Budapesti Hírlap, 1932. július (52. évfolyam, 144-170. szám)
1932-07-03 / 146. szám
____ FZLmikor J’sztó Ferenc, Wagner Richárd ésJános együtt szerepeitek Budapesten Díszhangverseny a Vigadóban 1875 március 10-én a bayreuthi Szinházalap javára, amely közel ötvenezer forintot jövedelmezett . 1875 március 10-én Budapesten olyan hangverseny zajlott le, amelyhez hasonlót szenzáció tekintetében — sem előtte, utána is bajosan rendeztek. Ezen a koncerten ugyanis a zeneművészet oly nagyságai működtek közre, mint Liszt Ferenc, a XIX. század e páratlan, tüneményszerű jelensége, Wagner Richárd, a drámai zene történelmi jelentőségű reformátora és Juchter Tamás hazánkfia, a klasszikusok felülmúlhatatlan dirigense. Művészi szenzációja mellett ez a hangverseny a drágaság pontján is szenzációs volt, mert a helyárakat addig még sohasem tapasztalt magasságban állapították meg. A Vigadó összes termeiben megtartott estély ülőhelyárai 20, 15 és 10 forint voltak. A hangverseny, amelyet a Bayreuthi színház alap javára terveztek, személyi természetű, érdekes előzményeket is rejtett. Akkor tudódott ki, hogy Wagner nem akart Liszttel együtt szerepelni, Richternek jutott a feladat, hogy az ellentéteket a két szellemóriás, az após és a vő között kiegyenlítse, s ami neki csak azért sikerülhetett, mert Wagner nagyon jól tudta, hogy Liszt közreműködése az anyagi sikert biztosan hatalmasan fokozza. Ezért, miután Wagnernak tudvalévően élénk üzleti érzéke is volt: beleegyezett, hogy a rája nézve oly fontos hangverseny hirdetésein Liszt neve is szerepeljen. Amilyen fölülmúlhatatlan volt ennek a művészi értéke, annyira figyelemreméltó és rendkívüli anyagi eredménnyel is járt. 47.733 forint 67 sért. eredményezett. Mikor a pesti lapokban ez a hangversenyhír megjelent, nemcsak a főváros, de az egész ország közönségét lázba ejtette. Bizonyítja ezt, hogy ebből az alkalomból nagyon sokan felrándultak Pestre, így Brassay Sámuel, a híres tudós is Kolozsvárról. De a sajtót is módfelett izgatta. Az összes fővárosi lapok szuperlativusokban írtak. Azt hiszem, a mai olvasót is érdekelheti, hogy az újságok a nagy eseményről miként nyilatkoztak. Az akkori legolvasottabb napilapok referádái közül álljon itt mutatóba néhány szemelvény. Az Egyetértés 1875 márc. 11. száma így ír: A bayreuthi színház tőkéjének gyarapítására rendezett nagy zeneelőadás fényes eredménnyel ment végbe. Tudvalevő dolog, hogy a fővárosi napisajtó nagy része a Wagner-hangversenyre nemcsak rossz szemmel nézett, hanem annak magas beléptidíja ellen hevesen kikelve, ellenséges állást foglalt vele szemben. Mégis annyira megteltek a redout termei, hogy hangverseny alkalmával még sohasem lehetett látni e helyt a közönség ekkora sokaságát. A főváros intelligenciájának zöme ez alkalommal józanságának fényes jelét adta. A hangverseny a múzsának diadalünnepe volt. A diadalból azonban a közönségnek is jutott osztályrész, mivel volt bátorsága visszautasítani a sajtó ama föltevését, mintha a magyar közönségnek nem volna fogalma Wagner eszményének nagy jelentőségéről és reformátori törekvéseinek általánosságáról. A Siegfrid halála után a hatás tetőpontját érte. Vulkánként tört ki a közönség lelkesedése és addig nem csillapodott, míg a mester a nagyhatású remeket újra el nem játszatta. Liszt, ki legújabb szerzeményén kívül (melyet vezényelt) még Beethoven zongoraversenyét játszta, régi barátjának, — most rokonának — segédkezet nyújtva, még nagyszerűbbé emelte az ünnepélyt. Amikor két oly géniusz emeli a világot szabadító fegyvereit, akkor megsemmisül minden ellentállás és hódol mindenki, aki érzékkel bír, akit a művészet fensége áthatni tud. Az Ellenőr az első oldalon, a vezércikk előtt a következőket közölte: Wagner és Liszt hangversenyére a legnagyobb borongásig megteltek a redout helyiségei. Ahová fesak lehetett, ülőhelyeket tettek, s aki jelen volt, mind azt mondja, hogy ő a saját helyéből csak egy részt kapott, a többit szomszédja foglalta el. A székeket oly szorosan egymás mellé kötözték, hogy ha egy-egy sorba csak valamennyire köpcösebb tagja is jutott a t. ez. közönségnek, annak létezésétérezte az egész sor. Pedig, hogy jutott több is, képzelni lehet, hiszen oly soványan csak nem éldegélünk, mikor a 0, 15 és 5 fotos belépti jegyek mellett ilyen fuldokló szorongás gyűl össze. E hangverseny kiváló nevezetességű művészeti esemény. Liszt játékát ezidőszerint csak Budapest hallhatja, s ugyancsak a legújabb szerzeményét, a Strasslingi harangokat mutatja be. Már magában ez is sok idegent hozott a fővárosba. Wagner korának egyik nevezetessége, sokat emlegetett műveiből adott elő részleteket. Közönségünk mind a két menekültet hosszasan és viharosan üdvözölte. Először Liszt jelent meg a karnagyi emelvényen s vezényelte a Strasslingi harangok előadását. Következett azután Beethoven zongoraversenye, zenekarkísérettel. Beethoven e pezsgő kedélyű és omladozó művét bizonyosan sehol sem hallhatják így előadva, mert Liszt csak egy van. Rövid szünet után Wagner megjelent az emelvényen. Hozzákezdett a dirigáláshoz, korántsem oly idegesen, mint a próbán. Nagy kár, hogy a hangverseny rendezői nem gondoskodtak szövegről s nem nyújtottak a közönségnek vezérfonalat, holott éppen Wagner az, aki a szöveget oly jelentékenynek tartja. A pörölydalokat Glatz Ferencz (Gassi) énekelte, kinek tömör, erős tenorhangja van, de a Wagner által írt dallamok heves és szakgatott fölkiáltásához nem volt elég csendülékenysége. Láng Fülöp meg a Wotan búcsújában énekelt. A Nemzeti Színház zenekara, melyben a rendes tagokon kívül is sokan működtek most, e nagynehézségű zenedarabok pompás előadásával osztozott az est sikerében. A hangverseny fél 8 órakor kezdődött s 10 óráig tartott. Ekkor pedig kezdődtek a redoutben rendes mizériák. A ruhatárban vagy kétezer felöltöny kiszolgáltatásával négyen bajlódtak. Még boldog volt, aki 11 órára megkapta kabátját. A Fővárosi Lapok annak a hangsúlyozásával, hogy másnap tárcát közöl a hírek közü a következőket írta: A Wagner- és Liszt-hangverseny, mely szerdán este volt a rebootban, a lelkesedés estéje volt. A két lángelme varázsát érezte a zenekar is, mely nagy erővel játszott és a közönség, mely elragadtatva tapsolt. Liszt kantátája: „A Strassburgi harangok" ‘ a szerzőhöz méltó zeneköltemény. Amilyen B. H. 1932. JÚLIUS 3. VASÁRNAP A keresztrejtvény őse Drága kedves Barátom , tudom , hogy éltal láttad , Ha, Mi vagyon előtted? olvasni /eltaláltad; Hogy én az Olvasásra téged’ úgy oktattam, Mint mai napig senki, és azzal múlattam. Azért tsak arra kérlek , hogy , ha te eltaláltad , Hogy kellessen olvasni e .Titkot? Váltál láttad; Tehát Titokban tártSad , hadd törje Ihás höjét, TsUdáltyad alattomban , mint fúrja Velejét! Találmány. Már ez valóban Tréfa, ha jól meggondolod; Szemedelőtt a Versek, ’s olvasni;nem tudod! az alattomos Nyomtatónak.A nagy Vígasságod a’ Titkot tud *V ki 'Őben nagyon ne törd fe let te de hal vá 'O 2 a: ved olly rod el ta lál ni és Rend kán nőd ecs! Szí jéd’ ka . temin dég kör nyös sze bánjol és Fea db van kéz. de kö rént Po Vasd -Sí o • c 5:3.god. és ha ré ben Kő te rül el 1. ha...Vé H SV sá te tassE pé te ott ol szám rád g'g* « *1 S. •?\r lac let foly nak tok Tia’ vass ■ fái dal meg Mű mel bet gör és nest gye eni ka ra Isi fás Bort • i Jó hár Po két egy pentsből löm la aoO tré szén lé így dal gad ma bírsz nem ben lód. ?s O O 2 3 Cl 10 n Nyomtattatott Vátzon, Gottlíb Antal’, és Ruttkay Gábor’Betűivel, és költségével. 1823* A keresztrejtvények-barátok gárdájának érdekes dokumentummal szolgálunk. Régi, elsárgult papírlapok között képes ábrázolásra bukkantunk, amely a mai keresztrejtvény ősének tekinthető. Ha nem is egészen egyenes ágon származott belőle az Amerikából világhódító útra indult keresztrejtvény, eltagadni nem lehet a közös családfát. Ez az ősi keresztrejtvény egyszerű, naív dolog, amely logikus gondolkodással könnyen megfejthető, de azért büszkén viseli homlokán a „Találmány“ elnevezést, ezzel is jelezni akarván a százhét évvel ezelőtt kockák közé gyúrt szótagok elhelyezési rendjének újszerűségét. Hogy ki volt a szerző, kiolvashatjuk az alsó sorokból, hogy mi volt a foglalkozása, azt nem árulja el, de annyi bizonyos, hogy nagyon szerethette az italozást, mert még a „Találmányt' megfejtését is csak azoknak ígérgeti, akik fejtörés közben néhány pint bort nem sajnálnak elfogyasztani. Mindez különben a szövegből is nyilvánvaló, csak tessék a „Találmány" közepén kezdeni az olvasást és az óramutató járásával egy irányban haladva, csigavonalban összeolvasni a szótagokat. Öreg, sárgult papírlap ... százhét éves emlék! Milyen egyszerű probléma ez a ma keresztrejtvény-fejtőinek, de bizonyára sok fejtörés kellett a múlt század elején ennek a nagy „Találmány"nak a kibogozásához. A LEVÉL Amolyan egyszerű vasárnap délután volt. Sütött a nap erős sugaraival, pedig már alant kergette a felhőket az ég túlsó pitvaránál. A falu lakossága vagy a szérüskert aljában szundított, vagy a ház előtti híd oldalára ülve, lábujjukkal bökdösték a patak kiaszott medrét. Mihály gazda élete párjával a Jancsi fiukat emlegették, ki az öreg Budavárában szolgálja a kormányzót. Emlékezésüket a postások leánya szakította félbe. Ebben a melegben, amikor még a kutya is elfelejtette az ugatást, az alig tízéves leány szaladva hordta szét az aznapi postát. Mihály gazda kezébe is sodortatott egy levelet, aztán eltűnt. Az öreg, bár írást nem ismert, így szólt: — A Jancsitól gyütt. Megérezte, hogy gondoztunk rá. Szerencsére épp errefelé tartott Gergő. Milyen mérges az arca. Ugyan mi lelhette? Nem más, minthogy a szomszéd azt mondta, hogy neki a felső Vargáék mondták, hogy hallották, minthogy ő, a Gere, a bicskei vásáron a zsidótól elemett egy tízpengőst. Jujjujjujj, ment is az ilyesmi kikérésének. Itt a meleg nem diferált, mert hát a böcsület az nem kutya. No, de sok beszédnek sok az alja, a vége mégis csak az, hogy Mihály megkérte a levél olvasására. Gergő kezébe vette a levelet, s mivel, hogy sietett volna is, meg hát mérges is volt, csak úgy foghegyről hajtta a szót: — Azt írja a fiú, hogy rögtön küldjenek pénzt, — s azzal odább zajlott. No hiszen több sem kellett. Mihály a pipacsutorát úgy találta megszorítani a szájában, hogy az örökre búcsút mondott a pipának, meg a füstjének.• Hát csak így, hogy küldjék? Hát mit gondol ez a gyerek? Már, hogy nekem parancsol? Nohát én ezt nem tűröm. Lesheti is. Méghozzá rögtön. Az asszony nem szerette ezeket a kitöréseket, s bement a házba. Az öreg forgatta a levelet és dörgött. — Adta, aki lelke van. Hát kivel beszél, hanem az apjával!? Bújt egypárat a kitöréseihez, amikor Harangozó János telepedett mellé e szavakkal: — Miféle írás ez, koma? — A filamé! Olvassa kend is, hogy mit ír. Harangozó János akaratosan közbefogva a levelet, nagy lassúsággal olvassa: — Édes jó apám! Belüti a fejét az öreg. Lágy melegség ült a szívére, a haragja elszállt. — De szépen szólított meg! — Nagyon nagy szükségem volna egy kis pénzre. A többieknek van. Nagyon kérném, de hacsak ne haragudnának, legyenek szívesek küldeni valamennyit nekem. — Oh, én jó fiam, talán bizony szükséget is szenved, — tört ki az érzékenység az öregből. — Szegény János, — ez már az asszony hangja volt, ki kötényét törölgette, dörzsölgette ráncos szeméhez. — Küldök, hát persze, hogy küldök neki, mert hát, hogy milyen szépen is tud kérni az én édes fiam! -PáterJenő. CSIMPI NEMCSAK BEPISZKÍTJA, DE EL IS TÖRÖLGETI AZ EDÉNYT magasztos a tárgy, olyan a zene is, kivált záradéka, Lisztet a költőt azonban talán túlszárnyalta Liszt, a zongoraművész. Beethoven Es-dur koncertje oly hatalmas és nehéz mű, melybe elsőrendű művészek sem mernek fogni. Mondják, hogy Liszt harminc év előtt játszotta utoljára nyilvánosan. Ahogy most előadta, az meglepte még azokat is, akik legjobban tudják, hogy mire képes. Valóságos bűbáj áradt hangszeréből. Wagner Rikárd három zeneműrészletéből legmagasabbra emelkedett ki a Siegfrid halála, melynek komor és nagyszerű hangfestménye megragadott mindenkit. Siegfrid pörölydalait tizenkét év előtt a nemzeti színpadon Glatz Ferencznél erőteljesebb tenorista (Stéger) énekelte. A Wotan búcsúja és Tűzvarázs szintén hatalmas zene. Mindezeket Wagner igazgatta, e kis öregember, ki hatvankét éven túl van, ma is valódi fiatal lelkesedéstől ég. Ideges, de hatalmas karmester. Látszik, hogy a szenvedély folytonos láza hevíti, mely őt szerencsére nem emészti föl, hanem nagy diadalokra ösztönzi. A március 11-én K-jelzéssel megjelent tárcában a hangversenyről a többek között olvasható: A szerdai hangverseny olyan zeneünnepély volt, melyet a világvárosok is irigyelhetnek Budapesttől. A zenevilágban igen ritkán fordult elő, hogy két ilyen lángelme egyesüljön zenekari hangverseny adására. Bécs is tapsolta közelebb Wagnert és nagy dalműi mutatványait, de ugyanakkor nem hallotta Lisztet zongorázni. A Strassburgi harangok élénk hatást tett a közönségre, hogy a művet megismerjük, többször kellene hallanunk. Következett Beethoven Es-dur versenye, melyet Liszt játszott. Arról, hogy mint játszott, nehéz volna számot adni s nagy vigyázatlanságot követne el bárki is, ha tollát nekieresztené a leírhatlan játék, a költői tolmácsolás leírásának. Mikor a zongorát eltávolították s a zenekar újra sorakozott, az egész közönség élénk várakozással nézett a megnyíló üvegajtó felé. Wagner jött, e zenészét nagyhatalom, ki műveivel már annyiszor lelkesíté a mi közönségünket. Megemlítjük, hogy Riehter, ki máskor itt a zenekari hangversenyek vezérura szokott lenni, most hódolati szolgálatokat tett, teljesebb siker érdekében. A Beethoven koncertben vezényelte a zenekart, míg a Pörölydalokban mély hegedűt játszott, a két utolsó darabban pedig leghátul verte a dobot. Hasonlóan írtak más lapok is s ezek a sajtónyilatkozatok bizonyítják, hogy a magyar közönség zenei intelligenciája már ötvenkét évvel ezelőtt mennyire fejlett volt, hogy már akkoriban Wagner zenéjét mennyire apreciálta. Erről azonban a mester már első ittlétekor is meggyőződött, ami Wesendőnk Mátéldhoz, sok évi hűséges barátnéjához Penzingból 1863. aug. 3-án intézett leveléből is kitűnik. De kitűnik a levélből az is, hogy « hangversenydirigáláshoz minálunk, Budapesten kapott kedvet. íme a levél: Műveim után nem érdeklődik senki; a világ csak a virtuóz után kérdezősködik és csak azt esztimálja. A magyarok, kiknek zenémről fogalmuk sem volt, minden egyes darabomat a Tristanből, a Mesterdalnokokból hihetetlenül élénken értékelték, amit közvetlenül tapasztaltam, mert azokat számukra én vezényelem, így azt mondom magamnak, — ha mérlegelem, hogy „időmet* mikép értékesíthetném —■ hogy utazni kellene és hangversenyeket adni. Igen valószínű, hogy ehhez fogok folyamodni. A rossz csak az, hogy nem bírom ki sokáig. Túlerőltetésem ilyen előadásoknál és próbáknál mértéktelen. De azért meg akarom kísérelni stb." A dirigensi pályát azonban Wagner mégsem folytatta, mert mégis csak elkövetkezett az az időpont, amikor művei után immár az egész világ érdeklődni kezdett és nyilván maga is belátta, hogy az emberiségnek sokkal nagyobb, hasznot hajt, ha továbbra is zeneköltő marad, itj .DukkelNorbert