Budapesti Hírlap, 1932. augusztus (52. évfolyam, 171-194. szám)

1932-08-14 / 182. szám

erv Robin MABEL DODGE LUHAN és a táncosnők­­ ELÉRI CÉLJÁT Jacques Emile Blanche nagynevű festő dinomoja egy amerikai hölgy csodálatos életét, aki Mexikó vadonába tudta csalni Lawrence angol írót. PÁRIZS, augusztus. 1911 telén, közvetlen karácsony előtt egy is­meretlen amerikai hölgy hívott fel telefonon. Találkozót kért, mert azt akarta, hogy fessem meg az arcképét és ebből a célból utazzam Fló­­rencbe és lakjam­ az ő flórenci villájában. Félóra múlva csengettek az ajtómon. Szőrmékbe és bundákba burkolt hölgy jelent meg műtermem­ben egy kisfiú kíséretében. Öltözetének volt va­lami keleties stilizált jellege, ami León Balestra, az orosz balett nagy díszlettervezőjére emlékez­tetett. Ruhája alighanem az akkor még kezdő Poiretnél készült. Ebből sejteni kezdtem, hogyan került hozzám. Meg akart ismerkedni Diaghilev barátjával, Nijinsky és Pavlova portréfestőjé­vel. Első pillantásra nagyon művelt nőnek lát­szott, aki minden divatáramlatból kiveszi a maga részét. Nagyon invitált a villa Curoniába, ahol az év legnagyobb részét tölti. Miután megállapodtam vele, elutaztam Flo­­rencbe. Nem fogadtam el a meghívását, mert úgy éreztem, hogy az angolszász, orosz, német és egyéb esztéták állandó társasága nem lesz éppen megnyugtató hatással az idegeimre. De azért sok időt töltöttem a villa Curoniában. Duse Eleonóra volt az első, akivel nála találkoztam. Vernon Lee is sűrűn megfordult ott, Gordon Craig és a Stein testvérek, Picasso világhírű gyűjtői is a villa állandó szállóvendé­gei közé tartoztak. Egész sereg érdekes és nagy­stílű ember járt ehhez a házhoz, amely valósá­gos érzelmi központja volt Florencnek. Nem egy nagy dráma zajlott le benne, amelyekkel meg­ismerkedik a közönség, ha a ház asszonya, Ma­­bel Dodge kiadja az emlékiratait. Mialatt Mabel Dodge képén dolgoztam, érdekes árnyak jártak lábujjhegyen körülöttem, fiatalemberek, akik az Uffiziben Boticellt másoltak, esztéta színészek és színésznők, akik rendezésről vitatkoztak Gor­don Craiggel és mindenekelőtt Eleonóra Duse, akinek nagy, beszédes szemei az egész társaságot dominálták. Az árnyak egy időre eltűntek, majd újra visszatértek. Éreztem, hogy nem tanácsos kérdezni. Akit este Oféliának öltözve, virágokkal a hajá­ban láttam, másnap reggel lovaglóruhában je­lent meg. Amerikai bankárok apródruhában jártak, ezeknek a szeretetreméltó semmittevők­nek legnagyobb szenvedélye az álöltüzet volt. A háziasszony, akit turbánnal a fején gandurab­­ban festettem, kijelentette, hogy legközelebbi portréját mousseline-szoknyában óhajtja, A­la Berihe Morisot. Ez a különös asszony, akiben kétségtelen művészi tehetség lappangott, akkor már unta a szalonéletet. Azzal a gondolattal fog­lalkozott, hogy a villáját átengedi a szegény montparnassei festőknek, hogy megalapítsa benne a kubizmus akadémiáját. Nem sokkal ké­sőbb elvált Edwin Dodgetól, az építésztől. Ki­tört a háború, Mabel eleinte szenvedélyes ön­kéntes ápolónő, majd pacifista lett. Visszahajó­­zott Newyorkba, ahol igen artisztikusan meg­rendezett pacifista tüntetéseket szervezett. Har­madik férje egy orosz festő volt és 1920 körül arról értesített, hogy megtalálta igazi hivatását, mint egy indiánfőnök hitvese. New-Mexikóban él és egy indián tanyára plántálta át szeretett Florencét, a taosi vad dombvidéken. Aztán megint nem hallottam róla semmit, néhány nap előtt azonban újabb, igazán szenzációs életjelt adott magáról. Végre sikerült elérnie a célját: közeli kapcsolatba került a halhatatlansággal. Aki meg akarja ismerni D. N­. Lawrence-et, a néhány év előtt elhunyt angol regényírót, ezt a nagy halottat, aki minden élőnél aktuálisabb és akinek hatalmas árnyéka ma is ott lebeg az angol irodalomban, annak el kell olvasnia Mabei Dodge Luhan most megjelent könyvét, melynek Lorenzo in Taos a címe. Legkülönösebb a dologban és legjellemzőbb Mabei karakterére, hogy nem ismerte személye­sen D. N­. Lawrence-et, amikor megfogant benne az a gondolat, hogy kihozatja Mexikóba. Csak A napokban került nyilvánosságra Parisban­­­­ A napokban került nyilvános egy igaz történet, amelynek főszereplője Bouin Auguste, a nagy francia szobrász. Dimitri orosz bankár, aki a háború után kü­lönböző pénzügyi műveletei révén meglehető­sen hirhedtté vált, még 1906-ban megfordult Parisban és fejébe vette, hogy meg akarja mintáztatni magát Rodinnel. De a mesternek ehhez semmi kedve sem volt. Eleinte kifogások­kal hozakodott elő; azután, amikor a bankár ragaszkodott óhajához, négyszeresét kérte a normális tiszteletdíjnak. Amikor a bankár ezt is hajlandó volt megadni, pokróc-goromba lett, de még ezzel sem érte el azt, hogy Di­­mitri megnehezteljen: vagy süket volt az orosz vagy nem értett eléggé franciául.­­ Akkoriban történt, hogy Kambodzsa királya Parisba érkezett udvari táncosnőivel. Rodin a Pré-Catalan kerti ünnepségén látta meg először az aranyosbőrű táncosnőket, akiknek a moz­­dulataitól annyira el volt ragadtatva, hogy na­ponta bejött falusi birtokáról, Val Fleury-ből Parisba. Kora reggeltől késő estig együtt volt velük, megmutatta nekik Páris nevezetességeit és tanulmányozta táncuk ritmusát. Közben maga is gyermekké vált ezek között a bájo­­san csicsergő fiatal lányok között. Este azon­ban, amikor hazaért, ott találta a péter­­vári bankárt. —■ Amíg kis barátnőim Parisban vannak, szó sem lehet az ön mellszobráról, — mondta Di­­mitrinek. Mindazonáltal már elgyöngítette őt némileg ennek az úrnak nyakas fanatizmusa és így hozzátette: — De amint elutaztak, akkor értesítem önt, hogy mikor ülhet nekem. A kis táncosnők öt napot töltöttek Parisban. Egy reggel az orosz bankár azt a hírt olvasta a lapokban, hogy a kambodzsai király Mar­­seillebe utazott táncosnőivel. Ugyanakkor Rodin is elutazott Marseillebe. Dimitri csalódása elle­nére, türelemmel várta meg a művész vissza­térését és nyomban elment hozzá. Rodin lelke­ még tele volt marseillei tartóz­kodásának emlékeivel. Mint oroszlán ketrecét, úgy járta körül a hatalmas csarnokot, amelyet műteremnek használt és mesélt: — Ezeknek a lányoknak a mozgásában új életre kelt az antik világ, uram, még pedig az antik kor legszebb időszaka. Egész életemet a természet, tehát a régi korok tanulmányo­zásának szenteltem. De van-e önnek fogalma arrról, uram, hogyan hatott rám, mikor egyszerre minden elképzelésem újjászületett a szemem előtt. Olyan titkok, amelyekhez eddig nyúlni sem mertem, tárultak föl előttem egy szent pil­lanatban. Ezek a lassú, egyhangú táncok, az ő halk, remegő kísérőzenéjükkel! Ezek a hosz­­szan elnyújtott vonalak, amikor a lányok ki­tárják karjukat! Ez a szent egyszerűség, aho­gyan összefonják karjukat s tenyerüket lágyan a­­ vállra teszik! A csípőknek ez a lágy, hul­lámzó körvonala, a gyöngéd térdhajlás szinte megrázó hatást kelt, mikor lehajolnak, mintha a testük leomlanék és megsemmisülne. De azután, uram, szinte észrevehetetlen emelkedés­sel egyenesednek újra fel, mintha kis gyermekek nőnének meg szemünk láttára éretté, asszonnyá! Igen, uram, ők tökéletesek! Az antik kor sem múlja fölül őket! Ugyanannak a mámornak n ‘megt­estesítői ők, a mámornak, amelyet a kellő mérséklet­ tompít le, ugyanannak az életörömnek, amelyet magasrend­i értelem szabályoz. Így beszélt Rodin még sokáig, úgy látszott, sohasem fejezi be lelkes visszaemlékezéseit. De azután egyszerre egészen váratlanul elhallga­tott. Mint valami elvarázsolt medve állt az ablaknál hosszú szakállával és bámult ki a kert zöld lombjaira és messzebb a dombokra és arra a tizennyolcadik századbeli várkastélyra, amely elfelejtett álomként állt a nap fényében. És egyszerre megint megszólalt: — Száz és száz vázlatot hoztam magammal. Most sok, sok kis márványból való táncosnőt fogok mintázni. — És az én mellszobrom? — fehelte Dimitri úr enyhe kétségbeeséssel.­­ —­ Annak várni kell, amíg elkészülök. — Jó. De mit gondol mester, mennyi ideig fog még dolgozni a táncosnők szobrán? — Hát azt nehezen tudnám megmondani. Úgy körülbelül két-háromszáz évig. De azután ígész biztosan. Sorra kerül ön is,­ kedves uram. Az angol Cady Nagy, barna, nedvesen fénylő szemei voltak, előkelő, lassú mozgása. Vékony, de izmos teste csak akkor pattant ideges eleven­ségbe, ha egyetlen szenvedé­lyét, a vadászatot űzhette. A család büszkesége volt Lady. Angliából érkezett, vele együtt nyolcvankét hangzatos nevű ősét felsoroló családfája. Rengeteg pénzt fizetett érte a gazdája, többet, mint ameny­­nyit bevallott, de ez a lefelé kerekített összeg is, áhítatos bámulatot váltott ki a bará­tok körében, akiknek szívesen elhencegett Lanyvel. Körülményeit tekintve, vol­taképpen megrovandó könnyel­műség volt, hogy ilyen ürült összeget fizetett egy vizsláért. Lelkiismerete lázadozott is néha emiatt, de mindenkor si­került lecsittítani azzal a gon­dolattal, hogy majd utódokat nevel Lady után, eladja őket, ezek lassanként behozzák az anyjukért fizetett összeget, sőt négy, öt, h­at éven belül, a valószínűség számítása szerint, tiszta jövedelmet jelentenek a kis ladyk és lordok. Szóval „férj" után kellett nézni. Ez sem volt könnyű fel­adat. Ugyanis a csonkaország határain belül nem akadt Ladyh­ez méltó kérő. Végre hosszas levelezések, fénykép­váltások után Késmárkon ta­láltatott a rangban, korban, szépségben megfelelő lord. Az ide-oda utazás újabb összeggel növelte Lady pénz­értékét és gazdája időnkénti lelkiismeretfurdalásait. Elérkezett a nap, amikor végre Lady négy egészséges kis vizslakölyöknek adott éle­tet. Csúnya, kis vinnyogó, patkányszerű férgek voltak, de a család rajongása és bol­dogsága nem ismert határt. Hosszú megfontolások kö­vetkeztek, kik lesznek az új­szülöttek boldog tulajdonosai. Kettőt sikerült eladni súlyos összegekért, kettőt ajándékba szántak, olyanoknak, akiktől a közel­jövőben nagyobb szíves­séget kellett kérniük. A „családi esemény" méltó megünneplésére meghívókat küldtek szét. Pezsgős vacsora a jövőbeli vizslatulajdonosok részére. Egybegyűltek a vendégek. Megindult az egész társaság Lady lakosztálya, az istálló felé, hogy megbámulják a vizslacsodákat. Már látszott az istállókapu, mindenki repeső szívvel leste, mint fogy, közte és a kapu közt a távolság, mint pereg le az a pár pillanat, mely elvá­lasztja őket a megható lát­ványtól. Lady a gondosan el­készített vackán, amint négy kis tehetetlen csemetéjét nya­logatja, becézi. Szóval, mentek, mendegéltek az istálló felé. Az istálló felöl pedig két tipegő-topogó, eset­lenül kacsázó, hosszú hegyes farkát ide-oda csóváló kópé közelgett. Tiki, l­aki, a két tacskó ! Furcsán, nehézkesen lépked­tek, zavartan sandítottak, sze­rették volna észrevétlenül el­kerülni a találkozást. Szokatlanul kövérek voltak, csak úgy feszült a bőr kerek hasukon. A Tiki a szája szé­lét nyalogatta kéjes pofával. Mi lett titeket gazfickók? Valakinek szörnyű gyanúja támadt és előreszaladt az istállóba. A Lady vacka üres volt, csak egy picike kis farkinca­­vég feküdt rajta. Úgy látszik, Lady egy rö­vid időre elhagyhatta helyét és azalatt Tiki, Taki ünnepi vacsorát rendeztek maguknak a vizslagyerekekből. B.H. 1932. AUGUSZTUS 14. VASÁRNAP olvasta a regényeit és úgy érezte, ez az ember tökéletesen tudná ábrázolni Mexikót. Taps egé­szen szűz vidék, olyan, amilyen a világ terem­tése pillanatában lehetett. Ezt csak Lawrence tudná megírni. Madelnese, aki bizonnyal a szno­bizmus és meg kel­l adni, az okos és alkotó szno­bizmus világbajnoka, egyszerre két ellenállást kellett legyőznie. Mindenekelőtt Tony Luhan, a férje nem azért volt indián törzsfő, hogy uj­jongjon a boldogságtól egy európai „irodalmárt” vendégségére, akinek ráadásul felesége is van. Másrészt Lawrence-nak, akit 5 hamisítatlan fló­renci modorban mindig csak Lorenzónak ne­vez, a világon semmi kedve sem volt Nápolyból, ahol feleségével, Frida von Richthofennel igen jól érezte magát, hirtelen Mexikóba utazni. Mabel levelekkel bombázta a tüdőbajos írót, aki­nek szívós ellenállása végül megtört. Valóság­gal ráparancsolt az íróra, aki hírből már ismerte az excentrikus amerikai hölgyet, hogy üljön ha­jóra. A szegény Lorenzo végül rászánta magát a hosszú útra. A lamyi pályaudvaron fogadta az egyik furcsa házaspár a másik furcsa házaspárt. Az „indián törzsfő“, aki azért európai nevelést ka­pott, két méter magas atléta, Lorenzo kis filigrán ember. Mind a négyen hamar megbarátkoznak, bár sok minden választja el őket egymástól. Tony, az indián beavatja Lawrenc-et az azték vallás titkaiba. Az autó hosszú utazás után megérkezik Taosba. A jövevényeket pásztori, csaknem biblikusan egyszerű élet fogadja. Ma­­bel mindenesetre átplántált egy sereg szokást flórenci idejéből. Ebben az Isten háta mögötti világban is „intellektueleket" lát vendégül, egy süket hölgyet­, ismert angol arisztokrata leányét, aki a szomszéd farmon lovakat tenyészt, színé­szeket és írókat, akik persze nem olyan híresek, mint florencei barátai. A süket lány nyomban beleszeret Lawrence-be, aki érzelmeit nem igen viszonozza, de jó hasznát veszi, mert kitűnően, gépel. A süket leánynak egyéb erényei is vannak: eredetileg nem lovakat tenyésztett, hanem ipar­művésznő volt. Lawrence egy pillanatig sem tud nyugodtan maradni, nem ismeri a pihenést Amikor nem ír, állandóan fúr-farag, reparálja a bútorokat, vacsorát főz, takarít, azonnal bele­találja magát ebbe a kezdetleges életbe. A süket­leánnyal együtt most bútorokat tervez és a fala­kat festi át. A háziasszony nem azért irodalmi sznob, hogy ne próbáljon flörtölni híres vendégével. De szé­gyenszemre meg kell vallania, hogy semmi si­kert sem arat nála. Egy napon, mikor együtt­­mosták el az edényeket, ujjaik összeérnek a mosogatóvízben. Az író ránéz Mabelre mély kék szemeivel és az asszony a maga kissé nagy­igényű prózájában úgy írja le ezt a jelenetet, „mintha láthatatlan mágnes­harangok csilingel­tek volna körülöttünk"­. Ekkor Lawrence komoly hangon megszólalt: — Vám valami, ami még a szerelemmel a nagyobb. — Micsoda? — kérdezi az asszony olvadó hangon, mert vallomást remél. — A hűség. Szerencsére Mabelben az irodalmi sznob erő­sebb volt, mint a női hiúság. Szerelmi balsike­réről megfeledkezve, egész zsarnoki személyét Lawrence irodalmi irányítására használta fel. A táj csakugyan fantasztikus volt. Mabel azt akarta, hogy Lorenzo az ő szemével lásson s az ő érzéseit fejezze ki. Közben múltak a napok. Este sakkoztak és hosszú, hisztérikus vitákat folytattak. Néha táncoltak a gramofon mellett. Minden nő szerelmes volt a nagy íróba, a nők féltékenykedtek egymásra, valamennyien alap­talanul. De nem lehetett rá haragudni, ha „for­mában volt", sugárzó intelligenciája elbűvölt mindenkit. Persze időnkint érzékenykedések, vi­ták, sőt botrányok is voltak. Megtörtént, hogy a világ legvadabbi, legmagánosabb helyén a házi­asszony és vendége nem köszöntek egymásnak és csak levélben érintkeztek. Végül elkerül­hetetlenné vált a végleges szakítás. Lawrence azt tanácsolta Mabelnek, forduljon newyorki pszichoanalitikushoz. Az asszony megfogadta a tanácsát, mert ezt még nem próbálta. Hogy mily eredménnyel, egészen más kérdés. Lawrence és német felesége elutaztak, de hosszú ideig nem tudtak elszakadni Mexikótól, bebarangol­ták az egész nagy országot. Végül Lawrence visszautazott Európába. Keserűen, betegen, a halál csírájával a testében. Ez a könyv nagyszerűen fest egy különös, szokatlan, a rendestől eltérő környezetet, amely­től azonban nem lehet megtagadni, hogy az új európai irodalom jelentékeny része belőle ga,--. jadt -ki. AZ ÚJ NEMZEDÉK

Next