Budapesti Hírlap, 1931. május (51. évfolyam, 98–121. szám)
1931-05-17 / 110. szám
12 Egy színházi álom Élő a fiatalsággal — A közönség mint rendező — Egy furcsa idea és a következései BERLIN, máj. 16. (ABudapesti Hírlap munkatársától.) Berlinben nagyon rosszul megy a színházaknak. A fák még alig rügyeznek és máris megkezdődött nem egy helyütt a nyári szezon, nyári igazgatóval, olcsóbb helyárakkal és amint mondani szokták, könnyű darabokkal. A jövő szezonról pedig nem beszél senki, minek is, rendes műsor a régi jó értelemben régóta ismeretlen. Berlinben ma a sorozatos előadás a divat és már nem egy igazgató volt kénytelen színházát rövidebb-hosszabb időre bezárni, mert újdonsága, amelyre egész jövőjét építette, megbukott. Tekintettel a gazdasági helyzetre és a teljes bizonytalan jövendőre, a szezon teljes csöndben fog végződni. Most jön azonban Barnowsky, a német főváros egyik agilis igazgatója, és bejelenti, hogy vannak új tervei. Ugyan nem fedezett föl új drámaírót és még kevésbbé sikerrel kecsegtető új darabokat, de azt mondja, megtalálta a módját, mint lehet a közönség érdeklődését a színház iránt fölkelteni és a közönséggel együtt a színházi konjunktúrának új fordulatot adni. Tehát Barnowksy az előretörő fiatalságnak alkalmat kíván adni, darabjaikkal a színpadot meghódítani. Védőül a tudós akadémia írói osztályát szemelte ki, ami villámhárítónak fölötte jó, mert a benyújtott darabok sorsáról nem Barnowsky, hanem végeredményben az akadémia dönt. De így vagy úgy, a német fiatalság a jövőben nem fog panaszkodhatni, hogy Berlinben talentumos tagjaival nem törődnek. Eddig ugyan német szerző, ha nem volt nagyon ismert és ha nem volt jelentős protekciója, hasztalan kopogtatott a berlini színházaknál, ha barátságosan fogadták is, darabja előadására nem számíthatott. Most tehát esetleg másként lesz. De látszólag nem ez a fő. Hanem az, hogy Barnowsky nyilvános próbákon fogja a darabot betanítani. A színpad világa megnyílik a tisztelt közönség előtt. Amiről eddig csak a színházi pletykák révén értesült, nem lesz többé titok előtte. Olcsó helyárak mellett ki-ki gyönyörködhet a verejtékes munkában, amit betanulásnak neveznek. Sőt Barnowsky egy lépéssel tovább megy, megengedi a közönségnek, hogy beleszóljon a darab betanításába, szóval, hogy a rendező szerepét játssza és a próbák során nyilvánosan meg is vitassa, mi jó és rossz a darabban, mit kellene kihagyni, vagy befeileszteni, vagy megváltoztatni. Nem rossz spekuláció. Ha este nem lehet a színházat fizető közönséggel megtölteni, ezt a csodát talán el lehet érni délután, ha a tisztelt néző valamit lát és hall, ami nem mindennapos. Titkos drámaírók, jövendő rendezők, kritikusok, akikre különben senki sem hallgat, most egyszerre megmutathatják, hogy mit tudnak, talán egy-egy ötlettel megmenthetik a darabot, talán bebizonyíthatják talentumukat és Barnowsky menten szerződtetni fogja őket, a jó ég tudja, milyen nagy állásba. Azután a szerző ellenfelei is szóhoz juthatnak, megakadályozhatják a darab sikerét, egy szóval az ilyen nyilvános betanítás nagy tréfa lesz, azt hiszem, délután ostromolni fogják a színház pénztárait, míg este a nézőtér üres marad. Barnowsky ötlete a színházi kassza szempontjából nem rossz és végül munkát ad az igazgatónak is, mit is tegyen szegény a különben sorozatos színielőadások között . . . ? Nem lehetetlen, hogy Barnowsky ötletét több színház követni fogja és Berlinben divattá lesz ötórai tea helyett színházi próbákra járni. Ez a divat is, mint minden más előde, nem fog sokáig élni. A nyilvános próbák még nem jelentik, hogy a drámai irodalom fel fog lendülni, titkos drámaírók voltak és lesznek mindig és az igazi talentumoknak még rendszerint sikerült az első sorba jutni. Bizonyos veszedelemmel fog azonban a kísérlet járni. A drámák tartalmának és eladásának nyilvános megvitatása már eddig is sok gondot oko B.H. 1931. MÁJUS 17. VASÁRNAP zott, mert a színház levegője csak a szenvedelmek fokozására alkalmas és a sok párbeszéd könnyen verekedéssé fajulhat. Kétségtelen, hogy a várható botrányok csak emelni fogják Barnowsky újításának népszerűségét, amíg a vállalkozó igazgató nem fogja belátni, hogy a kulisszák mögötti csendes munka sokkal több előnnyel jár, mint a nagy lárma egy készülő előadás körül. De hát az igazgatóknak kevés a dolguk, a színházak üresek és minden idea aranyat ér, ha közönséget ígér. Komoly színházi körökben fejcsóválva beszélnek Barnowsky terveiről. Amíg valaha Brahm, a nagy igazgató és rendező senkit sem engedett be a próbákra és még a szerzőt is szívesen hazaküldte volna, amíg Beinhardt a legszívesebben egyedül marad művészeivel a próba idején, Barnowsky messze kinyitja kapuit és a Névtelen Jánosokkal együtt kívánja rendezni darabjait. Mégpedig nem szenzációkeresésből, állítólag nem is a több bevételért, hanem tisztán és egyedül — a művészetért. Ezt a kísérletet is a siker dönti el. Talán nevetségbe fog fulni az új korszak még akkor is, ha a tudós akadémia valóban vállalja a védőséget. Talán azonban véletlenül igaza lesz a régi közmondásnak: aki mer, az nyer.... Az inkák kincse Történelem és költészet, álom és való a három országot érő alagútról, mely színültig arannyal van töltve Akik „történelmi régiségeket" kutatnak BUENOS AYRES. május Amikor Atahualpa, az utolsó Inka-Hudina Capac fia, az áruló Tizarro rendeletére kivégeztetett, a tulajdonában volt mesébe illő kincseket felesége, Coya elrejtette, úgy, hogy a spanyolok sohasem találták meg. Századok óta él és alpáról fiúra száll a legenda és a mesés kincsek emléke, melyekre a fehér ember eddig nem tudta rátenni a kezét. Mondják, hogy ma is apáról-fiúra száll a nagy kincsek rejtekhelyének titka, de azt az indiánok sohasem fogják elárulni. Ez fajtájuknak nagy és féltve őrzött nemzeti titka.. Atahualpa — az utolsó inka — teljes és jóhiszemű bizalmával ajándékozta meg az arra méltatlan kalandor Pizarrót, aki látva az inka rengeteg gazdagságát, féktelen kapzsiságában visszaélt ezzel a bizalommal. Árulással tőrbe csalta és foglyul ejtette a mit sem sejtő jóhiszemű indián fejedelmet. Atahualpa alattvalóit mélységesen megrendítette szeretett uralkodójuk fogsága, de nem mertek megmoccanni, attól félve, hogy az áruló a király személyén fogja bosszúját kitölteni. A királyné kétségbeesett, fájdalmában felkereste az áruló hódítót és férje szabadságáért nagy váltságdíjat ajánlott fel. Pizarro a fogadóterem falára köröskörül, amilyen magasra csak felért, szénnel egy vonalat húzott és azt követelte, hogy azt addig a vonalig töltse meg arannyal. A királyné elfogadta az alkut és azonnal távozott, hogy a kincsek behordását elrendelje. Hamarosan megindult az indiánok végtelen hada és megkezdték a szebbnél-szebb, művésziesen kidolgozott arany értéktárgyak behordását és mielőtt a nap harmadszor letűnt volna, eleget tettek a királyné kötelezettségének. Pizarro kivégezteti Atafualpát A királyné tehát beváltotta ígéretét. Ám nem úgy Pizarro, aki fékezhetetlen kapzsiságában megszegte adott szavát és most már azt követelte a király szabadonbocsátása fejében, hogy a királyné fedje fel annak a több kilométer hosszú földalatti folyosónak a bejáratát, amelyben — hír szerint — a mérhetetlen arany és ezüst van felhalmozva. Szegény kétségbeesett Coya a „Coricaudia" papjaihoz fordult tanácsért, akik a szellemekkel és csillagokkal tanácskozva, megjósolták, hogy akár elárulja Pizarrónak a földalatti kincstár bejáratát, akár nem, a királyt Pizarro mégis megöleti. Erre a királyné óriási kövekkel torlaszoltatta el a földalatti folyosó bejáratát, azután annyi földet hordatott rá, hogy az teljesen felismerhetetlen lett. Pizarro csakugyan elrendelte Atahualpa kivégzését, a királyné pedig a Coricaudia papjaira bízta a kincstár bejáratának titkát és ősei szokásához híven követte hitvesét a halálba: öngyilkos lett. Minden tőle telhetőt elkövetett Pizarro, hogy a kincstár bejáratát felfedezze, de sohasem juthatott a féltve őrzött titok birtokába, míglen — nyolc évvel későbben — 1541-ben ellenfele és politikai riválisa, Almargo őt orozva meggyilkoltatta. Árulással ölette meg Ata hualpat és áruló tőrnek esett ő is áldozatul! HA VENNI VAGY ELADNI AKAR HIRDESSEN A B* H* APRÓHIRDETÉSÉBEN Perunak minden történetírója — köztük Tschuddi is — megegyezik abban, hogy az inkák kincstára nem a képzelet szülötte, hanem valóság és hogy a bejárat titkát a papok utódai ma is féltve őrzik. Időről-időre alakulnak úgynevezett „tudományos expedíciók", melyek a külvilág számára „történelmi műkincsek és régiségek“ után kutatnak, amelyeknek azonban igazi — be nem vallott — célja az inkák mesébe illő kincseinek felfedezése. Ám mind e mai napig sem tudták vágyukat elérni. Nemrég arról adott hírt a távíró — és ez teszi cikkemet időszerűvé, — hogy az inkák kincsének egy részét felfedezték, de ez nem fedi a valóságot, mert, mint kiderült, csakis egyik indián törzs kisebb jelentőségű — bár igen értékes — kincstáráról lehet szó. Mondják, hogy még élő „telivér" indián családok között, akik titokban ma is a „Napistent“ imádják, apáról-fiúra száll a kincstár titka. Biztos, hogy ma is élnek olyan indiánok, kik a földalatti folyosó bejáratát pontosan ismerik, de ezek inkább készek az életüket is feláldozni, semhogy őseik nagy titkát elárulják, avagy azok kincseit — bármily nélkülözések között élnek is — saját önző céljaikra fordítanák. A végnélküli földalatti folyosó inka Az ősrégi hagyomány szerint a földalatti folyosó igen hosszú, Cuzcoból, a Nap templomából indul ki, a Titicaea-tó alatt vonul el, amelynek egy szigetén, egy másik Nap-templomba nyílik, onnan tovább halad déli irányban és a bolíviai határ alatt vonul el, míg végre Ariea felé veszi útját és az Andesek hegységében, a Payquina folyó közelében, három hegycsúcs között ér véget. Természetesen Cuzacóban volt a főbejárat, egy másik a Titicaea-tó említett szigetén és végül a harmadik az Andes-hegyégben, a Payquina folyó közelében. Valószínű, hogy a folyosó egész hoszszában és egymástól bizonyos távolságban vannak kisebb rejtekhelyek, „raktárak", melyek tele vannak értékes arany és ezüst tárgyakkal és drágakövekkel, amelyeket sok-sok generáción keresztül halmoztak ott fel a Nap Istenének hívői. Azon a helyen, ahol a folyosó Peru és Bolívia határai alatt vonul el, hatalmasan kiszélesedik és valóságos nagy termeket alkot, amely termek hajdanában a királyi család temetkezési helyéül szolgáltak és ahol — természetesen — a kincsek zöme is legértékesebbje van felhalmozva. Ezeknek a termeknek a bejárata szám szerint kettő, nagy gránitkövekkel oly ügyesen van berakva, hogy avatatlan szemek nem is sejthetik, hogy bejáratot lepleznek. A technikának magas fokán állottak az inkák építőmesterei s ezeket a bejáratokat olyan elmés szerkezetekkel látták el, amelyek — annak, aki a titkot ismeri — a legenyhébb nyomására is engednek és könnyen elfordulva, szabaddá teszik az utat, de egyúttal a betolakodni vágyó legnagyobb erőszaknak is képesek ellenállni. Oly féltékeny előrelátással szerkesztették meg a bejáratot, hogy ha valakinek — avatatlannak — sikerülne is a bejáratot felfedezni és abba behatolni, abban a pillanatban összeomlana és maga alá — örök gránitsírba — temetné a kincssóvár betolakodót. A hagyomány arról is biztosítja az utókort, hogy az inkák mérhetetlen nagy kincsének titkát mindaddig hűen fogják őrizni annak letéteményesei, míg Amerika földjéről teljesen és végképp el nem tűnik a spanyol uralomnak utolsó nyoma is. Még egy folyosó A hagyomány a földalatti folyosó egy másik ágáról is beszél, amely ugyancsak Cuzcóból indul ki és Limában végződik. A cuzcói bejárat a Coricauchaból indul, melynek nyugati falán egy nyílás van. Ezen a nyíláson keresztül — a napnak bizonyos órájában — a lenyugodni készülő nap sugarai a szemben lévő falra vetítik fényüket és azon bizonyos, különben láthatatlan jeleket világítanak meg, amely jelekből a beavatottak mindenkor leolvashatják a bejárat esetleg elfelejtett titkát. Úgy látszik, hogy az „Eldorádó“-ról szóló legendák, melyeket az első spanyol felfedezők vittek haza Európába, a hatalmas perui királyságra vonatkoztak, amely ma is annyira bővelkedik aranyban és ezüstben. A lakosság ezeket a nemes érceket nem pénzül használta, hanem ékszereket és szebbnél-szebb dísztárgyakat készített belőlük a maga személye, valamint épületeik, de különösen templomaik díszítésére és ugyancsak ezekből tett áldozatot az istenség elé, amelynek látható és fizikai megtestesítője az égbolton a „Nap** volt, a földön pedig a „Szent tűz", melyet megszentelt templomaikban papjaik őriztek és élesztettek, hogy soha ki ne aludjék. A Nap templomának Queshua nyelven „Coricaucha" a neve, amely annyit jelent, hogy „Aranyház". Természetesen nem ebből a nemes ércből építették templomaikat, hanem kőből, de belsejüket oly gazdagon ékesítették arannyal, hogy úgy festettek, mintha valóban abból épültek volna, nem is szólva a pompásabbnál pompásabb, művészi kidolgozású arany dísztárgyakról, melyeket bennük halmoztak fel — és arról, hogy templomaikat oly nagy becsben tartották, hogy azoknak, még a padlóját is vastagon hintették be aranyporral. Ahol mindenki aranylélból evett Az ország lakossága annyira bővében volt is két nemes fémnek, hogy mindenütt arany- és ezüsttálakat, poharakat, kancsokat, korsókat, stb. használtak, amelyekből bőséges „mintákat" vittek haza a spanyol hódító kalandorok, így könnyen megmagyarázható az Eldorádóról elterjedt legenda és nem lehet csodálni, ha az őslakosság célszerűbbnek vélte, ha kincseit földalatti üregekben rejti el, semhogy azt továbbra is mint „érték nélküli mintát" engedje át a kalandorok hadának. Az Andesek hegyláncában, 3915 méter magasságban, a tenger színe fölött, köröskörül magas helycsúcsoktól övezve — mintegy óriási gránitcsészében — fekszik a Titicaca tó, amelynek felülete 8325 négyzetkilométer. Van ezen a tavon egy sziget, melyet az „Inka szigetének“ neveznek és amelyen méltóságteljesen emelkedett az ég felé egy „Coricaucha" (Aranyház), amely hírben és gazdagságban vetekedett a curcaival, sőt mint a hívők zarándokló helye, annál nagyobb tiszteletnek is örvendett. A sziget meglehetősen nagy, mert hossza tizenöt és szélessége öt kilométer. Hosszában három kristálytiszta hegyipatak öntözi földjeit. Mint már említettem, ezen a szigeten is volt egy bejárata a királyi kincstárnak. „Titicaca" queshua nyelven Spanyol szigetet jelent. A Jó ember" fog csak ráakadni az inkák kincsére Nem csoda, hogy a templomokban, a királyi lakokban és magánosoknál is felhalmozott, mesébe illő kincsekről szóló mesék szájról szájra jártak, sőt járnak még ma is és hogy azokat a képzelet is kiszínezte. Hiszen mindig akadnak, kiknek képzeletében állandó melegágyra talál minden, ami csodálatos és természetfeletti. Nehezen hihető, hogy valaha is felfedezzék a rejteket, ahol Atahualpa mesébe illő kincsei örök álmukat alusszák, vagy, ha igen, akkor nem a „tudományos expedíciók" lesznek a felfedezők, hanem valakit a véletlenség fog nyomra vezetni. Érdemes megállani és egy kicsit gondolkodni azon, hogy ha valaha a véletlen játéka folytán valóban felfedeznék ezeket a kincseket, amelyek létezésében és minden képzeletet felülmúló nagyságában hinni lehet, vajjon mi lenne velük? Egy ázsiai tradíció szerint a földben elrejtett nagy kincsek felfedezését az Istenség akadályozza meg, mert az ember bizonyára valamely nem üdvös célra használná fel. Ugyane hagyomány szerint a kincset a véletlen csakis olyan jó emberek kezeibe fogja juttatni, kik azt csendben, minden kérkedés és hűhó nélkül a szenvedő emberek bajainak orvoslására fogják felhasználni. De hát élnek-e még manapság és hol ily önzetlen jóemberek? Kovácsy Miklós Vese, hólyag, rheuma gyógyvize m U|7*TM csapadékot feloldja és ilyenek képződését megakadályozza — a rheumán jk mén\m*hni ngesdnten - vmn és hólyaghombot eltérem - kellemes Mit* ital. * a Salvator-forrás |_ Üzletveztítöség: Budapest, Zoltán utca 8. szám ju i '1, r/i, i ■■■ nm ............... ■■■■»