, vagyis lejtővámokat tervez s amennyiben a számbajövő fontos országokkal — tehát velünk is — aratásig nem tudna meg­állapodni, akkor a gabona-behozatal központi szabályozására fog törekedni. Érdekes, hogy igen jelentékeny osztrák közgazdászok kétel­kednek abban, hogy a gabonavámok emelése döntő befolyással lehet az osztrák gabona­piac áralakulására. Ezt a nézetet vallja Stra­­kosch dr. a legkiválóbb osztrák agrárteoretikus is, aki mint Ausztria egyik legnagyobb mező­­gazdasági üzemének a tulajdonosa, önmagára nézve levonva a konzekvenciákat, és az idén 40 százalékkal csökkentette gabonaterületét. Az osztrák gabonatermelés haszon nélküli vol­tát nem tagadja Dollfuss miniszter sem, de mégsem tartja szükségesnek a termesztés csök­kentését, mert, mint mondja, abban remény­kedik, hogy a gabonatermelés deficitjét el­lensúlyozni tudja vagy a vámokkal, vagy a behozatal szabályozásával. Érdekes, hogy egyetlen szóval sem említette a gabonatermelő gazdák kárpótlásának azt a módját, melyet ma egy éve még másokkal együtt egyedül célravezető eszköznek jelentett ki: a hektá­­ronkint 5 schillinggel való szubvencionálást. Ez a kísérlet 70 millió schillingjébe került az osztrák kincstárnak és azonfelül, miután a belföldi piacnak kellett viselni a behozott kül­földi gabona árának mesterséges emelését, ugyanannyival többet fizetett a piacra került gabonáért a fogyasztók tömege,­­ köztük a hegyvidéki állattartó gazdák. Nem csoda, hogy ezt a kísérletet nem fogják többé megismé­telni. Feltűnő optimistán látja a földmívelési miniszter az osztrák állattenyésztés jövőjét és hogy ezen a téren folytatandó politikájának irányát megjelölje, rögtön ismertette rendesze­tét, mely arra utasítja az illetékes hatóságo­kat, hogy minden darab belföldi élő sertés után, ami Bécs és négy más osztrák város pia­cára kerül, az elért eladási ár 15 százalékát, minden darab belföldi élő marha után a piaci ér 8 százalékát, mint minőségi jutalmat fizes­sék ki az eladónak. A fedezetet a kormány utalja ki, egyelőre kilencmillió schillinges ke­retben. A rendelet vasárnap megjelent és nagy ka­­varodést idézett elő. Elsősorban az érdekeltek­nél, még­pedig úgy a termelői, mint a keres­kedői és a húsfeldolgozó iparhoz tartozó érde­keltségnél. A gazdák megmozdulásának rész­ben politikai okai vannak, mert a kormány­­párti többséghez tartozó, de a maga útjain járó Gazdaszövetség (Landbund), mely hosz­­szú idő óta követeli az állattenyésztés támogat­­ását, nem szívesen nézi, hogy egyik leghang­zatosabb programmpontját kisajátítsa egy más párthoz tartozó miniszter. Azonfelül a gazdák azt is kifogásolják, hogy csupán a városi nagypiacokra hozott állatok után fize­tik a prémiumot, míg a túlnyomó mennyiségű vágott állat után semmit sem kap a tenyésztő. A tenyésztők nagy része tehát elesik a támo­gatás előnyeitől. A húsipari és állatkereskedői érdekeltség pedig attól tart, hogy a kormány bevatkozása a piaci helyzetnek nem a javulá­sát fogja előidézni, hanem az élőállatpiacok elözönlőét és egy nagy árcsökkenést, amin nem fog segíteni aztán a prémium sem. A keddi bécsi sertésvásáron jelentkezett elő­ször a vasárnap rendszeresített prémium ha­tása. A bécsi piac felé exportáló külföldi ér­dekeltség nagy érdeklődéssel várta, hogy mi lesz a hatás. Várta természetesen azért­ is, hi­szen ez fogja valószínűleg eldönteni, hogy csak kísérletről és átmeneti intézkedésről van szó, vagy pedig az osztrák agrárpolitika tar­tós irányváltozásának első próbálkozásáról. Nos, a sertésprémium a keddi bécsi vásáron megbukott. A prémium hírére a szokásos há­romezer darabos felhajtás helyett a belföldi felhajtás hatezer darab volt. Külföldi sertést is nagyobb számban vittek a vásárra úgy, hogy az egész felhajtás a rendes 12.000 dr­­ib helyett 18.000 darab volt. Az árak végered­ményben 15—20 garassal estek s igy az ár­veszteség fölemésztette a prémium egész ösz­­szegét. A termelők megsegítése és a jobb árak­­biztosítása tehát a prémium révén kedden nem­­ sikerült. ■—■—­ ■ * A burgonya meg­­munkálása 15 millió napszámot jelent Az Országos Mezőgazdasági Kamara rend­szeresen folytatja azokat a tárgyalásait, ami­ket az egyes termelési ágak helyzetének fel­tárására tervbe vett és a búzanapokkal meg­kezdett. Most a burgonyatermelés kérdése került szőnyegre , hogy a tárgyalások szak­­szerűsége biztosíttassék a kamara megalakí­totta burgonyatermelői szakosztályát. A szakosztály alakuló ülésén Koós Mihály ka­marai igazgató mindenekelőtt rámutatott arra, hogy az utóbbi évek statisztikája sze­rint minden termelési ág fejlődött, egyedül a burgonyatermelés stagnál, mintha hiányoz­nék a további fejlődés lehetősége. Ezen az állapoton változtatni kell, megértést és kap­csolatot kell keresni a kormányzat és a gaz­datársadalom között és értékesíteni kell a a termelők közvetlen tapasztalatait, valamint a szakemberek szaktudását. Ez lesz a fel­adata a szakosztálynak, amely elnökéül Esze­­nyi Jenő gazdasági főtanácsost választotta. Eszenyi Jenő elnök vázolta a szakosztály munkaprogrammját. A burgonyatermelés megérdemli, hogy vele behatóan foglalkoz­zunk, mert a burgonya megmunká­­sa évente 15 millió napszámot jelent, ami több mint 300.000 embernek a megélhetése. A burgo­nya termeli a legtöbb keményítő értéket és azonkívül nagy vidékeknek a boldogulását jelenti. A burgonyatermelés előmozdítását célzó kérdéseket három csoportba osztja: 1. A termelés tekintetében fontos a fajták he­lyes megválasztása és azok helyes területi el­osztása. Megfelelő intézkedésekkel ki kell egyenlíteni az országonként mutatkozó hiányt és föösleget. Foglalkozni kell a burgonya öntözésének, a belföldi fogyasztás emelésének, valamint a takarmányozás cél­jaira való felhasználásnak a kérdésével. 2. Helyes vasúti tarifapolitikával kell kiegyen­líteni a belföldi szükségletet és előmozdí­tani az exportot. 3. A kereskedelem meg­szervezésével és az exportkereskedelem kül­földi érdekvédelmével elő kell mozdítani az é­rtékesítést és az exportot. Vitéz K. Takács Gyula rámutatott a faj­ták megválasztásánál figyelembe veendő szem­pontokra és az előcsk­áztatással való korai burgonyatermelés fontosságára. Csaplár Jó­zsef szerint a kisgazdák ma már általában, elég jól mívelik a földjüket ahhoz, hogy a termelésnél rájuk komolyan lehessen számí­tani. Azonban a kisgazdák várják az irá­nyítást. Beke László a burgonyatermelést a hússertés-tenyésztéssel javasolta szoros kap­csolatba hozni. A vita során szóba került a burgonyabe­hozatal mellőzésének lehetősége és számos szakkérdés. A szakosztály úgy határozott, hogy az egyes kérdéseket külön-külön fogja megvitatni. Legközelebb a termelendő faj­ták megválasztása és területi megoszlása ke­rül sorra, majd a megfelelő vetőmagvak el­terjesztését és a burgonya helyes megmívelé­­sének kérdéseit fogják megtárgyalni. a Budapesti Hírlap TEL­EFONSZÁMAI: József 444—04. József 444—07. József 444—05. József 444 —08.­­ József 444—06. József 444—05

Next