Budapesti Hírlap, 1932. január (52. évfolyam, 1-25. szám)

1932-01-01 / 1. szám

MA RÁDIÓMELLÉKLET Budapest, 1932 Lll. évfolyam 1. szám Megjelenik mindennap, hétfó kivételére!. Elé­­fzetési árak: egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 Allér. — A kfilföldőn ezeknek a­ reszegeknek * kétsze­rese az előfizetési dij Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC / ____________________________________­ARA FILLÉR Péntek, január 1 Szerkesztőcég és kiadó* hivatal: Vili. keretet. József­ körút 5. Telefon­­ndám: József 444—Or­lói József 444—09-ig. —­ Levélcím: Budapest, 4. Pontfiók 55. — Kiadják Budapesti Hírlap R­ T. Lelki javulást, jól jövőt! írta Buday Barna Ennek az esztendőnek a vége is olyan volt, mint valami sírének... ünnepeken át újságokba temetkeztem. Valóban temetői hangulat szállott meg a sokféle siralmas nyilatkozattól, amelyek mind azt bizonyít­ják, hogy a gazdasági válság már-már a civilizált világ sírgödrévé öblösödött ki. Hogyan, jutunk ki azonban ebből a gö­dörből ? . A gondolkozó elmék általában az erkölcsi törvények érvényesülésétől várják a meg­váltást- Azt hirdetik, több jóakaratot kell tanusítaniok az egyeseknek és a népeknek egymás irányában; ezzel megoldhatnak kér­déseket, amelyekkel a rideg ész nem boldo­gul. Bizonyára így is van. A helyzet javu­lásának feltétele, hogy a nemzetek egymás­­közötti viszonyában is érvényre jussanak az emberiesség, a kímélet, a méltányosság szempontjai, hiszen a mai nyomorúság jó­részt azért van, mert az államok ezeket az erkölcsi rugókat kidobták cselekedeteikből és egymás megrontása árán akarnak boldo­gulni. Már­pedig a világgazdasági össze­függéseknél fogva egyik nép nyomorúsága visszahat a másikra és a harmadikra is, akár mint termelőre, akár mint hitelezőre. Engedj élni másokat is, hogy te magad él­hess! E nélkül a minimális erkölcsi alap nélkül nincs szilárd jólét és nincs béke. Találkozhatunk a külföldi sajtóban is er­kölcsi tanításokkal, a felebaráti szeretetre Jézus fenséges példaadásaira való hivat­kozásokkal és azzal a megható óhajjal, hogy békesség adassák a jóakaratú embereknek.­­A világ vezérszónokai tökéletesen meg­egyeznek a jelszavakban. De várjon a jám­bor jelszavak gyakorlati alkalmazásában is megegyezünk-e? Várhatjuk-e a felebaráti szeretet eszméjének hangoztatásától, hogy csak egy talpalatnyi földünket is vissza­adják ! Vagy hogy a nagytőkés államok ol­csóbb hitellel segítsék a megszorult államo­kat? Vagy hogy például Amerika csök­kentse a búzatermelést, mert hiszen a nyo­morba taszító, gyilkos versenyt valójában az ő felültermelése okozza ?! Mi azt látjuk, hogy a nemzetek egymás közötti életében még az okos hitelező kímélete sem érvénye­sül. Az országvezetők azt hiszik, hogy­ amit jóérzésű, tisztességes embereknek a magán­életben nem szabad megtenniük, azt a nem­zetek egymás rovására megtehetik az em­beriesség és a vallás parancsai­ ellenére is. Hol van ez a közfelfogás a krisztusi tanok­tól, a felebaráti szeretet és a testvéri szoli­daritás megváltó eszméjétől?! E sorok írójának karácsonyi cikkei is a jóban való megerősödéstől várják boldo­gabb világra való feltámadásunkat. Ezt­ a biztatást azonban az olvasók közül sokan elborult kedvvel fogadták. Azt írják, ők már nem­ fogják megélni a krisztusi szel­lem világi hatalmának idejét, élni azonban addig is akarnak valahogyan. írják aztán, hogy mielőtt messzebb mennénk, előbb a magunk portáját seperjük ki. Mert miköz­ben a világ szívét akarnánk megindítani, a magunk belső életében is irgalmatlanabbul burjánzik az önzés, mint valaha. Hivatkoz­nak az álláshalmozásokra, az összeférhetet­lenségekre, a túlfizetésekre, a közönség pén­zéből eredő haszon lázítóan aránytalan fel­osztására, amelyek eléggé ismert és eléggé korholt tünetei a gyógyíthatatlan emberi telhetetlenségnek. Rámutatnak arra, hogy a gazdasági élet egyik oldalán még mindig zuhannak az árak, a másik oldalán még mindig drágulnak az árak. Itt örök nap, ott örök árnyék. De az élet egyik fele nem akarja tudomásul venni azt, ami az élet másik felén történik. Hiába jajgat a köz­szegénység, a felülkerekedettek önként egyetlen filléres pozíciót sem hajlandók fel­adni. Ostor kell ide, mondják a kritiku­saim, nem erkölcsi prédikáció. Egyik olvasó egy vállalat üzleti jelenté­sét küldi és a mérleget magyarázva, meg­állapítja, hogy a­ vezérigazgató javadalma­zása egymagában annyi, mint amennyit a részvényesek osztalék fejében kapnak s emellett a mérlegnek annyi süllyesztője van, hogy az állam adóban, alig kap vala­mit. — Fogadjunk, — írja a haragos ol­vasó, — ez a vezérigazgató úr hirdeti a leg­­hangosabban, hogy' emberek, várjuk aláza­tos türelemmel, a jobb jövőt és szeressük egymást! Egy­ másik olvasónk jelenti, hogy vállalata ez évi forgalma, állami megrende­lések révén egymillió pengővel emelkedett, ennek ellenére az alkalmazottak fizetését ja­nuár 1-től ismét 10—24%-kal csökkentet­ték s az alkalmazottak egy részét elbocsátot­ták; ugyanekkor a négytagú igazgatóság meglévő négy autójához egy hathengeres új luxusautót vásárolt. Míg az író urak a szépről és a jóról ábrándoznak, — szól reám az olvasó, — addig a gyakorlati élet így készíti elő a talajt a moszkvai veté­sekre! Legjobban, kikaptam egy érettségizett debreceni kereskedőtől, aki két éve állás nélkül van, pedig feleségén és két gyerme­kén kívül még beteg édesanyját is el kell tartania. Elpanaszolja, hogy kisgazda fivére, akinek tíz hold földje 3000 pengő adóssággal van megterhelve, évi 220 pengő adót fizet, de ezt és a 12 százalékos kama­tot már nem bírja, árverés vár rá, vagyona menthetetlen.. Ugyanez a sors vár a keres­kedőre is, akinek háza 2000 pengővel van megterhelve. Mi lesz velünk, — kiált fel, •— ha a mai borzalmas viszonyok között ilyen, aránylag kis adósságok miatt földön­futókká kell válnunk! El lehet-e intézni a­­mi sorsunkat kitartásra való biztatásokkal ? Ma már ott vagyunk, hogy a kisgazda, a kisiparos és a kereskedő is kiábrán­dult a magántulajdonból, a gyűlölet fogalmává, válik az szemében, mert csak terhet jelent. Mentsék meg a lel­keinket, míg nem késő! Sok olyan kö­telezettség jött létre r­égi alapon, amelyet ma teljesíteni képtelenség. Javulás csak úgy lehet, ha az adósságterheket is leszál­lítják olyan mértékben, amilyen mértékben leszállt a­ nyomorgók teljesítőképessége. Legalább egy-kétévi türelmi időt kapjunk s aztán hosszabb fizetési időt, ami lehetővé teszi, hogy kötelezettségeinket becsülettel teljesíthessük. Higgyék el az urak, hogy ez nemcsak­ gazdasági gyógyítás volna, ha­nem egyúttal lélekmentés is­ , így sóhajt­ ki a levélből egy keserűséggel teli lélek, amely magá­t veszni indulónak mondja; s hány ilyen lélek van, mennyi keserűség és gond a kis és nagy porták ez­reiben ! Valóban alig lehet, valami fontosabb, mint a kamatcsökkentés és a hitel okozta bajok orvoslása. Senki sem vetheti szögére se ennek a lapnak, se nekem, szerény munkatársának, hogy ne közvetítettük volna kellő buzgalommal az életnek azokat a követeléseit, amelyek az adósvédelemre és különösen a kisexisztenciák kímélésére, a gyengék támogatására irányultak. Nálunk­nál sikeresebben lehet képviselni a szociális érdekeket, a méltányos kiegyenlítés eszmé­jét, de őszintébb szívvel aligha. Mit beszélek azonban megint a szívről, hát van köze a szívnek azokkal a bajokkal, miket a mai renddel elégedetlen, olvasóink felpanaszoltak? Van bizony. Ha akarjátok tudni, mi a szívtelenség, megmondom. Ez a­ gazdasági szabadelvűsé­g politikája, amely szabaddá teszi a mérkőzést, hogy mindenki erőbeírásának mértékében érvényesüljön és a­ szabadjára engedett erők küzdelméből alakuljon ki az élet, a haladás. És akarjá­tok tudni, hogyan enyhíthetjük ezt a küz­delmet? A szociális gondolat olajcseppjei­­vel, az emberiesség, a méltányosság érzésé­től áthatott beavatkozásokkal. Csakhogy: aki az életbe beavatkozik, annak szíve le­gyen ám, a vajpuha, az igazi szenvedés iránt, érckemény a kísértésekkel szemben; ilyen szíve pedig csak istenes embernek le­het, aki önmagában is jó és igaz. Ilyen em­bert, ilyen szívet csak a vallás nemesítő is­kolája termelhet a társadalomnak. Azért hát ne tartsa debreceni barátunk a földi dolgoktól elvonatkoztatott égi me­szelésnek azt a kívánságunkat, hogy a val­lásos szellemtől áthatott és megjavult fér­fiak álljanak az élre, mert csak ilyenektől várhatunk gyógyító és boldogító cselekede­teket. Panaszkodó barátunk maga is, nagy bajai között hogyan­­remélhetne segítséget, ilyen, embertársai szenvedésére felérző fér­fiak híján! Jól megértette az emberszeretet eszméjé­nek világjavító hatását az az olvasónk, egy középosztálybeli úrasszony, aki többek kö­zött a következőket írja: — Szeretném, ha minél gyakrabban gon­dolkoztatnának arról, hogy az emberiség egy nagy egység és hogy külön-külön mind­nyájan felelősek vagyunk abban a sok rosszban, ami a világon történik. Nincs ebben különbség gazdag és szegény között. Ha mindannyian a belső lelkiismeret su­­galmazásait igyekezünk követni, am­kor rö­videsen megszűnnek a külső bajok, meg­ Toncsika írta Lőrinczy György Előbb, a harmadik háznál, a csemegekeres­­kedés változatos nyalánkságaival jóllakott — az orra. Élvetegen szívta be a boltból kiáradó megszámlálhatatlan illat ingerlő keverékét. A sajt, az alma, a duzzadó, büszke virslik, az arisztokrata sonkaszeletek, kocsonyázott és nem­,­­kocsonyázott tengeri és folyami­ halak,­ finom és legfinomabb cukrok, édes és keserű pálinkák illatát. Egyszóval az orra jóllakott­­ éhséggel és az ingerlő kívánságok emlékével. Most itt, a selyemkirakat előtt, a szemét hizlalta. Fitos orrocskáját odanyomta a kirakat ot­romba üvegéhez, amelyen a tél, a szeszélyes művész, már rajzolgatta a jégvirágokat. Ton­­csika szeme a kirakatra meredt. Szeme még ékesebb volt az orránál is. Benn, az üveg mö­gött sokszínű selymek omlottak el, keresztül­­fealul kanyarogva , hullámozva. Georgette, e.répe de chine, brokátzuhatagok, a szivárvány szabályos és élénk tarkaságával vetélkedve és seínálgatva önönmaguk kacér bujaságát. Min­­ilenik magamagát kínálgatta,, a­ kirakatrendező ravasz és megejtő számításával. A női szem el­kábul az álmok bűvöletétől. A nők ott tolonga­nak a kirakat előtt, az utcán is és benn, a bolt­ban is. Idekünn Toncsika szinte elsikkad közöt­tük, a maga rongyos és kopott fakó ruhácská­jában. Csak égő szeme tud kimenekülni a for­gatagból, hogy betörjön a kirakat üvegén és lántozzék a selyemóceán hullámain. Úgy, mint a selyemzuh­atag tündérei, a­ sárgáimig és kék­szemű pufók viaszbabák, akiket felöltöztettek az ingerlő selymek minden színárnyalatába és odaültettek a selyemhullámok hátára, hogy ott lágyan, kecsesen és hidegen himbálózzanak és ingereljék a bámészok éhes vágyait. Toncsika éhes. Nemcsak kávéba és virslire éhes,, még inkább a gőgös selymekre. Néha vé­­gigméregeti szemével a selyemiullámokat és­ a biaszhercegn­őket, azután önicén felépül a maga rongyocskáit vizsgálgatja. Csontos,' éhes ' arcocsk­­ája kipirul a szégyentől. — Persze, azoknak könnyű szépeknek lenni! Már megzavarta kócos fejecskéjét a kísértő, a selyem. De hol van olya­n nő, akinek a fejét meg ne zavarná! A kirakat előtt nincsen olyan nő. Aki ott ácsorog, az már mind ott fuldoklik a selyemtenger hullámaiban. — És­ az a Guszti! Az a Guszti se jön! Guszti munkás, amott túl a hídon, a gyár­ban. De már ilyenkor rendszerint kijön a gyár­ból és itt találkozik naponként a menyasszonyá­val, Toncsikával, a Zöld Király című étterem környékén. És Guszti nem jön! Toncsika arra gondol, hogy talán jobb is, ha most nen­ jön Guszti. És nem látja a­ büszke selyemtündére­­­ket. Össze találná hasonlítani Toncsikával és Toncsika máris megijedt az összehasonlítástól. Nem a pufók hercegnőktől félt, hanem a sely­mektől. A gonosz selymektől. Nem érezte ma­gát biztonságban. Selyemóceánban már sok sze­relem­­ megfelt, összehúzta csontos villácskáján a vékony kendőt. A kendő összefagyott és zör­­gött a fagytól a nyaka körül. Mintha csak jaj­gatna, vagy épp úgy sóhajt­oznék, mint maga Toncsika. Szép, kedves és szomorú arcocskájából az éhség ,és a hideg könyörtelen és bujdosó lázá­val villogott­­elő két égő bogárszeme. Oda­tűzött a selyemóceánra és tündéreire, hogy­ iri­gyen fül perzselje őket gyűlöletével, hogy el ne rabolhassák tőle Gusztit. A szerelmet. Azt az egyetlenegy valamit, aminek szeretné ezt a nevét adni: boldogság. De amit érez, azt nem meri boldogságnak keresztelni. A boldogság: a szerencsések kiváltsága. Az összefagyott, ron­gyos teendőcske arra való, hogy remegő vál­­lacskáját takarja be,­ nem a boldogság álmát. Boldogság! Többször egymásután belebotlik gondolata az érthetetlen és csodálatos szóba. Mi hát az a boldogság! Mindenki arról be­szél és azért sóhajtozik. És mindenki szomo­rúan, tehát senki sem boldog. Ha boldog volna, nem sóhajtoznék érte, hanem a markába, vagy a szívébe szorítaná, hogy el ne röppenjen. Mi hát, hol van hát a boldogság? A Ton­csika égő szeme már megint ott van, a selyem­tenger hullámain és a pirosarcú, gőgös viasz­­bábokon. Ha ő is egyszer beköltözhetnék a bűvös selyemtengerbe! És odaülhetne a selyem­­hullámok ringató hátára! A kirakatrendező őt is odaállítaná­­a selymek világszépségei közé. Cédulát ragasztana, selyemruhája fodraira. A nevét írná rá. De nem azt, hogy­ Toncsika. Nevetséges! A selyemnek nem adhat ilyen külvárosi nevet. Bizonyosan azt írná rá: Nap­sugár hercegnő. Vagy talán szerényebbet, még­is büszkébbet. Aranykirálynőt Toncsika öss­szeborzongott. Milyen bolondokat is álmodik az ember a selyemtenger partján! Hátha még ott­ ringana a selyemhullámok hátán ! Vagy a selyemh­ullámaik fürdetnék őt, a kis, fagyos és éhes álmodozót! Toncsika egyszerre elsápadt. Odabenn, a boltban, a selymek körül, túl a kirakat üveg­tábláján, kacagó és mosolygó dámák suhantak el. És szerencsés, büszke és bizonyára gazdag leányok, akik kinevették a kirakat viaszbá­buit. Azok már tudták, hogy ők szebbek­­a viaszbábuknál, ők már Napusgár hercegnők és Aranykirálynők. A selyemtenger hullámain, a Selyem trónján ülnek. Bizonyára észre, se veszik, meg se látják Toncsiscát,­ amint fagyos kis vállkendője alatt didereg s a kirakat Éden­­kertjéről álmodik. Álmodja a Selyem meséit. A Toncsika szeme előtt mindez egyszerre ösz­­szefolyik. A selyemh­ullámok egymásra torlód­nak. A viaszbabák egymás hajába kapaszkod­nak és tépik és összegubancolják a suhogó selyme­­ket. A Toncsika égő szeme a boltra mered és... elkáprázik. Toncsika szédül. — Bizonyosan éhes vagyok, — gondolja ma­gában. — De szemét meg nem tudja mozdítani. Szeme ott ég, benn, a boltban). Színtelen, fagyos­­kis ajka megremeg. — Guszti! Guszti ugyanis ott ődöng a selyem bolondjai között, benn, a boltban. Előtte a boltos, a sely­mek hullámzanak a­ kezében. Zöld selyem, lila selyem, rózsaszínű & kék selyem. Gusztira m£s­olyog mindenig & Guszti visszamosolyog. Ügy

Next