Budapesti Hírlap, 1932. július (52. évfolyam, 144-170. szám)

1932-07-03 / 146. szám

____ FZLmikor J’szt­ó Ferenc, Wagner Richárd és­­János egy­ütt szerepeitek Budapesten Díszhangverseny a Vigadóban 1875 március 10-én a bayreuthi Szinházalap javára, amely közel ötvenezer forintot jövedelmezett . 1875 március 10-én Budapesten olyan hang­verseny zajlott le, amelyhez hasonlót szenzáció tekintetében — sem előtte, utána is bajosan ren­deztek. Ezen a koncerten ugyanis a zeneművészet oly nagyságai működtek közre, mint Liszt Ferenc, a XIX. század e páratlan, tünemény­­szerű jelensége, Wagner Richárd, a drámai zene történelmi jelentőségű reformátora és Ju­chter Tamás hazánkfia, a klasszikusok felülmúlhatat­lan dirigense. Művészi szenzációja mellett ez a hangverseny a drágaság pontján is szenzációs volt, mert a helyárakat addig még sohasem ta­pasztalt magasságban állapították meg. A Vi­gadó összes termeiben megtartott estély ülőhely­árai 20, 15 és 10 forint voltak. A hangverseny, amelyet a Bayreuthi szín­ház alap javára terveztek, személyi természetű, érdekes előzményeket is rejtett. Akkor tudódott ki, hogy Wagner nem akart Liszttel együtt sze­repelni, Richternek jutott a feladat, hogy az ellentéteket a két szellemóriás, az após és a vő között kiegyenlítse, s ami neki csak azért sikerül­hetett, mert Wagner nagyon jól tudta, hogy Liszt közreműködése az anyagi sikert biztosan hatalmasan fokozza. Ezért, miután Wagnernak tudvalévően élénk üzleti érzéke is volt: bele­egyezett, hogy a rája nézve oly fontos hangver­seny hirdetésein Liszt neve is szerepeljen. Amilyen fölülmúlhatatlan volt ennek a mű­vészi értéke, annyira figyelemreméltó és rend­kívüli anyagi eredménnyel is járt. 47.733 forint 67 sért. eredményezett. Mikor a pesti lapokban ez a hangversenyhír megjelent, nemcsak a főváros, de az egész ország közönségét lázba ejtette. Bizonyítja ezt, hogy ebből az alkalomból nagyon sokan felrándultak Pestre, így Brassay Sámuel, a híres tudós is Kolozsvárról. De a sajtót is módfelett izgatta. Az összes fővárosi lapok szuperlativusokban ír­tak. Azt hiszem, a mai olvasót is érdekelheti, hogy az újságok a nagy eseményről miként nyilat­­koztak. Az akkori legolvasottabb napilapok referádái közül álljon itt mutatóba néhány szemelvény. Az Egyetértés 1875 márc. 11. száma így ír: A bayreuthi színház tőkéjének gyarapítására ren­dezett nagy zeneelőadás fényes eredménnyel ment végbe. Tudvalevő dolog, hogy a fővárosi napisajtó nagy része a Wagner-hangversenyre nemcsak rossz szemmel nézett, hanem annak magas beléptidíja ellen hevesen kikelve, ellenséges állást foglalt vele szemben. Mégis annyira megteltek a redout termei, hogy hangverseny alkalmával még sohasem lehetett látni e helyt a közönség ekkora sokaságát. A főváros intelligenciájának zöme ez alkalommal józanságának fényes jelét adta. A hangverseny a múzsának diadalünnepe volt. A diadalból azonban a közönségnek is jutott osztályrész, mivel volt bá­torsága visszautasítani a sajtó ama föltevését, mintha a magyar közönségnek nem volna fogalma Wagner eszményének nagy jelentőségéről és refor­mátori törekvéseinek általánosságáról. A Siegfrid halála után a hatás tetőpontját érte. Vulkánként tört ki a közönség lelkesedése és addig nem csilla­podott, míg a mester a nagyhatású remeket újra el nem játszatta. Liszt, ki legújabb szerzeményén kívül (melyet vezényelt) még Beethoven zongora­­versenyét j­átszta, régi barátjának, — most roko­nának — segédkezet nyújtva, még nagyszerűbbé emelte az ünnepélyt. Amikor két oly géniusz emeli a világot szabadító feg­yvereit, akkor megsemmisül minden ellentállás és hódol mindenki, aki érzékkel bír, akit a művészet fensége áthatni tud. Az Ellenőr az első oldalon, a vezércikk előtt a következőket közölte: Wagner és Liszt hangversenyére a legnagyobb borongásig megteltek a redout helyiségei. Ahová fesak lehetett, ülőhelyeket­ tettek, s aki jelen volt, m­ind azt mondja, ho­gy ő a saját helyéből csak egy részt kapott, a többit szomszédja foglalta el. A székeket oly szorosan egymás mellé kötözték, hogy ha egy-egy sorba csak valamennyire köpcösebb tagja is jutott a t. ez. közönségnek, annak létezését­­érezte az egész sor. Pedig, hogy jutott több is, képzelni lehet, hiszen oly soványan csak nem élde­gélünk, mikor a 0, 15 és 5 fotos belépti jegyek mel­lett ilyen fuldokló szorongás gyűl össze. E hangverseny kiváló nevezetességű művészeti esemény. Liszt játékát ezidőszerint csak Budapest hallhatja, s ugyancsak a legújabb szerzeményét, a Strasslingi harangokat mutatja be. Már magában ez is sok idegent hozott a fővárosba. Wagner ko­rának egyik nevezetessége, sokat emlegetett művei­ből adott elő részleteket. Közönségünk mind a két m­enekültet hosszasan és viharosan üdvözölte. Először Liszt jelent meg a karnagyi emelvényen s vezé­nyelte a Strasslingi harangok előadását. Követ­kezett azután Beethoven zongoraversenye, zenekar­­kísérettel. Beethoven e pezsgő kedélyű és omladozó művét bizonyosan sehol sem hallhatják így előadva, mert Liszt csak egy van. Rövid szünet után Wagner megjelent az emel­vényen. Hozzákezdett a dirigáláshoz, korántsem oly idegesen, mint a próbán. Nagy kár, hogy a hangverseny rendezői nem gondoskodtak szövegről s nem nyújtottak a közön­ségnek vezérfonalat, holott éppen Wagner az, aki a szöveget oly jelentékenynek tartja. A pöröly­dalokat Glatz Ferencz (Gassi) énekelte, kinek tömör, erős tenorhangja van, de a Wagner által írt dallamok heves és szakgatott fölkiáltásához nem volt elég csendülékenysége. Láng Fü­löp meg a Wotan búcsújában­ énekelt. A Nemzeti Színház zenekara, melyben a rendes tagokon kívül is sokan működtek most, e nagy­­nehézségű zenedarabok pompás előadásával oszto­zott az est sikerében. A hangverseny fél 8 órakor kezdődött s 10 óráig tartott. Ekkor pedig kezdődtek a redoutben­ rendes mizériák. A ruhatárban vagy kétezer felöltöny ki­szolgáltatásával négyen bajlódtak. Még boldog volt, aki 11 órára megkapta kabátját. A Fővárosi Lapok annak a hangsúlyozásá­val, hogy másnap tárcát közöl a hírek közü­ a következőket írta: A Wagner- és Liszt-hangverseny, mely szerdán este volt a rebootban, a lelkesedés estéje volt. A két lángelme varázsát érezte a zenekar is, mely nagy erővel játszott és a közönség, mely elragad­tatva tapsolt. Liszt kantátája: „A Strassburgi ha­rangok" ‘ a szerzőhöz méltó zeneköltemény. Amilyen B. H. 1932. JÚLIUS 3. VASÁRNAP A keresztrejtvény őse Drága kedves Barátom , tudom , hogy éltal láttad , Ha, Mi vagyon előtted? olvasni /eltaláltad; Hogy én az Olvasásra téged’ úgy oktattam, Mint mai napig senki, és azzal múlattam. Azért tsak arra kérlek , hogy , ha te el­találtad , Hogy kellessen olvasni e .Titkot? Váltál láttad; Tehát Titokban tártSad , hadd törje Ihás höjét, TsUdáltyad alattomban , mint fúrja Velejét! T­alálmány. Már ez valóban Tréfa, ha jól meg­gondolod; Szemedelőtt a­ Versek, ’s olvasni;nem tudod! az alattomos Nyomtatónak.A nagy Ví­gas­sá­god a’ Tit­kot tud *V ki 'Őben na­gyon ne törd fe let te de hal vá 'O 2 a: ved olly rod el ta lál ni és Rend kán nőd ec­s! Szí jéd’ ka . te­min dég kör nyös sze bánj­ol és Fea db van kéz. de kö rént Po Vasd -Sí o • c 5­:3.god. és ha ré ben Kő te rül el 1. ha...Vé H SV sá te tassE pé te ott ol szám rád g'g* «­ *1 S. •?\r lac let foly nak tok Ti­a’ vass ■ fái dal meg Mű mel bet gör és nest gye e­­ni ka ra Isi fás Bort • i Jó hár Po két egy pentsből löm la aoO tré szén lé így dal gad ma bírsz nem ben lód. ?s O O 2 3 Cl 1­0­ n Nyomtattatott Vátzon, Gottlíb Antal’, és Ruttkay Gábor’Betűivel, és költségével. 1823* A keresztrejtvények-barátok gárdájának érde­kes dokumentummal szolgálunk. Régi, elsárgult papírlapok között képes ábrázolásra bukkantunk, amely a mai keresztrejtvény ősének tekinthető. Ha nem is egészen egyenes ágon származott be­lőle az Amerikából világhódító útra indult keresztrejtvény, eltagadni nem lehet a közös csa­ládfát. Ez az ősi keresztrejtvény egyszerű, naív dolog, amely logikus gondolkodással könnyen megfejt­hető, de azért büszkén viseli homlokán a „Talál­­mány“ elnevezést, ezzel is jelezni akarván a százhét évvel ezelőtt kockák közé gyúrt szótagok elhelyezési rendjének újszerűségét. Hogy ki volt a szerző, kiolvashatjuk az alsó sorokból, hogy mi volt a foglalkozása, azt nem árulja el, de annyi bizonyos, hogy nagyon szeret­hette az italozást, mert még a „Találmányt­' meg­fejtését is csak azoknak ígérgeti, akik fejtörés közben néhány pint bort nem sajnálnak elfo­gyasztani. Mindez különben a szövegből is nyil­vánvaló, csak tessék a „Találmány" közepén kezdeni az olvasást és az óramutató járásával egy irányban haladva, csigavonalban összeolvasni a szótagokat. Öreg, sárgult papírlap ... százh­ét éves emlék! Milyen egyszerű probléma ez a ma keresztrejt­­vény-fejtőinek, de bizonyára sok fejtörés kellett a múlt század elején ennek a nagy „Találmány"­­nak a kibogozásához. A LEVÉL Amolyan egyszerű vasárnap délután volt. Sütött a nap erős sugaraival, pedig már alant kergette a felhőket az ég túlsó pitvaránál. A falu lakossága vagy a szé­­rüskert aljában szundított, vagy a ház előtti híd oldalára ülve, lábujjukkal bökdösték a patak kiaszott medrét. Mihály gazda élete párjával a Jancsi fiukat emlegették, ki az öreg Budavárában szolgálja a kormányzót. Emlékezésüket a postások leánya szakította félbe. Ebben a melegben, amikor még a kutya is elfelejtette az uga­tást, az alig tízéves leány sza­ladva hordta szét az aznapi postát. Mihály gazda kezébe is so­dortatott egy levelet, aztán el­tűnt. Az öreg, bár írást nem ismert, így szólt: — A Jancsitól gyütt. Meg­érezte, hogy gondoztunk rá. Szerencsére épp errefelé tar­tott Gergő. Milyen mérges az arca. Ugyan mi lelhette? Nem más, minthogy a szomszéd azt mondta, hogy neki a felső Var­­gáék mondták, hogy hallották, minthogy ő, a Gere, a bics­kei vásáron a zsidótól elemett egy tízpengőst. Jujjujjujj, ment is az ilyesmi kikérésének. Itt a meleg nem diferált, mert hát a böcsület az nem kutya. No, de sok beszédnek sok az alja, a vége mégis csak az, hogy Mihály megkérte a levél olvasására. Gergő kezébe vette a levelet, s mivel, hogy sietett volna is, meg hát mérges is volt, csak úgy foghegyről hajtta a szót: — Azt írja a fiú, hogy rög­tön küldjenek pénzt, — s azzal odább zajlott. No hiszen több sem kellett. Mihály a pipacsutorát úgy ta­lálta megszorítani a szájában, hogy az örökre búcsút mondott a pipának, meg a füstjének.­­• Hát csak így, hogy küld­jék? Hát mit gondol ez a gye­rek? Már, hogy nekem paran­csol? Nohát én ezt nem tűröm. Lesheti is. Még­hozzá rögtön. Az asszony nem szerette eze­ket a kitöréseket, s bement a házba. Az öreg forgatta a levelet és dörgött. — Adta, aki lelke van. Hát kivel beszél, ha­­nem az apjá­val!? Bújt egypárat a kitörései­hez, amikor Harangozó János telepedett mellé e szavakkal: — Miféle írás ez, koma? — A filamé! Olvassa kend is, hogy mit ír. Harangozó János akaratosan közbefogva a levelet, nagy lassúsággal olvassa: — Édes jó apám! Belüti a fejét az öreg. Lágy melegség ült a szívére, a ha­ragja elszállt. — De szépen szólított meg! — Nagyon nagy szükségem volna egy kis pénzre. A töb­bieknek van. Nagyon kérném, de hacsak ne haragudnának, legyenek szívesek küldeni vala­mennyit nekem. — Oh, én jó fiam, talán bi­zony szükséget is szenved, — tört ki az érzékenység az öreg­ből. — Szegény János, — ez már az asszony hangja volt, ki kötényét törölgette, dörzsöl­­gette ráncos szeméhez. — Küldök, hát persze, hogy küldök neki, mert hát, hogy milyen szépen is tud kérni az én édes fiam! -Páter­­Jenő. CSIMPI NEMCSAK BEPISZKÍTJA, DE EL IS TÖRÖLGETI AZ EDÉNYT magasztos a tárgy, olyan a zene is, kivált záradéka, Lisztet a költőt azonban talán túlszárnyalta Liszt, a zongoraművész. Beethoven Es-dur koncertje oly hatalmas és nehéz mű, melybe elsőrendű művé­szek sem mernek fogni. Mondják, hogy Liszt har­minc év előtt játszotta utoljára nyilvánosan. Ahogy most előadta, az meglepte még azokat is, akik leg­jobban tudják, hogy mire képes. Valóságos bűbáj áradt hangszeréből. Wagner Rikárd három zeneműrészletéből leg­magasabbra emelkedett ki a Siegfrid halála, mely­nek komor és nagyszerű hangfestménye megraga­dott mindenkit. Siegfrid pörölydalait tizenkét év előtt a nemzeti színpadon Glatz Ferencznél erőtel­jesebb tenorista (Stéger) énekelte. A Wotan bú­csúja és Tűzvarázs szintén hatalmas zene. Mind­ezeket Wagner igazgatta, e kis öreg­ember, ki hatvankét éven túl van, ma is valódi fiatal lelke­sedéstől ég. Ideges, de hatalmas karmester. Látszik, hogy a szenvedély folytonos láza hevíti, mely őt szerencsére nem emészti föl, hanem nagy diadalokra ösztönzi. A március 11-én K-jelzéssel megjelent tárcában a hangversenyről a többek között olvasható: A szerdai hangverseny olyan zeneünnepély volt, melyet a világvárosok is irigyelhetnek Budapesttől. A zenevilágban igen ritkán fordult elő, hogy két ilyen lángelme egyesüljön zenekari hangverseny adására. Bécs is tapsolta közelebb Wagnert és nagy dalműi mutatványait, de ugyanakkor nem hallotta­ Lisztet zongorázni. A Strassburgi harangok élénk hatást tett a kö­zönségre, hogy a művet megismerjük, többször kel­lene hallanunk. Következett Beethoven Es-dur ver­senye, melyet Liszt játszott. Arról, hogy mint ját­szott, nehéz volna számot adni s nagy vigyázatlan­ságot követne el bárki is, ha tollát nekieresztené a leírh­atlan játék, a költői tolmácsolás leírásának. Mikor a zongorát eltávolították s a zenekar újra sorakozott, az egész közönség élénk várakozással nézett a megnyíló üvegajtó felé. Wagner jött, e zenészét­ nagyhatalom, ki műveivel már annyiszor lel­kesíté a mi közönségünket. Megemlítjük, hogy Riehter, ki máskor itt a zene­kari hangversenyek vezérura szokott lenni, most hódolati szolgálatokat tett, teljesebb siker érdeké­ben. A Beethoven koncertben vezényelte a zenekart, míg a Pörölydalokban mély hegedűt játszott, a két utolsó darabban pedig leghátul verte a dobot. Hasonlóan írtak más lapok is s ezek a sajtó­­nyilatkozatok bizonyítják, hogy a magyar kö­zönség zenei intelligenciája már ötvenkét évvel ezelőtt mennyire fejlett volt, hogy már akkori­ban Wagner zenéjét mennyire apreciálta. Erről azonban a mester már első ittlétekor is meg­győződött, ami Wesendőnk Mátéldhoz, sok évi hűséges barátnéjához Penzingból 1863. aug. 3-án intézett leveléből is kitűnik. De kitűnik a levélből az is, hogy « hangversenydirigálás­hoz minálu­nk, Budapesten kapott kedvet. íme a levél: Műveim után nem érdeklődik senki; a világ csak a virtuóz után kérdezőskö­dik és csak azt esztimálja. A magyarok, kiknek zenémről fogalmuk sem volt, minden egyes darabomat a Tristanből, a Mesterdalnokokból hihetetlenül élénken értékelték, amit­ közvet­lenül tapasztaltam, mert azokat számukra én vezényelem, így azt mondom magamnak, — ha mérlegelem, hogy „időmet*­ mikép értékesít­hetném —■ hogy utazni kellene és hangverse­nyeket adni. Igen valószínű, hogy ehhez fogok folyamodni. A rossz csak az, hogy nem bírom ki sokáig. Túler­őltetésem ilyen előadásoknál és próbáknál mértéktelen. De azért meg akarom kísérelni stb." A dirigensi pályát azonban Wagner még­sem folytatta, mert mégis csak elkövetkezett az az időpont, amikor művei után immár az egész világ érdeklődni kezdett és nyilván maga is belátta, hogy az emberiségnek sokkal nagyobb, hasznot hajt, ha továbbra is zeneköltő marad, i­t­j .Dukkel­­Norbert

Next