Budapesti Hírlap, 1935. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1935-01-06 / 5. szám
SZIGETEK Irta: Makkai Sándor Az elmúlt ősszel nagy utakat tettem. Ez alkalommal elkerültem azokat a vidékeket, ahol az erdélyi magyarság tömegesen él. „Szigeteken” kötöttem ki, melyek az idegenség tengerében feszülnek neki a szakadatlan és kérlelhetetlen hullámverésnek. Az egyik ilyen sziget volt Andrásfalva. Jó négyszáz kilométert autóztam, szakadó esőben, a Kárpátok erdőségein, hágóin keresztül, hogy Bukovina öt magyar faluját és köztük főleg az egyetlent, amelyben hitem cselédei élnek, Andrásfalvát meglátogassam. Bukovina erdői, völgyei, városkái és kolostorai a románság legnagyobb történelmi emlékeit őrzik és idézik. Szinte álomnak tetszik, mikor a sötét éjszaka bán nagy, furcsán ismerős falun átrobogva, egyik barátom ,magyarul kiáll rá az útfélen elsuhanó árnyra: — Miféle falu ez? — Ez Hadikfelva, Isten segélje az urakat! — hangzik fel a válasz, magyarul. Tiszta, zengő, ősi magyar kiejtéssel, melyben árnyalata sincs az idegen hatásnak. Pedig százötven éve élnek ezekben a helységekben a mádéfalvi veszedelemtől menekült székelyek ivadékai Román, német, rutén, lengyel és köztük sok-sok zsidó gyűrűzi körül ezt a tizenkét-tizenötezer magyart. Még sincs a ruházatukon, a házukban, a beszédjükben semmi, egyetlen szín, forma vagy hang, ami tősgyökeresen, sőt az otthoninál még tisztábban magyar ne lenne. Ahogy a felpántlikázott, bokrétás lovasbandérium, amivel az andrásfalviak megtiszteltek minket, két oldalt és előttünk nyargal az ősz aranyporában, a vér ezer évesnél is régibb játéka ficánkol a pompás legények hetyke mozdulataiban, pattogó nótájában. A katolikus templomot érjük hamarabb, Andrásfalva Radaucz felőli végén. Az egész gyülekezet ünneplőben fölsorakozva köszönt az Isten háza előtt, melynek tornyában a tstvérharang zeng, a magasban ölelkezve a másiknak, a miénknek dalával, mely a falu túlsó végéről száll felénk. Elől a gyermekek állanak hosszú sorban, mögöttük a szülők, két oldalt a legény- és leányifjúság. Élő virágoskert, könnyes, mosolygó arcok, szép magyar köszöntések. Még a kendő is, amivel integetnek, magyar szekfűkkel, pávaszemekkel van kivarrva. És az andrásfalvi kicsi fiú éppen olyan fényesre kent nagy csizmában, fehér harisnyában, fekete zekében és széleskarimájú kalapban díszeleg, mint az apja meg a nagyapja. Csupán a méretekben különböznek egymástól. A kis leánypalánták is szakasztott másai a felnőtt fehérnépnek, csak mintha fordított kukaeren nézné őket az ember. A református templom előtt hatalmas kaput ácsolt a szeretet, díszesen befonva illatos fenyőgallyal, melynek füzérei közül, a román nemzeti zászló szárnya alól magyarul kacag reánk a tarka virágokból kirakott „Istenhozott”. Itt áll a gyülekezet a kapu két oldalán, az aggastyánoktól az ölbeliekig minden teremtett lélek, sőt még az állatok is képviselve vannak, mert eszű leányka hatalmas cirmost ölel a kebléhez, a szónokláshoz kényklődő öreg magyart pedog hosszúszőrű fehér kuvasz igyekszik zavarba hozni, folyton a csizmái körül lábatlankodván, amíg szelíden hátra nem rugdossák. Itt vannak persze az urak is. A különböző felekezetek papjai, a mi összegyűlt lelkészeink a régi Románia missziós állomásairól, meg a prefektus úr, a notar és primar urakkal, az államhatalom képviseletében. Román, német, magyar beszédek hangzanak el és mind azt bizonyítják, hogy ez a találkozás, százötven éve először, minden nyelvnek és ágazatnak ünnepe, mert hogy itt béke és egyetértés volt mindig és van ma is a lelkek között. A közadakozásból és közmunkával megújított templom a mi testvéreink életének központja, büszkesége, valami forró, megrendítő szeretettel környezett családi szentélye. Úgy fel van ékesítve, mint egy hófehér menyasszony, virágdísszel és erre a napra készített szőnyegekkel, takarókkal, térítőkkel. Meglóbálja a szívünket, ahogy aranybetűkkel hímezve a „Debrecen” szó ragyog a szemünkbe a pirosbársony szószék-takaróról. A magyar kálvinizmus szívéből villant fel erre a napra Bukovinában a testvéri szeretetnek el nem téphető, minden távolságot összekötő szála.. Az Isten áldja meg Nagy Júliánnát, aki készítette. Behányjuk a szemünket. Hol is vagyunk? Udvarhelyen, Marosvásárhelyt, vagy Debrecenben ? ... Az ősi zsoltár úgy zeng, harsog, szárnyal itt is: „Te benned bíztunk eleitől fogva!”... A bűnbánat, a vallástétel, az Úr imája áhítattal rebegő ajkakról, mint mélységes tenger morajlása, kíséri a lelkipásztor szavait. A magyar Igére, mely ősi bibliai példázat tükrében szól a közös múlt, lelkiség, hit és kultúra betemetett kútjainak kiásásáról, hangtalanul figyelő kipirult arcok, fénylő szemek tárulnak, csak egy-egy legördülő könnycseppben törik szivárványnyá az őszi nap kíváncsian betűző sugara s egy-egy nehéz sóhajtás remegteti meg a templom levegőjét... Később a családi házakat járjuk s beszélgetünk a gazdával és házanépével. A tiszta szobában, melyben a magasra tornyozott varrottas párnákkal, takarókkal ékes faragott, festett ágy s a tulipántos láda áll és a falról, a kakukkos óra körül komolyan hallgatják a beszélgetést a román király őfelsége, a haldoklóPetőfi, az öreg Kossuth Lajos és itt-ott Vilmos császár egy sereg fiával. — Maguk csángók? — kérdi egy tapasztalatlan barátom a gazdát. A szép nagy ember arca elborul, egy kicsit sértődötten mozdul a bajusza, de aztán elmosolyodik megenyhültem mert hogy csak tudatlanságról van szó, nem kötődésről: — Őrözzön attól az Úristen mindnyájunkat! — feleli. Csángó, az kérem azt teszi: tekergő. Mi pedig ezen a földön, ebben a házban élünk Isten jóvoltával öregapámtól fogva mind s dolgozunk becsülettel. — Akkor hát székelyek? — igazítja ki magát a kérdező. — Háromszékből mannearok vagyunk, — veti fel a fejét a gazda, kinek neve különben ömböli Kárul Kossuth. Szomorú, soványarcú, de csillogó feketeszemű felesége jószívvel kínálgatja az édespálinkát, friss kalácsot. A szeme nekünk csillog, az arca a háborúban eltűnt legény fiát gyászolja. ... Hogy hogy élnek?... Nem dicsekvésből mondja, de ő az első gazda a faluban. Tizenkét hold földje van. A legtöbb embernek négy-öt holdja. De jó föld és aki dolgozik, azt csak eltartja. Itt pedig erősen dolgozik mindenki. Hogy sok a gyerek?... Sok, hála Istennek! Itt szeretik a gyermekeket. És bizonyságul egy szőke kis unokáját a két nagy szálfa karjával fölkapja, „meglipinkázza” a levegőben s hangos csókot cuppant a visítva kacagó apróság piros pofácskájára. Nem kell kétségbeesni, mondja aztán. Itt van a szomszédban Radaucz, valamivel odébb Csernovicz. Odajárnak piacra, vásárra hagymával, pityókával, káposztával és libával. Ha éppen szűk a vitág, eljárnak napszámba is, óhajt Moldovába s ha már nem megy másként, egy-egy raj felkerekedik s elvándorol. Egész falu rajzott ki egyszer belőlük, ma is megvan, a mostani Jugoszláviában. ömböli Kárul Kossuth uramnak Déván. Torontálban, Marosludasok és Kanadában élnek rokonai. F'csi. a vi'.'.g, hiába. Az állami hatóságokkal, másnyelvű népekkel jól megvannak. Megfizetik az az adót, munkás, csendes emberek, törvénnyel, csendőrrel nem sok dolguk akad. A házukban pedig, a maguk urai ők. Hogy miként őrizték meg a tiszta, szép magyar beszédüket? — Anyanyelvnek hívják, úgy-e inszálom? — kérdi mosolyogva. No, hát azért. Mivelhogy nálunk az anya, meg az anyalövendő leány csak magyarul tud. Úgy csináljuk, hogy ne iparkodjék mást megtanulni. Itthon ül s a kicsiket magyarul tanítja meg beszélni, így aztán szó kerül az iskolára. Az andrásfalviaknak régi egyházi iskolájuk van. Éppen most határozták el, hogy új házat építenek neki, mert a régit a revizor úr kifogásolja, hogy alacsony, meg kicsi, meg így, meg úgy. — Az osztrákok sohase rosszalták, jegyzik meg a presbiterek. Ausztria minden nemzetiséget, nyelvet, hitet békében hagyott itt, sőt mindeniket támogatta. De most Andrásfalván is más világ van. Nagy állami iskola nyílt meg és a gyermekek többségét odaparancsolták. Ott pedig mindent románul kell tanulni. A mi iskolánk nagy bajban van. Ezentúl az anyanyelvünk is veszedelembe kerül. Elkomorodnak az emberek, ahogy hirtelen fölsötétlik előttük a helyzet igazi képe, amire mintha csak most eszmélnének rá. A százötvenéves csoda, az érintetlenül maradt magyar sziget, amíg csak rajta múlt, fennállott, mert önmaga nem adta fel magát. De az igazi csoda az lesz, ha ezután meg tud maradni magyarnak. Mert most már nemcsak rajtuk múlik. Ezután már küzdeni kell a hitért, nyelvért. Ahogy bátorítjuk őket, fölcsillan a szemük. — Mi jó állampolgárok vagyunk, mondják, de magyarok akarunk maradni s a gyermekeinket is annak akarjuk megtartani. Megépítjük az új iskolát. A mostani iskola tényleg szűröcske De még sok kedves gyermek van benne. Kérdésünkre egyöntetűen megállapítják, hogy a legnagyobb magyar költő Pósa Lajos. El is szavalják több versét. Szóba jöhet azonban még Petőfi és Arany is. Tompának, Vörösmartynak inkább csak a nevét ismerik. De Benedek Eleket és meséit annál inkább. — Daloljatok valamit, kérem őket. ... Hogyne, szívesen. Ajánlatok röpködnek ide-oda, izgalom támad. Egy apró legényke azonban bátran rágyújt s egyszerre mind utána zendítik: — Debrecenbe kéne menni! Furcsa édesen hangzik ez Bukovinában. Este a férfiakkal beszélünk. Férfiszövetségi összejövetelen. Az egyházmegye kiváló főgondnoka, Sándor József szenátor úr arról beszél, hogy Jézus volt a legnagyobb katona, a szeretett hadseregének fővezére a bűn ellen. És hogy az egyház olyan, mint egy katonai tábor, ahol fegyelemben, összetartásban, egymást védve kell a jóért küzdeni. Aki a bűn elleni harcban megbotlik, megbetegszik, majdsebesül, azt nem szabad ott hagyni. Meg kell gyógyítani, hogy újra tudjon harcolni. A férfiak lelkesen helyeselnek. ... És ekkor egyszerre félreverik a harangot... Tűz van! ... Mind kitódulnak. A templom sötét árnyképe mögött vörös az ég. A falu végén lobogva ég a legistenesebb prespiter háza. Az előbb éppen ő volt a legi lelkesebb hallgatónk. Most a feje a mellére esik, nehéz férfisírás rázza, azután az égre nézve hörgi: — Isten, Isten!... Miért téved ezt éppen velem? — Most meglátszik, mondom, a vállára téve kezemet, hogy miért? Ha a főgondnok úr nem hiába beszélt a Krisztus, hadseregéről az imént, akkor meglátszik! ... Nem hiába beszélt. Papok, presbiterek, férfiak, asszonyok rohannak az égő házhoz, mentik a menthető állatokat, bútort, gabonát. Minden kút gémje nyikorog a faluban, kádak, csebrek telnek gyorsan vízzel, szekéren, kézen, kézről-kézre érkeznek a vizes rocskák, bátor karok verik szét a szik, rázó gerendákat, zúdítják a vizet a sistergő gerendákra. Egy óra múlva csak fekete üszék marad a tűzből. De bizony a ház oda, van. A helyszínen megindítjuk a gyűjtést. Mindenki adakozik, sokan ígérnek gabonát, bútort, ruhát. A presbitérium kimondja, hogy közmunkával segítenek a szegény testvérnek újraépíteni a házát. Az ember most is sír, de egészen másképpen. — Meglátszik, meglátszik. — tördeli felém megrendülve. Másnap búcsúzunk. De eltart egy óráig is, amíg kiérünk a faluból. Mindegyre megállítanak. Egy kézfogásra. Egy kedves szóra. Az asszonyok ékes varrottasokkal borítják el a kocsit. Emlékül. Hogy emlékezzünk reájuk és ne feledkezzünk meg róluk ... Künn vagyunk a mezőn. Az őszi nap szelíden ragyog. De mintha fátyol borulna a szemünk elé ... Nem látunk tisztán ... És hannonm fohász száll szívünkből 37 — Maiunk Istene, ne feledkezzél meg róluk ! 93§ m - 6. Ma: nagy Képes mellékjet mn 20 fillér Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasárnap. Január 6 Főszerkesztő: OTTLIK GYÖRGY LV. évfolyam 5. szám • / ■? C,'y / ✓✓ / i> '