Budapesti Hírlap, 1935. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1935-01-06 / 5. szám

SZIGETEK Irta: Makkai Sándor Az elmúlt ősszel nagy utakat tettem. Ez alkalommal elkerültem azokat a vi­dékeket, ahol az erdélyi magyarság tö­megesen él. „Szigeteken” kötöttem ki, melyek az idegenség tengerében feszül­nek neki a szakadatlan és kérlelhetet­len hullámverésnek. Az egyik ilyen szi­get volt Andrásfalva. Jó négyszáz kilométert autóztam, szakadó esőben, a Kárpátok erdősé­gein, hágóin keresztül, hogy Bukovina öt magyar faluját és köztük főleg az egyetlent, amelyben hitem cselédei él­nek, Andrásfalvát meglátogassam. Bukovina erdői, völgyei, városkái és kolostorai a románság legnagyobb tör­­ténelmi emlékeit őrzik és idézik. Szinte álomnak tetszik, mikor a sötét éjszaka bán nagy, furcsán ismerős falun átro­bogva, egyik barátom ,magyarul kiáll rá az útfélen elsuhanó árnyra: — Miféle falu ez? — Ez Hadikfelva, Isten segélje az urakat! — hangzik fel a válasz, ma­gyarul. Tiszta, zengő, ősi magyar kiej­téssel, melyben árnyalata sincs az ide­gen hatásnak. Pedig százötven éve élnek ezekben a helységekben a mádéfalvi ve­szedelemtől menekült székelyek ivadékai Román, német, rutén, lengyel és köztük sok-sok zsidó gyűrűzi körül ezt a tizen­­két-tizenötezer magyart. Még sincs a ruházatukon, a házukban, a beszédjük­ben semmi, egyetlen szín, forma vagy hang, ami tősgyökeresen, sőt az ottho­­ninál még tisztábban magyar ne lenne. Ahogy a felpántlikázott, bokrétás lo­vasbandérium, amivel az andrásfalviak megtiszteltek minket, két oldalt és előt­tünk nyargal az ősz aranyporában, a vér ezer évesnél is régibb játéka ficán­kol a pompás legények hetyke mozdu­lataiban, pattogó nótájában. A katolikus templomot érjük hama­rabb, Andrásfalva Radaucz felőli vé­gén. Az egész gyülekezet ünneplőben fölsorakozva köszönt az Isten háza előtt, melynek tornyában a tstvér­­harang zeng, a magasban ölelkezve a másiknak, a miénknek dalával, mely a falu túlsó végéről száll felénk. Elől a gyermekek állanak hosszú sorban, mö­göttük a szülők, két oldalt a legény- és leányifjúság. Élő virágoskert, kön­­­nyes, mosolygó arcok, szép magyar kö­szöntések. Még a kendő is, amivel in­tegetnek, magyar szekfűkkel, pávasze­mekkel van kivarrva. És az andrás­­falvi kicsi fiú éppen olyan fényesre kent nagy csizmában, fehér harisnyá­ban, fekete zekében és széleskarimájú kalapban díszeleg, mint az apja meg a nagyapja. Csupán a méretekben külön­böznek egymástól. A kis leánypalánták is szakasztott másai a felnőtt fehér­népnek, csak mintha fordított kukae­­ren nézné őket az ember. A református templom előtt hatalmas kaput ácsolt a szeretet, díszesen befonva illatos fenyőgallyal, melynek füzérei közül, a román nemzeti zászló szárnya alól magyarul kacag reánk a tarka vi­rágokból kirakott „Istenhozott”. Itt áll a gyülekezet a kapu két oldalán, az aggastyánoktól az ölbeliekig minden teremtett lélek, sőt még az állatok is képviselve vannak, mert eszű leányka hatalmas cirmost ölel a kebléhez, a szó­nokláshoz kényklődő öreg magyart pe­­dog hosszúszőrű fehér kuvasz igyek­szik zavarba hozni, folyton a csizmái körül lábatlankodván, amíg szelíden hátra nem rugdossák. Itt vannak per­sze az urak is. A különböző felekezetek papjai, a mi összegyűlt lelkészeink a régi Románia missziós állomásairól, meg a prefektus úr, a notar és primar urakkal, az államhatalom képviseleté­ben. Román, német, magyar beszédek hangzanak el és mind azt bizonyítják, hogy ez a találkozás, százötven éve elő­ször, minden nyelvnek és ágazatnak ünnepe, mert hogy itt béke és egyet­értés volt mindig és van ma is a lelkek között. A közadakozásból és közmunkával megújított templom a mi testvéreink életének központja, büszkesége, valami forró, megrendítő szeretettel környe­zett családi szentélye. Úgy fel van éke­sítve, mint egy hófehér menyasszony, virágdísszel és erre a napra készített szőnyegekkel, takarókkal, térítőkkel. Meglóbálja a szívünket, ahogy arany­betűkkel hímezve a „Debrecen” szó ra­gyog a szemünkbe a pirosbársony szó­szék-takaróról. A magyar kál­vinizmus szívéből villant fel erre a napra Buko­vinában a testvéri szeretetnek el nem téphető, minden távolságot összekötő szála.. Az Isten áldja meg Nagy Júlián­­nát, aki készítette. Behányjuk a szemünket. Hol is va­gyunk? Udvarhelyen, Marosvásár­helyt­, vagy Debrecenben ? ... Az ősi zsoltár úgy zeng, harsog, szárnyal itt is: „Te benned bíztunk eleitől fogva!”... A bűnbánat, a vallástétel, az Úr imája áhítattal rebegő ajkakról, mint mély­séges tenger morajlása, kíséri a lelki­­pásztor szavait. A magyar Igére, mely ősi bibliai példázat tükrében szól a kö­zös múlt, lelkiség, hit és kultúra bete­metett kútjainak kiásásáról, hangtala­nul figyelő kipirult arcok, fénylő szemek tárulnak, csak egy-egy legör­dülő könnycseppben törik szivárvány­­nyá az őszi nap kíváncsian betűző su­gara s egy-egy nehéz sóhajtás remeg­­teti meg a templom levegőjét... Később a családi házakat járjuk s beszélgetünk a gazdával és házanépé­­vel. A tiszta­ szobában, melyben a ma­­gasra tornyozott varrottas párnákkal, takarókkal ékes faragott, festett ágy s a tulipántos láda áll és a falról, a kakukkos­ óra körül komolyan hallgat­ják a beszélgetést a román király őfel­sége, a haldokló­­Petőfi, az öreg Kos­suth Lajos és itt-ott Vilmos császár egy sereg fiával. — Maguk csángók? — kérdi egy ta­pasztalatlan barátom a gazdát. A szép nagy ember arca elborul, egy kicsit sértődötten mozdul a ba­jusza, de aztán elmosolyodik meg­enyhültem mert hogy csak tudatlan­ságról van szó, nem kötődésről: — Őrözzön attól az Úristen mind­nyájunkat! — feleli. Csángó, az kérem azt teszi: tekergő. Mi pedig ezen a föl­dön, ebben a házban élünk Isten jóvol­­tával öregapámtól fogva mind s dolgo­zunk becsülettel. — Akkor hát székelyek? — iga­zítja ki magát a kérdező. — Háromszékből mannea­rok vagyunk, — veti fel a fejét a gazda, kinek neve különben ömböli Kárul Kossuth. Szomorú, soványarcú, de csillogó feketeszemű felesége jószívvel kínál­­gatja az édespálinkát, friss kalácsot. A szeme nekünk csillog, az arca a há­borúban eltűnt legény fiát gyászolja. ... Hogy hogy élnek?... Nem di­csekvésből mondja, de ő az első gazda a faluban. Tizenkét hold földje van. A legtöbb embernek négy-öt holdja. De jó föld és aki dolgozik, azt csak el­tartja. Itt pedig erősen dolgozik min­denki. Hogy sok a gyerek?... Sok, hála Istennek! Itt szeretik a gyerme­keket. És bizonyságul egy szőke kis unokáját a két nagy szálfa­ karjával fölkapja, „meglipinkázza” a levegőben s hangos csókot cuppant a visítva ka­cagó apróság piros pofácskájára. Nem kell kétségbeesni, mondja aztán. Itt van a szomszédban Radaucz, valamivel odébb Csernovicz. Odajárnak piacra, vásárra hagymával, pityókával, ká­posztával és libával. Ha éppen szűk a vitág, eljárnak napszámba is, óhajt Moldovába s ha már nem megy más­ként, egy-egy raj felkerekedik s el­vándorol. Egész falu rajzott ki egyszer belőlük, ma is megvan, a mostani Ju­goszláviában. ömböli Kárul Kossuth uramnak Déván. Torontálban, Maros­­ludasok és Kanadában élnek rokonai. F'csi. a vi'.'.g, hiába. Az állami hatóságokkal, másnyelvű népekkel jól megvannak. Megfizetik az az adót, munkás, csendes emberek, törvénnyel, csendőrrel nem sok­ dolguk akad. A házukban pedig, a maguk urai ők. Hogy miként őrizték meg a tiszta, szép magyar beszédüket? — Anyanyelvnek hívják, úgy-e ins­­zálom? — kérdi mosolyogva. No, hát azért. Mivelhogy nálunk az anya, meg az anyalövendő leány csak magyarul tud. Úgy csináljuk, hogy ne iparkodjék mást megtanulni. Itthon ül s a kicsiket magyarul tanítja meg beszélni, így aztán szó kerül az iskolára. Az andrásfalviaknak régi egyházi iskolá­juk van. Éppen most határozták el, hogy új házat építenek neki, mert a régit a revizor úr kifogásolja, hogy alacsony, meg kicsi, meg így, meg úgy. — Az osztrákok sohase rosszalták, jegyzik meg a presbiterek. Ausztria minden nemzetiséget, nyelvet, hitet bé­kében hagyott itt, sőt mindeniket tá­mogatta. De most Andrásfalván is más világ van. Nagy állami iskola nyílt meg és a gyermekek többségét odaparan­csolták. Ott pedig mindent románul kell tanulni. A mi iskolánk nagy baj­ban van. Ezentúl az anyanyelvünk is veszedelembe kerül. Elkomorodnak az emberek, ahogy hirtelen fölsötétlik előttük a helyzet igazi képe, amire mintha csak most eszmélnének rá. A százötvenéves csoda, az érintetlenül maradt magyar sziget, amíg csak rajta múlt, fennállott, mert önmaga nem adta fel magát. De az igazi csoda az lesz, ha ezután meg tud maradni ma­gyarnak. Mert most már nemcsak rajtuk múlik. Ezután már küzdeni kell a hitért, nyelvért. Ahogy bátorítjuk őket, fölcsillan a szemük. — Mi jó állampolgárok vagyunk, mondják, de magyarok akarunk ma­radni s a gyermekeinket is annak akar­juk megtartani. Megépítjük az új is­kolát. A mostani iskola tényleg szűröcske De még sok kedves gyermek van benne. Kérdésünkre egyöntetűen megállapít­ják, hogy a legnagyobb magyar költő Pósa Lajos. El is szavalják több ver­sét. Szóba jöhet azonban még Petőfi és Arany is. Tompának, Vörösmarty­­nak inkább csak a nevét ismerik. De Benedek Eleket és meséit annál in­kább. — Daloljatok valamit, kérem őket. ... Hogyne, szívesen. Ajánlatok röp­ködnek ide-oda, izgalom támad. Egy apró legényke azonban bátran rágyújt s egyszerre mind utána zendítik: — Debrecenbe kéne menni! Furcsa­ édesen hangzik ez Bukoviná­ban. Este a férfiakkal beszélünk. Férfi­szövetségi összejövetelen. Az egyház­megye kiváló főgondnoka, Sándor Jó­zsef szenátor úr arról beszél, hogy Jézus volt a legnagyobb katona, a szeretet­t hadseregének fővezére a bűn ellen. És hogy az egyház olyan, mint egy katonai tábor, ahol fegyelemben, összetartásban, egymást védve kell a jóért küzdeni. Aki a bűn elleni harcban megbotlik, megbetegszik, majdsebesül, azt nem szabad ott hagyni. Meg kell gyógyítani, hogy újra tudjon harcolni. A férfiak lelkesen helyeselnek. ... És ekkor egyszerre félreverik a harangot... Tűz van! ... Mind kitódulnak. A templom sötét árnyképe mögött vörös az ég. A falu végén lobogva ég a legistenesebb pres­­piter háza. Az előbb éppen ő volt a legi lelkesebb hallgatónk. Most a feje a mellére esik, nehéz férfisírás rázza, azután az égre nézve hörgi: — Isten, Isten!... Miért téved ezt éppen velem? — Most meglátszik, mondom, a vál­lára téve kezemet, hogy miért? Ha a főgondnok úr nem hiába beszélt a Krisztus, hadseregéről az imént, akkor meglátszik! ... Nem hiába beszélt. Papok, pres­biterek, férfiak, asszonyok rohannak az égő házhoz, mentik a menthető ál­latokat, bútort, gabonát. Minden kút gémje nyikorog a faluban, kádak, cseb­rek telnek gyorsan vízzel, szekéren, ké­zen, kézről-kézre érkeznek a vizes rocs­­kák, bátor karok verik szét a szik­, rázó gerendákat, zúdítják a vizet a sis­tergő gerendákra.­­ Egy óra múlva csak fekete üszék marad a tűzből. De bizony a ház oda­, van. A helyszínen megindítjuk a gyűjtést. Mindenki adakozik, sokan ígérnek ga­bonát, bútort, ruhát. A presbitérium kimondja, hogy közmunkával segíte­nek a szegény testvérnek újraépíteni a házát. Az ember most is sír, de egészen másképpen. — Meglátszik, meglátszik. — tördeli felém megrendülve. Másnap búcsúzunk. De eltart egy óráig is, amíg kiérünk a faluból. Mind­egyre megállítanak. Egy kézfogásra. Egy kedves szóra. Az asszonyok ékes varrottasokkal borítják el a kocsit. Emlékül. Hogy emlékezzünk reájuk és ne feledkezzünk meg róluk ... Künn vagyunk a mezőn. Az őszi nap szelíden ragyog. De mintha fátyol bo­rulna a szemünk elé ... Nem látunk tisztán ... És hannon­­m fohász száll szívünkből 37 — Maiunk Istene, ne feledkezzél meg róluk ! 93§ m - 6. Ma: nagy Képes mellékjet m­n 2­0 fillér Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasárnap. Január 6 Főszerkesztő: OTTLIK GYÖRGY LV. évfolyam 5. szám • / ■? C,'y / ✓✓ / i> '

Next