Budapesti Hírlap, 1933. május (53. évfolyam, 98–122. szám)
1933-05-30 / 121. szám
ti A magyarság zászlótartói közül erős harcost ragadott el a halál. Elvesztettük Nadányi Emilt, eszményeink küzdő bajnokát, aki, míg a toll ki nem hullott a kezéből, nagy hivatásához méltó hűséggel és önfeláldozással teljesítette tisztével járó kötelességét. Vérbeli újságíró volt, nem a napi törtetők sorából való. Tehetsége, lelki nemessége magasabb körbe vonta őt, sohasem küzdött egyéni célokért, mindig a közérdek volt eszmeharcainak a mozgató rugója. A régi közéleti iskola volt az eszményképe, a nagy magyar publicisták szelleme hevítette, hite, szívnemessége azokhoz vonzotta, akik az erkölcsi tisztaságot a toll hivatottságától elválasztani nem tudták. Műveltségi hajlamai is arra sarkalták, hogy a régi klasszikus korszak lelkét vizsgálja s a múlt kincsesbányájából merítse fegyverzetét az eszmékhez, melyek küzdelemre hevítették. Aminő gyenge, törékeny volt a teste, olyan erős lélek lakozott benne, de ezt csak azok méltányolhatták igazán, akik közel állottak hozzá s puritán szerénységének a vértezetén át is megláthatták azt, ami benne tiszta, nemes értéktartalom volt. Alapos tudását, széles műveltségét, melyet önszorgalommal folyvást gyarapított, megbámulhatták azok, akiket szívéhez közel engedett férkőzni, bár kevesen voltak ilyenek, mert túlzó szerénysége visszatartotta attól, hogy feltűnést és a sokasággal érintkezést keressen. Kifejlődésének nagyobb arányai különösen az utóbbi időben mutatkoztak, cikkei, melyekben a nemzeti élet nagy kérdéseivel foglalkozott, mind nagyobb feltűnést keltettek, szomorú bizonyságul arra nézve, hogy tehetsége fénykorában, akkor kellett őt elvesztenünk, midőn szellemi értékeinket még gazdagon gyarapíthatta volna. Mint az előkelő vitatkozás bajvívója is, éles tollával fájó sebeket tudott osztogatni, de ebben nem a hatásvadászó hiúság vezette őt, hanem a veszélyeztetett közérdek, melynek védelmére mindig kész volt síkraszállni. A felfújt nagyságoknak nem hódolt, az áltehetségeket nem támogatta, a közéleti élősdiek szemfényvesztő hiú jelszavai nem tévesztették meg s kérlelhetetlenül sújtotta az önzést és a hangulatot keltő frázisokat, melyek a megtévesztő csillogások köntösében jelentkeztek. Szellemi harcait javarészt ennek a lapnak a hasábjain vívta meg, méltóan a Budapesti Hírlap régi hagyományaihoz és azokhoz a harcosokhoz, akik a nemzeti ügy szolgálatában a múltban nagy küzdelmeket vívtak. Pályafutásának Erdély volt a bölcsője, ifjúságának a virágkora kincses Kolozsvárhoz fűződik, melyen rajongó szeretettel csüggött élete végéig, átérezve lelki szenvedésben a sorscsapásoktól sújtott idők gyászos fordulatát. Ebből a világból hozta magával az iskolát, élesen kutató elméjének és erkölcsi felfogásainak nemesen leszűrt élettapasztalataival. Azt a hivatottságot, mely Erdély kiélezett helyzetéhez a magyarságot közös megértésre és a viszonyokhoz mért óvatosságra kötelezte, korán megértette, mint ahogy mérlegelni tudta azt is, ami az áldatlan pártharcok széthúzó, robbantó erejében a magyarságra halálos veszedelmet jelenthetett. Nadányi Emilt nem tévesztették meg a pártharcok szenvedélyes küzdelmei, sőt ezek a tanulságok váltották ki belőle azt a nemes önvizsgálódást, mely őt később első fiatalkori lendületétől eltérítette s annak a politikai irányzatnak a táborába vitte, melyhez élete utolsó lehelletéig hű maradt. Széchényi és Deák nyomán Tisza István lett az eszményképe, az ő csatasorába állott azzal a törhetetlen hűséggel, mely alapjellemének sajátja volt. A lelki viszony közös megértésen és megbecsülésen alapult. Mert a nagy magyar államférfi is felismerte benne hivatottságának értékét, egyéniségének nemes vonásait, melyek méltóvá tették őt arra, hogy munkakörébe vonja, bizalmával felruházza. Midőn Tisza István tragédiájával együtt a nemzet sorsa is megpecsételtetett, Nadányi Emil mint kőszikla állott a harcok viharában s egy valódi hős lelkével viselte a sorsát, nem keresve a gyávák és hitehagyottak útját, hogy a zavarosban halászók silány számadását megtalálja. Az ő lapja volt az egyedüli, mely ezekben a veszedelmes időkben méltóan elsiratta a nemzet nagy vértanúját és nyiltan szembeszállóit azzal az áradattal, mely Isten csapása gyanánt szakadt reá, a háború szenvedéseitől meggyötört, szerencsétlen országra. Nadányi Emilt az új korszak sem találta vértezetlenül, mint a magyar igazság harcosa odacsatlakozott a küzdők sorához s ha megváltozott viszonyok között is, de hitének és eszményeinek a megtagadása nélkül teljesítette kötelességét azokkal együtt, akik a nemzetépítő munka küzdelmes,önfeláldozó szerepére vállalkoztak. A jó sors lehetővé tette, hogy Nadányi Emil az új fordulatban is megtalálhassa eszményeihez méltó vezérét Bethlen Istvánban, aki új gazda lehetett, de nem csekélyebb tekintélybeli súllyal bíró arra nézve, hogy hűséget kérhessen katonáitól, akik eszményeinek és politikájának szolgálatára vállalkoztak. Nadányi Emil itt is kiállotta a tűzpróbát, hűsége vezéréhez törhetetlen maradt mindvégig, mint ahogy önérzettel és meggyőződéssel szolgálhatta azt a kormányt is, mely Bethlen István támogató bizalmát bírja. Bethlen István sohasem felejtheti el ezt a hűséget, mely elégtételt adó ritka jutalom a közélet vezérférfia számára akkor, midőn a hatalom kegyosztó bőségével már nem rendelkezik. Ezt a hűséges, jóságban kipróbált szívet éreztük mi is, szűkebb, bizalmas barátai, akik tanúságot tehetünk jócselekedeteinek kiapadhatatlan forrásairól, melyekből vigaszt adó segítség buzogott mindenki számára, aki becsületes ügyével hozzá folyamodott. Fájdalommal állunk Nadányi Emil korán megnyílt sírja előtt, átérezve a súlyos veszteséget, amely alig pótolható űrt támaszt a nemzet sorsáért küzdő, tiszta harcosok sorában. De mi nem búcsúzunk tőle, hanem hűségünk fogadalmával állunk őrt emlékénél. Az út, melyet ő megjárt, a mi útunk is, közös hitünk és eszményeink szolgálata kötelez arra, hogy híven megőrizzük az örökséget, melyet reánk hagyott. Horánszky Lajos Budapest, 1933 Lil. évfolyam 121. szám rese az előfizetési díj.Budapesti Hírlap Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC Megjelenik mindennap hétfő kivételével. Előfizetési árak: egy hóra 2 pengő 50 fill., negyedévre 7 pengő 50 fll. A külföldön ezeknek az összegeknek a kétszer RM 10 FIL Kedd, május 30 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, József körút 5. Telefonszám: 44-4-04-től 44-4-09-ig. — Levélcím : Budapest 4. Postafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hírlap R.-T. AZ ERUBER, AZ ÍRÓ, A POLITIKUS (Ngy S.) A szobákban, ahol ezt az újságot csináljuk, a falakról és polcokról képek és szobrok néznek le, örök némaságban — az életre, mely a lábuknál folyik. Az egyik szekrényen Izsó Miklós Búsaló juhásza mellett, hatalmas mellszobor áll elavult lexikonok, füvészkönyvek, felismerhetetlen kéziratok porlepte dombján. Szigorú magyar urat ábrázol, nagy bajusszal, szétkefélt szakállal, hatalmasan ívelő homlokkal. Csukássy József a szobor, a Budapesti Hírlapnak első szerkesztője, akiről ma már csak hallomásból tudjuk, hogy egész családi vagyonát örök járadékul alapító munkatársaira hagyta. A szomszéd, nagyszobában Rákosi Jenő életnagyságú portréja komoly intelemmel néz le a falról, mintha csak az imént fogott volna rajta, hogy latinból származott szót németes helyesírással írtunk. Mindenfelé csoportképek és galériák, oly ünnepélyesre retusálva, mint egy milleniumi hódoló menet. A férfiak, kiket ábrázolnak, valamennyien szakállt hordanak, ki oldalt, ki tömött körívben mások csak az álluk alatt s kivétel nélkül hegyes bajuszt. Gallérjuk állig ér s óraláncot viselnek, átfűzve a mellényük gomblyukán. A Budapesti Hírlap galériája ez, oly nagymúltú és tiszteletreméltó, oly történelmi illatú, amilyen csak földbegyökerezett, régi intézményé lehet. A régi szerkesztők, írók, munkatársak ők. Jórészt elmentek már, aki az örök éjszakájába, ki a halhatatlanságba. Most utánuk ment Nadányi Emil, az ő méltó utóduk tollának nemes tisztaságában, hitének és eszményiségének verhetetlenségében. Oly végzetes hirtelenséggel hagyott itt bennünket, mint amily fáradhatatlan, cikázó, örök lobogás volt egész élete. Nem ért rá búcsúzni és nem ért rá haldokolni. íróasztala mellől úgy lépett át az örökkévalóságba, ágya szélén könyvvel, fejében terveknek, eszméknek, témáknak nyugtalan zsongásával, mint a katona, kit a harctéren szíven talált a golyó. Nagy és kivételes értéke volt a magyar újságírásnak; erős támasztó oszlopa a Budapesti Hírlapnak. Nékünk feledhetetlen, igaz, jó barátunk, kinek szelíd, kedves emlékét bensőséges, meleg szeretettel őrizzük mindvégig, míg egyszer mi is, valamenynyien, oda nem kerülünk csoportképnek és galériának e polcokra és falakra. Erdélyből jött föl — és nincs senki, aki valaha is oly kevéssé jött volna el onnan, mint ő, bárha nem ott született. A főgimnáziumot Nagyváradon végezte, a premontreieknél, onnan ment Kolozsvárra jogásznak és pedig azzal az erős elhatározással, hogy meg sem áll az egyetemi katedráig. El is jutott a kettős doktorátusig és odáig, hogy megírt egy nagy adóügyi tanulmányt, mellyel magántanárrá akarta habilitáltatni magát, de ekkor váratlan esemény másfelé fordította vitorlaszárnyait. Politikai cikket írt, elküldte egy nagy és előkelő budapesti napilapnak, mely azt nyomban vezércikknek közölte. Sorsa eldőlt, — nem lett profeszszor. A fiatal jogászban egyszerre fellobogott a született politikus és harcos politikai író vére és szenvedélye — az adóügyi tanulmányt be sem adta és haláláig eljegyezte magát a magyar publicista írótollával, melyet senki nem használt nála becsületesebb szándékkal és csak igen kevesen több rátermettséggel, vagy készültséggel. Írói és politikai vénája most már oly gazdag és merész sugarakban tört fel, mint a kifogyhatatlan olajforrás, ha utat talál. Egész szenvedélyével és érdeklődésének azzal a lobogó elevenségével, melyet páratlanul fiatalos üdeséggel őrzött meg mindvégig, a politika felé fordult, izzott és lánggal égett, mint különben abban az időben az országnak egész értelmi ifjúsága, de tanult is éjjel és nappal, a tudás alaposságával és módszerességével s a született esszéistának, — mert az volt —a nagyvonalúságával. Páratlan, szinte kis sérteties memória volt. Kedves korszakásnak, a Tiszák korának, — a kiegyezéstől a háborúvesztésig, — nem volt oly halott levele, melyet át ne forgatott, oly közszereplő embere, akinek életét, olyan eseménye, melynek titkos rugóit ne ismerte volna. Egyik legalaposabb ismerője lett a magyar és az angol parlamentarizmus történetének. A nemzeti ellenállás idején ilyen fegyverzettel ment bele a kolozsvári ifjúság politikai mozgalmaiba és írta cikkeit előbb az Ellenzékbe, majd — mint az országnak egész, komoly közvéleménye, — kiábrándulva a koalíció belső ellenmondásaiból, vezéreinek politikai és egyéni gyengeségéből, kiábrándulva a kusdarcokból és botrányokból, csakhamar a Tisza-parti Az Ujság-ba, a Pályi-féle Magyar Szó-ba és Mikszáth Kálmán lapjába, az Országos Hirlap-ba. Rövid budapesti tartózkodás után visszament Kolozsvárra s ott megindította a maga lapját, — a Kolozsvári Hirlap-ot és megírta kitűnő munkáját, a nemzeti ellenállás és a koalíció történetét, mely ma is forrásműve a háború előtti magyar politika e mozgalmas korának. Ugyanakkor gazdag sorban jelentek meg értékes tanulmányai a Tisza Kálmán-i korszak politikusairól. Budapestre 1915-ben jött föl és megindította a 8 órai Újságot, melynek főszerkesztője volt, emellett később felelős szerkesztője lett a Budapesti Hírlapnak, melynek válalati ügyeit már korábban is vezette. • Egész tehetsége Budapesten bontakozott ki, itt lett tényezője országos politikának, ismert és az elsők sorában álló értéke a magyar publicisztikának, de hőskorának Kolozsvár, ifjú küzdelmeinek, sikereinek és rajongásainak feledhetetlen színhelye Erdély volt. Lélekben soha nem szakadt el onnan és haláláig várta a fölkelő napot a Királyhágó fölött. Valóságos mámora szállta meg az emlékezésnek, ha Erdélyről beszélt, a régi, bővérű időkről, — melyekének vérét aztán a háború csapolta le; — amikor Kolozsvárott Bartha Miklóst bakatisztek vagdalták meg, a helyi keretekre méretezett, mégis izzón és történelmien magyar politikai csatákról, a forró szinházi estékről, amelyekben ők a magyarságnak mindmegannyi diadalát látták, Erdélynek a miénktől oly különböző társadalmi életéről, a szegény, de megközelíthetetlen erdélyi arisztokráciákról, melynek oly kiváló tagjai őt bizalmukba fogadták, az erdélyi hazafiságról, melynek, szerinte, tisztább, tömörebb és történelmibb csengése van, mint a miénknek, a külön erdélyi lélekről, melynen váltig hitt, kifogyhatatlan volt akár reggelig, színben, szóban, adatban, történetben, fordulatokban és lebilincselő leleményben, ha Erdélyről beszélt, melynek közéletében már egész fiatalon oly fontos szerepet töltött be, előbb mint Esterházy Kálmán gróf, majd Bethlen Ödön gróf kormánybiztosnak legbizalmasabb embere, Kolozsvár kövei mozdultak meg elbeszélésében, miközben ajkán az emlékezés kedves mosolya játszott. — Erdély krónikái elevenedtek meg és férfiai léptek ki történelmi hátterükből, hogy merőben és csodálatosan más világ és más magyar élet, mint a miénk; méreteiben szőkébb, egyéni arcélében tisztább és merészebb. Ennek a világnak színeibe és fényeibe volt belecsodálkozva kiapadhatatlan nosztalgiával Nadányi Emil, haláláig és haláláig kereste, oly sokszor a Budapesti Hírlap hasábjain is, az okát, a miért kellett így történnie és kellett-e egyáltalában, hogy kialudjanak a fényei Kincses Kolozsvárnak. Ezek a cikkei, részben történelmi, részben gazdasági ,von