Budapesti Hírlap, 1932. május (52. évfolyam, 96-118. szám)
1932-05-01 / 96. szám
Hajók a láthatáron írta Buday Barna Mostanában a külföldi lapok egy Chaco nevű hajó kalandos utazásával foglalkoztak. Ez a rozoga hajó Argentínából indult el. Rakománya vagy hetven, kivándorolt európai, akik rossz fát tettek a tűzre, ezért büntetésük kitöltése után az argentínai kormány kiutasította őket. Egy vakmerő tengerész vállalkozott arra, hogy az internáltakat afféle kiselejtezett gőzhajón európai hazájukba szállítsa át. Nehogy azonban a kényszerutasok bajt okozzanak, a szerencsétlen embereket láncra verette, vagy elzárta a hajó fenekébe. Néhány heti borzasztó utazás után megérkezett a hajó Európába, de nem talált olyan kikötőt, ahol rakományát hajlandók lettek volna átvenni. Lisszabonban, Mar- Beillesben, Hamburgban felháborodottan utasították vissza a felkínált selejtes emberanyagot. Egyedül Mussolini vett át emulban, tíz olaszt. Megjárta a hajó a görög és török kikötőket, sehol egyetlen utasától meg nem szabadulhatott. Olyan hírre tett szert a hajó, hogy az irtózat tárgya lett. A tengeri gőzösök is messze elkerülték, alig bírt szerezni szenet, vizet, élelmiszert. Visszautazott volna, de Argentínából megfenyegették, hogy hazamenni ne merjen. Kikötőről-kikötőre bittangolt az elátkozott bárka. Járt Havréban, Southamptomban, Antwerpenben, Hamburgban, Stockholmban, de sehol sem tudott megkönnyebbülni szomorú emberterhére. Tovább halad hát boldogtalan ■utasaival északi irányban Oroszország felé. Nem tudni, révbe jutott-e már, vagy miég mindig bolyong a vad vizeken, kapitány és matrózok versenyt káromolván a végzetet, hogy olyan silány rakomány szállítására vállalkoztak, amely a világon senkinek sem kell. Olyan szörnyű ennek a Chaconnak a kalandja, hogy szinte agyrémnek tűnik fel. Pedig az egészben talán csak az a megdöbbentő, hogy vízen történik. Egyébként abban a részvétlenségben és irgalmatlanságban, amely a hajó fagjait sújtja, nincs kivételes tragikum. Mert tessék elképzelni, hogy az a hetven utas nem vízen van, hanem szárazon, hogy partot érnek és elkeverednek tömegben, ugyan ki törődne tovább velük, ha éhen bálnálnak is! Hiszen az életnek nem hetven, de ezerszer és százezerszer annyi reménytelen utasa van, akiknek nincs munkájuk, kenyerük, rongyosak, hajléktalanok, nyomorultabbak az erdei vadalmai, elsorvasztana bennünket a hasztalan fájdalom, ha megterhelnénk szívünket e boldogtalanok sorsával. Ezért hát nem is szokás túlságosan sokat gondolkozni azon, hogy miként él az, akinek nincs miből élnie. A Chaco utasainak szerencsétlensége a szárazon mindennapi dolog. De nemcsak a munkanélküliek hasonlók a bolygó bárka utasaihoz. Nekünk úgy rémlik, hogy az egész Európa népe afféle Chaco-hajókban utazik. Haragos vizeken hánykolódik, inog népek és nemzetek léte, sorsa, jövője és nem mutatkozik nyugodt rév, nincs biztos útirány. Nem hogy közelednének az utasok a célhoz, a parthoz, a jobb emberi élet felé, inkább távolodnak tőle. Hol a biztató megoldás? Hitelre talált az a mentő eszme, hogy a szociáldemokrácia szélére kell bízni a vezetést, az majd célhoz visz. Hozott is ez a légáramlat forgó szeleket, viharokat, tépett, zúzott, rontott, elsodorta a nemzeti lobogót, kikorbácsolta az egyetemesség eszméjét, elhódította a legénységet, mely tisztjei ellen támadt és a szabad hajóból rabgályát akart csinálni, hogy ezt a vörös Észak felé fordítsa, amint tette az a bizonyos Chaco. Nem, ez nem volt jó menekülés. Most aztán ellengőzt adnak, jobb szeleket keresnek. Amit megtett már régebben Olaszország, azt utánozza a maga módja szerint Németország is, ahol orkánszerűen tört előre a nemzeti eszme, az a gondolat, hogy a népek útjának célja csak a szolgaság visszautasításában összetartó, egységes és erős nemzet lehet. Benne vannak még ebben az orkánban az elkeseredettség, a dac, a féktelenség rontó elemei, de benne van a változott útirány is, a viszszatérés vágya az ősi érzelmi s erkölcsi forrásokhoz. Most még csak táncol a német hajó, két hatalmas hajtóerő összeütközése forgatja; világot izgató talány, hogy melyik irány győz a végén és az hová vezet. Tud-e menekülni a vesztett háború terheitől, amelyek inaszakadtáig való munkát és a bősz küzdelem mellett is nemzeti kizsákmányolást és népnyomort jelentenek! A balsorssal küzdő német nép már saját testének súlyától is igyekszik megszabadulni; azon a ponton van, hogy szaporaságát megszüntesse, így öli ki a vesztett háború azokat is, akiknek évek múltán kellene a világra jönniök. A háború halálkaszája olyan hosszú, hogy a késői évtized termésébe isbelevág. Hát a mi kis hajónk hová menne, ha tudna? Itt a régi szél fú a régi lyukból. A marxisták fújtatják az elégedetlenség parazsát, hogy a feszülő gőz katlant robbantson. Egyelőre szerintük az a fontos, hogy elpusztuljon a régi kazán, a régi rend és jöhessen helyébe az új. Milyen lenne az? Csökkennének terheink, javulnának a piacaink, visszaállanának-e a határaink, teremnének-e új életlehetőségek? Ennyire a mentő ötletből nem futja. Egyelőre elvennék a már meglevő vagyont és a szegénységet tartanák abból, amit mások szereztek. Ez hat napra elég jó program, de mi történnék a hetedik napon, amikor elfogy, ami volt? Hogyan alakulna a sorsa annak a vörösre átmázolt hajónak, amelyen a legénység venné hatalmába a parancsnoki hidat? A hetedik napon előreláthatóan az a jelszó születne meg, hogy a tisztek rontották el a dolgot javíthatatlanul, tehát árbocra velük ! Láttuk már egyszer a kaland kifejlődését és borzong a hátunk az emlékektől. Ámde az a hat nap is jó ígéret annak, akinek már a holnapja sem biztos. Akadnak kétségbeesettek, akik mindent elfogadnak, ami változást jelent és ez a reménytelenség, ez a csüggedtség, ez a gutaütött emlékezőtehetség az, amelyre Marx hajósai a tervüket alapítják. A nemzet zömét azonban kioktatta a történelem. Nagy megpróbáltatások idején rendszerint kísért a lázadás szelleme, pedig éppen ilyenkor van szükség a legszigorúbb fegyelemre, ilyenkor kell legjobban ragaszkodni a kipróbált életszabályokhoz. Mert a tapasztalatok azt a tanulságot adják, hogy az a nép bírja az utat, amely felbonthatatlan nemzeti kötelékben halad szilárd célkitűzések felé. Vége annak a nemzetnek, amely falánk csoportokra esik szét. Jaj volna nekünk, ha osztályokra bomlanánk; annyi volna ez, mintha szétszednénk talpunk alatt a hajót s aztán egymás hegyén-hátán gerendákra kapaszkodva igyekeznénk parthoz jutni. Nem, ilyen mentő utat még sem választunk. De hát miért kell nekünk menekülni, miféle ellenség elől? Ellenségünk, nyomorúságunk, vesztünk a szörnyű gazdasági válság, ez azonban csak gyermeke egy előző bajnak. A gyermek apja a bosszúszomj, a zsákmányoló vágy volt, anyja a rossz béke. A népnyomorúság és a nemzetveszedelem alapoka a ránk parancsolt új világrend, amely elvette földünket és sokféle életforrásunkat, elszegényített bennünket, kizárt a régi piacainktól, elnyomorította a fogyasztást és ezzel terményeink árát megrontotta; elpusztult tőkénk pótlására méregdrágán adta a pénzt s most a szerencsétlenségek verte és kiélt államot uzsoraszerű hiteleinek fizetésére kötelezi, akár a feje alól kivett párna árán is. Az új rendezkedés bűne, hogy egy nemes nemzet, melyet nem önakarata sodort háborúba, vigasztalanul boldogtalan állapotba jutott. Egyetlen menekülés van ebből a rettenetes helyzetből és ez A tátomkat három hold írta Lőrinczy György Nem számítva, vagy legalább is megbocsátva azt, hogy egy kicsit rusztikus természetű, máskülönben meglehetősen rendes ember Porlaky Ferenc, úgy értve a dolgot, hogy nem iszik, nem kártyázik és ez ötszáz hold porlaki földjét egy árva garas adósság se terheli Mindössze is talán azt az egy hibáját hánytorgathatnák föl, hogy Ferenc úr örökké éhes. Nem konyhai értelemben, hanem a föld értelmében, amennyiben Perlaky Ferenc arra éhes, hogy a földgömb is kevés volna neki, mert ha csak rajta állana, a telekkönyvben már a Saturnus is régen a Porlaky Ferenc nevén volna. Vagyis Porlaky Ferenc abban a betegségben szenved, ami rendszerint parasztbetegség, hogy a földre éhes. Ami a kosztot illeti, abból nem csinál kárust. Hétfőn délre megfőzet egy tál sárgababot és az egész héten arra jár. Tudniillik a konyhába jár, ottsa meg az ebédjét, a szolgálóval egy asztalnál. Egyszóval: Perlaky Ferenc született demokrata, tragyis úr is, paraszt is. De az ötszáz hold megírna, úgy, ahogy IV. Béla király adta. Mindez, tudjuk, nem úri tulajdonság, de magint az úri tulajdonságok varázsa is megfakult; jó, hogy Ferenc is nem fakult meg a varázzsal. "Ad ugyan nem mondhatjuk, hogy minden bakfist olyan daliáról álmodozik, amilyen Perlaky Ferenc, de viszont, ha aratás után Ferenc úr kinyalja magát és néhány görbe napot szerez magának, a városban még mindig megakad rajta a szeme nemcsak a kikapós menyecskéknek, de SU5 ártatlan kislányoknak is. Perlaky Ferenc joég csak harmincöt esztendős. Női életfilozófiával: a legszebb férfikor. Ködös, komor februári vasárnap volt. Odakünn szakadt a hó, és idebenn, a cserlaki Tüzeskúrián a kandalló duruzsolva falta a fát. Már az is megsokallotta a telet, bizonyosan. A jóból is sok, ami sok, hát még a rosszból! Özvegy Tüzes Andrásné, született Borogh Piroska, a bájos kis özvegy azonban fittyet hányt a télnek. A fiatal özvegyek általában szeretnek fittyet hányni,, vagyis nem sokat adnak az időre, azt hiszik, elég, ha letagadják a magok idejét. Azonban a Piroska asszony rózsás fülecskéjét szokatlan hang ütötte meg: csengő csilingek odakünn, kedvesen, pajkosan, mintha a tétován szálldogáló kósza hópelyhekkel játszanék. Miután a szép Tüzesné még mindössze is huszonnégy esztendős, tehát veszedelem és indiszkréció nélkül elárulhatjuk azt is, hogy tulajdonképpen alighogy nagykorúvá lett. Az asszonyok nagykorúsága úgyis csak rágalom; az asszony mindig kiskorú, ha szép! Piroska pedig a kiskorúság bájait megőrizte, ellenben a nagykorúság tekintélyére nem reflektál. Még megismeri, sőt kellőképpen meg is becsüli a csöngettyűszót. — Szánkó! — állapítja meg bizalmas monológképpen és az ablakhoz siet. — Ki jön ide szánkón? Ebben a hóförgetegben! Vasárnap! Nem sokáig törte fejecskéjét. A szánkó megállott a tornácajtó előtt és Porlaky Ferenc, miután lerugdosta magáról a lábzsákot, fürgén ugrott ki a szánkóból és époly fürgén nyitott be. — Ni! Porlaky Feri! — csodálkozott a szép nagykorú. Hát ezt mi szél hajtja erre? Sietett a váratlan vendég elébe. Az ember sose tudhatja! Mindennap történik csuda a világon. Még ma is, mikor a csudában már az ördög se hisz. A zárt tornácban már jött vele szembe Perlaky Feri és melegen kiabálta el köszöntését. — Csókolom kezedet, Piroska! Kezedet csókolom. Míg lelkesen meg is tette, amit mondott, Piroska fölvidult. Né! Feri! Hát te hol jársz erre, ahol a madár se jár? Perlaky Ferenc levetette, a fogasra akasztotta rövid báránybőr bundácskáját. — Hol járok! Szép asszony házatájékán járok. Persze, ritka vendég itt az öreg legény! Ugye? Piroska tréfásan hátba ütötte. — Ha csakugyan öreg volnál, nem dicsekednél vele! — No, ami azt illeti, nem is dicsekvésbül mondom. Inkább veled dicsekedem, mint magammal. Milyen szép vagy! — Tudjuk! — nevetett Piroska, — van félesztendeje legalább is, hogy nem láttalak! Közben a szobába értek. Piroska helyet mutatott a férfinek. És miután Csőrit, a kis kanárit megnézte a kalitkában, maga is leült. — Mikor az ember a maga dolgát se győzi! — sóhajtott Perlaky Ferenc bosszúsan. — Minek háborgassak vele mást! És — éppen téged, Piroskám ! Beszéd közben kissé megmelegedett a hangja. Talán a szép kis özvegy fekete szemének a sugaraitól. — Á! Éppen engem! Persze! Képzelem! Különben, — hát most már halljuk, hát mi járatba vagy, Feri! — Hogy mi járatba ... Piroska nevetett. — No, csak mondd meg, hamarosan. Úgyis tudom, hogy nem az én szép szemem húzott ide. — Ki tudja! — Én. No, hát csak vallj, Ferikém. Világosan látszott, hogy Ferikém meglehetős zavarban van. A szép Tüzes Andrásné magába jól is mulatott rajta. Milyen gyámoltalan is az ilyen emberkerülő, földimádó magyar! Egyszerre dadogni kezd, mihelyt nem a földről valt szó. Addig csak ment a dolog, míg a banális bóknál tartott, de mikor a dologra került a sor.. . Perlaky Ferenc csakugyan törte a fejét, hogyan kezdje el a kényes ügyet, ami idehozta, a februári hózivatarban. — Hát, tudod!... a föld. Piroska mosolyogva bólintott. — Persze! A föld! Mindjárt gondoltam, hogy nem a hold. — Rosszul gondoltad. Mert holdról van szó Arrul a fatális három holdról. — Arrul? Melyikről? — Ami a te földedből az enyimbe szögellik. Hiszen már apád is beszélt róla. Ott, a Tátomka* dűlőben... Az a három... — Ahá! Tudom már! Emlékszem is. No, hát mi bajod van a tátomkai három holddal ? Ferenc úr mind hevesebben dadogott. — Hát... én csak most is azt mondom, hogy legjobb volna, ha eladnád. Mit csinálsz vele, úgyis? Messze van. Idegenbe ... — Kinek adjam el? Utóvégre is ... Ferenc úr kapott a szón. — Persze. Dehát az úgyis csak nekem való. Senkinek se ér annyit, mint nekem. Más nem is adhatna érte annyit. Más annak úgyse veheti annyi hasznát. Még magad se. Hiszen.. A szegény Perlaky Ferenc úgy belemelegedett az argumentumaiba, hogy Piroska asszony hallgatag, úgy magába, szinte megsajnálta. Milyen, tökéletlenek is a férfiak! A földtől nem látják a mennyországot. Könnyedén, bár kissé kétértelműen nevetett. / Ne fogadja el a lapot vasárnapi melléklet nélkül! ÁRA FILLÉR Budapest, 1932 Lll. évfolyam 96. szám Vasárnap, május 1 Megjelenik mindennap, hétfő kivételével. Előfizetési árak: egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. — A külföldön ezeknek az összegeknek a kétszerese ne előfizetési díj Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIli. kerület, József-körút 5. Telefonszámi József 444—04- től József 444—09-ig. — Levélcím Budapest, 4. PostaHók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap ZRT. Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC i ii .ii — ■■■■a