Budapesti Hírlap, 1932. július (52. évfolyam, 144-170. szám)

1932-07-03 / 146. szám

II A Magyar Lázadás 1672-ben egy másik kis bőrkötésű könyv je­lent meg Londonban a következő címmel: THE HUNGÁRIÁN REBELLION: or, An .Historical Re’ation of the laté wicked Practises of tho íhrej Counts, Nadasdi, Serini, an,d Frangepani; tending to subvert the Go­vernment of his present Imperiat Majesty in Hungary, and introduce the Hahumetcm. ­ Magyarul: A Magyar gázadás, vagy törté­nelmi előadása a néhai három gróf, Nádasdy, Zrínyi és Frangepán gonosz mesterkedéseinek, amelyek célja a jelenlegi Császári Felség ma­gyarországi kormányának megdöntése és a moha­medán kormány bevezetése volt. Mint a cím is elárulja, ez nem magyarbarát könyv. Előszavá­ból megtudjuk, hogy az angol fordító olvasta a császár parancsára kiadott német könyvet és kí­vánatosnak tartja azt az angol közönség szá­mára is hozzáférhetővé tenni, egyrészt, mert­­Angliában olyan hírek terjedtek el, mintha a há­rom magyar grófot ártatlanul és szokatlan ke­gyetlenséggel végezték volna ki, másrészt pedig, hogy intő például szolgáljon azoknak az elemek­nek Angliában, amelyek nem viseltetnek kellő tisztelettel a királyi tekintély iránt. A könyv tar­talmazza a felkelés történetét a császári udvar felfogása szerint, valamint a három magyar vér­tanú bocsánatkérő nyilatkozatait. Meg kell je­gyeznem, hogy ez a könyv ,II. Károly angol ki­rály uralkodása alatt jelent meg,, akinek apja, I. Károly, az országgyűlés­ ítélete alapján a vér­padon fejezte volt be életét. Azután­ következett, kilenc évig a Cromwell-féle puritán köztársaság, amelynek összeomlása után, 1658-ban, visszaállí­tották a királyságot.. Akkoriban keletkezett a konzervatív tory-párt is, s ezt a könyvet is a tory-szellem sugalmazta. Kevés államirat van, amely a magyar nemzet sérelmeit és szenvedéseit oly, méltóságteljesen, meggyőzően és meghatóan adná elő, mint Apafy Mihály­.hadüzenete," helyesebben mondva hadüze­netének" megokulása, amely külön­ füzet alakjá­­blul, párhuzamos hasábokon, latinul és angolul Londonban is­ megjelent 1682-ben The Decla­­ration­ of the Hungarian War, Lately set out by most, Illustriosus Mashael Apafys Prince of Tr®nsylvanict, against the Emperour‘s 8. Ma­­jesty 'címmel. 'Ezt az üzenetet „a keresztyén vi­lág" Kifli8Eff It'ifatya'íhe??, fejedelmeihez és'köztár­­saságaihoz,­ valamint az egész Szent Római Biro­dalom.,karaihoz és rendjeihez, végül Pannónia boldogtalan, .népéhez* amely ^ elnyomatásának Ap^^^th^^éif^g meg van örökítvd^ftffl­y»MiMIniMik­ Angol könyvek Thökölyről A XVII-ik század magyar vezéralakjai közül azonban leginkább Thököly Imre foglalkoztatta az angol közvéleményt. Nevét felváltva Teck­ely, Tekely, Teckeli vagy Tekley alakban írták az angolok, s különösen a törökkel való szövetsége, nagy vitákra adott alkalmat. A katolikusok és a toryk ellene voltak és Tekelites-nek, vagyis Thökölitáknak, csúfolták bámulóit, míg a pres­­biteriánusok és egyéb dissenter-ek őt mint a protestantizmus és a nemzeti ellenállás bajno­kát dicsőítették. Gyűjteményemben van két igen ritka­­ gúnyirat 1683-ból. Az égjük egy Count Teckely neve alatt írt, persze koholt levél a salamancai doctor­hoz amelyben Thököly be­számol neki a török hadsereg állapotáról, mint­hogy a true Protestant Mohamedan Party, vagyis az igazi protestáns mohamedán párt a doktort egyik legkitűnőbb hívének tekinti. A másik Doctor Oates szintén koholt válaszlevele Thökölyhez, amelyben az viszont a legújabb borzalmas összeesküvésről számol be neki. Ez az Oates ugyanis nagy cselszövő volt és kiváló örömet lelt úgynevezett katolikus összeesküvések leleplezésében, amiben nem riadt vissza hamis vádaktól sem. Thökölyről több angol könyvet írtak. Az első, amely 1686-ból való, Thököly és Zrínyi Ilona szerelmével foglalkozik The Aujours of Count Teckeli and the Lady Aurora Veronica de Se­rini címen. A második könyv négy részből álló életrajz Memoirs of Emerre Count Teckely cí­men, amely J. Leclerc francia könyvének for­dításaként 1693-ban jelent meg és Thököly éle­tét egészen a szalánkeméni ütközetig, vagyis 1691-ig, tárgyalja. A könyvben Thököly arc­képe is megtalálható, amelyet P. Bouche met­szett. Tekeli megöli gróf Caraffát Thökölyt halála után sem felejtették egészen el Angliéban. Erre vall legalább az, hogy mint­egy száz évvel halála után, 1806-ban, drámát írtak róla, amely olyan sikert aratott, hogy a könyvből 1807-ben második, 1829-ben pedig harmadik kiadást adtak ki. A zenés dráma címe a következő: 1 XEivEGl; or ÍHE SIEGE OF MONTGATZ. A Meló Prame in Thr.ee Acts. As per­­forined with distinguished Succes at the Theatre-Royal, Drury Latte. 1 Szerzője, IIoolc Ede Tivadar, igen termékeny és szellemességéről híres író yolt a maga bora- B.H. 1932. JÚLIUS 3. VASÁRNAP ban. A zenét atyja, Holik Jakab, szerezte, aki népies dalok komponálásával tett szert bizo­nyos hírre. A darab tárgya az, hogy gróf Ca­­raffa császári tábornok ostrom alá veszi Mont­­gatz, azaz Munkács várát. Thököly pedig pa­­raszruhába öltözve egy hívével, akit Wolfnak hívnak, életét többször kockára téve, különféle kalandok után beszökik a várba felesége meg­mentésére, akit Alexiának hívnak és lelket önt a szorongatott magyarokba. A darab végén gróf Caraffa megjelenik a felrobbantott és lángokban álló vár kapujában, ahol Thököly páros vias­­kodásban megöli őt. A darab zenés látványos­ság lehetett, sok dal és tánc van benne, magyar és német katonaság vonul be és ki, magyar és „osztrák" zászlókat lobogtatnak, (ez utóbbiakat letépik a végén) és nagy görög tüzes tableau mellett történik meg a happy end. Mint egy Angliába vetődött magyar ember tudományos munkája említendő a 17-ik század­ból Jász-Berényi P. Pál latin nyelvtana és latin-angol szótára, amely A New Torch to the Latine Tongue (Új Fáklya a latin nyelvhez) címen Londonban először 1664-ben jelent meg, 1666-ban és 1670-ben új kiadást ért meg, 1668- ban pedig külön csak a szótárt adták ki. Jász- Berényi, aki erdélyi magyarnak nevezi magát, előszavában megjegyzi, hogy nem azzal a szán­dékkal jött volt Angliába, hogy az angoloknak legyen hasznára, hanem a saját nemzetének; de, sajnos, oly időket élünk, hogy magunknak vetünk, de másoknak aratunk. Könyve elején többnyire versbe foglalt elismerő leveleket közöl angol és magyar barátaitól, akik között szerepel Paulus Tsematohi, Transylvanus, Valentinus Keppeczi, Transsylvanus Peregrinus in Anglia, Johannes Nadányi (akinek Florus Hungaricus-a szintén 1664-ben jelent meg angol fordításban Londonban), C. Enyedi, J. U. Dr. és Caspar R. Enyedi, J. U. Dr., is. A szép firenzei Carmen, akiből magyar menyecske lett írta Szász Károly Egy híres művésznővel — aki előkelő tagja volt a régi Nemzeti Színháznak, mikor még az Opera is odatartozott, s később az Operaháznak — halála után megtörtént az a sajnálatos eset, hogy a nemrégiben megjelent négykötetes Ma­gyar Színművészeti Lexikonból — bizonyára csak tévedés folytán — kimaradt a neve a cím­szók közül, s így kimaradt méltatása is, képe is. Ez a kedves művésznő, a magyar Operának egykori fényes csillaga és büszkesége: Bartolucci Viktória, a későbbi Pártos Gyuláné, aki szépsé­ges olasz leányból derék, lelkes magyar asszony lett s akinek emlékezetét most, a mindjobban erősbödő olasz-magyar barátságnak közelgő vir­radattal biztató idejében, talán kétszeres köteles­ségünk felújítani. Énekművészetének szakszerű és részletes mél­tatását illetékes tollra kell hagynom. Én csak mint a zenét és éneket nagyon is laikusként él­vező színházlátogató emlékszem meg erről a gyö­­nyörű asszonyról, kit a színpadról szím­ettem r­eg, de később a társaséletben erősbödött iránta Való tiszteletem és nagyrabecsülésem. Bartolucci Viktória, régi olasz család sarja, a virágok „szépséges" városában, Firenzében szü­letett,­­ aztán Ferrarában, az Ariosto és Savo­­narola szülőhelyén, az Este-családnak a renesz­­szánsz idején oly híres városában járt iskolába, s Pesaróban, a művészeteknek ebben a régi szép hazájában lépett — mint egészen fiatal, 16 esz­tendős leány — színpadra. Énekesnői minőségé­ben művészi körútra indult, s még nem volt 19 éves, mikor 1880 tavaszán, a külföldön is híressé vált kitűnő magyar énekesnőnek, Gerster Etelká­nak ajánlatára itt nálunk, Budapesten mutat­kozott be, dallamos muzsikájáról híres honfi­társának, Donizettinek A kegyencnő (La favo­­rita) című operájában, mint címszereplő. A magyar közönséget egy csapásra meghódí­totta az igen szép, érdekes arcú, ragyogó fekete­szemű, sugártermetű olasz leány, kinek már ak­kor, kezdő korában is, lebilincselően plasztikus taglejtése és kitűnő arcjátéka drámai erővel ha­tott, nagy terjedelmű hangja megkapóan zengett. Különös érdekessége volt ennek az­­ operai művésznőnek, hogy egyforma készséggel és siker­rel tudta énekelni az alt és a szoprán hangra írt szerepeket, úgyhogy a Troubadour-beli Azu­­céna cigányasszony és a Próféta-beli Fides mély hangjai éppen olyan remekül búgtak ajkán, mint amilyen szépen csengtek Carmen vagy a Faust Margarétájának dallamai. Első vendégjátékán már eldőlt itteni sorsa: az igazgatóság nyomban szerződést ajánlott a zúgó tapsok közt bemutatkozott művésznőnek, ki három hét múlva már szerződött tagként lé­pett föl Hamlet-be, Gertrud királyné szerepé­ben, azzal lepve meg az ámuló és elragadtatásá­ban lelkesen tüntető közönséget, hogy a két első felvonásban már magyar szöveggel énekelt. A nyári szünet után első fellépése megint Hamlet­­ben történt, s akkor már egész szerepét magya­rul énekelte, kedvesen törve a lágy olasz nyelv­hez képest ugyancsak nehéz magyar szót, de an­nál nagyobb elismerést aratva a nézőtéren. Hej, de lelkesedtünk mi fiatal diákok is a ked­ves Várszínházban a firenzei szép olasz énekes­nőért ! Több szerepében láttam én is, de kettőre különösen élénken emlékezem. Margareth­át­ persze szőke parókával játszotta, s az aranyként csillogó dús hajfonatpár pompásan illett a mély­­tűzűs bogárfekete szem parázsló fényéhez. Kép-,­zeletemben most is előttem áll az ékszeráriát éneklő művésznő, aki játék tekintetében is a leg­jobb drámai színésznőkkel vetekedett. Másik fényes diadalát pedig — ami kitöröl­hetetlenül él emlékezetemben­­— Carmen­ben aratta. Ezt a fellépését különös érdeklődéssel vártuk, mert mi akkor már ismertük az első ma­gyar Carmen­t, a védtelenül kedves megjelenésű, zengőhangú Nádayné­t, — a felejthetetlen szín­padi gavallér Náday Ferenc feleségét, — akinél szebben talán egyetlen operaénekesnő sem ej­tette ki a magyar szót s aki a Várszínház egyet­értő közönségének méltán ünnepelt és dédelgetett kedvence volt. Valósággal fel voltunk bőszülve, mikor a színház igazgatósága új szerződés he­lyett eleresztette Nádaynét Bécsbe! ... Nos hát, az ízlésesen temperamentumos Nádayné Carmen­jét mi elragadtatással néz­tük, — de a sűrű déli vér félelmetes indulatát, izzó szenvedélyét éreztető Bartolucci Viktória spanyol leányát is roppantul érdekesnek talál­tuk. Mert úgy v­a­n az, hogy művész — mindegyik a maga felfogásához ké­pest s a maga egyénisége szerint — egészen kü­lönbözően adhat, de mind a kettő kitűnően. Ép­pen ez mutatja legjobban, hogy mennyire önálló művészet a színészi, s nem egyszerű tolmácso­­lója, vagy éppen közönséges szolgálóleánya a költészetnek!... Bartolucci Viktóriából, Itália leányából 1890- ben Pártos Gyula ismert nevű jeles építőművész felesége, lelkes magyar­­asszony lett. Azután visszavonult a színpadtól s csak családjának és társaságainak élt,­­ évek múlva azonban rövid időre megint visszatért a színházhoz régi diada­lainak színhelyére. Szüleim és egyik testvérnéném egy nyarat a kies Igló-Füreden töltvén, ott összeismerkedtek és nagyon melegen megbarátkoztak Pártosokkal, s ennek a barátságnak révén találkoztam én is gyakran itt Budapesten velük, s felejthetetlenek előttem azok az órák, amikor a nagyon kedélyes, végtelenül szereteteméltó Pártosné is ott volt a társaságban. Teljes tökéletességgel sohasem be­szélte nyelvünket, de valami kedves humor fénye ragyogta be egy-egy, nyelvtanilag nem Szabályos mondását s jóízű kacajra adott vele alkalmat hallgatóinak. Hogy az újdonsült magyar menyecskéből csak­hamar milyen kitűnő magyar gazdasszony is vált, arról is jó lélekkel­­ tanúskodhatom, mert sokat fogyasztottam —­ és pedig mindig nagy élvezettel — abból a jóféle baracklekvárból, amit Pártosné, a kedves Victorine, ahogy a társaság­ban nevezték, sajátkezűleg készített, szatymazi birtokuk gyümölcsöskertjének zamatos termésé­ből. Carmen, barackot hámozva, — Gertrúd ki­rályné, lekvárt keverve, valóban nem minden­napi látvány, de mindenesetre gyönyörködtető. Bartolucci Viktória megszívlelendő példát muta­tott arra, hogy a konyhaművészetet nem kell szé­­gyenlenie a színpad művésznőinek, ’— mint ahogy azt különben nem egy jeles színésznő gy­a­­korolta már, hogy csak a Jászai Mari remekbe készült ecetes uborkáira utaljak, miket a nagy tragika büszkén mutogatott nekem egykor, élés­kamrája polcain, ■— vagy pedig hogy a Víz­vári Mariska kitűnő szakácskönyvét említsem. Talán érdekli a közönséget — úgy is, mint boldogult édesapámnak kiadatlan költeménye — az a vers, amit ő 1895 nyarán Egy művésznő, albumába címmel írt Pártosnénak. Ez az emlékvers egész terjedelmében így hangzik: Csodáltuk a művésznőt. Most a nőt ismerjük és szeretjük. Láttam őt, Mikor dala ezrek szívéig ért. Zúgott a taps é s ő koszorúiért Büszkén hajolt mosolyogva. S láttam őt, A nyájas, kellemes, vígkedvű nőt, A társaságban s férje oldalán, hozzásímulva két angyalka lomb, Kiket keblére vonva, tarta karja, ■— Mint a madár, szárnyával betakarja — Kicsinyeit — ha ég dörgött, szél tombolt. S a nő s anya a művésznél nagyobb volt. Hallottuk anyanyelvén szólani; De váltott nyelvén még szebb hallani. Mint zene Zengett" ajkán ás"olasz szó, jgr De a mt­agyar nyelv madárdalként hangzó.­ S olasz leányból olyan magyar nő vált, Hogy szebbet, jobbat útján a nap nem lát. Kiről beszélek? Kell-e mondanom? — Ez az ön igaz képe, Asszonyom! Iglófüred, 1805 július 25. Szász Károly. * Igen, ez az ő igaz képe, amit nem szabad há­látlanul elfelejtenie a magyar közönségnek, amely a nagy művésznő énekében, játékában annyiszor gyönyörködött s amely egykor az ő női — hitvesi, anyai, háziasszonyi — erényeit is ismerte és hódolattal hajolt meg előttük. Vers a szaru-poháron Foly Gy­örgy Abaújdevecserről verset küldött nekünk. A verset, — amely’et érdekes érmék*TM ' égy' iSkSrt&airÉíll készült pohár — pfci'y Pál, my t­­zS»ad­ive iá.: élt történetin#? Irta Varsa Mihálynak, a jeles prókátornak faragta emlékbe a poharat és rávéste díszül a versét. Százhárom évvel ezelőtt történt ez, 1829-ben, amikor Jászay Pál, a későbbi történetíró és akadémikus húszéves jogász volt. Akkor szüle­tett meg a vers, amely kedves beajánló bús magy­ar koccintásokhoz: Fogd kezedbe tokaival­­ Megtölt szaru poharom, S homlokod sötét borúját Oszlasd édes Magyarom! A hideg bor nemiszákat, S a tar koponyás Basákat Gúny kacajjal neveld ki. Ha nemzeti szép bajuszod E pohárba márthatod, S­­édes mézzel habzó borát Ajkaddal kóstolhatod: Futnak elméd felsegei, S Elődeink dicső tettei Új lelket öntenek beléd. Karsay, a híres prókátor nemsokára büszke lehetett ifjú barátjára, aki a verssel megtisz­telte. Jászay csakhamar jurátus lett Teleky József gróf mellett, akit később Bécsbe is el­kísért, s ott a magy­ar kancelláriánál előbb fogalmazó, azután titkár volt. Tizenhat évet töl­tött Bécsben, majd 1848-ban, amikor már mint történetíró nevet szerzett magának, Batthyány Lajos gróf, az első felelős magyar miniszter­­elnök mellett miniszterelnökségi titkár lett. A szabadságharc elvérzése után visszavonult Aba­­újszántóra, ahol teljesen a történelemtudomá­nyoknak élt. Már fiatal korában, Sárospatakon, később Pesten és Bécsben, ahol a levéltárak nyitva állottak számára­ folytatta búvárkodásait, s ezek eredményeképpen több történelmi mun­kát írt, a gyakorlati jogi irodalommal is fog­­lalkoz­ott. Az Akadémia 1836-ban egészen fiat­­alon levelező, 1841-ben rendes tagjává válasz­totta. Abaújszántói magánya még sokat gyümölcsöz­hetett volna az irodalom számára, ha korán el nem ragadja a halál. 1852-ben, 43 éves korában halt meg tragikus hirtelenséggel, amikor Szab­bölcsből Abaújszántóra­­utazott

Next