Budapesti Hírlap, 1934. március (54. évfolyam, 48-72. szám)

1934-03-25 / 68. szám

1934 MArtem­S 26, VASARNAR B.­H NYUGAT FÖLDJE Írta: MÁTHÉ ELEK Valahányszor alkalmam volt, hogy a magyar­ság sorsa és történelmi múltja iránt érdeklődő külföldiekkel beszélhettem arról az egészen saját­­szerű és egyedülvaló hivatásról, amelyet a ma­gyar nép tölt be a Duna-medence középpontján bán, gondolkodni szerető idegenekre a legmélyebb benyomást mindig Szent István politikája tette. Az az előrelátás és biztonság, amellyel az első magyar király nyugat felé való fordulásával népe sorsát Rómához és nem Bizánchoz kötötte. Szent István elhatározása gondviselésszerű cselekedet volt: az államférfi­ bölcseségének olyan megnövekedése és olyan távlatok meglátása, amelyre a politikus már nem, csupán próféta képes. De a magyarságnak nyugat felé fordulá­sát mindezen felül még a magyar földnek olyan predesztináltsága, is okozta, amely kényszerítő erővel fordította a magyarság arcát kelet helyett nyugat felé. Szent István államférfiés bölcses­sége és prófétai ihlete megértette és tisztán meg­látta azt, hogy az a föld, ahol a magyar nép vég­legesen letelepedett, a nyugat földje volt és csak az maradhat a jövőben is. • Néhány nappal ezelőtt jelent meg a Magyar Szem­le kincsestárának legújabb füzeteként Al­­földi András könyve Magyarország népei és római birodalom címmel. Maga a könyv írója említi, hogy ez a kis füzet csak vázlata egy régen készülő nagy munkájának. De már ebben a rövid vázlatban is tisztán kibontakozik Alföldi And­rásnak egy olyan gondolata, vagy hogy egy tőle kölcsönkért kifejezést használjunk, felismerése, amely egészen új látószögből mutatja meg a ma­gyarságnak nyugathoz való végzetszerű, valóban predesztinált kötöttségét. Ez a gondolat, vagy fel­ismerés az, hogy Pannónia földje következetesen lerázta magáról a Bizóméból jött kulturális hatá­sokat és következetesen megmaradt Róma latin­­nyelvű és szellemű kulturáján­ak kisugrózási kör­zetében. Az események, amelyekről Alföldi András be­szél, jól ismertek valamennyiünk előtt. De az a szempont egyszerre újjá, érdekessé és izgatóvá teszi előttünk a római birodalom pannoniai hódí­tásának hosszú, eseményekben gazdag és válto­zatos történetét. A rómaiak Pannóniájának súly­pontja nem Aquincum volt, hanem a Dunántúl nyugati és déli részei, Sabaria (Szombathely) és­­Scarbantia a Dunántúlon, Siscia (Sziszek) és Sirmium (Mitrovica) a Drávától délre. Földraj­zilag ez a terület egységbe foglalta a magyar Du­nántúlt, Ausztriát a Dunától délre és a mai Jugo­szlávia horvát és szlovén területeit. Csak Marcus Aurelius volt az, aki „a régi, a Kárpátokig érő Magyarország területének egységbe való foglalá­sára" gondolt a Nyugat védelmében, amint ezt Alföldi András tanúsága szerint Kuzsinszky Bá­lint ismerte fel. De a római császárok dáciai, er­délyi hódítása is a latin kultúrának ahhoz a ki­sugárzási köréhez tartozott, amelyet a bizánci hatások görög nyelvű és szellemű körzetétől egy­részt a Déli Kárpátok, másrészt az Al-Duna, az Ister vonala választott el. De Pannóniát a földrajzi fekvés és az éghaj­lat megmozdíthatatlan és megmásíthatatlan erői nemcsak Bizánc görögjeitől választották el, ha­nem elválasztották északi germánjaitól is. Attila vágyálma is Róma volt és a latin kultúra. A hun környezetre a görög nyelv és a görög befolyás nem volt hatással és a hún királyi udvarban a gót és hún nyelvek mellett a latin volt a harmadik általános érintkezési nyelv — olvassuk Alföldi könyvében. Attila agyában egészen bizonyosan megfordult az a gondolat, hogy az Augustusok trónjára üljön és nem merő szeszély volt a részéről, hogy Itáliában mint hódító fölénye kihasználásáról lemondott, amikor a ravennai császár két rangelső kon­­zulárisát és a még előkelőbb méltóságú pápát küldte hozzá békét kérni. Attila a germán népe­ket mindig szolgáinak tartotta és mindig le­nézte a bizánci görögöket. Szövetségeseinek és vele egyenrangúaknak csak a latinul beszélő ró­maiakat volt hajlandó elismerni. • A föld szava erősebb minden más szónál és csak az a nemzet boldogulhat és a nemzetnek csak az a vezére az igazi vezér, aki megérti a föld szavát és aszerint cselekszik. A magyar földet és az egész Duna völgyét fel a Kárpátokig a föld­nek ez a titkos mély, megcsalhatatlan és el nem ámítható szava és ösztöne választja el a Bal­kántól és a szláv tengertől, amely örököse lett a sokszorosan átváltozott, de lényegében mégis azonos bizánci kultúrának, ami egyben pra­voszláv is és görög­ orthodox is. De elválasztja a germánság északi vérmérsékletétől, lényegében más éghajlatától is. Mikor a császárkori Pannónia magasrangú hivatalnokai és katonatisztjei villákat építettek a Balaton partján és a Bakony dombjai között — talán éppen Balácán azt a villát, amelynek mozaikpadlója a Nemzeti Múzeum egyik leg­féltékenyebben őrzött kincse, — ugyanolyan szelíd kék ég mosolygott rájuk és ugyanolyan lankás dombokon jártak, ültethettek szelíd gesz­tenyét és fügefát, mintha csak a Bologna mel­letti dombokon vagy éppen Latium halmai kö­zöt éltek volna. Azután kinek nem tűnt már fel a hihetetlen hasonlóság a Balaton és a Trasi­meno között­­. Vagy nem a legtisztább, még csak nem is észak-, hanem délolasz jellegű-e az a vulkáni eredetű vidék, amelyet a Badacsony kőkeresztjétől lehet látni? Ezért nyugat földje a magyar föld fel a Kárpátokig és le Traján aldunai emléktáblá­jáig és nem pravoszláv, nem is teuton-ger­mán föld. Róma és Pannónia pedig ismét egy­­vérekként egymásra találtak, mint már annyi­szor máskor a kétezeresztendős múlt ezernyi vi­szontagságaiban. Vásároljunk mindent új divatnagyárut házában Király­ u. 49. templomáér. Városkerülő tirpákok között a bokortanyákon NYÍREGYHÁZA, bokortanyáik, márc. Friss, zöldbeszökő mezők között döcögünk a nyírségi talyigán a tanyák felé. A homokbuc­kák között itt-ott elvétve kopasz akácok sora­koznak, néha fel-fel bukkan egy magányos ház is, egyébként semmi sem áll a szeme út­jába a messzeségbe igyekvő földeken. A nap­fényben csillog a tavaszi fekete szántás, ame­lyen barázdabillegetők ugrándoznak vidáman. Ez a békés, derűs világ a híres bokortannyák. Errefelé a tanyacsoportokat titulálják bo­kornak. Még a hatóságok is így nevezik, mert az öreg Tirpák-családok, amelyek az idők fo­lyamán szaporodtak, „bokrosodtak“, megma­radtak egy tanyacsoportban, ahol egy bokor­ban munkálják a földet. — Erősen bokrosodnak itt a családok — mondja a talyiga kocsisa. Ezzel a szóval jelzi, hogy egyre nagyobb a tanyákon a népsűrűség. Mintegy harmincezer ember él Nyíregyháza környékén bokorban. Az elszórt tanyacsopor­toknak ilyen nevük van, mint például Sulyán­­bokor, István-bokor. Fiatalnak szégyen a városban élés Nyíregyházát harminc kilométeres körzetben ötvenhárom bokor veszi körül. Valamennyi ta­nyának tirpákok a lakói. A tirpák bizonyos mértékben gúnynév. Arra értik, akik beszéd köziben keresik a magyar és tót szavakat, azonban az egykor vallásában üldözött törösökös tótság utódait illeti a tirpák elnevezés. Mária Terézia idejében üldözték a luteránusokat, mire a válását féltő tótból gyakran kicsapott a panasz: — Mi zme len sve tahi trpacit... (Mi min­dig csak szenvedünk.) Tirpákok, szenvedők, —így magyarázza egyik kultúrhistórikus is a Szót. Zárkózottan, tanyai elvonultságban él a­ nyíregyházi tirpák, aki nem is lakik Nyíregyházán. Télen-nyáron kint él szakadatlanul a bokorban és a hetivásártól el­tekintve, csak vasárnap megy be a városba. Fél­tizenegy órára beül a templomba, de már déli egy órakor ismét a tanyán ünnepel a csendben. Legtöbb tirpáknak van ugyan háza Nyíregy­házán is, ezt azonban bérbeadja. Mindössze egy szobát tart magának arra az esetre, hogy ha megöregszik, legyen hol megpihennie, vagy ha rendkívüli elfoglaltsága akadna a városban, le­gyen hely, ahol rövid időre megszálljon. Fiatal tirpáknak nagy szégyen a városban élnie, ez a gyöngeség csak az öregek kiváltsága. Egy eset van még, amikor fölkeresik mégis a várost. Lakodalomkor. Esküvőt megelőző nap estéjén négy-öt szekérre ül a lakodalmi nép és örömrivalgás és pajkos énekek dalolása közben a városon keresztül a menyasszony házához vo­nulnak, hogy párnáit és dunyháit átvigyék a vő­legény házába.­­ Ez a vidám ünnepi felvonulás, még ha nem is vezet a menyasszony lakásához vivő útba a városon keresztül, mindig Nyíregyháza utcáin zajlik le, hadd lássa a város!... Érdekes, hogy ezeken a felvonulásokon csak magyar dalokat énekelnek. A tót nótákat nem is ismerik. Egyébként szűkszavú, zárkózott emberek. A purzsesánbajszú kocsis óvatosan kérdezi mellet­tem : — Mit óhajt a tanyasiaktól? Megmondom, hogy szeretnék velük beszélgetni, megnézni, milyen az élet a bokorban. A kocsis mosolyog, majd rosszalólag csó­válja a fejét: — Nem fog az menni. Nem beszélnek, meg­lássa, Nógathatja őket az úr napszálltáig, hasztalan. Nem szólnak ezek még a tanyai ta­nítóhoz sem, amíg ki nem ismerik. Ember, aki nem beszél Háromnegyedórás kocsizás után nyírfák és akácok sűrűjéből mintegy tíz ház nádfedele kandikál ki. (­­ — Bokor, — mondja a kocsis. Mély, átható csend terpeszkedik a pusztán, a meszelt kis házak között két kedvetlen ku­vaszon kívül lelket sem látni. Megállunk az egyik kapu előtt. Maszatos kis gyermek bámul ijedten az ajtón, majd amikor megpillantja a kocsit, hirtelen be­szalad. Magas, csontos gazda lép­­ a házból. Bo­zontos szemöldökét összehúzza, hűvösen, bizal­matlanul mustrál. Kissé vontatott beszélgetés után így szól: — Ha be akar jönni, lehet De az arca rosszkedvű. Amint haladunk át az udvaron, a kocsis nevetve integet: na, úgy-e, megmondtam... / Varga Ferenc tízholdas gazda házában va­gyok. Bemegyünk az útra néző szobába, ahová nemcsak az asszony és a gyerekek követnék, hanem betódul az egész háznép is, baromfiak, kutyák, valamennyien csodálkozva kémlelnek, várjon jót hoztam-e vagy rosszat. Megkezdődik a beszélgetés, ami abból áll, hogy Varga Ferenc csendes pipázás közben egyszavas válaszokat ad: igen, kiem, jól, rosz­­szul... Szemlátomást az tükröződik az arcán, hogy miként is védekezzék a csalafinta városi úr ellen. Megkérem, mondja meg, hogyan él meg a tíz hold földből. — Rosszul, — feleli kurtán, félvállról. Ennél többet nem is mond. Hasztalanul próbálkozom, hogy mi termett"­a földön, meny­nyiért adják el a terményeiket, konokul haj­togatja: *. — Számokat, azt nem mondok. A szemben lévő tükörből észreveszem, hogy a felesége int, hogy csak hallgasson, vigyázzon a nyelvére. Nyilván adóhivatali embert sejtenek bennem és ezért állandóan hűvös, mogorva a hangulat a kis szobában. Ezt a fagyos csendet akkor váltja föl szívből jövő őszinte nevetés, mikor gyanútlanul meg­kérdezem, hogy milyen újságot olvasnak. — Újságot!­! — hántolják kissé tagolva s olyan vidámság lesz a szobában, hogy még a gyermekek is egymás felé hajladozva vihognak, sőt ebben a kedélyességben résztvesznek a szo­bában érdeklődő kis kutyák és kotlós tyúkok is. Felcsattan az asszony hangja: — Minek az­­ Újság, könyv nincs a házban, még naptár sem. Egyetlen könyvük a luteránus énekesk­önyv. Ebből énekelnek vasárnap a nyíregyházi temp­lomban. Hamar belátom, hogy legalább pár napig kellene a bokortanyán tartózkodnom, hogy ösz­­szebarátkozzam Varga Ferencékkel, akik most csak egy dologban biztosak. A legokosabb hall­gatni, mert abból még sohasem támadt baj. Elbúcsúzom a bizalmatlan családtól. Újra a talyigán ülök. A kocsis diadalmasan kérdezi: — Aztán sajtolt-e szót ki belőlük. Azzal vigasztal, hogy még vele sem állnak szóba, pedig ő idevalósi, hozzászoktam és nagyon megszerettem a ta­nyai tirpákokat is. Csak eleinte hűvösek, de akit megismernek, ahhoz ragaszk­odnak. Az biztos, hogy hallatlan nagy földöntudat van bennük. A föld az alapja egész szemléleté­nek, emberértékelésének is. A tíz zsinkás pa­raszt (egy zsinka 75.000 négyszögöl) már nem érintkezik a három-négy zsinkással, nem is há­zasodnak össze■ Egyszerűen élnek, reggelire tej, szalonna, kenyér, délben is száraz ételt fogyasztanak. Napszálltakor az asztalra teszik a nagy levesestálat. Előbb imádkoznak, aztán közösen eszik a tálból a levest. A főzeléket nem is ismerik, nem is szeretik. Azok, akik könyvet olvasnak, az olyan könyveket szeretik, amelyek „hol volt, hol nem volt“-tal kezdődnek, tehát inkább a meséket. Kukoricafosztáskor nemcsak a nők, meg a gyermekek, hanem a felnőttek is érdeklődve halgatják a meséket.­­ Ezenkívül náluk szórakozást jelent a ko­sárfonás, szerszám javítás. , Már sötétedik, amikor elindulunk a talyigá­­val vissza Nyíregyháza felé. A homályba bur­­kolódzó kis házakra mintha még jobban ráfe­küdne a­­csend. Nincs sehol világos ablak. — Nem gyújtanak soha lámpát. Takarékos­­kodnak — mondja a kocsis mély elismeréssel a hangjában. DIÓSZEGEY MIKLÓS Hol volt, hol nem volt Megérkezünk egy másik bokorhoz, ahol Ko­vács Sándor gazdával kerülök szembe, aki ti­zenöt esztendeig volt tanyabíró. — Mi a dolga a tanyabírónak? — kérdezem. — A békéltetés. Az a rend a bokortanyán, hogy ha összekülönböznek az emberek, akkor előbb meg kell próbálni egyezkedni és csak, ha ez nem sikerül, akkor mehet a városba. Elmondja, hogy a tanyabíró fizetése két sze­kér széna. Kovács Sándor már nem bizalmatlan, beszél. Harminchét hold földje van. — Ez a harminchét hold föld most gyerme­keimé. Öt családé, amely tizenkilenc tagból áll, ennyien élünk a harminchét holdon. A múlt esz­tendőben termett: • 15 mázsa búza, 12 mázsa árpa, 4 mázsa zab, 39 mázsa rozs, 35 mázsa csövestengeri, 19 mázsa burgonya 3 kocsi­répa 2 szekér bükkönyös stáb. A búzából mindössze hét mázsát tudtak el­adni. Ezenkívül napszámba is jártak. Panaszko­dik, hogy ezelőtt öt évvel még aranyélet volt ezen a harminchét holdon, de most folyton csak tűz­ködnek. Beszélgetés közben szelíd, vékonyarcú­­ fiatal­ember lép be a szobába. A tanyai tanító. Kéri, hogy ne írjam ki a nevét, mert nem akar újság­ban szerepelni. Mosolyogva jegyzi meg: — Nem mondom, amikor idekerültem, sok­szor bizony kétségbeejtett a nagy magányos­ság. Ma már imádom a tanya csendjét, egész 9 ­ • április 7—24 Dalmacia—Szicília— Tunis—Ipípolís— Iíitodos—Löpösopszas Egységes osztály p 444 Májusban: Marokkóba fi* 444__ Júniusban: Andalúziába , P 494. - Arak Budapesttől Budapestig Óriási díszkardot nyújtottak át Pilsudszky marsallnak VARSÓ, márc. 24. A felsősziléziai Báthory-fohóban több méter hosszú óriási r­ardot készítettek a legkeményebb acélból. A kardot Pilsudszky marsallnak ajánl­ják fel, annak jeléül, hogy a lengyel nép szük­ség esetén egy akarattal fegyvert fog az ország védelmére. Az Egyesült Izzólámpa és Villamos­sági r. t. a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara választott bíróságánál 2716/1934. sz. a. a tisztességtelen ver­senyről szóló 1923. V. t. c. alapján cse­lekmény abbanhagyása iránt pert tett folyamatba. A per során alperes köte­lezettséget vállalt arra, hogy abba­hagyja oly 10 wattos izzólámpák gyár­tását és forgalombahozatalát, melyek­nek tényleges wattfogyasztása a reá bélyegzett wattértéket* a szokásos tele- f­rancia figyelembevételével meghaladja, továbbá azt, hogy az általa gyártott és forgalombahozott lámpákon olyan, a fényeknek meg nem felelő fényteljesít­­mény-adatok szerepeljenek, melyekből arra lehet következtetni, hogy a lám­pák 10 watt fogyasztás mellett 15 watt­nak megfelelő fénymennyiséget szol­gáltatnak. Ezen kötelezettségvállalás megszegése esetére alperes esetenként fizetendő, bíróilag nem mérsékelhető 300—500 pengő kötbér megfizetésére kötelezte magát felperessel szemben. Kötelezte magát az alperes továbbá arra, hogy a jelen megállapodást saját költségén a „Villanyszerelők Lapjá“­­ban közzététeti, egyben felhatalmazza felperest, hogy a megállapodást saját költségén bármely napi vagy szaklap­ban közzéteheti. Végül kötelezte magát alperes az összes perköltségek megfi­zetésére.

Next