Budapesti Hírlap, 1933. május (53. évfolyam, 98–122. szám)

1933-05-30 / 121. szám

t­i A magyarság zászlótartói közül erős harcost ragadott el a halál. Elvesztet­tük Nadányi Emilt, eszményeink küzdő bajnokát, aki, míg a toll ki nem hullott a kezéből, nagy hivatásához méltó hű­séggel és önfeláldozással teljesítette tisztével járó kötelességét. Vérbeli újságíró volt, nem a napi törtetők sorá­ból való. Tehetsége, lelki nemessége magasabb körbe vonta őt, sohasem küzdött egyéni célokért, mindig a köz­érdek volt eszmeharcainak a mozgató rugója. A régi közéleti iskola volt az esz­ményképe, a nagy magyar publicisták szelleme hevítette, hite, szívnemessége azokhoz vonzotta, akik az erkölcsi tisz­taságot a toll hivatottságától elválasz­tani nem tudták. Műveltségi hajlamai is arra sarkalták, hogy a régi klasszi­kus korszak lelkét vizsgálja s a múlt kincsesbányájából merítse fegyverze­tét az eszmékhez, melyek küzdelemre hevítették. Aminő gyenge, törékeny volt a teste, olyan erős lélek lakozott benne, de ezt csak azok méltányolhat­ták igazán, akik közel állottak hozzá s puritán szerénységének a vértezetén át is megláthatták azt, ami benne tiszta, nemes értéktartalom volt. Alapos tudá­sát, széles műveltségét, melyet önszor­galommal folyvást gyarapított, meg­bámulhatták azok, akiket szívéhez kö­zel engedett férkőzni, bár kevesen vol­tak ilyenek, mert túlzó szerénysége visszatartotta attól, hogy feltűnést és a sokasággal érintkezést keressen. Kifejlődésének nagyobb arányai kü­lönösen az utóbbi időben mutatkoztak, cikkei, melyekben a nemzeti élet nagy kérdéseivel foglalkozott, mind nagyobb feltűnést keltettek, szomorú bizonyságul arra nézve, hogy tehetsége fénykorá­ban, akkor kellett őt elvesztenünk, midőn szellemi értékeinket még gazda­gon gyarapíthatta volna. Mint az elő­kelő vitatkozás bajvívója is, éles tollá­val fájó sebeket tudott osztogatni, de ebben nem a hatásvadászó hiúság ve­zette őt, hanem a veszélyeztetett köz­érdek, melynek védelmére mindig kész volt síkraszállni. A felfújt nagyságok­nak nem hódolt, az áltehetségeket nem támogatta, a közéleti élősdiek szem­fényvesztő hiú jelszavai nem tévesztet­ték meg s kérlelhetetlenül sújtotta az önzést és a hangulatot keltő frázisokat, melyek a megtévesztő csillogások kön­tösében jelentkeztek. Szellemi harcait javarészt ennek a lapnak a hasábjain vívta meg, méltóan a Budapesti Hírlap régi hagyományaihoz és azokhoz a har­cosokhoz, akik a nemzeti ügy szolgála­tában a múltban nagy küzdelmeket vívtak. Pályafutásának Erdély volt a böl­csője, ifjúságának a virágkora kincses Kolozsvárhoz fűződik, melyen rajongó szeretettel csüggött élete végéig, át­érezve lelki szenvedésben a sorscsapá­soktól sújtott idők gyászos fordulatát. Ebből a világból hozta magával az is­kolát, élesen kutató elméjének és er­kölcsi felfogásainak nemesen leszűrt élettapasztalataival. Azt a hivatottsá­­got, mely Erdély kiélezett helyzetéhez a magyarságot közös megértésre és a viszonyokhoz mért óvatosságra köte­lezte, korán megértette, mint ahogy mérlegelni tudta azt is, ami az áldatlan pártharcok széthúzó, robbantó erejében a magyarságra halálos veszedelmet je­lenthetett. Nadányi Emilt nem tévesztették meg a pártharcok szenvedélyes küzdelmei, sőt ezek a tanulságok váltották ki belőle azt a nemes önvizsgálódást, mely őt később első fiatalkori lendületétől el­térítette s annak a politikai irányzat­nak a táborába vitte, melyhez élete utolsó lehelletéig hű maradt. Széchényi és Deák nyomán Tisza István lett az eszményképe, az ő csatasorába állott azzal a törhetetlen hűséggel, mely alap­jellemének sajátja volt. A lelki viszony közös megértésen és megbecsülésen ala­pult. Mert a nagy magyar államférfi is felismerte benne hivatottságának érté­két, egyéniségének nemes vonásait, melyek méltóvá tették őt arra, hogy munkakörébe vonja, bizalmával fel­ruházza. Midőn Tisza István tragédiájával együtt a nemzet sorsa is megpecsételtetett, Nadányi Emil mint kőszikla állott a harcok viharában s egy valódi hős lel­kével viselte a sorsát, nem keresve a gyávák és hitehagyottak útját, hogy a zavarosban halászók silány számadását megtalálja. Az ő lapja volt az egyedüli, mely ezekben a veszedelmes időkben méltóan elsiratta a nemzet nagy vér­tanúját és nyiltan szembeszállóit azzal az áradattal, mely Isten csapása gya­nánt szakadt reá, a háború szenvedé­seitől meggyötört, szerencsétlen or­szágra. Nadányi Emilt az új korszak sem találta vértezetlenül, mint a magyar igazság harcosa odacsatlakozott a küz­dők sorához s ha megváltozott viszo­nyok között is, de hitének és eszmé­nyeinek a megtagadása nélkül teljesí­tette kötelességét azokkal együtt, akik a nemzetépítő munka küzdelmes,­­ön­feláldozó szerepére vállalkoztak. A jó sors lehetővé tette, hogy Na­dányi Emil az új fordulatban is meg­találhassa eszményeihez méltó vezérét Bethlen Istvánban, aki új gazda lehe­tett, de nem csekélyebb tekintélybeli súllyal bíró arra nézve, hogy hűséget kérhessen katonáitól, akik eszményei­nek és politikájának szolgálatára vál­lalkoztak. Nadányi Emil itt is kiállotta a tűzpróbát, hűsége vezéréhez törhetet­len maradt mindvégig, mint ahogy ön­érzettel és meggyőződéssel szolgálhatta azt a kormányt is, mely Bethlen István támogató bizalmát bírja. Bethlen Ist­ván sohasem felejtheti el ezt a hűséget, mely elégtételt adó ritka jutalom a köz­élet vezérférfia számára akkor, midőn a hatalom kegyosztó bőségével már nem rendelkezik. Ezt a hűséges, jóság­ban kipróbált szívet éreztük mi is, szű­­kebb, bizalmas barátai, akik tanúságot tehetünk jócselekedeteinek kiapadha­tatlan forrásairól, melyekből vigaszt adó segítség buzogott mindenki szá­mára, aki becsületes ügyével hozzá folyamodott. Fájdalommal állunk Nadányi Emil korán megnyílt sírja előtt, átérezve a súlyos veszteséget, amely alig pótol­ható űrt támaszt a nemzet sorsáért küzdő, tiszta harcosok sorában. De mi nem búcsúzunk tőle, hanem hűségünk fogadalmával állunk őrt emlékénél. Az út, melyet ő megjárt, a mi útunk is, közös hitünk és eszményeink szolgá­lata kötelez arra, hogy híven megőriz­zük az örökséget, melyet reánk hagyott. Horánszky Lajos Budapest, 1933 Lil­. évfolyam 121. szám rese az előfizetési díj.Budapesti Hírlap Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Megjelenik mindennap hétfő kivételével. Elő­fizetési árak: egy hóra 2 pengő 50 fill., negyed­évre 7 pengő 50 fll. A külföldön ezeknek az összegeknek a kétsze­r RM 10 FIL Kedd, május 30 Szerkesztőség és kiadó­hivatal: Budapest, VII. kerület, József­ körút 5. Telefonszám: 44-4-04-től 44-4-09-ig. — Levél­cím : Budapest 4. Postafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. AZ ERUBER, AZ ÍRÓ, A POLITIKUS (Ngy S.) A szobákban, ahol ezt az újsá­got csináljuk, a falakról és polcokról ké­pek és szobrok néznek le, örök némaság­ban — az életre, mely a lábuknál folyik. Az egyik szekrényen Izsó Miklós Búsaló juhász­a mellett, hatalmas mellszobor áll elavult lexikonok, füvészkönyvek, felis­­merhetetlen kéziratok porlepte dombján. Szigorú magyar urat ábrázol, nagy ba­jusszal, szétkefélt szakállal, hatalmasan ívelő homlokkal. Csukássy József a szo­bor, a Budapesti Hírlap­nak első szerkesz­tője, akiről ma már csak hallomásból tudjuk, hogy egész családi vagyonát örök járadékul alapító munkatársaira hagyta. A szomszéd, nagyszobában Rákosi Jenő életnagyságú portréja komoly intelemmel néz le a falról, mintha csak az imént fo­gott volna rajta, hogy latinból származott szót németes helyesírással írtunk. Min­denfelé csoportképek és galériák, oly ün­nepélyesre retusálva, mint egy milleniumi hódoló menet. A férfiak, kiket ábrázolnak, valamennyien szakállt hordanak, ki ol­dalt, ki tömött körívben mások csak az álluk alatt s kivétel nélkül hegyes bajuszt. Gallérjuk állig ér s óraláncot viselnek, átfűzve a mellényük gomblyukán. A Bu­dapesti Hírlap galériája ez, oly nagy­­múltú és tiszteletreméltó, oly történelmi illatú, amilyen csak földbegyökerezett, régi intézményé lehet. A régi szerkesztők, írók, munkatársak ők. Jórészt elmentek már, a­ki az örök éjszakájába, ki­­ a halhatatlanságba. Most utánuk ment Na­­dányi Emil, az ő méltó utóduk tollának nemes tisztaságában, hitének és eszményi­­ségének verhetetlenségében. Oly végzetes hirtelenséggel hagyott itt bennünket, mint amily fáradhatatlan, cikázó, örök lobogás volt egész élete. Nem ért rá bú­csúzni és nem ért rá haldokolni. íróasz­tala mellől úgy lépett át az örökkévaló­ságba, ágya szélén könyvvel, fejében ter­veknek, eszméknek, témáknak nyugtalan zsongásával, mint a katona, kit a harc­téren szíven talált a golyó. Nagy és kivé­teles értéke volt a magyar újságírásnak; erős támasztó oszlopa a Budapesti Hír­­lap­nak. Nékünk feledhetetlen, igaz, jó barátunk, kinek szelíd, kedves emlékét bensőséges, meleg szeretettel őrizzük mindvégig, míg egyszer mi is, valameny­­nyien, oda nem kerülünk csoportképnek és galériának e polcokra és falakra. Erdélyből jött föl — és nincs senki, aki valaha is oly kevéssé jött volna el onnan, mint ő, bárha nem ott született. A főgim­náziumot Nagyváradon végezte, a pre­montreieknél, onnan ment Kolozsvárra jogásznak és pedig azzal az erős elhatá­rozással, hogy meg sem áll az egyetemi katedráig. El is jutott a kettős doktorátu­sig és odáig, hogy megírt egy nagy adó­ügyi tanulmányt, mellyel magántanárrá akarta habilitáltatni magát, de ekkor vá­ratlan esemény másfelé fordította vi­torlaszárnyait. Politikai cikket írt, el­küldte egy nagy és előkelő budapesti napi­lapnak, mely azt nyomban vezércikknek közölte. Sorsa eldőlt, — nem lett profesz­­szor. A fiatal jogászban egyszerre fello­bogott a született politikus és harcos poli­tikai író vére és szenvedélye — az adó­ügyi tanulmányt be sem adta és haláláig eljegyezte magát a magyar publicista író­tollával, melyet senki nem használt nála becsületesebb szándékkal és csak igen ke­vesen több rátermettséggel, vagy készült­séggel. Írói és politikai vénája most már oly gazdag és merész sugarakban tört fel, mint a kifogyhatatlan olajforrás, ha utat talál. Egész szenvedélyével és érdeklődé­sének azzal a lobogó elevenségével, melyet páratlanul fiatalos üdeséggel őrzött meg mindvégig, a politika felé fordult, izzott és lánggal égett, mint különben abban az időben az országnak egész értelmi ifjú­sága, de tanult is éjjel és nappal, a tudás alaposságával és módszerességével s a született esszéistának, — mert az volt —a nagyvonalúságával. Páratlan, szinte kis sérteties memória volt. Kedves korszakás­nak, a Tiszák korának, — a kiegyezéstől a háborúvesztésig, — nem volt oly halott levele, melyet át ne forgatott, oly közsze­­replő embere, akinek életét, olyan esemé­­nye, melynek titkos rugóit ne ismerte volna. Egyik legalaposabb ismerője lett a magyar és az angol parlamentarizmus történetének. A nemzeti ellenállás idején ilyen fegyverzettel ment bele a kolozsvári ifjúság politikai mozgalmaiba és írta cikkeit előbb az Ellenzék­be, majd — mint az országnak egész, komoly közvélemé­­nye, — kiábrándulva a koalíció belső ell­­enmondásaiból, vezéreinek politikai és egyéni gyengeségéből, kiábrándulva a kus­darcokból és botrányokból, csakhamar a Tisza-parti Az Ujság-ba, a Pályi-féle Ma­gyar Szó-ba és Mikszáth Kálmán lapjába, az Országos Hirlap-ba. Rövid budapesti tartózkodás után visszament Kolozsvárra s ott megindította a maga lapját, — a Kolozsvári Hirlap-ot és megírta kitűnő munkáját, a nemzeti ellenállás és a koalí­ció történetét, mely ma is forrásműve a háború előtti magyar politika e mozgal­mas korának. Ugyanakkor gazdag sorban jelentek meg értékes tanulmányai a Tisza Kálmán-i korszak politikusairól. Bu­dapestre 1915-ben jött föl és megindította a 8 órai Újságot, melynek főszerkesztője volt, emellett később felelős szerkesztője lett a Budapesti Hírlap­nak, melynek vál­­­­alati ügyeit már korábban is vezette. • Egész tehetsége Budapesten bontakozott ki, itt lett tényezője országos politikának, ismert és az elsők sorában álló értéke a magyar publicisztikának, de hőskorának Kolozsvár, ifjú küzdelmeinek, sikereinek és rajongásainak feledhetetlen színhelye Erdély volt. Lélekben soha nem szakadt el onnan és haláláig várta a fölkelő napot a Királyhágó fölött. Valóságos mámora szállta meg az emlékezésnek, ha Erdélyről beszélt, a régi, bővérű időkről, — melyeké­nek vérét aztán a háború csapolta le; — amikor Kolozsvárott Bartha Miklóst bakatisztek vagdalták meg, a helyi keretekre méretezett, mégis izzón és tör­ténelmien magyar politikai csatákról, a forró szinházi estékről, amelyekben ők a magyarságnak mindmegannyi diadalát látták, Erdélynek a miénktől oly külön­böző társadalmi életéről, a szegény, de megközelíthetetlen erdélyi arisztokráciák­ról, melynek oly kiváló tagjai őt bizal­mukba fogadták, az erdélyi hazafiságról, melynek, szerinte, tisztább, tömörebb és történelmibb csengése van, mint a miénknek, a külön erdélyi lélekről, melyn­­en váltig hitt,­­ kifogyhatatlan volt akár reggelig, színben, szóban, adatban, történetben, fordulatokban és lebilincselő leleményben, ha Erdélyről beszélt, mely­nek közéletében már egész fiatalon oly­ fontos szerepet töltött be, előbb mint Es­terházy Kálmán gróf, majd Bethlen Ödön gróf kormánybiztosnak legbizalmasabb embere, Kolozsvár kövei mozdultak meg elbeszélésében, miközben ajkán az emlé­kezés kedves mosolya játszott. — Erdély krónikái elevenedtek meg és férfiai lép­tek ki történelmi hátterükből, h­ogy me­rőben és csodálatosan más világ és más magyar élet, mint a miénk; méreteiben szőkébb, egyéni arcélében tisztább és me­részebb. Ennek a világnak színeibe és fé­­nyeib­e volt belecsodálkozva kiapadhatat­lan nosztalgiával Nadányi Emil, haláláig és haláláig kereste, oly sokszor a Buda­pesti Hírlap hasábjain is, az okát, a mi­ért kellett így történnie és kellett-e egy­általában, hogy kialudjanak a fényei Kincses Kolozsvárnak. Ezek a cikkei, részben történelmi, részben gazdasági ,von

Next