Budapesti Hírlap, 1932. július (52. évfolyam, 144-170. szám)
1932-07-03 / 146. szám
II A Magyar Lázadás 1672-ben egy másik kis bőrkötésű könyv jelent meg Londonban a következő címmel: THE HUNGÁRIÁN REBELLION: or, An .Historical Re’ation of the laté wicked Practises of tho íhrej Counts, Nadasdi, Serini, an,d Frangepani; tending to subvert the Government of his present Imperiat Majesty in Hungary, and introduce the Hahumetcm. Magyarul: A Magyar gázadás, vagy történelmi előadása a néhai három gróf, Nádasdy, Zrínyi és Frangepán gonosz mesterkedéseinek, amelyek célja a jelenlegi Császári Felség magyarországi kormányának megdöntése és a mohamedán kormány bevezetése volt. Mint a cím is elárulja, ez nem magyarbarát könyv. Előszavából megtudjuk, hogy az angol fordító olvasta a császár parancsára kiadott német könyvet és kívánatosnak tartja azt az angol közönség számára is hozzáférhetővé tenni, egyrészt, mertAngliában olyan hírek terjedtek el, mintha a három magyar grófot ártatlanul és szokatlan kegyetlenséggel végezték volna ki, másrészt pedig, hogy intő például szolgáljon azoknak az elemeknek Angliában, amelyek nem viseltetnek kellő tisztelettel a királyi tekintély iránt. A könyv tartalmazza a felkelés történetét a császári udvar felfogása szerint, valamint a három magyar vértanú bocsánatkérő nyilatkozatait. Meg kell jegyeznem, hogy ez a könyv ,II. Károly angol király uralkodása alatt jelent meg,, akinek apja, I. Károly, az országgyűlés ítélete alapján a vérpadon fejezte volt be életét. Azután következett, kilenc évig a Cromwell-féle puritán köztársaság, amelynek összeomlása után, 1658-ban, visszaállították a királyságot.. Akkoriban keletkezett a konzervatív tory-párt is, s ezt a könyvet is a tory-szellem sugalmazta. Kevés államirat van, amely a magyar nemzet sérelmeit és szenvedéseit oly, méltóságteljesen, meggyőzően és meghatóan adná elő, mint Apafy Mihály.hadüzenete," helyesebben mondva hadüzenetének" megokulása, amely külön füzet alakjáblul, párhuzamos hasábokon, latinul és angolul Londonban is megjelent 1682-ben The Declaration of the Hungarian War, Lately set out by most, Illustriosus Mashael Apafys Prince of Tr®nsylvanict, against the Emperour‘s 8. Majesty 'címmel. 'Ezt az üzenetet „a keresztyén világ" Kifli8Eff It'ifatya'íhe??, fejedelmeihez és'köztársaságaihoz, valamint az egész Szent Római Birodalom.,karaihoz és rendjeihez, végül Pannónia boldogtalan, .népéhez* amely ^ elnyomatásának Ap^^^th^^éif^g meg van örökítvd^ftffly»MiMIniMik Angol könyvek Thökölyről A XVII-ik század magyar vezéralakjai közül azonban leginkább Thököly Imre foglalkoztatta az angol közvéleményt. Nevét felváltva Teckely, Tekely, Teckeli vagy Tekley alakban írták az angolok, s különösen a törökkel való szövetsége, nagy vitákra adott alkalmat. A katolikusok és a toryk ellene voltak és Tekelites-nek, vagyis Thökölitáknak, csúfolták bámulóit, míg a presbiteriánusok és egyéb dissenter-ek őt mint a protestantizmus és a nemzeti ellenállás bajnokát dicsőítették. Gyűjteményemben van két igen ritka gúnyirat 1683-ból. Az égjük egy Count Teckely neve alatt írt, persze koholt levél a salamancai doctorhoz amelyben Thököly beszámol neki a török hadsereg állapotáról, minthogy a true Protestant Mohamedan Party, vagyis az igazi protestáns mohamedán párt a doktort egyik legkitűnőbb hívének tekinti. A másik Doctor Oates szintén koholt válaszlevele Thökölyhez, amelyben az viszont a legújabb borzalmas összeesküvésről számol be neki. Ez az Oates ugyanis nagy cselszövő volt és kiváló örömet lelt úgynevezett katolikus összeesküvések leleplezésében, amiben nem riadt vissza hamis vádaktól sem. Thökölyről több angol könyvet írtak. Az első, amely 1686-ból való, Thököly és Zrínyi Ilona szerelmével foglalkozik The Aujours of Count Teckeli and the Lady Aurora Veronica de Serini címen. A második könyv négy részből álló életrajz Memoirs of Emerre Count Teckely címen, amely J. Leclerc francia könyvének fordításaként 1693-ban jelent meg és Thököly életét egészen a szalánkeméni ütközetig, vagyis 1691-ig, tárgyalja. A könyvben Thököly arcképe is megtalálható, amelyet P. Bouche metszett. Tekeli megöli gróf Caraffát Thökölyt halála után sem felejtették egészen el Angliéban. Erre vall legalább az, hogy mintegy száz évvel halála után, 1806-ban, drámát írtak róla, amely olyan sikert aratott, hogy a könyvből 1807-ben második, 1829-ben pedig harmadik kiadást adtak ki. A zenés dráma címe a következő: 1 XEivEGl; or ÍHE SIEGE OF MONTGATZ. A Meló Prame in Thr.ee Acts. As perforined with distinguished Succes at the Theatre-Royal, Drury Latte. 1 Szerzője, IIoolc Ede Tivadar, igen termékeny és szellemességéről híres író yolt a maga bora- B.H. 1932. JÚLIUS 3. VASÁRNAP ban. A zenét atyja, Holik Jakab, szerezte, aki népies dalok komponálásával tett szert bizonyos hírre. A darab tárgya az, hogy gróf Caraffa császári tábornok ostrom alá veszi Montgatz, azaz Munkács várát. Thököly pedig paraszruhába öltözve egy hívével, akit Wolfnak hívnak, életét többször kockára téve, különféle kalandok után beszökik a várba felesége megmentésére, akit Alexiának hívnak és lelket önt a szorongatott magyarokba. A darab végén gróf Caraffa megjelenik a felrobbantott és lángokban álló vár kapujában, ahol Thököly páros viaskodásban megöli őt. A darab zenés látványosság lehetett, sok dal és tánc van benne, magyar és német katonaság vonul be és ki, magyar és „osztrák" zászlókat lobogtatnak, (ez utóbbiakat letépik a végén) és nagy görög tüzes tableau mellett történik meg a happy end. Mint egy Angliába vetődött magyar ember tudományos munkája említendő a 17-ik századból Jász-Berényi P. Pál latin nyelvtana és latin-angol szótára, amely A New Torch to the Latine Tongue (Új Fáklya a latin nyelvhez) címen Londonban először 1664-ben jelent meg, 1666-ban és 1670-ben új kiadást ért meg, 1668- ban pedig külön csak a szótárt adták ki. Jász- Berényi, aki erdélyi magyarnak nevezi magát, előszavában megjegyzi, hogy nem azzal a szándékkal jött volt Angliába, hogy az angoloknak legyen hasznára, hanem a saját nemzetének; de, sajnos, oly időket élünk, hogy magunknak vetünk, de másoknak aratunk. Könyve elején többnyire versbe foglalt elismerő leveleket közöl angol és magyar barátaitól, akik között szerepel Paulus Tsematohi, Transylvanus, Valentinus Keppeczi, Transsylvanus Peregrinus in Anglia, Johannes Nadányi (akinek Florus Hungaricus-a szintén 1664-ben jelent meg angol fordításban Londonban), C. Enyedi, J. U. Dr. és Caspar R. Enyedi, J. U. Dr., is. A szép firenzei Carmen, akiből magyar menyecske lett írta Szász Károly Egy híres művésznővel — aki előkelő tagja volt a régi Nemzeti Színháznak, mikor még az Opera is odatartozott, s később az Operaháznak — halála után megtörtént az a sajnálatos eset, hogy a nemrégiben megjelent négykötetes Magyar Színművészeti Lexikonból — bizonyára csak tévedés folytán — kimaradt a neve a címszók közül, s így kimaradt méltatása is, képe is. Ez a kedves művésznő, a magyar Operának egykori fényes csillaga és büszkesége: Bartolucci Viktória, a későbbi Pártos Gyuláné, aki szépséges olasz leányból derék, lelkes magyar asszony lett s akinek emlékezetét most, a mindjobban erősbödő olasz-magyar barátságnak közelgő virradattal biztató idejében, talán kétszeres kötelességünk felújítani. Énekművészetének szakszerű és részletes méltatását illetékes tollra kell hagynom. Én csak mint a zenét és éneket nagyon is laikusként élvező színházlátogató emlékszem meg erről a gyönyörű asszonyról, kit a színpadról szímettem reg, de később a társaséletben erősbödött iránta Való tiszteletem és nagyrabecsülésem. Bartolucci Viktória, régi olasz család sarja, a virágok „szépséges" városában, Firenzében született, aztán Ferrarában, az Ariosto és Savonarola szülőhelyén, az Este-családnak a reneszszánsz idején oly híres városában járt iskolába, s Pesaróban, a művészeteknek ebben a régi szép hazájában lépett — mint egészen fiatal, 16 esztendős leány — színpadra. Énekesnői minőségében művészi körútra indult, s még nem volt 19 éves, mikor 1880 tavaszán, a külföldön is híressé vált kitűnő magyar énekesnőnek, Gerster Etelkának ajánlatára itt nálunk, Budapesten mutatkozott be, dallamos muzsikájáról híres honfitársának, Donizettinek A kegyencnő (La favorita) című operájában, mint címszereplő. A magyar közönséget egy csapásra meghódította az igen szép, érdekes arcú, ragyogó feketeszemű, sugártermetű olasz leány, kinek már akkor, kezdő korában is, lebilincselően plasztikus taglejtése és kitűnő arcjátéka drámai erővel hatott, nagy terjedelmű hangja megkapóan zengett. Különös érdekessége volt ennek az operai művésznőnek, hogy egyforma készséggel és sikerrel tudta énekelni az alt és a szoprán hangra írt szerepeket, úgyhogy a Troubadour-beli Azucéna cigányasszony és a Próféta-beli Fides mély hangjai éppen olyan remekül búgtak ajkán, mint amilyen szépen csengtek Carmen vagy a Faust Margarétájának dallamai. Első vendégjátékán már eldőlt itteni sorsa: az igazgatóság nyomban szerződést ajánlott a zúgó tapsok közt bemutatkozott művésznőnek, ki három hét múlva már szerződött tagként lépett föl Hamlet-be, Gertrud királyné szerepében, azzal lepve meg az ámuló és elragadtatásában lelkesen tüntető közönséget, hogy a két első felvonásban már magyar szöveggel énekelt. A nyári szünet után első fellépése megint Hamletben történt, s akkor már egész szerepét magyarul énekelte, kedvesen törve a lágy olasz nyelvhez képest ugyancsak nehéz magyar szót, de annál nagyobb elismerést aratva a nézőtéren. Hej, de lelkesedtünk mi fiatal diákok is a kedves Várszínházban a firenzei szép olasz énekesnőért ! Több szerepében láttam én is, de kettőre különösen élénken emlékezem. Margarethát persze szőke parókával játszotta, s az aranyként csillogó dús hajfonatpár pompásan illett a mélytűzűs bogárfekete szem parázsló fényéhez. Kép-,zeletemben most is előttem áll az ékszeráriát éneklő művésznő, aki játék tekintetében is a legjobb drámai színésznőkkel vetekedett. Másik fényes diadalát pedig — ami kitörölhetetlenül él emlékezetemben— Carmenben aratta. Ezt a fellépését különös érdeklődéssel vártuk, mert mi akkor már ismertük az első magyar Carment, a védtelenül kedves megjelenésű, zengőhangú Nádaynét, — a felejthetetlen színpadi gavallér Náday Ferenc feleségét, — akinél szebben talán egyetlen operaénekesnő sem ejtette ki a magyar szót s aki a Várszínház egyetértő közönségének méltán ünnepelt és dédelgetett kedvence volt. Valósággal fel voltunk bőszülve, mikor a színház igazgatósága új szerződés helyett eleresztette Nádaynét Bécsbe! ... Nos hát, az ízlésesen temperamentumos Nádayné Carmenjét mi elragadtatással néztük, — de a sűrű déli vér félelmetes indulatát, izzó szenvedélyét éreztető Bartolucci Viktória spanyol leányát is roppantul érdekesnek találtuk. Mert úgy van az, hogy művész — mindegyik a maga felfogásához képest s a maga egyénisége szerint — egészen különbözően adhat, de mind a kettő kitűnően. Éppen ez mutatja legjobban, hogy mennyire önálló művészet a színészi, s nem egyszerű tolmácsolója, vagy éppen közönséges szolgálóleánya a költészetnek!... Bartolucci Viktóriából, Itália leányából 1890- ben Pártos Gyula ismert nevű jeles építőművész felesége, lelkes magyarasszony lett. Azután visszavonult a színpadtól s csak családjának és társaságainak élt, évek múlva azonban rövid időre megint visszatért a színházhoz régi diadalainak színhelyére. Szüleim és egyik testvérnéném egy nyarat a kies Igló-Füreden töltvén, ott összeismerkedtek és nagyon melegen megbarátkoztak Pártosokkal, s ennek a barátságnak révén találkoztam én is gyakran itt Budapesten velük, s felejthetetlenek előttem azok az órák, amikor a nagyon kedélyes, végtelenül szereteteméltó Pártosné is ott volt a társaságban. Teljes tökéletességgel sohasem beszélte nyelvünket, de valami kedves humor fénye ragyogta be egy-egy, nyelvtanilag nem Szabályos mondását s jóízű kacajra adott vele alkalmat hallgatóinak. Hogy az újdonsült magyar menyecskéből csakhamar milyen kitűnő magyar gazdasszony is vált, arról is jó lélekkel tanúskodhatom, mert sokat fogyasztottam — és pedig mindig nagy élvezettel — abból a jóféle baracklekvárból, amit Pártosné, a kedves Victorine, ahogy a társaságban nevezték, sajátkezűleg készített, szatymazi birtokuk gyümölcsöskertjének zamatos terméséből. Carmen, barackot hámozva, — Gertrúd királyné, lekvárt keverve, valóban nem mindennapi látvány, de mindenesetre gyönyörködtető. Bartolucci Viktória megszívlelendő példát mutatott arra, hogy a konyhaművészetet nem kell szégyenlenie a színpad művésznőinek, ’— mint ahogy azt különben nem egy jeles színésznő gyakorolta már, hogy csak a Jászai Mari remekbe készült ecetes uborkáira utaljak, miket a nagy tragika büszkén mutogatott nekem egykor, éléskamrája polcain, ■— vagy pedig hogy a Vízvári Mariska kitűnő szakácskönyvét említsem. Talán érdekli a közönséget — úgy is, mint boldogult édesapámnak kiadatlan költeménye — az a vers, amit ő 1895 nyarán Egy művésznő, albumába címmel írt Pártosnénak. Ez az emlékvers egész terjedelmében így hangzik: Csodáltuk a művésznőt. Most a nőt ismerjük és szeretjük. Láttam őt, Mikor dala ezrek szívéig ért. Zúgott a taps é s ő koszorúiért Büszkén hajolt mosolyogva. S láttam őt, A nyájas, kellemes, vígkedvű nőt, A társaságban s férje oldalán, hozzásímulva két angyalka lomb, Kiket keblére vonva, tarta karja, ■— Mint a madár, szárnyával betakarja — Kicsinyeit — ha ég dörgött, szél tombolt. S a nő s anya a művésznél nagyobb volt. Hallottuk anyanyelvén szólani; De váltott nyelvén még szebb hallani. Mint zene Zengett" ajkán ás"olasz szó, jgr De a mtagyar nyelv madárdalként hangzó. S olasz leányból olyan magyar nő vált, Hogy szebbet, jobbat útján a nap nem lát. Kiről beszélek? Kell-e mondanom? — Ez az ön igaz képe, Asszonyom! Iglófüred, 1805 július 25. Szász Károly. * Igen, ez az ő igaz képe, amit nem szabad hálátlanul elfelejtenie a magyar közönségnek, amely a nagy művésznő énekében, játékában annyiszor gyönyörködött s amely egykor az ő női — hitvesi, anyai, háziasszonyi — erényeit is ismerte és hódolattal hajolt meg előttük. Vers a szaru-poháron Foly György Abaújdevecserről verset küldött nekünk. A verset, — amely’et érdekes érmék*TM ' égy' iSkSrt&airÉíll készült pohár — pfci'y Pál, my tzS»adive iá.: élt történetin#? Irta Varsa Mihálynak, a jeles prókátornak faragta emlékbe a poharat és rávéste díszül a versét. Százhárom évvel ezelőtt történt ez, 1829-ben, amikor Jászay Pál, a későbbi történetíró és akadémikus húszéves jogász volt. Akkor született meg a vers, amely kedves beajánló bús magyar koccintásokhoz: Fogd kezedbe tokaival Megtölt szaru poharom, S homlokod sötét borúját Oszlasd édes Magyarom! A hideg bor nemiszákat, S a tar koponyás Basákat Gúny kacajjal neveld ki. Ha nemzeti szép bajuszod E pohárba márthatod, Sédes mézzel habzó borát Ajkaddal kóstolhatod: Futnak elméd felsegei, S Elődeink dicső tettei Új lelket öntenek beléd. Karsay, a híres prókátor nemsokára büszke lehetett ifjú barátjára, aki a verssel megtisztelte. Jászay csakhamar jurátus lett Teleky József gróf mellett, akit később Bécsbe is elkísért, s ott a magyar kancelláriánál előbb fogalmazó, azután titkár volt. Tizenhat évet töltött Bécsben, majd 1848-ban, amikor már mint történetíró nevet szerzett magának, Batthyány Lajos gróf, az első felelős magyar miniszterelnök mellett miniszterelnökségi titkár lett. A szabadságharc elvérzése után visszavonult Abaújszántóra, ahol teljesen a történelemtudományoknak élt. Már fiatal korában, Sárospatakon, később Pesten és Bécsben, ahol a levéltárak nyitva állottak számára folytatta búvárkodásait, s ezek eredményeképpen több történelmi munkát írt, a gyakorlati jogi irodalommal is foglalkozott. Az Akadémia 1836-ban egészen fiatalon levelező, 1841-ben rendes tagjává választotta. Abaújszántói magánya még sokat gyümölcsözhetett volna az irodalom számára, ha korán el nem ragadja a halál. 1852-ben, 43 éves korában halt meg tragikus hirtelenséggel, amikor Szabbölcsből Abaújszántórautazott