Budapesti Hírlap, 1934. június(54. évfolyam, 122-145. szám)

1934-06-22 / 139. szám

Más képes rádiómelléklet — ^ M­CI FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1934. Péntek, Junius 22 Főszerkesztő: OTTLIK GYÖRGY LIV. évfolyam 139. szám n BUKARESTI KONFERENCIA A kisantant külügyminisztereinek, vagy amint a múlt év eleje óta nagyké­pűen nevezni szokták: a kisantant ál­landó tanácsának bukaresti konferen­ciája e napokban nagy külpolitikai ak­ciók árnyékában folyt le. Mint minden alkalommal, úgy most is nagy lármával harangozták be a szövetséges újságírók, a hopmesterek pedig gondoskodtak ar­ról, hogy a tanácskozások kerete mentés fényesebb legyen. Mintha mindez azért történt volna, hogy a háromnapos ta­nácskozások belső tartalmatlanságát külső hatásokkal pótolják. Mert a bukaresti konferenciáról ki­adott és kilenc pontra tagolt hivatalos jelentésből az első szempillantásra ki­derül, hogy Benes, Titilescu és Jestics egymás közti, Barthou megérkezése előtti megbeszélései nem termeltek ki új gondolatokat. Inkább regisztrálták, mint alakították az eseményeket, e mel­lett sok mindent elhallgattak és pozitív értékű tervek helyett puszta negációkra vagy megállapításokra szorítkoztak. Ez utóbbiak egy részét akár a délamerikai, vagy skandináv államok külügyminisz­terei is kiadhatták volna. Annyira álta­lánosak, hogy mi is egyetérthetünk ve­lük, ha csak azt tartjuk szem előtt, amit kimondanak és nem gondolunk arra, ami a szavak hátterében rejlik. Egyetértünk velük abban, hogy a le­szerelési konferencia sikerét biztosítani kell. A magyar kormánynak is az a kí­vánsága, hogy a leszerelési konferencia oly egyezmény megkötésével záruljon le, amely minden résztvevő államot meg­elégedéssel tölt el. Ezt azonban csakis az államok egyenlőségének elvi alapján lehet elérni. Miként Magyarország meg­bízottai Genfben számtalanszor kifej­tették, a leszerelés, illetőleg a fegyver­kezés elvét minden államra egyformán kell alkalmazni és nem szabad különb­séget tenni győző és legyőzött, kivált­ságos és mellőzött államok között. Hi­szen a leszerelési konferencia éppen azon az alapgondolaton nyugszik, hogy a legyőzött államok kikényszerített le­szerelése után a többiek is áldozatokat sózzanak a béke érdekében. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának ez­­zel a kardinális tételével semmiképpen sem lehet összeegyeztetni azt, hogy míg mi védtelenül állunk itt Európa kellős közepén, addig körülöttünk állig fel­fegyverkezett államok veszélyeztetik a békét. Ily körülmények között kissé külö­nös, ha a kisantant ez alkalommal is a biztonságot hangoztatja. Mintha a há­ború után kialakult új európai rendnek semmi más célja és értelme nem volna, mint egyes államok sztratégiailag már előre raffinált módon biztosított hatá­rainak újabb körülbástyázása, ellenben Olas államoknak semmi jussuk nincs Védtelen határaik biztosítására. Vonat­kozik ez különösen a kisantant és Ma­gyarország viszonyára. Mert a világhá­ború óta maga Franciaország is lecsök­kentette fegyveres erejének létszámát, míg kisantanték megfeszített erővel folytatták tovább a fegyverkezést. Igen szép és kenetteljes a hivatalos kommünikének az a mellékmondata is, amely szerint ők elhatározták, hogy „a gazdasági feladatok tekintetében együttműködnek valamennyi állam­mal”. Magától értetődő törekvése ez Magyarországnak is, amely azonban e téren nem maradt meg a szép szavak­nál, hanem Olaszországgal és Ausztriá­val kötött szerződéseivel megmutatta, hogy más államokkal valóban együtt akar dolgozni és az autarkiás rendszer hátrányos következményeinek kiküszö­bölésén komolyan fáradozik. A római szerződések értékét Közép-Európa újjá­építése szempontjából különben el­ismerte maga Barthou is, akit most oly tüntetően ünnepelnek Bukarestben. Ezzel szemben a kisantant mondva csi­nált gazdasági „egységének” hangozta­tásán túl nem tudott eljutni. A merev negáció politikáját követte e téren is és sok esetben lerombolta még azt is, amit a világháború utáni évtized a duna­­völgyi államok közötti gazdasági kap­csolatok kimélyítése érdekében alko­tott. Hiszen Cseh-Szlovákia volt az, amely 1930 végén felmondotta a Ma­gyarországgal alig három esztendővel előbb kötött kereskedelmi szerződést, mert abban a csalóka reményben ringa­tózott, hogy ezzel a sakkhúzással térdre fogja kényszeríteni Magyarországot. És Cseh-Szlovákia gördített és gördít ál­landó nehézségeket az új kereskedelmi szerződés megkötésére irányuló tárgya­lások sikere elé. A kisantant kilenc pontja azonkívül, hogy olyan időben, amikor a cseh-len­­gyel ellentét a sziléziai lengyelekkel szemben folytatott elnyomó politika miatt a háborút közvetlenül követő évekre emlékeztető hevességgel lob­bant fel, a Lengyelországgal való ba­rátság ápolását zengi, elégtétellel vette tudomásul a Balkán-paktum ratifikálá­sára és életbeléptetésére vonatkozó ha­tározatokat is. Egy esztendeig folytak e paktum körül a tárgyalások és ha a ratifikációra most sor kerül, úgy ez csep­pet sem meglepő esemény. Minthogy Bulgária új kormánya sem csatlakozik a paktumhoz és a többi balkáni állam­hoz való viszonyát legfeljebb azon kí­vül volna hajlandó rendezni, igazi, az egész félszigetre kiterjedő balkáni pak­tumról szó sem lehet és ez kisantanték örömét minden bizonnyal néhány csepp ürömmel keseríti meg. Végezetül nem hagyhatjuk szó nélkül a hivatalos jelentés ama mondatát, amely így szól: „A kisantant sajnálko­zással állapítja meg, hogy Magyar­­ország a legutóbbi nyilatkozatok foly­tán önmagát zárja ki ebből (a más álla­mokkal való) együttműködésből.” Ezt az inszinuációt, amelynek nyilvánvaló célja az, hogy Magyarországot a szom­szédaival való gazdasági együttműkö­dés ellenségének és megzavarójának tüntesse fel, a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Gömbös Gyula miniszterelnök szerdai felsőházi beszé­dében ugyanis félreérthetetlen világos­sággal kijelentette, hogy „álláspontja a kisantanttal való mélyebb, behatóbb, intézményes és szerves politikai és gazdasági együttműködés tekintetében a legkevésbé sem érinti a normális gaz­dasági viszony fenntartására és kibőví­tésére irányuló tevékenység kérdését, amelyre bármikor készen áll leülni a zöldasztalhoz tárgyalni a jó és lojális szomszédi viszony szellemében”. Magyarország soha nem zárta és most sem zárja ki magát semmiféle gazdasági együttműködésből, ha annak valóban gazdasági, nem pedig burkolt politikai célja van. Rosszhiszeműségnél egyébnek nem tekinthető, ha ebbe a vi­lágos állásfoglalásába olyasmit magya­ráznak bele erőszakosan, amire mi­­nálunk senki sem gondol. BARTHOU a román parlamentben megismételt® kolozsvári tör­­ténelemhamisító kijelentéseit A román parlament ünnepi ülésén díszpolgárrá választotta a francia külügyminisztert A magyar nemzet méltóságteljes és egységes válasza minden ferdítésre és hamisításra Barthou a kolozsvári leckét ma Buka­restben mondta el, olyan ünnepélyes külső­ségek között, amilyeneket csak egy ország egyáltalában megteremthet valamely nagy­­rabecsült vendége számára. A bukaresti parlament két háza ma együttes ülést tar­tott, s a miniszterelnök törvényjavaslata alapján Barthout Románia díszpolgárává választotta. A francia külügyminiszter te­hát Románia polgáraként beszélt és való­ban, az a hang, amelyet használt, sokkalta nagyobb mértékben Romániáé, mint Fran­ciaországé. Mert román az a történelemha­misítás, amelyet Barthou tegnap­ Kolozsvárt kockáztatott meg és amelyet ma délután maradéktalanul megismételt a román par­lamentben. Nem francia, hanem román munka ez. A románok hitették el mindazt a világgal, miután előbb cseh­ szövetsége­seik a világ közvéleményét érzékennyé tet­ték minden hamisítás iránt, amit a magya­rok rovására történelmen és jelenen el le­het követni. Barthou nem maga találta ki, hanem tőlük tanulta ezt a vakmerő ferdí­tést, vétke pedig abban van, hogy egy pil­lanatra sem alkalmazott ezzel szemben kri­tikát és egy pillanatig sem gondolt arra a cáfolatra, amelyet e vakmerőségre a törté­nelem logikája hangosan hirdet. Barthounak tudnia kell, hogy Románia nem a történelem jogán kapta meg Er­délyt, hanem a zsákmány jogán és nem is saját vitézsége folytán, hanem a győzők nagylelkűségéből. És tudnia kell, milyen jog juttatta a valaha kincses Erdélyt ro­mán kézre, amely mindeddig csak elvenni tudott e kincsek maradványaiból és csak szegénységet tudott terjeszteni azon a föl­dön, amely magyar kézen kincset terem­tett. A francia nemzet nagylelkűsége és a szövetséges hatalmak győzelme a forrása ennek a jognak, a győzelem pedig évezre­deken keresztül mindig elegendő jogcímnek bizonyult a bitorlásra, vagy ha úgy for­dult, a birtoklásra és a tulajdonra is. Mi szüksége van arra Barthounak és mi szük­sége a francia nemzetnek, hogy e régi „jog” helyébe most hazug jogcímet állít­son? Mi szüksége rá, hogy miután a jelen képét eltorzította, a múlton végezzen egy nemzet hiúságának kedves operációt? Az élet logikája más, mint a nagy sza­vaké, amelyek oly felelőtlenül hangzanak el. S éppen, mert látjuk a szakadékot, amely közöttük és a valóság között tátong, ezekben a szavakban is annak az igazolá­sát látjuk, hogy a magyar kormány kül­politikai vonalvezetése mennyire a helyes irányba haladt tizenöt év óta. Egy pilla­natig sem a háború irányába, de mindig az igazság felé. Egy pillanatig sem az erő­szak jegyében, de mindig a törhetetlen odaadás érzésével, amely tudja, hogy a pil­lanatnyi helyzettel szemben az ő jogának kell érvényesülnie. Sohasem provokáló mó­don és mégis mindig tudatában annak, hogy nincs nyugtalanítóbb érzés a jogosu­latlan birtokosok számára, mint az igazság hangoztatása. Barthounak ezek a kijelentései a magyar irányt igazolják, megerősítik és talán még külön hasznot is jelentenek ezek számára. Mert tisztázzák a helyzetet. S mert ezek a ki­jelentések, mert ezzel a bukaresti teárrális jelenetek annyi gondolkozó főnek fogják megmagyarázni, hogy hol van a helye, annyi ártatlan álmodozót fognak kiábrán­dítani a túlzott francia bizalomból, annyit fognak tudatára ébreszteni a kisantant­­mákony végzetes hatásának. S így vég­eredményben a magyar politikának hasz­nára lehetnek. A magyar felfogás ezzel a különös tör­­ténelmi közjátékkal szemben egységes és felemelően szilárd. Az egyéni megnyilatko­zások közül kiemelkedik ma József királyi herceg spontán tiltakozása, amely az egész nemzet felfogását tükröztette vissza. S Eckhardt Tibornak az a szellemes és találó értelmezése, amelyben arra mutat rá, hogy ha Barthou párhuzamot lát Elszász és Er­dély között, akkor ezzel Franciaországnak Elszászra való igényét szállítja le arra a szintre, amelyre a románság erdélyi aspi­rációi vannak. És­­a magyar sajtó bátor, céltudatos, komoly hangja, amelyben elsi­mul minden ellentét, amelyben feloldódik minden árnyalat, eggyé olvad szélső bal és szélső jobb és nincs semmi más, mint mély­ségesen magyar, — mindez a magyar nem­zet igazát és hitét igazolja. Ezzel szemben Bukarestben nem egysé­ges a hangulat. Zelea Codreanut éppen ma támadja meg a szélső román sajtó, hogy a revíziós táborba állott, az ünnepi parla­menti ülés pedig azzal a fanyar érzéssel oszlott szét, amely a túl drágán megfizetett és nem egészen jól sikerült látványosságo­kat szokta követni. A román nép látja jól, hogy a kisantantnak évente megismételt „sziklaszilárd” kijelentései ellenére is a re­vízió eszméje erősödik, nem pedig a kis­antant, hogy a revízió szüntelenül tért nyer, s a kicsiny, bekerített, megsarcolt Magyarország jobban halad kifelé a világ­válság kátyújából, mint az agyontámoga­tott Románia. S milyen különös látvány maga Barthou, aki a történelem tréfájából Cuzának, az antiszemita vezérnek válaszolva, kénytelen volt beszédét, amelyben Magyarország jo­gait akarta mindörökre megtagadni és igé­nyeit lehetetlenné tenni, az elnyomott nem­zetek számára való igazság sürgetésével kezdeni! Az elnyomott nemzet mi vagyunk, s mi tudjuk jól, hogy az erre vonatkozó szavak valóban a szívéből fakadtak Barthounak. S tudjuk azt is: Barthou még nem az egész francia politika, a francia nemzet pedig egészen bizonyosan nemcsak őbelőle áll. A francia géniusznak, mi hisszük ezt, még lesz szava a magyar nemzethez és lesz szava a magyar igazsághoz. Barthou a román királynál BUKAREST, jún. 21. Barthou francia külügyminisztert ma ki­hallgatáson fogadta Károly király, aki Barthout ebéden is vendégül látta. Barthou ezután meglátogatta Tatarescu miniszterel­nököt és néhány pártvezért, majd Titulescu külügyminiszterrel tárgyalt, akit a kisan­­tant-értekezletről tájékoztatta s akivel vi­szont a maga részéről a Dollfussal folyta­tott tanácskozás részleteit ismertette meg. Délután öt órakor kezdődött a kamara és a szenátus közös ünnepi ülése, amelynek egyetlen tárgya az volt, hogy Barthout ro­mánia díszpolgárává megválasszák és a ro­mán-francia barátságot ünnepeljék. Az ülé­sen Saveanu„ a Kamara elnöke és Moldov

Next