Budapesti Hírlap, 1934. június(54. évfolyam, 122-145. szám)
1934-06-22 / 139. szám
Más képes rádiómelléklet — ^ MCI FILLÉR Budapesti Hírlap Budapest, 1934. Péntek, Junius 22 Főszerkesztő: OTTLIK GYÖRGY LIV. évfolyam 139. szám n BUKARESTI KONFERENCIA A kisantant külügyminisztereinek, vagy amint a múlt év eleje óta nagyképűen nevezni szokták: a kisantant állandó tanácsának bukaresti konferenciája e napokban nagy külpolitikai akciók árnyékában folyt le. Mint minden alkalommal, úgy most is nagy lármával harangozták be a szövetséges újságírók, a hopmesterek pedig gondoskodtak arról, hogy a tanácskozások kerete mentés fényesebb legyen. Mintha mindez azért történt volna, hogy a háromnapos tanácskozások belső tartalmatlanságát külső hatásokkal pótolják. Mert a bukaresti konferenciáról kiadott és kilenc pontra tagolt hivatalos jelentésből az első szempillantásra kiderül, hogy Benes, Titilescu és Jestics egymás közti, Barthou megérkezése előtti megbeszélései nem termeltek ki új gondolatokat. Inkább regisztrálták, mint alakították az eseményeket, e mellett sok mindent elhallgattak és pozitív értékű tervek helyett puszta negációkra vagy megállapításokra szorítkoztak. Ez utóbbiak egy részét akár a délamerikai, vagy skandináv államok külügyminiszterei is kiadhatták volna. Annyira általánosak, hogy mi is egyetérthetünk velük, ha csak azt tartjuk szem előtt, amit kimondanak és nem gondolunk arra, ami a szavak hátterében rejlik. Egyetértünk velük abban, hogy a leszerelési konferencia sikerét biztosítani kell. A magyar kormánynak is az a kívánsága, hogy a leszerelési konferencia oly egyezmény megkötésével záruljon le, amely minden résztvevő államot megelégedéssel tölt el. Ezt azonban csakis az államok egyenlőségének elvi alapján lehet elérni. Miként Magyarország megbízottai Genfben számtalanszor kifejtették, a leszerelés, illetőleg a fegyverkezés elvét minden államra egyformán kell alkalmazni és nem szabad különbséget tenni győző és legyőzött, kiváltságos és mellőzött államok között. Hiszen a leszerelési konferencia éppen azon az alapgondolaton nyugszik, hogy a legyőzött államok kikényszerített leszerelése után a többiek is áldozatokat sózzanak a béke érdekében. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának ezzel a kardinális tételével semmiképpen sem lehet összeegyeztetni azt, hogy míg mi védtelenül állunk itt Európa kellős közepén, addig körülöttünk állig felfegyverkezett államok veszélyeztetik a békét. Ily körülmények között kissé különös, ha a kisantant ez alkalommal is a biztonságot hangoztatja. Mintha a háború után kialakult új európai rendnek semmi más célja és értelme nem volna, mint egyes államok sztratégiailag már előre raffinált módon biztosított határainak újabb körülbástyázása, ellenben Olas államoknak semmi jussuk nincs Védtelen határaik biztosítására. Vonatkozik ez különösen a kisantant és Magyarország viszonyára. Mert a világháború óta maga Franciaország is lecsökkentette fegyveres erejének létszámát, míg kisantanték megfeszített erővel folytatták tovább a fegyverkezést. Igen szép és kenetteljes a hivatalos kommünikének az a mellékmondata is, amely szerint ők elhatározták, hogy „a gazdasági feladatok tekintetében együttműködnek valamennyi állammal”. Magától értetődő törekvése ez Magyarországnak is, amely azonban e téren nem maradt meg a szép szavaknál, hanem Olaszországgal és Ausztriával kötött szerződéseivel megmutatta, hogy más államokkal valóban együtt akar dolgozni és az autarkiás rendszer hátrányos következményeinek kiküszöbölésén komolyan fáradozik. A római szerződések értékét Közép-Európa újjáépítése szempontjából különben elismerte maga Barthou is, akit most oly tüntetően ünnepelnek Bukarestben. Ezzel szemben a kisantant mondva csinált gazdasági „egységének” hangoztatásán túl nem tudott eljutni. A merev negáció politikáját követte e téren is és sok esetben lerombolta még azt is, amit a világháború utáni évtized a dunavölgyi államok közötti gazdasági kapcsolatok kimélyítése érdekében alkotott. Hiszen Cseh-Szlovákia volt az, amely 1930 végén felmondotta a Magyarországgal alig három esztendővel előbb kötött kereskedelmi szerződést, mert abban a csalóka reményben ringatózott, hogy ezzel a sakkhúzással térdre fogja kényszeríteni Magyarországot. És Cseh-Szlovákia gördített és gördít állandó nehézségeket az új kereskedelmi szerződés megkötésére irányuló tárgyalások sikere elé. A kisantant kilenc pontja azonkívül, hogy olyan időben, amikor a cseh-lengyel ellentét a sziléziai lengyelekkel szemben folytatott elnyomó politika miatt a háborút közvetlenül követő évekre emlékeztető hevességgel lobbant fel, a Lengyelországgal való barátság ápolását zengi, elégtétellel vette tudomásul a Balkán-paktum ratifikálására és életbeléptetésére vonatkozó határozatokat is. Egy esztendeig folytak e paktum körül a tárgyalások és ha a ratifikációra most sor kerül, úgy ez cseppet sem meglepő esemény. Minthogy Bulgária új kormánya sem csatlakozik a paktumhoz és a többi balkáni államhoz való viszonyát legfeljebb azon kívül volna hajlandó rendezni, igazi, az egész félszigetre kiterjedő balkáni paktumról szó sem lehet és ez kisantanték örömét minden bizonnyal néhány csepp ürömmel keseríti meg. Végezetül nem hagyhatjuk szó nélkül a hivatalos jelentés ama mondatát, amely így szól: „A kisantant sajnálkozással állapítja meg, hogy Magyarország a legutóbbi nyilatkozatok folytán önmagát zárja ki ebből (a más államokkal való) együttműködésből.” Ezt az inszinuációt, amelynek nyilvánvaló célja az, hogy Magyarországot a szomszédaival való gazdasági együttműködés ellenségének és megzavarójának tüntesse fel, a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Gömbös Gyula miniszterelnök szerdai felsőházi beszédében ugyanis félreérthetetlen világossággal kijelentette, hogy „álláspontja a kisantanttal való mélyebb, behatóbb, intézményes és szerves politikai és gazdasági együttműködés tekintetében a legkevésbé sem érinti a normális gazdasági viszony fenntartására és kibővítésére irányuló tevékenység kérdését, amelyre bármikor készen áll leülni a zöldasztalhoz tárgyalni a jó és lojális szomszédi viszony szellemében”. Magyarország soha nem zárta és most sem zárja ki magát semmiféle gazdasági együttműködésből, ha annak valóban gazdasági, nem pedig burkolt politikai célja van. Rosszhiszeműségnél egyébnek nem tekinthető, ha ebbe a világos állásfoglalásába olyasmit magyaráznak bele erőszakosan, amire minálunk senki sem gondol. BARTHOU a román parlamentben megismételt® kolozsvári történelemhamisító kijelentéseit A román parlament ünnepi ülésén díszpolgárrá választotta a francia külügyminisztert A magyar nemzet méltóságteljes és egységes válasza minden ferdítésre és hamisításra Barthou a kolozsvári leckét ma Bukarestben mondta el, olyan ünnepélyes külsőségek között, amilyeneket csak egy ország egyáltalában megteremthet valamely nagyrabecsült vendége számára. A bukaresti parlament két háza ma együttes ülést tartott, s a miniszterelnök törvényjavaslata alapján Barthout Románia díszpolgárává választotta. A francia külügyminiszter tehát Románia polgáraként beszélt és valóban, az a hang, amelyet használt, sokkalta nagyobb mértékben Romániáé, mint Franciaországé. Mert román az a történelemhamisítás, amelyet Barthou tegnap Kolozsvárt kockáztatott meg és amelyet ma délután maradéktalanul megismételt a román parlamentben. Nem francia, hanem román munka ez. A románok hitették el mindazt a világgal, miután előbb cseh szövetségeseik a világ közvéleményét érzékennyé tették minden hamisítás iránt, amit a magyarok rovására történelmen és jelenen el lehet követni. Barthou nem maga találta ki, hanem tőlük tanulta ezt a vakmerő ferdítést, vétke pedig abban van, hogy egy pillanatra sem alkalmazott ezzel szemben kritikát és egy pillanatig sem gondolt arra a cáfolatra, amelyet e vakmerőségre a történelem logikája hangosan hirdet. Barthounak tudnia kell, hogy Románia nem a történelem jogán kapta meg Erdélyt, hanem a zsákmány jogán és nem is saját vitézsége folytán, hanem a győzők nagylelkűségéből. És tudnia kell, milyen jog juttatta a valaha kincses Erdélyt román kézre, amely mindeddig csak elvenni tudott e kincsek maradványaiból és csak szegénységet tudott terjeszteni azon a földön, amely magyar kézen kincset teremtett. A francia nemzet nagylelkűsége és a szövetséges hatalmak győzelme a forrása ennek a jognak, a győzelem pedig évezredeken keresztül mindig elegendő jogcímnek bizonyult a bitorlásra, vagy ha úgy fordult, a birtoklásra és a tulajdonra is. Mi szüksége van arra Barthounak és mi szüksége a francia nemzetnek, hogy e régi „jog” helyébe most hazug jogcímet állítson? Mi szüksége rá, hogy miután a jelen képét eltorzította, a múlton végezzen egy nemzet hiúságának kedves operációt? Az élet logikája más, mint a nagy szavaké, amelyek oly felelőtlenül hangzanak el. S éppen, mert látjuk a szakadékot, amely közöttük és a valóság között tátong, ezekben a szavakban is annak az igazolását látjuk, hogy a magyar kormány külpolitikai vonalvezetése mennyire a helyes irányba haladt tizenöt év óta. Egy pillanatig sem a háború irányába, de mindig az igazság felé. Egy pillanatig sem az erőszak jegyében, de mindig a törhetetlen odaadás érzésével, amely tudja, hogy a pillanatnyi helyzettel szemben az ő jogának kell érvényesülnie. Sohasem provokáló módon és mégis mindig tudatában annak, hogy nincs nyugtalanítóbb érzés a jogosulatlan birtokosok számára, mint az igazság hangoztatása. Barthounak ezek a kijelentései a magyar irányt igazolják, megerősítik és talán még külön hasznot is jelentenek ezek számára. Mert tisztázzák a helyzetet. S mert ezek a kijelentések, mert ezzel a bukaresti teárrális jelenetek annyi gondolkozó főnek fogják megmagyarázni, hogy hol van a helye, annyi ártatlan álmodozót fognak kiábrándítani a túlzott francia bizalomból, annyit fognak tudatára ébreszteni a kisantantmákony végzetes hatásának. S így végeredményben a magyar politikának hasznára lehetnek. A magyar felfogás ezzel a különös történelmi közjátékkal szemben egységes és felemelően szilárd. Az egyéni megnyilatkozások közül kiemelkedik ma József királyi herceg spontán tiltakozása, amely az egész nemzet felfogását tükröztette vissza. S Eckhardt Tibornak az a szellemes és találó értelmezése, amelyben arra mutat rá, hogy ha Barthou párhuzamot lát Elszász és Erdély között, akkor ezzel Franciaországnak Elszászra való igényét szállítja le arra a szintre, amelyre a románság erdélyi aspirációi vannak. Ésa magyar sajtó bátor, céltudatos, komoly hangja, amelyben elsimul minden ellentét, amelyben feloldódik minden árnyalat, eggyé olvad szélső bal és szélső jobb és nincs semmi más, mint mélységesen magyar, — mindez a magyar nemzet igazát és hitét igazolja. Ezzel szemben Bukarestben nem egységes a hangulat. Zelea Codreanut éppen ma támadja meg a szélső román sajtó, hogy a revíziós táborba állott, az ünnepi parlamenti ülés pedig azzal a fanyar érzéssel oszlott szét, amely a túl drágán megfizetett és nem egészen jól sikerült látványosságokat szokta követni. A román nép látja jól, hogy a kisantantnak évente megismételt „sziklaszilárd” kijelentései ellenére is a revízió eszméje erősödik, nem pedig a kisantant, hogy a revízió szüntelenül tért nyer, s a kicsiny, bekerített, megsarcolt Magyarország jobban halad kifelé a világválság kátyújából, mint az agyontámogatott Románia. S milyen különös látvány maga Barthou, aki a történelem tréfájából Cuzának, az antiszemita vezérnek válaszolva, kénytelen volt beszédét, amelyben Magyarország jogait akarta mindörökre megtagadni és igényeit lehetetlenné tenni, az elnyomott nemzetek számára való igazság sürgetésével kezdeni! Az elnyomott nemzet mi vagyunk, s mi tudjuk jól, hogy az erre vonatkozó szavak valóban a szívéből fakadtak Barthounak. S tudjuk azt is: Barthou még nem az egész francia politika, a francia nemzet pedig egészen bizonyosan nemcsak őbelőle áll. A francia géniusznak, mi hisszük ezt, még lesz szava a magyar nemzethez és lesz szava a magyar igazsághoz. Barthou a román királynál BUKAREST, jún. 21. Barthou francia külügyminisztert ma kihallgatáson fogadta Károly király, aki Barthout ebéden is vendégül látta. Barthou ezután meglátogatta Tatarescu miniszterelnököt és néhány pártvezért, majd Titulescu külügyminiszterrel tárgyalt, akit a kisantant-értekezletről tájékoztatta s akivel viszont a maga részéről a Dollfussal folytatott tanácskozás részleteit ismertette meg. Délután öt órakor kezdődött a kamara és a szenátus közös ünnepi ülése, amelynek egyetlen tárgya az volt, hogy Barthout románia díszpolgárává megválasszák és a román-francia barátságot ünnepeljék. Az ülésen Saveanu„ a Kamara elnöke és Moldov