Budapesti Hírlap, 1932. május (52. évfolyam, 96-118. szám)

1932-05-01 / 96. szám

Hajók a láthatáron írta Buday Barna Mostanában a külföldi lapok egy Chaco nevű hajó kalandos utazásával foglalkoz­tak. Ez a rozoga hajó Argentínából in­dult el. Rakománya vagy hetven, kivándo­rolt európai, akik rossz fát tettek a tűzre, ezért büntetésük kitöltése után az argen­tínai kormány kiutasította őket. Egy vakmerő tengerész vállalkozott arra, hogy az internáltakat afféle kiselejtezett gőz­hajón európai hazájukba szállítsa át. Ne­hogy azonban a kényszerutasok bajt okoz­zanak, a szerencsétlen embereket láncra verette, vagy elzárta a hajó fenekébe. Né­hány heti borzasztó utazás után megér­kezett a hajó Európába, de nem talált olyan kikötőt, ahol rakományát hajlandók lettek volna átvenni. Lisszabonban, Mar- Beillesben, Hamburgban felháborodottan utasították vissza a felkínált selejtes em­beranyagot. Egyedül Mussolini vett át emulban, tíz olaszt. Megjárta a hajó a gö­rög és török kikötőket, sehol egyetlen uta­sától meg nem szabadulhatott. Olyan hírre tett szert a hajó, hogy az irtózat tárgya lett. A tengeri gőzösök is messze elkerülték, alig bírt szerezni szenet, vizet, élelmiszert. Visszautazott volna, de Ar­gentínából megfenyegették, hogy haza­menni ne merjen. Kikötőről-kikötőre bi­­ttangolt az elátkozott bárka. Járt Havré­ban, Southamptomban, Antwerpenben, Hamburgban, Stockholmban, de sehol sem tudott megkönnyebbülni szomorú ember­­terhére. Tovább halad hát boldogtalan ■utasaival északi irányban Oroszország felé. Nem tudni, révbe jutott-e már, vagy miég mindig bolyong a vad vizeken, ka­pitány és matrózok versenyt káromolván a végzetet, hogy olyan silány rakomány szállítására vállalkoztak, amely a világon senkinek sem kell. Olyan szörnyű ennek a Chaconnak a ka­­­landja, hogy szinte agyrémnek tűnik fel. Pedig az egészben talán csak az a meg­döbbentő, hogy vízen történik. Egyéb­ként abban a részvétlenségben és irgal­­m­atlanságban, amely a hajó fagjait sújtja, nincs kivételes tragikum. Mert tessék elképzelni, hogy az a hetven utas nem vízen van, hanem szárazon, hogy partot érnek és elkeverednek tömegben, ugyan ki törődne tovább velük, ha éhen bálná­lnak is! Hiszen az életnek nem hetven, de ezerszer és százezerszer annyi reményte­len utasa van, akiknek nincs munkájuk, kenyerük, rongyosak, hajléktalanok, nyo­morultabbak az erdei vadalmai, elsor­vasztana bennünket a hasztalan fájdalom, ha megterhelnénk szívünket e boldogtala­nok sorsával. Ezért hát nem is szokás túl­ságosan sokat gondolkozni azon, hogy mi­ként él az, akinek nincs miből élnie. A Chaco utasainak szerencsétlensége a szá­razon mindennapi dolog. De nemcsak a munkanélküliek hasonlók a bolygó bárka utasaihoz. Nekünk úgy rémlik, hogy az egész Európa népe afféle Chaco-hajókban utazik. Haragos vizeken hánykolódik, inog népek és nemzetek léte, sorsa, jövője és nem mutatkozik nyugodt rév, nincs biztos útirány. Nem hogy köze­lednének az utasok a célhoz, a parthoz, a jobb emberi élet felé, inkább távolodnak tőle. Hol a biztató megoldás? Hitelre ta­lált az a mentő eszme, hogy a szociál­demokrácia szélére kell bízni a vezetést, az majd célhoz visz. Hozott is ez a lég­áramlat forgó szeleket, viharokat, tépett, zúzott, rontott, elsodorta a nemzeti lobo­gót, kikorbácsolta az egyetemesség eszmé­jét, elhódította a legénységet, mely tiszt­jei ellen támadt és a szabad hajóból rab­­gályát akart csinálni, hogy ezt a vörös Észak felé fordítsa, amint tette az a bizo­nyos Chaco. Nem, ez nem volt jó mene­külés. Most aztán ellengőzt adnak, jobb szele­ket keresnek. Amit megtett már régebben Olaszország, azt utánozza a maga módja szerint Németország is, ahol orkánszerűen tört előre a nemzeti eszme, az a gondolat, hogy a népek útjának célja csak a szol­gaság visszautasításában összetartó, egysé­ges és erős nemzet lehet. Benne vannak még ebben az orkánban az elkeseredettség, a dac, a féktelenség rontó elemei, de benne van a változott útirány is, a visz­­szatérés vágya az ősi érzelmi s erkölcsi forrásokhoz. Most még csak táncol a né­met hajó, két hatalmas hajtóerő összeüt­közése forgatja; világot izgató talány, hogy melyik irány győz a végén és az hová vezet. Tud-e menekülni a vesztett háború terheitől, amelyek inaszakadtáig való munkát és a bősz küzdelem mellett is nemzeti kizsákmányolást és népnyo­mort jelentenek! A balsorssal küzdő né­met nép már saját testének súlyától is igyekszik megszabadulni; azon a ponton van, hogy szaporaságát megszüntesse, így öli ki a vesztett háború azokat is, akik­nek évek múltán kellene a világra jön­­niök. A háború halálkaszája olyan hosszú, hogy a késői évtized termésébe is­­bele­vág. Hát a mi kis hajónk hová menne, ha tudna? Itt a régi szél fú a régi lyukból. A marxisták fújtatják az elégedetlenség parazsát, hogy a feszülő gőz katlant rob­bantson. Egyelőre szerintük az a fontos, hogy elpusztuljon a régi kazán, a régi rend és jöhessen helyébe az új. Milyen lenne az? Csökkennének terheink, javul­nának a piacaink, visszaállanának-e a ha­táraink, teremnének-e új életlehetőségek? Ennyire a mentő ötletből nem futja. Egyelőre elvennék a már meglevő va­gyont és a szegénységet tartanák abból, amit mások szereztek. Ez hat napra elég jó program, de mi történnék a hetedik napon, amikor elfogy, ami volt? Hogyan alakulna a sorsa annak a vörösre átmá­zolt hajónak, amelyen a legénység venné hatalmába a parancsnoki hidat? A hete­dik napon előreláthatóan az a jelszó szü­letne meg, hogy a tisztek rontották el a dolgot javíthatatlanul, tehát árbocra ve­lük ! Láttuk már egyszer a kaland kifej­­­lődését és borzon­g a hátunk az emlékek­től. Ámde az a hat nap is jó ígéret an­nak, akinek már a holnapja sem biztos. Akadnak kétségbeesettek, akik mindent elfogadnak, ami változást jelent és ez a reménytelenség, ez a csüggedtség, ez a gutaütött emlékezőtehetség az, amelyre Marx hajósai a tervüket alapítják. A nemzet zömét azonban kioktatta a törté­nelem. Nagy megpróbáltatások idején rendsze­rint kísért a lázadás szelleme, pedig éppen ilyenkor van szükség a legszigorúbb fe­gyelemre, ilyenkor kell legjobban ragasz­kodni a kipróbált életszabályokhoz. Mert a tapasztalatok azt a tanulságot adják, hogy az a nép bírja az utat, amely fel­bonthatatlan nemzeti kötelékben halad szilárd célkitűzések felé. Vége annak a nemzetnek, amely falánk csoportokra esik­ szét. Jaj volna nekünk, ha osztályokra bom­­lanánk; annyi volna ez, mintha szétszed­nénk talpunk alatt a hajót s aztán egymás hegyén-hátán gerendákra kapaszkodva igyekeznénk parthoz jutni. Nem, ilyen mentő u­tat még sem választunk. De hát miért kell nekünk menekülni, miféle ellenség elől? Ellenségünk, nyomo­rúságunk, vesztünk a szörnyű gazdasági válság, ez azonban csak gyermeke egy­ előző bajnak. A gyermek apja a bosszú­­szomj, a zsákmányoló vágy volt, anyja a rossz béke. A népnyomorúság és a nem­zetveszedelem alapoka a ránk parancsolt új világrend, amely elvette földünket és sokféle életforrásunkat, elszegényített ben­nünket, kizárt a régi piacainktól, elnyo­morította a fogyasztást és ezzel termé­nyeink árát megrontotta; elpusztult tő­kénk pótlására méregdrágán adta a pénzt s most a szerencsétlenségek verte és kiélt államot uzsoraszerű hiteleinek fizetésére kötelezi, akár a feje alól kivett párna árán is. Az új rendezkedés bűne, hogy egy nemes nemzet, melyet nem önakarata sodort háborúba, vigasztalanul boldogta­lan állapotba jutott. Egyetlen menekülés van ebből a rettenetes helyzetből és ez A tátomkat három hold írta Lőrinczy György Nem számítva, vagy legalább is megbo­csátva azt, hogy egy kicsit rusztikus termé­szetű, máskülönben meglehetősen rendes ember Porlaky Ferenc, úgy értve a dolgot, hogy nem iszik, nem kártyázik és ez ötszáz hold porlaki földjét egy árva garas adósság se terheli Mind­össze is talán azt az egy hibáját hánytorgathat­­nák föl, hogy Ferenc úr örökké éhes. Nem konyhai értelemben, hanem a föld értelmében, amennyiben Perlaky Ferenc arra éhes, hogy a földgömb is kevés volna neki, mert ha csak rajta állana, a telekkönyvben már a Saturnus is régen a Porlaky Ferenc nevén volna. Vagyis Porlaky Ferenc abban a betegségben szenved, ami rend­szerint parasztbetegség, hogy a földre éhes. Ami a kosztot illeti, abból nem csinál kárust. Hétfőn délre megfőzet egy tál sárgababot és az egész héten arra jár. Tudniillik a konyhába jár, ott­­sa meg az ebédjét, a szolgálóval egy asztalnál. Egyszóval: Perlaky Ferenc született demokrata, tragyis úr is, paraszt is. De az ötszáz hold meg­írna, úgy, ahogy IV. Béla király adta. Mindez, tudjuk, nem úri tulajdonság, de ma­gint az úri tulajdonságok varázsa is megfakult; jó, hogy Ferenc is nem fakult meg a varázzsal. "Ad ugyan nem mondhatjuk, hogy minden bakfis­t olyan daliáról álmodozik, amilyen Perlaky Fe­renc, de viszont, ha aratás után Ferenc úr ki­nyalja magát és néhány görbe napot szerez ma­gának, a városban még mindig megakad rajta a szeme nemcsak a kikapós menyecskéknek, de SU5 ártatlan kislányoknak is. Perlaky Ferenc joég csak harmincöt esztendős. Női életfilozófiá­val: a legszebb férfikor. Ködös, komor februári vasárnap volt. Oda­­künn szakadt a hó, és idebenn, a cserlaki Tüzes­kúrián a kandalló duruzsolva falta a fát. Már az is megsokallotta a telet, bizonyosan. A jóból is sok, ami sok, hát még a rosszból! Özvegy Tüzes Andrásné, született Borogh Piroska, a bájos kis özvegy azonban fittyet hányt a télnek. A fiatal özvegyek általában szeretnek fittyet hányni,, vagyis nem sokat adnak az időre, azt hiszik, elég, ha letagadják a magok idejét. Azonban a Piroska asszony rózsás fülecskéjét szokatlan hang ütötte meg: csengő csilingek­ odakünn, ked­vesen, pajkosan, mintha a tétován szálldogáló kósza hópelyhekkel játszanék. Miután a szép Tüzesné még mindössze is huszonnégy esztendős, tehát veszedelem és indiszkréció nélkül elárulhat­juk azt is, hogy tulajdonképpen alighogy nagy­korúvá lett. Az asszonyok nagykorúsága úgyis csak rágalom; az asszony mindig kiskorú, ha­­ szép! Piroska pedig a kiskorúság bájait meg­őrizte, ellenben a nagykorúság tekintélyére nem reflektál. Még megismeri, sőt kellőképpen meg is becsüli a csöngettyűszót. — Szánkó! — állapítja meg bizalmas mono­lógképpen és az ablakhoz siet. — Ki jön ide szánkón? Ebben a hóförgetegben! Vasárnap! Nem sokáig törte fejecskéjét. A szánkó meg­­állott a tornácajtó előtt és Porlaky Ferenc, mi­után­ lerugdosta magáról a lábzsákot, fürgén ug­rott ki a szánkóból és époly fürgén nyitott be. — Ni! Porlaky Feri! — csodálkozott a szép nagykorú. Hát ezt mi szél hajtja erre? Sietett a váratlan vendég elébe. Az ember sose tudhatja! Mindennap történik csuda a világon. Még ma is, mikor a csudában már az ördög se hisz. A zárt tornácban már jött vele szembe Perlaky Feri és melegen kiabálta el köszöntését. — Csókolom kezedet, Piroska! Kezedet csó­kolom. Míg lelkesen meg is tette, amit mondott, Pi­roska fölvidult. Né! Feri! Hát te hol jársz erre, ahol a madár se jár? Perlaky Ferenc levetette, a fogasra akasz­totta rövid báránybőr bundácskáját. — Hol járok! Szép asszony h­ázatájékán já­rok. Persze, ritka vendég itt az öreg legény! Ugy­e? Piroska tréfásan hátba ütötte. — Ha csakugyan öreg volnál, nem dicseked­nél vele! — No, ami azt illeti, nem is dicsekvésbül mondom. Inkább veled dicsekedem, mint ma­gammal. Milyen szép vagy! — Tudjuk! — nevetett Piroska, — van fél­esztendeje legalább is, hogy nem láttalak! Közben a szobába értek. Piroska helyet muta­tott a férfinek. És miután Csőrit, a kis kanárit megnézte a kalitkában, maga is leült. — Mikor az ember a maga dolgát se győzi! — sóhajtott Perlaky Ferenc bosszúsan. — Minek háborgassak vele mást! És — éppen téged, Pi­roskám ! Beszéd közben kissé megmelegedett a hangja. Talán a szép kis özvegy fekete szemének a suga­raitól. — Á! Éppen engem! Persze! Képzelem! Kü­lönben, — hát most már halljuk, hát mi járat­ba vagy, Feri! — Hogy mi járatba ... Piroska nevetett. — No, csak mondd meg, hamarosan. Úgyis tudom, hogy nem az én szép szemem húzott ide. — Ki tudja! — Én. No, hát csak vallj, Ferikém. Világosan látszott, hogy Ferikém meglehetős zavarban van. A szép Tüzes Andrásné magába jól is mulatott rajta. Milyen gyámoltalan is az ilyen emberkerülő, földimádó magyar! Egy­­szerre dadogni kezd, mihelyt nem a földről valt szó. Addig csak ment a dolog, míg a banális bók­nál tartott, de mikor a dologra került a sor.. .­ Perlaky Ferenc csakugyan törte a fejét, hogyan kezdje el a kényes ügyet, ami idehozta, a feb­ruári hózivatarban. — Hát, tudod!... a föld. Piroska mosolyogva bólintott. — Persze! A föld! Mindjárt gondoltam, hogy nem a hold. — Rosszul gondoltad. Mert holdról van szó Arrul a fatális három holdról. — Arrul? Melyikről? — Ami a te földedből az enyimbe szögellik. Hiszen már apád is beszélt róla. Ott, a Tátomka* dűlőben... Az a három... — Ahá! Tudom már! Emlékszem is. No, hát mi bajod van a tátomkai három­ holddal ? Ferenc úr mind hevesebben dadogott. — Hát... én csak most is azt mondom, hogy legjobb volna, ha eladnád. Mit csinálsz vele, úgyis? Messze van. Idegenbe ... — Kinek adjam el? Utóvégre is ... Ferenc úr kapott a szón. — Persze. Dehát az úgyis csak nekem való. Senkinek se ér annyit, mint nekem. Más nem is adhatna érte annyit. Más annak úgyse veheti annyi hasznát. Még magad se. Hiszen.­. A szegény Perlaky Ferenc úgy belemelegedett az argumentumaiba, hogy Piroska asszony hall­gatag, úgy magába, szinte megsajnálta. Milyen, tökéletlenek is a férfiak! A földtől nem látják a­­ mennyországot. Könnyedén, bár kissé két­­értelműen nevetett. / Ne fogadja el a lapot vasárnapi melléklet nélkül! ÁRA FILLÉR Budapest, 1932 Lll. évfolyam 96. szám Vasárnap, május 1 Megjelenik mindennap, hétfő kivételével. Elő­­fizetési árak: egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. — A külföldön ezeknek az összegeknek a kétsze­­rese ne előfizetési díj Szerkesztőség és kiadó­hivatal, VIli. kerület, József-körút 5. Telefon­­számi József 444—04- től József 444—09-ig. — Levélcím­­ Budapest, 4. PostaHók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap ZR­T. Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC i ii .ii — ■■■■a

Next