Budapesti Hírlap, 1931. május (51. évfolyam, 98–121. szám)

1931-05-17 / 110. szám

12 Egy színházi álom Élő a fiatalsággal — A közönség mint rendező — Egy furcsa idea és a következései BERLIN, máj. 16. (A­­Budapesti Hírlap munkatársától.) Ber­linben nagyon rosszul megy a színházaknak. A fák még alig rügyeznek és máris megkez­dődött nem egy helyütt a nyári szezon, nyári igazgatóval, olcsóbb helyárakkal és amint mondani szokták, könnyű darabokkal. A jövő szezonról pedig nem beszél senki, minek is, rendes műsor a régi jó értelemben régóta ismeretlen. Berlinben ma a sorozatos előadás a divat és már nem egy igazgató volt kénytelen szín­házát rövidebb-hosszabb időre bezárni, mert újdonsága, amelyre egész jövőjét építette, megbukott. Tekintettel a gazdasági helyzetre és a teljes bizonytalan jövendőre, a szezon teljes csöndben fog végződni. Most jön azon­ban Barnowsky, a német főváros egyik agi­lis igazgatója, és bejelenti, hogy vannak új tervei. Ugyan nem fedezett föl új drámaírót és még kevésbbé sikerrel kecsegtető új dara­bokat, de azt mondja, megtalálta a módját, mint lehet a közönség érdeklődését a színház iránt fölkelteni és a közönséggel együtt a színházi konjunktúrának új fordulatot adni. Tehát Barnowksy az előretörő fiatalságnak alkalmat kíván adni, darabjaikkal a színpa­dot meghódítani. Védőül a tudós akadémia írói osztályát szemelte ki, ami villámhárító­nak fölötte jó, mert a benyújtott darabok sorsáról nem Barnowsky, hanem végered­ményben az akadémia dönt. De így vagy úgy, a német fiatalság a jövőben nem fog panaszkodhatni, hogy Berlinben talentumos tagjaival nem törődnek. Eddig ugyan német szerző, ha nem volt nagyon ismert és ha nem volt jelentős protekciója, hasztalan ko­pogtatott a berlini színházaknál, ha barát­ságosan fogadták is, darabja előadására nem számíthatott. Most tehát esetleg másként lesz. De látszólag nem ez a fő. Hanem az, hogy Barnowsky nyilvános próbákon fogja a da­rabot betanítani. A színpad világa megnyílik a tisztelt közönség előtt. Amiről eddig csak a színházi pletykák révén értesült, nem lesz többé titok előtte. Olcsó helyárak mellett ki-ki gyönyörködhet a verejtékes munkában, amit betanulásnak neveznek. Sőt Barnowsky egy lépéssel tovább megy, megengedi a kö­zönségnek, hogy beleszóljon a darab betaní­tásába, szóval, hogy a rendező szerepét játssza és a próbák során nyilvánosan meg is vitassa, mi jó és rossz a darabban, mit kellene kihagyni, vagy befeileszteni, vagy megváltoztatni. Nem rossz spekuláció. Ha este nem lehet a színházat fizető közönséggel megtölteni, ezt a csodát talán el lehet érni délután, ha a tisztelt néző valamit lát és hall, ami nem mindennapos. Titkos drámaírók, jö­­­vendő rendezők, kritikusok, akikre különben senki sem hallgat, most egyszerre megmutat­hatják, hogy mit tudnak, talán egy-egy öt­lettel megmenthetik a darabot, talán bebizo­nyíthatják talentumukat és Barnowsky men­ten szerződtetni fogja őket, a jó ég tudja, milyen nagy állásba. Azután a szerző ellenfe­lei is szóhoz juthatnak, megakadályozhatják a darab sikerét, egy szóval az ilyen nyilvános betanítás nagy tréfa lesz, azt hiszem, délután ostromolni fogják a színház pénztárait, míg este a nézőtér üres marad. Barnowsky ötlete a színházi kassza szem­pontjából nem rossz és végül munkát ad az igazgatónak is, mit is tegyen szegény a kü­lönben sorozatos színielőadások között . . . ? Nem lehetetlen, hogy Barnowsky ötletét több színház követni fogja és Berlinben di­vattá lesz ötórai tea helyett színházi próbákra járni. Ez a divat is, mint minden más előde, nem fog sokáig élni. A nyilvános próbák még nem jelentik, hogy a drámai irodalom fel fog lendülni, titkos drámaírók voltak és lesznek mindig és az igazi talentumoknak még rend­szerint sikerült az első sorba jutni. Bizonyos veszedelemmel fog azonban a kísérlet járni. A drámák tartalmának és eladásának nyilvá­nos megvitatása már eddig is sok gondot oko­ B.H. 1931. MÁJUS 17. VASÁRNAP zott, mert a s­zínház levegője csak a szenve­delmek fokozására alkalmas és a sok párbe­széd könnyen verekedéssé fajulhat. Kétségte­len, hogy a várható botrányok csak emelni fogják Barnowsky újításának népszerűségét, amíg a vállalkozó igazgató nem fogja belátni, hogy a kulisszák mögötti csendes munka sok­kal több előnnyel jár, mint a nagy lárma egy készülő előadás körül. De hát az igazgatók­nak kevés a dolguk, a színházak üresek és minden idea aranyat ér, ha közönséget ígér. Komoly színházi körökben fejcsóválva be­szélnek Barnowsky terveiről. Amíg valaha Brahm, a nagy igazgató és rendező senkit sem engedett be a próbákra és még a szerzőt is szívesen hazaküldte volna, amíg Beinhardt a legszívesebben egyedül marad művészeivel a próba idején, Barnowsky messze kinyitja kapuit és a Névtelen Jánosokkal együtt kí­vánja rendezni darabjait. Még­pedig nem szenzációkeresésből, állítólag nem is a több bevételért, hanem tisztán és egyedül — a művészetért. Ezt a kísérletet is a siker dönti el. Talán nevetségbe fog fulni az új korszak még akkor is, ha a tudós akadémia valóban vállalja a védőséget. Talán azonban véletlenül igaza lesz a régi közmondásnak: aki mer, az nyer...­­. A­z inkák kincse Történelem és költészet, álom és való a három orszá­got érő alagútról, mely színültig arannyal van töltve Akik „történelmi régisé­geket" kutatnak BUENOS AYRES. május Amikor Atahualpa, a­z utolsó Inka-Hudina Capac fia, az áruló Tizarro rendeletére ki­végeztetett, a tulajdonában volt mesébe illő kincseket felesége, Coya elrejtette, úgy, hogy a spanyolok sohasem találták meg. Századok óta él és alpáról fiúra száll a le­genda és a mesés kincsek emléke, melyekre a fehér ember eddig nem tudta rátenni a kezét. Mondják, hogy ma is apáról-fiúra száll a nagy kincsek rejtekhelyének titka, de azt az indiá­nok sohasem fogják elárulni. Ez fajtájuknak nagy és féltve őrzött nemzeti titka.. Atahualpa — az utolsó inka — teljes és jóhiszemű bizalmával ajándékozta meg az arra méltatlan kalandor Pizarrót, aki látva az inka rengeteg gazdagságát, féktelen kapzsi­ságában visszaélt ezzel a bizalommal. Árulás­sal tőrbe csalta és foglyul ejtette a mit sem sejtő jóhiszemű indián fejedelmet. Atahualpa alattvalóit mélységesen megrendítette szere­tett uralkodójuk fogsága, de nem mertek meg­moccanni, attól félve, hogy az áruló a király személyén fogja bosszúját kitölteni. A ki­rályné kétségbeesett, fájdalmában felkereste az áruló hódítót és férje szabadságáért nagy váltságdíjat ajánlott fel. Pizarro a fogadó­terem falára köröskörül, amilyen magasra csak felért, szénnel egy vonalat húzott és azt követelte, hogy azt addig a vonalig töltse meg arannyal. A királyné elfogadta az alkut és azonnal távozott, hogy a kincsek behordását elrendelje. Hamarosan megindult az indiánok végtelen hada és megkezdték a szebbnél-szebb, művésziesen kidolgozott arany értéktárgyak be­hordását és mielőtt a nap harmadszor letűnt volna, el­eget tettek a királyné kötelezettsé­gének. Pizarro kivégezteti Ataf­ualpát A királyné tehát beváltotta ígéretét. Ám nem úgy Pizarro, aki fékezhetetlen kapzsisá­gában megszegte adott szavát és most már azt követelte a király szabadonbocsátása fejében, hogy a királyné fedje fel annak a több kilo­méter hosszú földalatti folyosónak a bejára­­­tát, amelyben — hír szerint — a mérhetetlen arany és ezüst van felhalmozva. Szegény két­ségbeesett Coya a „Coricaudia" papjaihoz fordult tanácsért, a­kik a szellemekkel és csil­lagokkal tanácskozva, megjósolták, hogy akár elárulja Pizarrónak a földalatti kincstár be­járatát, akár nem, a királyt Pizarro mégis megöleti. Erre a királyné óriási kövekkel tor­­laszolta­tta el a földalatti folyosó bejáratát, azután annyi földet hordatott rá, hogy az tel­jesen felismerhetetlen lett. Pizarro csakugyan elrendelte Atahualpa kivégzését, a királyné pedig a Coricaudia papjaira bízta a kincstár bejáratának titkát és ősei szokásához híven kö­vette hitvesét a halálba: öngyilkos lett. Minden tőle telhetőt elkövetett Pizarro, hogy a kincstár bejáratát felfedezze, de sohasem juthatott a féltve őrzött titok birtokába, míg­­len — nyolc évvel későbben — 1541-ben ellen­fele és politikai riválisa, Almargo őt orozva meggyilkoltatta. Árulással ölette meg Ata hualpat és áruló tőrnek esett ő is áldozatul! HA VENNI VAGY ELADNI AKAR HIRDESSEN A B* H* APRÓHIRDETÉSÉBEN Perunak minden történetírója — köztük Tschuddi is — megegyezik abban, hogy az in­kák kincstára nem a képzelet szülötte, hanem valóság és hogy a bejárat titkát a papok utó­dai ma is féltve őrzik. Időről-időre alakulnak úgynevezett „tudományos expedíciók", me­lyek a külvilág számára „történelmi műkincsek és régiségek“ után kutatnak, amelyeknek azon­ban igazi — be nem vallott — célja az inkák mesébe illő kincseinek felfedezése. Ám mind e mai napig sem tudták vágyukat elérni. Nem­rég arról adott hírt a távíró — és ez teszi cikkemet időszerűvé, — hogy az inkák kin­csének egy részét felfedezték, de ez nem fedi a valóságot, mert, mint kiderült, csakis egyik indián törzs kisebb jelentőségű — bár igen értékes — kincstáráról lehet szó. Mondják, hogy még élő „telivér" indián családok között, akik titokban ma is a „Napistent“ imádják, apáról-fiúra száll a kincstár titka. Biztos, hogy ma is élnek olyan indiánok, kik a földalatti folyosó bejáratát pontosan ismerik, de ezek inkább készek az életüket is feláldozni, sem­hogy őseik nagy titkát elárulják, avagy azok kincseit — bármily nélkülözések között élnek is — saját önző céljaikra fordítanák. A végnélküli földalatti folyosó inka Az ősrégi hagyomány szerint a földalatti folyosó igen hosszú, Cuzcoból, a Nap templo­mából indul ki, a Titicaea-tó alatt vonul el, amelynek egy szigetén, egy másik Nap-temp­lomba nyílik, onnan tovább halad déli irány­ban és a bolíviai határ alatt vonul el, míg végre Ariea felé veszi útját és az Andesek hegységében, a Payquina folyó közelében, há­rom hegycsúcs között ér véget. Természetesen Cuzacóban volt a főbejárat, egy másik a Titicaea-tó említett szigetén és végül a harma­dik az Andes-hegyégben, a Payquina folyó kö­zelében. Valószínű, hogy a folyosó egész hosz­­szában és egymástól bizonyos távolságban van­nak kisebb rejtekhelyek, „raktárak", melyek tele vannak értékes arany és ezüst tárgyakkal és drágakövekkel, amelyeket sok-sok generá­ción keresztül halmoztak ott fel a Nap Istené­nek hívői. Azon a helyen, ahol a folyosó Peru és Bo­lívia határai alatt vonul el, hatalmasan ki­szélesedik és valóságos nagy termeket alkot, amely termek hajdanában a királyi család temetkezési helyéül szolgáltak és ahol — ter­mészetesen — a kincsek zöme is legértéke­sebbje van felhalmozva. Ezeknek a termeknek a bejárata szám szerint kettő, nagy gránitkö­vekkel oly ügyesen van berakva, hogy avatat­lan szemek nem is sejthetik, hogy bejáratot lepleznek. A technikának magas fokán állottak az inkák építőmesterei s ezeket a bejáratokat olyan elmés szerkezetekkel látták el, amelyek — annak, aki a titkot ismeri — a legenyhébb nyomására is engednek és könnyen elfordulva, szabaddá teszik az utat, de egyúttal a betola­kodni vágyó legnagyobb erőszaknak is képe­sek ellenállni. Oly féltékeny előrelátással szer­kesztették meg a bejáratot, hogy ha valaki­nek — avatatlannak — sikerülne is a be­járatot felfedezni és abba behatolni, abban a pillanatban összeomlana és maga alá — örök gránitsírba — temetné a kincssóvár betolako­dót. A hagyomány arról is biztosítja az utó­kort, hogy az inkák mérhetetlen nagy kincsé­nek titkát mindaddig hűen fogják őrizni annak letéteményesei, míg Amerika földjéről telje­sen és végképp el nem tűnik a spanyol ura­lomnak utolsó nyoma is. Még egy folyosó A hagyomány a földalatti folyosó egy másik ágáról is beszél, amely ugyancsak Cuzcóból in­dul ki és Limában végződik. A cuzcói be­járat a Coricauchaból indul, melynek nyugati falán egy nyílás van. Ezen a nyíláson keresz­tül — a napnak bizonyos órájában — a le­nyugodni készülő nap sugarai a szemben lévő falra vetítik fényüket és azon bizonyos, kü­lönben láthatatlan jeleket világítanak meg, amely jelekből a beavatottak mindenkor le­olvashatják a bejárat esetleg elfelejtett titkát. Úgy látszik, hogy az „Eldorádó“-ról szóló legendák, melyeket az első spanyol felfedezők vittek haza Európába, a hatalmas perui ki­rályságra vonatkoztak, amely ma is annyira bővelkedik aranyban és ezüstben. A lakosság ezeket a nemes érceket nem pénzül használta, hanem ékszereket és szebbnél-szebb dísztárgya­kat készített belőlük a maga személye, vala­mint épületeik, de különösen templomaik dí­szítésére és ugyancsak ezekből tett áldozatot az istenség elé, amelynek látható és fizikai megtestesítője az égbolton a „Nap** volt, a földön pedig a „Szent tűz", melyet megszen­telt templomaikban papjaik őriztek és élesz­tettek, hogy soha ki ne aludjék. A Nap templomának Queshua nyelven „Co­ricaucha" a neve, amely annyit jelent, hogy „Aranyház". Természetesen nem ebből a ne­mes ércből építették templomaikat, hanem kő­ből, de belsejüket oly gazdagon ékesítették arannyal, hogy úgy festettek, mintha valóban abból épültek volna, nem is szólva a pompá­­sabbnál­ pompásabb, művészi kidolgozású arany dísztárgyakról, melyeket bennük halmoztak fel — és arról, hogy templomaikat oly nagy becsben tartották, hogy azoknak, még a padló­ját is vastagon hintették be aranyporral. Ahol mindenki aranylélból evett Az ország lakossága annyira bővében volt is két nemes fémnek, hogy mindenütt arany- és ezüsttálakat, poharakat, kancsokat, korsókat, stb. használtak, amelyekből bőséges „mintá­kat" vittek haza a spanyol hódító kalandorok, így könnyen megmagyarázható az Eldorádóról elterjedt legenda és nem lehet csodálni, ha az őslakosság célszerűbbnek vélte, ha kincseit földalatti üregekben rejti el, semhogy azt to­vábbra is mint „érték nélküli mintát" engedje át a kalandorok hadának. Az Andesek hegy­láncában, 3915 méter magasságban, a tenger színe fölött, köröskörül magas helycsúcsoktól övezve — mintegy óriási gránitcsészében — fekszik a Titicaca tó, amelynek felülete 8325 négyzetkilométer. Van ezen a tavon egy szi­get, melyet az „Inka szigetének“ neveznek és amelyen méltóságteljesen emelkedett az ég felé egy „Coricaucha" (Aranyház), amely hírben és gazdagságban vetekedett a curcaival, sőt mint a hívők zarándokló helye, annál na­gyobb tiszteletnek is örvendett. A sziget meg­lehetősen nagy, mert hossza tizenöt és széles­sége öt kilométer. Hosszában három kristály­­tiszta hegyipatak öntözi földjeit. Mint már említettem, ezen a szigeten is volt egy bejárata a királyi kincstárnak. „Titicaca" queshua nyelven Spanyol szigetet jelent. A Jó ember" fog csak ráakadni az inkák kincsére Nem­ csoda, hogy a templomokban, a királyi lakokban és magánosoknál is felhalmozott, me­sébe illő kincsekről szóló mesék szájról szájra jártak, sőt járnak még ma is és hogy azokat a képzelet is kiszínezte. Hiszen mindig akadnak, kiknek képzeletében állandó melegágyra talál minden, ami csodálatos és természetfeletti. Nehezen hihető, hogy valaha is felfedezzék a rejteket, ahol Atahualpa mesébe illő kincsei örök álmukat alusszák, vagy, ha igen, akkor nem a „tudományos expedíciók" lesznek a fel­fedezők, hanem valakit a véletlenség fog nyomra vezetni. Érdemes megállani és egy ki­csit gondolkodni azon, hogy ha valaha a vélet­len játéka folytán valóban felfedeznék ezeket­­ a kincseket, amelyek létezésében és minden képzeletet felülmúló nagyságában hinni lehet, vajjon mi lenne velük? Egy ázsiai tradíció szerint a földben elrej­tett nagy kincsek felfedezését az Istenség aka­dályozza meg, mert az ember bizonyára vala­mely nem üdvös célra használná fel. Ugyane hagyomány szerint a kincset a véletlen csakis olyan jó emberek kezeibe fogja juttatni, kik azt csendben, minden kérkedés és hűhó nélkül a szenvedő emberek bajainak orvoslására fog­ják felhasználni. De hát élnek-e még manapság és hol ily ön­zetlen jóemberek? Kovácsy Miklós Vese, hólyag, rheuma gyógyvize m U|7­*TM csapadékot feloldja és ilyenek képződését megakadályozza — a rheumán jk mén\m*hni ngesdnten - vmn és hólyaghombot eltérem - kellemes Mit* ital. * a Salvator-forrás |_ Üzletveztítöség: Budapest, Zoltán­ utca 8. szám ju i '1, r/i, i ■■■ nm ............... ■■■■»

Next