Budapesti Hírlap, 1932. május (52. évfolyam, 96-118. szám)

1932-05-15 / 107. szám

1932. MÁJUS 15. VASÁRNAP B.H. Emléktáblával jelölik meg Gyulai Pál házát a Főherceg Sándor utcában Petrovics Elek indítványa — Egy régi udvarház története . "A tönkrement Csonkamagyarország nem tud fizetni sem idegen hitelezőknek, sem a maga nagyjainak, akik dicsősége legjavát teszik ki nemzeti értékünknek. Sok szoborral tartozik nemzetünk és még sokáig pihenhetnek Carrara sziklás anyaméhében a márványtömbök, ame­lyekből egykor, boldogabb időkben, létre fog­­nak kelni történelmünk és irodalmunk kiváló­ságai. Addig is a kegyeletes megemlékezés sze­rényebb formáival kell beérnünk, hiszen annyi talán még telik, hogy szerény emléktáblával je­löljük meg ama helyeket, ahol egy-egy nagy emberünk lakozott.­­ Most fölmerült a terv, hogy modern szellemi életünk egyik leghatékonyabb irányítójának, az 1909-ben elköltözött Gyulai Pálnak házán, a Főherceg Sándor­ utcában, művészi emléktáblát helyezzünk el, amelynek ércbetűi jellemző tö­mörséggel hirdessék a magyar nyelv művészé­nek, a nogy kritikusnak, az irodalomtörténeti értékek megállapítójának, a hatékony nemzet­­nevelőnek és végül nem egy öröbecsű költemény dalnokának emlékét. Gyulai Pál áldásos ha­tása nemzedékről-nemzedékre száll és túl az egykori napi harcok gyarló ellentétein, ma már az egész modern magyar irodalom tanítómeste­rét tiszteli az egykor sokat támadott mesterben. Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum lánglelkű igazgatója, jámbor hűséggel csüng irodalmunk és művészetünk drága múltján, jó­maga is Gyulai Pálnak már korán sokra tar­tott tanítványa, aki első irodalmi munkássága számára rögtön helyet kapott a Budapesti Szemle hasábain, megérezte a nemzeti hála kö­telességét és kezdeményezésére már legközelebb illetékes irodalmi testületek fognak foglalkozni az indítvánnyal, amely szerint alakítsanak Gyu­lai Pál Emlékmű Bizottságot a kegyeletes terv megvalósításának céljából. Ma már az egész nemzet tisztelője Gyulai Pál nagy emlékének és valószínű, hogy a legrövidebb időn belül már ott lesz az emléktábla a Főherceg Sándor­­utca nevezetes házán. A 94 éves Rózsayné beszél volt háziuráról Gyulai Pálról s az eperfáról, amely alatt Petőfi írta és először elszavalta a Talpra magyart A Sándor­ utca 13-as számú bérházának ud­varán vastag törzsű, leszáradozott kérgű, né­hány még megmaradt fáradt ágával májusi ,zöldbe szökött eperfa áll, oldalra dőlve. Eper­fa, amelynek életét több, mint száz esztendőre becsülik. Vasárnaponként néha áhitatos öreg urak jönnek az udvarra s tűnődve nézegetik a meggyörnyedt fát s aztán halkan ilyenféle sza­vakkal figyelmeztetik a házfelügyelőt: —■ Viselje ám gondját a vén fának, amely Petőfi Sándornak és Gyulai Pálnak adott hús árnyékot- Irodalom szélfogós gyertya mellett Valóban irodalmi udvar ez, ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy a bérházat a Gyulai-család építette. Gyulai Pál volt itt valamikor a házi úr, itt is lakott élete utolsó idejében s mindazt, amit az eperfáról tudunk,, állítólag a nagy költő és kritikus mesélte a ház lakóinak, akik közül még él és most is itt lakik Rózsay Sán­­dorné, vármegyei tisztiorvos özvegye, aki nem­rég töltötte be kilencvennegyedik esztendejét. Huszonhárom esztendeje, hogy eltemették a fürge öreg urat, Gyulai Pált, akinek olykor i­érges tolla néha ostorcsapásként rótta a betű­ket és azóta legendák kószálnak a háromemele­tes kórház csöndes lakosaiban. Lakók jönnek, lakók mennek, de a sejtelmes történeteket át­veszik az újak s­em idegen téved a szedolfás udvarra, suttognak előtte, mintha valami zár­kózott szektához tartoznának, amelynek talán ez lehetne a neve: Sándor­ utca 13. Az eperfa úgy hajol a sárga ház emeletei­nek vasrácsaihoz, mintha rokkantságában rájuk támaszkodna. — Azelőtt földszintes ház volt itt, — mond­ják. — Az udvar egy méterrel mélyebb volt, De feltöltöttek. Csupán az eperfánál hagytuk meg a régi szintjét az udvarnak. Csakugyan vasrostély veszi körül a repedező héjú törzset s a rostélyon át láthatjuk a régi udvar süppedt részét. Amikor érdeklődöm az irodalmi események Sándor­ utcai színhelyéről, mindenki tud egy­­egy történetet, de valamennyien ezzel zárják mondókáikat: — Tessék csak felmenni a második emeletre a nagyasszonyhoz. Özvegy Rózsay Lászlónkhoz. Ő még beszélgetett Gyulai Pállal... Bekopogtatunk a lakásba. Kissé fényüket­­vesztett kredencek, elhomályosuló aranykeretes tükrök, fakuló fényképek között pirosarcú, ősz hölgy ül az ablaknál, magas karosszékben, a kilencvennégyéves úriasszony. Kékbársony tű­párna előtte, kézimunka. Amikor beléptem, ép­pen szorgosan varrt — szemüveg nélkül. Friss mozdulattal állt fel a helyéről, nyája­san nyújtotta a kezét, mint annak idején a vidéki szívélyes kúriák asszonyai, akik meg­becsülendő örömnek tekintették a bevetődő Vendéget. — Újságíró nálam, lelkem? Szinte nem is­­hiszem — csodálkozik kedvesen. — Nem mon­dom, amikor még szegény Gyulay Pál élt, bi­­­zony jöttek s estenként a kertben, a szélfogós üvegű gyertya fényénél el-elbolondozgattunk a b­ertben. Már­mint a társaság. Nem látszik meg rajta, hogy a tizedik évtize­­det járja. Valóban járja, mert elevenen mozog a szobá­ban s — hasztalan tiltakozunk — ő maga húzza az ablakhoz a széket, hogy ott hellyel kínáljon m­eg. Mellette a leánya áll mosolyogva: — Édes­anyám naphosszat dolgozik. Hiába kérjük, hogy pihenjen. Látja ezt a kézimunkát, most ezt csinálja. A Htok Erélyesen vág közbe Rózsayné: — Az ingeimet mutasd, amelyeket a múlt hetem varrtam magamnak. Minden ruha, ami rajtam van, kezem munkája. Pedig nem voltam rászorulva. Apám is, megboldogult uram is me­gyei orvosok voltak. Tudja lelkem, az én egész napi mutatásom, varrogatáim titkot takar ám! És huncutul nevet utána, bájos fölénnyel. Muszáj megkérdezni: — A titok? Jelentősen hangsúlyozta a szavakat: — Ha már ír, lelkem, akkor azt tegye ki az újságba, hogy mások tanulják meg, hogy mire kell ügyeln­i, ha az ember csak egy kicsit is sze­reti az életét. Mindenki kérdezi, hogyan őriztem meg magamat, kilencvennégy esztendőmet. Hogy látok és még jár a tű, hála Istennek, nem is reszketős kezemben. Hirdesse az újságba: onnan van az, hogy az embernek dolgozni kell, mindig dolgozni és sotot dolgozni, mert ez az étet. Alá elhagyja magát, nem szorgoskodik, azt az élet is elhagyja! Látja, lelkem, én még ki­lencvennégy esztendős toromban sem nyugdíjaz­tam magamat. De ha egész nap pihennék, meg olvasnék, bizony már régen odakerültem volna, ahova hamarosan mégis csak elkerülök . . . Mindezt nem szomorúan, sőt jókedvűen mondja. Rákerül a szó Gyulay Pálra, aki a Gyulay-család házában úgy szerepelt, mint háziúr. Kissé zsörtölődve jegyzi meg Rózsayné: — Jó, jó... háziúr. Ő másként volt háziúr. Házisapkában, hosszú pipával meglátogatta b­írra a lakókat és mindenütt tréfálkozott. Ha valaki beteg volt, ott ült a beteg ágyánál, be­szélt az orvossal, tanácsokat adott, támogatott, segített. Hirtelen legyint a kezével: — Mit is beszélek, ha valaki beteg volt? Csupa szív és érdeklődés volt ő akkor is, ha nem volt beteg a­ lakó. Alacsony termete hol itt, hol ott tűnt fel. Mindenkit faggatott, hogy nincs-e valami baja, nem kellne segíteni s ha va­lami elintézni való volt, képes volt arra is, hogy beszaladgálja a várost másoknak az ügyében. Olyan volt akkoriban a ház, mint egy nagy csa­lád. Lementünk az udvarra, a kertbe és az ösz­­szes lakók elbeszélgettünk együtt kedélyesen, nyári estéken gyertyavilág mellett. Ilyenkor mókásan udvarolt Gyulay Pál a hölgyeknek s közben szép verseket is mondogatott. Emlékezem, valaki egyszer azt mondta neki, hogy mért oly szigorú kritikus, hiszen itt a kertben derű a szava. Azt válaszolta, hogy nagy megbecsülé­sét jelent az írónak, ha hosszasan és szigorúan foglalkoznak vele. Mert, — mint mondotta, — a tehetségtelent nem érdemes szidni és hogy nagy baj az, ha a kritikus még megemlítésre sem méltatja a művészembert. Hogy a haséban mér­gelődött volnál? Soha. Mi mindig kedvesnek lát­tuk. Hol virágot hozott a­ hölgyeknek, hol meg pirosalmát a gyermekeknek, öleiket nagy­on sze­retett „ Megbékéltem Istennel“ Kissé elhalkul a hangja Rózsaynénak: — Én már nem is tudom, hogy milyenek a mostani emberek. Hallom, nehéz az élet az egész világon és talán innen van, hogy a lakók nem ismerkednek egymással, úgy mint régen. Én ülök benn a szobámban, dolgozom, néha néha elgondolkozom azon, hogy mi volt... Ami most van, azzal nem vesződöm. Minek is erre a rövid időre. A leánya megjegyzi, hogy egészséges, jól birja magát. Vidáman csattan a hangja s közben nevet is. — Ne vigasztaljatok engem. Nem félek én attól, hogy kilencvennégyéves vagyok. Meg­békéltem Istenemmel. Én hálásan fogadok már minden napot, mintha a jó Isten ajándékba adta volna, szerényen és tisztességtudóan meg­becsülöm. Aztán beszél az öreg eperfáról ő is. De éppen úgy, mint a többi lakó, akikkel beszél­tem, Rózsayné is suttogva tüzelebb hajol, mintha legendát mondana és még komolyabb lesz tiszta tekintete: — Igen, a fa. Kőasztal volt alatta s körülötte pad, meg székek. Úgy emlékszem s itt min­denki úgy tudja, hogy Petőfi ezen az udvaron, a szederfa alatt írta a Talpra magyart. Itt is szavalta el először, hogy kipróbálja a hatást. Lelkem, ez így van, más lakók is mondották már nekem. A kőasztalon írta a leveleket Szendrey Júliához is és gyakran együtt időztek a fa alatt. Különben is ennek az épületnek a helyén földszintes ház állott, amely Szendrey Júlia édesapjáé volt. Mondják, hogy bicskával belevágta a nevét a szederfa törzsébe. Dehát le­hullott már az a kéreg, mint ahogy elhullik lelkem, egyszer minden. Kinéz az ablakon és az udvarra mutat: — Ha a fa beszélni tudna... Nem mosolyog, mintha most is ott ülne Petőfi ... És ahogy beszélgetek a házfel­ügyelővel a ház legelőkelőbb lakójáról, vala­mennyien furcsán elkomolyodnak és hisznek abban, hogy a leromlott eperfa áldóan borult a „Talpra magyar" költőjére. És vasárnaponként ismeretlen öreg urak állnak levett kalappal a fa előtt. — irodalmi oltár a Sándor­ utcai bérház udvarán... Diószeghy Miklós 13 Egy kivételes alkalom, melyet elmulasztani nem szabad. VII., Rákóczi-út 72-74. POSTAI MEGRENDELÉSEKET A PORTÓKÖLTSÉG FELSZÁMÍTÁSA MELLETT SZÁLLÍTUNK Grandi mondta az egyetlen komoly beszédet a leszerelő­­konferencián Anglia nődelegálásának lesújtó bírálata a szakértőkről Mrs. Corbett Ashby, a genfi leszerelési kon­ferenciára küldött angol hivatalos delegáció női tagja, a női szövetség londoni gyűlésén mon­dott beszédében kijelentette, hogy mindeddig csak Grandi olasz külügyminiszter mondta az egyetlen komoly beszédet a konferencián. Vég­zetes tévedés volt, hogy a katonai szakértőkre, tehát a tengernagyokra és tábornokokra bízták annak eldöntését, hogy mi a támadó­ és mi a védőjellegű fegyver. A szakértők természetesen minden fegyvert védelmi jellegűnek találták. Ennél nagyobb becstelenség mér nem képzel­hető. Az angol quakerfelekezet (Society of Friends) határozatilag helyeselte a támadójellegű fegy­­verek eltiltását de aggodalmát fejezte ki azon, hogy a szakértők saját országaik kedvenc fegy­vernemeit védelmi jellegűeknek nyilvánítják. A határozat sürgeti, hogy az angol delegáció a támadójelleg meghatározásnál kövesse a béke­­szerződések által a legyőzöttekre kényszerit­tt korlátozásokat és szavazzon a nagy hadihajók, légi és vegyi hadviselés, tankok, nehéz tüzér­ség és búvárhajók teljes és általános betiltása mellett. A határozatot megküldték a miniszter­­elnöknek, az angol leszerelési delegációnak és Hendersonnak a Sí konferencia elnökének.

Next