Budapesti Hírlap, 1934. február (54. évfolyam, 25-47. szám)

1934-02-01 / 25. szám

Mindennap képes melléklet ARA 10FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1934. Csütörtök, Február 1 Főszerkesztő: CSAJTHAY FERENC LIV. évfolyam 25. szám Megjelenik mindennap hétfő kivételével. Előfizetési árak: egy hóra 2 pengő 50 fillér, negyed­­évre 7 pengő 50 fillér. A külföldön ezeknek az összegeknek a kétszerese az előfizetési díj. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vili. ker,. József-körut 5. Telefonszám : 44-4-04-től 44-4-09-ig — Levélcím: Budapest 4. Postafiók 55. — Kiadja a Budapesti Hirlap R.-T. OPERABÁL 1911-ben, három évvel a világháború ki­törése előtt volt az utolsó Operabál és tizen­hat évvel a háború után, ma van megint az első. Ebből azt következhetnék, hogy most érkeztünk el oda, most tért annyira magá­hoz gazdasági és társadalmi életünk, hogy csaknem egy negyed évszázados szünet után végre folytathatjuk az életet ott, ahol egy tragikus pillanatban kényszerűségből abbahagytuk. Sajnos, itt még nem tartunk. Életünk körülményei, gazdasági erőnk, tár­sadalmi életünk messze elmaradtak még amaitól a hajdanitól. De ha az újra feléledő Operabál nem jelenti is szimbolikusan régi erőnk és tehetőségünk helyreállását, igenis jelenti, hogy a bizalom, a remény, a fokozott élniakarás és az életben való hit visszatért a társadalomba. A magyar fajta egyik legjellegzetesebb — és tegyük hozzá: legértékesebb — vonása, hogy önbizalmát nehéz időkben is megtartja és hogy felszegett fejjel vállalja a küzdel­met, mert bízik önmagában. Bízik ellent­­álló erejében, elpusztíthatatlanságában, bí­zik abban, hogy keménységével és optimiz­musával legyűri a bajt. És a másik sajátos­sága ennek a fajtának, ennek a mi társadal­munknak, hogy gondjai fölé kerekedik és derült arcot mutat nehéz lélekkel is. Ezeket a lelki motívumokat mutatja és szimboli­zálja az Operabál az Úr 1934. esztendejé­ben, a ránkszakadt gazdasági válság és a trianoni hősies küzdelem kellős közepette. A magyar társadalom megmutatja, meg akarja mutatni, hogy él, hogy ereje, rugal­massága, kedélye csorbítatlan ma is, minden megpróbáltatás ellenére. Mint ahogy ezt megmutatta ugyanez a társadalom nem egyszer a múltban, nehéz időkben. A társadalmi élet a nemzeti élet csillogó tükre, amelynek fodrozása az alatta rejtőző erőket tükrözi. Lankadt, reményvesztett társadalom, lankadó, reményvesztett nem­zetet jelent. A társadalom közönye, apatikus beletörődése a legnagyobb veszély a nem­zetre, mert önfeledést jelent. Ez lelki gáta­kat emel az újbóli fellendülés elé. Tudjuk, hogy vannak, akik nem helyes­lik az Operabált, mondván, hogy egy ilyen lukszusból kirívóbbá teszi a szociális ellen­téteket és provokálja azokat, akik súlyos sebesültjei a mai megnehezült életnek. Mi erre azt feleljük: ellenkezően, az Operabál gazdasági kihatásában segítséget jelent. Mert kétségtelen, hogy a tőkének, a pénz­nek egyik legfőbb kötelessége, hogy alimen­­tálja az életet és mennél több kereseti alkal­mat teremtsen. Már­pedig az Operabál csak az egyik oldalán ad mulatságot a mulatni vágyóknak és dokumentálja társadalmi éle­tünk vállalkozó kedvét, a másik oldalon azonban, — s ezzel hivatást teljesít — számtalan munkáskéznek ad munkaalkalmat, sok iparost és vállalatot juttat nem várt bevételhez. Tehát, ha ragyogása optimista is a mai viszonyokhoz mérten, kihatása szo­ciális. A gazdasági életnek van egy faktora, amelyről kevés szó esik, és rendszerint még a gazdasági szakemberek is megfeledkeznek róla: ez a gazdasági élet lírája. Ez a líra vezet azokra az optimisztikus cselekedetekre, amelyekből önbizalom, remény és további vállalkozókedv fakad. Ebből a lírából sar­jad ki az optimizmus, amely nélkül prospe­ritás alig képzelhető. Ez a líra teremtette meg az idei Operabált, amelyről kishitűség azt állítani, hogy csillogása hazug és csak gondokat takar, okosabb és igazabb azt mon­dani róla, hogy csillogása megvillantja azo­kat a ragyogó képességeket, amelyeket csak a kényszerűség, fojt­ el ideig-óráig a magyar életben, de amelyek töretlen fénnyel kivil­lannak belőle, mihelyt erre alkalom adódik. A gazdasági életet is, ugyanúgy, mint az egyéni életet, szuggerálni kell. Szuggerálni kell a javulás, a felemelkedés felé. Mert a javulás nem egyedül az adottságokon múlik, hanem az akaraton is. Hogy báli kifejezés­sel éljünk, kissé előtte kell táncolni az élet­nek, hittel, csalogatón, ha azt akarjuk, hogy az utánunk táncoljon. És mindezeken felül: felújul egy szép em­lék, sőt, ami több ennél, egy gyönyörű tra­díció. Abban a teremben, amely világszép freskóival méltán egyik büszkesége nem­zeti kultúránknak, megmutatkozik társa­dalmunk régi pompájában és ez a „pompa11 lelki pompát jelent mindenekelőtt. Íme úrrá lettünk sorscsapáson, úrrá lettünk gyötré­­seken, úrrá lettünk a méltatlanságok özö­­nén, lelkierőnk nem engedte, hogy dalos és táncos kedvünket örökre elvegyék. A fáj­dalom mosolyunk alatt is kínoz, de moso­lyogni tudunk mégis, mert élni akarunk, bízunk elpusztíthatatlan vitalitásunk dia­dalmassá­gában, hiszünk a holnapban s a kegyetlen mát csak átmenetnek tekintjük. És mert átmenetnek tekintjük, nem öltünk gyászt, hanem bizakodó magyar kedélyünk minden erejével készülünk a szebb jövőre. Ennek a bizalomnak kifejezője, mintegy elő­lege a mai Operabál. Ennek kell te­kinteni. És ennek is kell lennie. AZ OLASZ ÉS ANGOL leszerelési javaslatok A további csalogatás fegyverkezési verseny­nyel lényegét — hangsúlyozza Olaszország Az angol emlékirat szerint bizonyos hatal­maknak megengedett fegyvereket nem lehet az idők végtelenségéig más hatalmaktól megtagadni RÓMA, jan. 31. (Stefani) A Rómában január 3-án és 4-én Mussolini és Sir John Simon között folytatott megbeszélések során Mussolini miniszterelnök Nagybritannia külügyminiszterének átadott egy okmányt, amelyet ma nyilvánosságra hoztak. Az okmány összefoglalja Olaszország nézetét a le­szerelési helyzetről és annak kilátásairól. Mindenekelőtt megállapítja az okmány, hogy az olasz kormány meggyőződése szerint a lesze­relés kérdése holtpontra jutott és hogy már majd­nem elérték a végső határt, amelyen belül még megoldható. Az olasz kormány szem előtt tartja, hogy milyen nagy veszedelem származik a meg­oldás további halasztásából, így Európa ellensé­ges csoportokra oszlik és folyik a fegyverkezési verseny. Elérkezett az időpont, amikor minden kormánynak magára kell vállalnia a felelősséget és határozottan magáévá kellene tenni egy világo­san megállapított álláspontot, amelyről azután számot kellene adnia a közvéleménynek. A jegyzék kijelenti, hogy a mostanáig köve­tett eljárás a legalaposabb kétségeknek ad táp­lálékot abban a tekintetben, hogy lehetséges-e a megegyezés. Hangsúlyozza, meg kell jegyeznie, hogy Németország, amikor arra szorítkozott, hogy csupán úgynevezett védelmi anyagot kért, egy­szersmind abban a helyzetben volt, hogy kiemelje, hogy a jogegyenlőség kérdése mindenesetre külön­álló kérdés a tényleges leszerelés kérdésétől. A tényleges leszerelés ugyanis, német felfogás szerint, a jövőben kizárólag a felfegyverzett ha­talmak feladata, tekintve, hogy Németország ezt már teljes mértékben régi idők óta megvalósí­totta. Az olasz kormány — folytatja az okmány — hangsúlyozni kívánja, hogy leszerelési politikát folytatott és a jövőben is ilyet akar folytatni. Ennek legutóbb adta a legszembeszökőbb példá­ját, amikor feltétlenül csatlakozott Nagybritan­nia 1923 március 16-án közölt tervéhez. A békeszerződések elismerték a lefegyverzett államok jog­­egyenlőségét Az olasz kormány, teljesen őszintén kijelen­teni kívánja, hogy a siker némi remény­ével csak a szabatosan meghatározott szándékok kecseg­tetnek, ha ezeket a lehető leghamarabb meghatá­rozzák és ha ezeket nem kötik olyan feltételek­hez és záradékokhoz, amelyeket más hatalmak már eleve nem fogadhatnak el. Az olasz kormány, a mostani helyzet rend­ kívüli sürgősségének figyelembevételével, három alapvető elgondolásra utal, amelyek együttesen körülhatárolják a megoldások terét és a lehetsé­ges módozatokat, vagyis a tényleges viszonyo­kat, a jogi helyzetet és a valószínűségek össze­foglalását. A tényleges viszonyok körébe tartozik az a veszedelem, amely abból származik, hogy hiány­zik a szövetségeken kívüli paritás tényleges meg­oldása, amelynek célja volna ezt a paritást meg­adn­­i és szabályozni annak módozatait. Ez a kérdés természetesen magában foglalja a szank­ciók élét, amelynek egyszerű fontolóra vétele megadja a helyzet komolyságának mértékét. A jogi viszonyok körébe tartozik az a tagad­hatatlan tény, hogy a többi békeszerződések ün­nepélyesen elismerték Németország és a többi le­fegyverzett állam jogegyenlőségét. Hindenburg és Hitler békenyilatkozatai Ami a valószínűségek megfontolását illeti, az olasz kormány megjegyzi, hogy minden­esetre a legnagyobb mértékben számításba veszi Hindenburg és Hitler békenyilatkozatait. Az a mélyreható átalakító munka és a belső megerő­södés folyamata, amelynek Németország most erejét szenteli, bajosan volna összeegyeztethető a határokon túlmenő háborús jellegű kezde­ményezésekkel. Az olasz kormány természete­sen figyelemben tartja a biztonság kérdésének egyéb, nagyobb mértékben anyagi természetű szempontjait is. Mindezeket figyelembe véve, az olasz kor­mány még mindig lehetségesnek tartja a lesze­relési egyezmény létrejöttét, olyan feltételek mellett, amelyek kielégíthetik a világ lelkiisme­retét. Olaszország most már kifejezésre jut­tatja, hogy­­meggyőződése szerint a legfonto­sabb kérdés nem Németország újrafegyverke­zésének megakadályozása, hanem annak elke­rülése, hogy ez az újrafegyverkezés teljesen szabálytalanul és ellenőrizetlenül történjék. A vegyi háború és a polgári lakosság bombázásának eltiltása Az olasz kormány ezután áttér annak az egyezménynek részleteire, amelyet megvalósít­hatónak tart és amely 1940. január 31-éig le­hetne érvényben. A leszerelési egyezménynek mindenekelőtt gondoskodnia kellene a vegyi háború eltörlésé­ről. Másodszor el kell tiltania a polgári lakos­ság bombázását, figyelembe véve, hogy a légi bombázás eltiltása terén gyökeresebb rendsza­bályokhoz lehet majd nyúlni, ha a szárazföldi, tengeri és légi fegyverkezés kölcsönös össze­függésének szabályozása lehetővé teszi. Har­madszor a mostani színvonalra kell korlátozni a katonai kiadásokat. Negyedszer, a mostani színvonalon kell korlátozni a szárazföldi hadi­anyagot, minthogy a nagyhatalmak ebben a tekintetben nincsenek megkötve, kivéve bizo­nyos pótlásokat. A tényleges katonai létszám kérdése Ami a tényleges létszámot illeti, figyelembe veendő, hogy Németországnak 300.000 főnyi katonaságra irányuló kívánsága attól a körül­ménytől függ, hogy a többi nagyhatalom nem csökkenti-e tényleges létszámát a Mac­Donald­­tervben javasolt mértékre,, hanem fenntartja a mostani létszámokat. Ha figyelembe veszik, hogy a tényleges lét­számok csökkentése és egyöntetűvé tétele rend­kívül bonyolult kérdés és épen ezért az egyez­mény megkötését késlelteti, az olasz kormány hajlandó a status quo és a német javaslatok­ban felajánlott korlátozások alapján tárgyalni, úgy, hogy ezek a korlátozások fokozatonként egymást felváltó kötelezettségek értelmében valósulnának meg. A francia biztonság garantálása A védőfegyverek tekintetében az okirat azt tartja, hogy elvben nehéz volna a német köve­teléseket megtagadni. Éppen ellenkezően, a körül lehetne vitába bocsátkozni, milyenek le­gyenek a határai és az arányai a védelmi fegy­vereknek és a megengedett tényleges létszá­moknak. A tengerészeti fegyverkezésre áttérve, Németország tengerészeti állományának reví­zióját a legközelebbi tengerészeti értekezlet elé lehetne utalni. A fenti irányvonalakat követő egyezményben foglalandó engedmények ellenértékét Francia­­ország azonnal és hatályosan megtalálná abban, hogy egész fegyverkezését megtarthatja. Ez kétségtelenül elegendő volna arra, hogy elvitat­­hatalanul garantálja biztonságát az egyezmény tartamára oly módon, hogy anyagi szempontból ezt a kérdést kedvezően megoldottnak lehetne tekinteni. Még inkább áll ez, ha valaki figye­lembe veszi a határokon létesített állandó vé­delmi rendszerek hatásosságát és az érvényben lévő szerződésekben biztosított segítséget. A négyhatalmi egyezmény nem­­a biztonság szokványos és formális elemeiből adódott, ha­nem abból a folytonos módszeres együttműkö­désből, amelynek fenntartásáról gondoskodik a nyugati nagyhatalmak között mind a leszere­lés terén, mind más területeken. Olaszország lojálisan úgy érzi, hogy köte­lezi a locarnói egyezmény és azt hiszi, nem távolodik el a londoni kormány gondolatától, amikor kifejezi azt a véleményét, hogy a tá­madások elleni legutóbbi diplomáciai garan­ciák nem tettek egyebet, mint csökkentették e garanciák értékét. A német kormány éppen a legutóbbi időben ajánlotta fel, hogy tíz évre megköti minden szomszédjával a támadást­kizáró egyezményt. A német kívánságok teljesítésének végső és alapvető fontosságú ellenértéke lehetne , s ez egyidejűleg a biztonság újabb alátámasztását jelentené, ha Németország kötelezettséget vállalna arra, hogy visszatér Genfbe. Az olasz kormány végül nem hangoztathatja kellő nyoma­tékkal, mennyire szükséges, hogy

Next