Budapesti Hírlap, 1935. március (55. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-17 / 63. szám

MRJl 20 Budapesti Hírlap Budapest, 1935. Vasárnap, Március 17 POLITIKAI NAPILAP LV. évfolyam 63. szám Diadalmasan a reformok felé írta: Sztranyavszky Sándor dr., a Nemzeti Egység Pártjának országos elnöke . A mai vasárnappal elérkeztünk a vá­lasztási küzdelem csúcspontjára, ahon­nan biztos szemmel tekinthetünk végig a most már teljesen kifej­lődött hadállásokon. Ezek a hadállások a következő napokban megkezdik a döntő harcot a haladó magyar konzer­vatív politika — a reformpolitika — győzelméért, amelynek az idők szelle­méből fakadó parancsoló feladata, hogy meghódítsa a nemzet legszélesebb réte­geit. Ez a politika a nemes értékeket megtartó, az elavult, útját vesztett, vagy elsekélyesedett eszméket átfor­máló erővel indul meg a jövendő útján. Ezt a politikát hivatott megvalósítani a Nemzeti Egység Pártja. Amíg a pártok legtöbbje idejét múlt eszmék elaggott szólamaival igyekszik narkotizálni a vá­lasztókat, addig a Nemzeti Egység Pártja a múlt termékeny talajában gyö­kerező életerős fa friss gyümölcseit nyújtja. A Nemzeti Egység Pártja te­hát igazságának, programja átütő ere­jének tudatában nyugodtan megy a küz­delembe, amely a természet és történe­lem adta törvények szerint sem végződ­hetik másként, mint a Nemzeti Egység gondolatának fölényes győzelmével. Annak a parlamentnek pedig, amely a mostani, korszakalkotó választás után átveszi a nemzet képviseletét, meg­ingathatatlan, szilárd világnézetet, a nemzeti erkölcsök megújhodásának és a nemzeti haladás szükségességének vi­lágnézetét kell reprezentálnia és a ráru­házott küldetésnek felelősségteljes tuda­tában meg kell kezdenie és be kell fe­jeznie a korszerű alkotások sorát. Göm­bös Gyula miniszterelnök rádiószózata a legteljesebb határozottsággal írta elő ennek az új parlamentnek három felada­tát. Ezek közül az első az, hogy a par­lamentnek egy világnézeti hitvallást követő többsége erőt és nyugalmat biztosítson a kormányzatnak a most elkövetkezendő, egész jövőnket befolyá­soló, az ország külpolitikai pozícióját hosszú időre meghatározó nemzetközi tárgyalások tartamára. A másik fel­adata, hogy megoldja az új vonala­kon haladó, a szociális és kulturális vonatkozásokban természetszerűen fo­kozott kívánságokkal fellépő ma­gyar élet mindennapi problémáit. Végül pedig kötelessége lesz ennek az országgyűlésnek, hogy megvalósítsa azt a nagyarányú reformprogramot, amely­nek szükségességét és halaszthatatlan­ságát ma már senki sem vitathatja. Élő valósággá kell tenni a lelkek vágyában, az emberek sóhajtásában is feltörő újí­tásokat, amelyek nem légvárakat építő politikai romanticizmus, hanem az al­kotó realizmus szülöttei lesznek. A kormány reformprogramjában fog­lalt feladatok megoldása gazdag és ter­mékeny munka lehetőségét biztosítja az új országgyűlés számára, de még ennél is fontosabb az a szellem, amelynek az új törvényhozás tevékenységét át kell hatnia. Ennek a szellemnek pedig épp olyan mértékben kell táplálkoznia a ha­gyományokból, mint a reformokból, amelyek minden nemzeti irányú politika termőföldjén egy forrásból fakadnak, egymást keltik életre, és egymást táp­lálják, amíg a tervek valósággá vál­nak, a nemzet óhajai és kívánságai al­kotásokban elégülnek ki. A hagyomá­nyok talajában fogant reformokat a megfontolt haladás napsugara érleli meg, az újításoknak pedig megmaradt és meglévő értékeink, megingathatatlan társadalmi rendünk fundamentumán kell felépülniük. A jövő feladata már nem is új eszmék és új tervek felvetése, hanem régi ígéretek beváltása, régi jo­gos népi követelések valóra váltása, amelyekről már a háború előtt énekelte a költő: „Verecke híres útján jöttem én, fülembe még ős magyar dal rivall, szabad-e Dévénynél betörnöm új idők új dalaival.” Az új idők új dalai, a jogos népi kö­vetelések tehát már régen megoldásra várnak és ezeknek a megoldásoknak a kényszerű, vagy nem kényszerű elmara­dása olyan sok organikus zavarnak és politikai egyensúlytalanságnak volt okozója. Ha a kormány reformterveze­tét szemügyre vesszük és őszintén, ob­­jektíven keressük, az igazságot, akkor tulajdonképpen nemcsak arra a gondo­latra kell jutnunk, hogy ezeket a refor­mokat sürgősen meg kell valósítani, ha­nem föltámad bennünk az a kérdés is, hogy miért ilyen későn jutunk el ezek­nek az ország békéjét és nyugalmát szolgáló átalakulásokhoz, amelyek már a nagyvilág legalkotmányosabb orszá­gait is jellemzik. Az óvatosság szelleme, vagy a szociális magyar viszonyok okoz­ták-e ezt a késedelmet, ez a kérdés ma már sem fontos, sem döntő jelentő­ségű nem lehet, de annál inkább töre­kednünk kell arra, hogy az ezer­éves magyar alkotmány szellemében ennek az alkotmánynak fejlesztése és alátámasz­tásaként minél gyorsabban jussunk el azokhoz a reformokhoz, amelyek egye­nesen megerősítik a magyar társadalmi rendet és amelyek — a magyar sorskö­­zösség jegyében — biztosítják az osztá­lyoknak ma már meginogni látszó egyensúlyát. Ezeknek a reformoknak meg kell hozniuk a magyar társadalom rétegei között az eddiginél bensősége­sebb együttműködést és a nemzet veze­tőinek igazságérzetébe vetett őszinte hi­tet, valamint a gazdasági életnek a nemzeti élettel való zavartalan tiszta harmóniáját. Annál természetesebb ez, mert hiszen a magyar társadalomnak a miniszterelnök rádióbeszédét követő megnyilatkozásai tanúságot tesznek arról, hogy a kormány gazdasági re­formprogramját a legkonzervatívabb, a gazdasági adottságokkal bölcsen szá­moló elemek is minden aggodalom nél­kül magukénak vallják. Rendületlenül hiszek a Nemzeti Egy­ség elhatározó választási győzelmében, amely azt jelenti, hogy az ország veze­tése tapasztalt, megfontolt, lelkiismere­tes politikusok kezében marad, akik megingathatatlan hívei a haladó kon­zervatív politikának, de akik élő bástya­ként szegik útját minden kiforratlan kísérletnek. Ezek a politikusok tisztá­ban vannak azzal, hogy ez a megcsonkí­tott, nyomorba taszított Magyarország csak biztos úton haladhat és kalandokba nem sodorható bele. A mi győzelmünk az igazi konszolidációt jelenti, amely a békés munkán, a társadalmi rétegek és felekezetek között való megértésen, a tiszta ideálokért való lelkesülésen, a ma­gasabb erkölcsi élet megvalósításán épül föl. Mi az újabbkori magyar történelem második reformkorszakát akarjuk meg­teremteni, amelynek azonban, bár nagy feladatai gyors lépéseket sürget­nek, éppen úgy a körültekintően bölcs és a lehetőségekkel számoló evolúciónak kell lenni, mint amilyen a száz esztendő előtti volt. Szem előtt tartjuk a törté­nelem tanúságait, meg kell valósítanunk az immár halaszthatatlan reformokat és ehhez felelősségtettel áthatott alkot­mányos érzésű parlamentre van szük­ségünk. Ebből a választásból tehát az 5 ezer éves magyar alkotmánynak meg­erősödve kell­ kikerülnie, a nemzetnek mindazokkal a nagy érdekeivel együtt, amelyekért a múlt század harmincas éveinek nagy reformpolitikusai küzdöt­tek és dolgoztak. Amikor a választási küzdelem csúcs­pontjára érve körültekintünk a Nem­zeti Egység Pártjának diadalra induló hadállásain, jobban hiszünk, mint eddig az ország jólétének és a nemzet fölemel­kedésének hajnalhasadásában. A gróf házasodik Írta: SURÁNYI MIKLÓS Augusztusban már egész Bécs tudta, hogy a gróf házassági terveket forgat a fejében s választása sógornőjére, lady Se­lmára esett. Efféle hírek a legfelsőbb kö­rökben is mindig élénken megmozgatják a kedélyeket. Azok a hölgyek, akiknek húsz évnél idősebb leányaik voltak, mindenféle házasságot elvből elleneztek, kivéve a sa­ját lányukét, ezek kijelentették, hogy a legfiatalabb Széchenyi gróf szándéka nem lehet komoly, mert köztudomás szerint a sógornőjébe, Karolina grófnéba szerelmes. A Lichnovszky-szalonban, amely újra át­vette vezető szerepét a császárváros tár­sadalmi életében, István grófnak, valamint lady Selmának minden lépéséről tudtak. Tudták, hogy köztük a szerelmi postát Esterházy Vince gróf és felesége, Liech­tenstein Zsófia hercegnő hordja, egyelőre nem nagy sikerrel ugyan, de napról-napra több reménységgel oly irányban, hogy lady Selina érthető vonakodása enyhüljön és gyermekded szíve szerelmes sógora iránt felmelegedjék. A teljes sikerben csak néhány egészen érdektelen, vagy be nem avatott jámbor lélek bízott. A jól értesültek körében egy esti teán,­­amelyre az özvegy Christiane hercegnő csak legbizalmasabb barátnőit és barátait hívta meg, a Stef­­ferl—Selm­a-kérdésben valóságos pártok alakultak ki. Nimptsch Ferdinánd grófné szerint lady Selmának több esze lesz, semhogy egy közismert nőcsábító áldozata legyen, mert a fiatal gróf iszákos, durva, cinikus ké­­jenc, aki már egész vagyonát eltékozolta s azon a ponton áll, hogy megfosztják tiszti rangjától és száműzik az udvar közeléből. Ez a párt olyan többleányos grófnékból és hercegasszonyokból alakult, akik szeret­ték volna István grófot a saját gyermekük kezével megmenteni és rehabilitálni. Hohenzollrn Paulina hercegnő és köre viszont azt hangoztatta, hogy az öreg Fe­renc gróf volna az, aki sohasem engedné meg ezt a házasságot. Az öreg gróf sokat ad a család fényének emelésére s mint­hogy két idősebb fia amúgy is romantikus szerelmi házasságot kötött és sem vagyon, sem összeköttetések tekintetében nem já­rult hozzá a családi tekintély emeléséhez, legkisebb fiát, aki a három testvér között nemcsak a legkiválóbb, de a leggazdagabb is, a monarchia legelőkelőbb családjának, a Liechtensteineknak, Esterházyaknak, vagy a Kaunitzok valamelyik ivadékával akarja összeházasítani. Windischgraetz hercegné úgy tudta, hogy az öreg Ferenc gróf a monarchia leg­­pénzsóvárabb. István gróf pedig a leg­becsvágyóbb embere lévén, csak oly há­zasságról lehet szó, amelyben a menyasz­­szony készpénzhozománya legalább is fölér István gróf birtokainak értékével. Ez leg­alább egymillió forint. — Kinek lehet ekkora hozománya? — kérdezte egy elszegényedett Schwarzen­­berg hercegnő. — Vagy egy zsidó bankár, vagy egy uralkodó herceg leányának. A menyasz­­szonyt tehát a Fries-grófok, az Eskeles és Arnheim­ bankcég, esetleg a frankfurti, vagy párizsi Rotschildok között kell ke­resni. — Ez már mégis szörnyűség — jajdult fel Nimptsch grófné. — Ha csak számításba nem vesszük a bajor király leányát — folytatta gúnyos mosollyal a hercegasszony. . . — Hohó, ez egy kicsit sok volna a jóból. — Tudniillik a bajor király leánya sánta és púpos és szívgörcsökben szenved. Lauray Zenóné, Hunyady Gabriella pártja egész más vizeken portyázott. A szép Gabriella, aki nemrég még jóindu­latú pajtáskodással kezelte a szerelmes grófot, most — nem tudni miért — gyil­kos gyűlölettel üldözte. Szerinte a gróf a társadalom legfelsőbb, de egyszersmind legromlottabb köreiből házasodik. Sagan hercegnőnek például, akinek temérdek vagyonánál csak viszonya, botránya és törvénytelen gyermeke temérdekebb, szük­sége volna egy jónevű és elnéző férjre. Pe­­rigord hercegnő, Dino herceg felesége is válni­­akar s végül a szép meztelen angyal, a kis Bagration, aki ugyan szegény, mint a templom egere, de pénzszerzési lehetősé­gekben gazdagabb, mint a párizsi R­otschild, szintén kivetette hálóját a magyar gróf felé. — Ebben sok a valószínűség. A bécsi kongresszus alatt viszonyuk is volt. — Ah, az orosz trónörökös! A kisebb pártok éles ellenzéki álláspon­tot foglaltak el, ezekkel szemben. Zichy- Feraris grófné azt állította, hogy István gróf elválasztja férjétől Karolinát és ki­megy vele Amerikába. Liechtenstein Vin­­céné szerint egy gazdag magyar tőzsér leánya a kiszemelt menyasszony, aki Ist­ván gróf szétzilált anyagi helyzetét rendbe­hozza. Kaunitz hercegné pedig úgy hal­lotta, hogy egy török hercegnőt szöktetett meg Konstantinápolyból, amivel szemben Pálffy Ferdinándné grófné azt erősítette, hogy a gróf egy táncosnő rabja és esze ágá­­ban sincs a házasodás. Lichnovszky hercegasszony termeiben aznap Stefferl gróf házassága volt a tár­salgás egyetlen tárgya. Mindenki izgatott volt, mindenki felháborodott, mindenki til­takozott s maga a ház úrnője, Christiane hercegasszony, aki a Karolina-eset óta egész emberfeletti erényességével gyűlölte és üldözte a fiatal grófot, dühében tajték­zott s magához intette Schwarzenberg tá­bornagyot. — Mit szól ehhez, herceg? A tábornagy tágra meredt szemmel bá­multa egy ideig a hercegnőt s aztán hirte­len kifeszítve domború mellkasát, amelyen megcsörrentek a drágaköves arany ér­demkeresztek,s egész a tüdeje fenekéig teleszívta magát levegővel. — Semmit — felelte elszántan­ és tüde­jéből a levegőt kissé asztmásan kieresz­tette. — Semmit — lihegte a hercegasszony és ég felé emelte a tekintetét, mintha félne, hogy a mennyezet rászakad erre a léha ka­tonára. A tábornagy meghökkent és igazolni próbálta magát. — Semmit, éppen semmit. A fiatal gróf rangjához mérten el tudja látni lady Se­lmát. A gróf nagyon gazdag. Christian hercegnő szánalommal nézte a tábornagy izzadó homlokát. — Hát csak erről van szó? — A lady nem akarja? — kérdezte a tábornagy félénken. A hercegnő intett, hogy ne folytassa. — Félek, hogy az a csábító máris elcsa­varta a kicsike fejét. — Akkor semmi baj. Gazdagok, szépek, fiatalok, egyenlő rangúak, szeretik egy­mást. — De a férfi múltja — csattant fel Chris­tiane hercegasszony, aki elérkezettnek látta, hogy a tábornagyot Karolinára emlékez­tesse. A tábornnev av'wlesfi csodálatos erköly

Next