Budapesti Hírlap, 1935. július (55. évfolyam, 147-172. szám)

1935-07-06 / 151. szám

4 Hóman kultuszminiszter a kinevezésekről, nyugdíjazásokról és a fiatal generáció érvényesüléséről A nyugdíjazás nem jelenti a szolgálati teljesítmény bírálását, vagy a tisztvise­l aláértékelését — Százhúsz fiatalember kapott új alkalmazást — Hivatali pozícióban senki se pótolhatatlan Hóman Bálint kultuszminiszter ma az egyik déli lap munkatársának nyilatko­zott a tisztviselői kinevezésekről és nyug­díjazásokról, s az e témakörben hozzá­intézett kérdésekre a többi között a kö­vetkezőket mondta: — A szolgálati idejüket betöltött tiszt­viselők nyugdíjazásának, vagy hivatal­ban tartásának kérdése elég komplikált probléma. Aki negyven, illetőleg harminc­öt évig szolgált, kiérdemelte a legmaga­sabb nyugdíjjal járó nyugalombavonulás jogát. Jogról beszélek, mert meggyőződé­sem szerint mindenki örülhet, aki a hosz­­szú munka ideje után gondatlan öregsé­get élvez. Sohasem tudom megérteni, ha bárki túlszolgálattal fosztja meg magát ettől a kedvezménytől és hivatalához való merev ragaszkodással útját kívánja állni az arra hivatott fiatalok érvényesülésé­nek. . . Az állam financiális érdeke amellett szólana, hogy a munkaerők minél telje­sebb kihasználásával a szolgálati idő, sőt a korhatár betöltése után is hivatalban tartsuk a munkabíró tisztviselőket. Más hivatali szempontok is nem egy esetben kívánatossá tennék a szakjukban kiemel­kedő tisztviselők megtartását, mert a ki­próbált munkaerők tapasztalata és böl­­csesége sok esetben javára szolgál az igazgatásnak és főleg a tanításnak. Ha mégis elvileg ellenezzük ennek a vissza­tartási rendszernek az érvényesítését, en­nek súlyos szociális és hivatali okai van­nak. A fiatalabb generációt nem szabad elzárni az érvényesüléstől. Tiltja ezt a nemzet gerincét alkotó 25—35 éves férfi­nemzedéknek szociális érdeke, de magá­nak az államigazgatásnak és intézmé­nyeknek is érdeke, sőt létérdeke az ál­landó és folytonos személyzeti felfrissí­tés. Hivataloknak és intézményeknek fel­tétlenül szükségük van a fiatalokban rejlő lendítő erőre. A Tárcám keretében most végrehajtott eléggé nagyszámú nyugdíjazások szolgá­lati időre és korhatárra való tekintet nél­kül hajtottak végre, az egész közoktatás­­ügyi igazgatás, mind az iskolafelügyeleti, mind pedig a tudományos intézeti igaz­gatás teljes újjászervezése folytán. Az 1934. évi VII. és az 1935. VI. t.-c.-nek kötelességemmé tették ezt az átszervezést és ennek következtében szükségessé vált nem egy vezető állásban levő magasabb­­rangú tisztviselő nyugdíjba vonulása. Távozásuk egyáltalán nem jelenti szolgá­lati teljesítményük bírálását, személyük aláérték­elését, csupán azt jelenti, hogy az Új, összevont szervezetben korukhoz és rangjukhoz méltó beosztás nem volt szá­mukra biztosítható.­­ A közoktatásügyi igazgatás újjászer­vezése során igyekeztem minden vezető­­pozícióra a legalkalmasabbnak látszó sze­mélyeket kiválasztani. Remélem, hogy ez a szelekció általánosságban be fog válni, bár a tévedés lehetősége egyes esetekben soha sincs kizárva. Hasonlóképpen a legszigo­rúbb kiválasztás alapján és a szükséges szempontok mindegyikének figyelembe véte­lével állítottuk össze az újonnan alkalma­zandó fiatalok névsorát. A szorosan vett ok­tatószemélyzetről, az újonnan alkalmazott tanárok és tanítók százairól nem szólva, magánál a tanügyigazgatás miniszteriális és külszolgálati ágainál és a közgyűjtemé­nyeknél körülbelül százhúsz fiatalember kapott július elsejével új alkalmazást. A legtöbbjük oly státusokban, ahol tíz-tizenöt éve alig volt mozgás. Arra a kérdésre, hogy professzorok, tu­dósok, művészek pótolhatók-e nagytekin­télyű állásukban, a miniszter a következő­ket válaszolta: — Azt hiszem, ennek a kérdésnek meg­ítélésére igazán kompetens vagyok. Magára is professzor voltam, sohasem jutott volna eszembe magamat pótolhatatlannak vélni és ma sem gondolok arra, hogy a miniszteri tárcától megválva, egyszer bármelyik volt állásomba visszatérjek. A tudósnak és mű­vésznek kétszeresen becsesek a hosszú köz­­szolgálat után elkövetkező nyugalom évei, hiszen a hivatali kötelezettségtől szaba­dulva, munkabíró öregkorban fejtheti ki mindazt tudományában, illetve művészeti­ben, ami konklúziója, záróköve lehet élete munkálkodásának. A­ hivatalban visszama­radni, mások útját állni éppen a legna­gyobb értékeknek nem szabad, mert ezzel feltétlenül megkisebbednék a közvélemény­nek etikájukról alkotott felfogása.­­ Hivatali pozícióban senki sem pótolha­tatlan és a dolgok rendje hozza magával, hogy öregek mennek, fiatalok jönnek. A tá­vozó öreg tudósok és művészek pedig, ha lélekben fiatalok maradtak, vegyék a tollat, az ecsetet és a vésőt és szolgálják ihletett­­ségükhöz képest öregségükben is nemze­tünket. Sztraka Jankó válópere Írta: KERECSÉNYI ANTAL Itt, a Vág mentén, megtépázva, keshed­­ten szomorkodnak az ősi kúriák. A halk­ütemű magyar élet sóhajtozik a daliás idők elmúlásán és reménykedik a jobb jövőben. Akármelyik kilincset nyomjuk le, meleg családi körre zárul az ajtó, ahol szívvel ápolják a múlt vigasztaló emlékét s szere­tettel festegetik a magyar holnap ragyogó képét. A Kovácsok ősi udvarházában sem tud­ták elpusztítani a nehéz idők a hitet, re­ményt, meg az életkedvet. Szeretetet, mo­solygós arcok, vidám szemek fogadnak a küszöbön, a szobában pedig percek múlva már peregni kezd a boldog múlt filmje. A házigazda, a régi jó táblabírák utolsó bö­lénye adja a szót, amit szent áhítattal, csillogó szemekkel, jóízű nevetéssel hall­gatunk. — Én még azt a vármegyét szolgáltam, amit a tekintély, a szeretet, meg a józan ész kormányzott. A lemosolyodott, öreg táblabírák kora volt a magyar haza arany­kora. Mi még jogérzéket, nem jogot tanul­tunk, ítéleteinket nem a kocsideréknyi kö­tetekből kihalászott paragrafusok szerint, hanem a józan ész diktandájára mondtuk . Lám a világ legmodernebb állama, fiszakamerika se jogtudósokat állít a rend őréül, hanem a közület legtekintélyesebb, legokosabb és legbecsületesebb emberét,­­ a seriffet. A régi magyar vármegye szol­gálata nemesi kötelesség. Éppen ezért lát­tuk el a hivatalunkat nemcsak kötelesség­szer­ű­en, hanem szeretettel, nobilisan. A fő­szolgabíró, alispán neve „a nép atyja". S ez nem volt szóvirág. A főszolgabíróhoz úgy jártak az emberek, mint a templomba, a gyóntatószékbe. Panaszaikat, bajaikat, fájdalmaikat lerakták a járás főnökének kezébe s megkönnyebbülve, kiegyen­súlyozva mentek vissza a falujukba. Sok ezer anekdota szálldos ma is szájról-szájra, amelynek egy része rosszmájú karrikatúra, más része azonban bizonyság amellett az igazság mellett, hogy a humor az élet sava­­borsa, ami a törvény komoly végrehajtói­ból sem hiányozhat. Az üresfejű, meg a nagyképű ember sohasem mosolyog. Gyo­morbajos embernek nem volna szabad bírói székbe ülni. Az én hivataloskodásom éveit is ezer jó­ízű történet tarkítja. A régmúlt képei kö­zül mégis a legderűsebb a Sztraka Jankó válópere. Főszolgabíró koromban esett meg velem. Akkor még megvolt a jószágom is. Bár a járásom minden községét szerettem, a szívemben legjobban volt beágyazva a falum, ahol a birtokom feküdt. Ott nőttem fel, ott éltem le a fiatalságomat, ismertem minden emberét, minden régét. Az én falum népe különösen zárkózott életet élt. A köz­ség határán túl soha nem járt senki, sem meghalni, sem házasodni. Éppen ezért kel­tett nagy megütközést, mikor a Sztraka Jankó, az én telkes szomszédom a Garam mellől hozott asszonyt a házbaz. Takaros fehér cseléd volt az új asszony, de a Sztraka Jankó se volt utolsó legény. Eleinte nagy volt a fiatal pár boldogsága, pedig a me­nyecskétől elhúzódott a falu apraja, nagyja. Amolyan jött-ment számba vették s meg nem bocsátották ne­ki, hogy a falu­jukba betolakodott. A Sztrakáék azonban nem sokat törődtek az emberekkel, nyalták a mézet, amiről azt hitte volna, aki látta az örökös álcázásukat, hogy sohasem fogy ki. Csodálkoztam is, mikor a deli pár be­állított a hivatalomba s előadta mondóká­­ját. Az asszony, aki nem ment a szom­szédba nyelvet kölcsönözni, — vitte a szót. — Azért jöttünk tekintetes úr, hogy a jóságából kérjünk. Első naptól fájt nekem, hogy a Jankó pipogya legény. Szabadon gúnyoltak úton-útfélen, a templomban a padhoz sem engedtek, a kocsmában táncba sem vittek, még nótát is csináltak rám, hogy asszongya. A menyecske fekete, Cigány volt a szüleje. A Jankó csak azt mondta, várjunk, majd abbahagyják. Nem hagyták abba. Mindig nagyobb vérszemet kaptak. Ez a katica­ember meg csak engem csitított, de soha ökölbe nem rándult a keze. Eleinte fájt a gyámoltalansága, később már fájt a simo­­gatása. Most már odajutottam, hogy utá­lom, mint a faluját. Vele nem maradok, visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Kérem a tekintetes főszolgabíró urat, parancsolja meg a Jankónak, hogy tőlem békésen el­váljon, engem utamra bocsásson, erce­­porcámat szekérre rakja, utánam hozza. — Nos Jankó, mi a te beszéded? A nagy, mafla ember állt előttem, mintha karót nyelt volna. A hang zengett, kongott a mellében, de a száját nem tudta szóra nyitni. — Beleegyezel-e, hogy az asszony el­hagyjon? Nagy busa feje, bús igent bólintott, Az asszonyt már nem szereted-e? «- Szeretek, szeretek pán szolgabiró, — nyöszörgött a jámbor, de a falu, a falu! —- Hát ha neked előbbrevaló a falu ronda szája, mint az asszonyod csókos szája, — mondtam ki a szentenciát — engedd a me­nyecskédet útjára. Az Isten nevében el vagytok választva. Megköszönték mind a ketten az ítéletet, az asszony még a kezemet is megcsókolta. A hét végén a cselédeim újságolták, hogy a Jankó már a Cibulkáék portája körül ücsörög, lévén ott egy kesehajú, tenyeres­talpas eladó fehércseléd. Az esetnek híre futott végig a Vág men­tén. A vármegye felhörkent. Különösen a papok szörnyedtek el. A szolgabíró háza­sokat választ el! Ez már nem is injuria, hanem krimen. Egy szép napon pecsétes levél jött a főispántól. Ad audendum ver­bum rendel, még pedig azonnal. Dölyfös nagyúr volt a főispán. Valóságos kiskirály a megyéjében. Az ina is reszke­tett, aki előtte állt. A köszönésem se fo­gadta. Rámripakodott. — Felfüggesztem f élcsapatom! bezára­tom az urat! Ki az úr, mi az úr, király-e az úr, vagy római pápa? Hová küldjék, kit hivassak, a csendőröket-e, hogy megbilin­cseljék, börtönbe vigyék, vagy a hajdúkat, hogy megkötözzék s a bolondházba dugják az urat? Válópereket folytat le, válást mond ki, mégpedig az Isten nevében! Ember, ember! Tudja-e maga mit csele­kedett ? A hatalmas úr minden porcikája izzott a haragtól. A mérge dühbé lángolt, mikor csendes hangon megkérdeztem: —■ A Sztraka Jankóról, meg az asszo­nyáról van-e szó? — Hát ki az Isten csodájáról, — üvöl­tött a főúr —• ezeket választotta el az úr. Mi jogon? —­ Azon a jogon, — vigyorogtam a vil­lámló szemekbe — hogy soha nem voltak megesküdve... — No kedves öcsém, — fordult hozzám az öregúr — most pedig beszélgetünk a holnapról Pirkad-e mái* Keleten? Drózdy Győző belépett a Nemzeti Egység Pártjába Drozdy Győző orsz. képviselő a mai na­pon levelet küldött ír­ády Bélának, a Nem­zeti Egység Pártja országos elnökének, amelyben bejelentette a Nemzeti Egység Pártjába való belépését. B. H. 1935 JÚLIU 3­0. SZOMBAT A minisztertanács a búza elhelyezéséről tanácskozott A kormány tagjai péntek délelőtt fél 9 órakor Gömbös Gyula miniszterelnök el­nöklete alatt minisztertanácsot tartottak, amelyen a földművelésügyi minisztérium több szakelőadója is jelen volt. A minisz­tertanács Darányi Kálmán dr. földmíve­­lésügyi miniszter előadásában letárgyalta a búza külföldi elhelyezésével kapcsolatos kérdéseket, majd folyó ügyek letárgya­­lása után háromnegyed 2 órakor végetért. A képviselőház formális ülésen tudomásul vette a felsőház üzenetét A képviselőház ma rövid néhány perces formális ülést tartott, amelyen a felsőház üzenetét vette tudomásul. Sztranyavszky Sándor házelnök tizen­két órakor nyitotta meg az ülést és beje­lentette, hogy a felsőház elnökétől átirat érkezett, amely arról értesíti a képviselő­házat, hogy a felsőház letárgyalta a kép­viselőház által átküldött törvényjavaslato­kat és jelentéseket. Jelentette az elnök, hogy a Ház tudomásul veszi az üzenetet és az elfogadott törvényjavaslatokat további eljárás végett a miniszterelnökhöz teszi át. Sztranyavszky Sándor házelnök ezután bemutatta a közigazgatási bíróság ítéletét, mely szerint a Megay-Meissner Károly mandátuma ellen benyújtott kifogást a bí­róság letárgyalta, elutasította és a mandá­tumot érvényesnek jelentette ki. (Éljenzés a jobboldalon.) Ezután az elnök jelentette, hogy már a legutóbbi ülésen elhatározták a Háznak október 15-éig való elnapolását, amelynek napirendjén a további teendőkről való ha­tározathozatal szerepel. A jegyzőkönyv hitelesítése után a néhány perces ülés véget ért kísérendőknek e szempontból a miniszter. Végül hangsúlyozza a rendelet, hogy a belügyminiszter a saját anyagi erejükre támaszkodó és kétségtelenül hasznos társa­dalmi működést célzó egyesületek alakulása elé a legtávolabbról sem kíván akadályt gördíteni, de miheztartás végett értesíti a törvényhatóságokat, hogy — ugyancsak elsősorban a biztosítóintézetek szabad ver­senye érdekében — nem tartja kívánatos­nak olyan új egyesületnek létesítését, amelynek célja lényegében nem társadalmi, hanem — közvetítés folytán — burkolt biz­tosítóintézeti tevékenység. Éppen ezért fel­hívja a miniszter a törvényhatóságokat, hogy az alapszabályoknak láttamozás cél­jából való felterjesztése alkalmával az utóbbi szempontra különös súlyt helyez­zenek. A belügyminiszter rendelete a biztosító­intézetek szabad versenye érdekében Vitéz leveldi Kozma Miklós belügyminisz­ter a törvényhatóságokhoz rendeletet inté­zett, amelyben szigorúan eltiltotta a tör­vényhatósági és községi tisztviselőket, va­lamint a községi elöljárókat attól, hogy a biztosítással foglalkozó intézetek szabad versenyére bárminő — akár előnyös, akár hátrányos — irányítással befolyást gyako­roljanak. Hangsúlyozza a belügyminiszter, hogy a közszolgálati tisztséggel szemben támasztható erkölcsi követelményekkel sem egyeztethető össze, hogy a tisztviselő bár­mely biztosítási üzlet előmozdítása céljából anyagi érdekkel bíró, vagy annak látszatát keltő megbízatást vállaljon, illetőleg ilyen érdekeltségbe propaganda-, vagy bárminő más tevékenység útján bekapcsolódjék. — Utasítja a belügyminiszter a törvény­­hatóságokat, vizsgálják meg a társadalmi egyesületek működését abból a szempont­ból, vajjon azok nem az alapszabályokban biztosított célon és kereten túlmenve ve­szik-e igénybe a velük szerződő biztosító­intézetek közreműködését. Elsősorban a jó­tékonysági, betegsegélyző és temetkezési társadalmi egyesületeket tartja figyelemmel — Akinek gyakran fáj a gyomra, bél­­működése renyhe, mája duzzadt, emész­tése gyengült, nyelve fehéressárga, ét­vágya megcsappant, annak a természetes „Ferenc József" keserűvíz csakhamar sza­bályozza a székletétét, rendbehozza az emésztését, élénkíti a vérkeringését és jó közérzetet teremt Kórházi bizonyítványok tanúsítják, hogy a Ferenc József víz biz­tos és kellemes hatása következtében — kiváltkép ülőfoglalkozásnál — állandó használatra rendkívül alkalmas. Új egyetemi magántanárok A kultuszminiszter Szabó Zoltán dr. egyetemi magántanári jogosítványának a budapesti Pázmány Péter tudományegye­tem bölcsészettudományi karán az „Álta­lános örökléstanira történt kiterjesztését, Boda István dr. egyetemi magántanári jo­gosítványának a szegedi Ferenc József tudományegyetem bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán a neveléslélektan egész körére való kibővítését és magánta­nári képesítésének „A neveléslélktan” címben való megállapítását, Botár Gyula dr. egyetemi tanársegédnek „Az idegrendszer összehasonlító anatómiája és szövettana” című tárgykörből a szegedi Ferenc József tudományegyetem orvostudományi karon egyetemi magántanárrá történt képesíté­sét, Bruckner Győző dr. egyetemi tanár­segédnek a szegedi Ferenc József tudo­mányegyetem matematikai és természet­­tudományi karán a „Szerves chémiai módszertan” című tárgykörből egyetemi magántanárrá történt képesítését, Vargha László dr.-nak a Ferenc József tudomány­­egyetem matematikai és természettudo­mányi karán „A szénhydrátok chémiája” című tárgykörből egyetemi magántanárrá történt képesítését, Szacsvay István dr. egyetemi adjunktusnak a „Sebészeti mű­­téttan” című tárgykörből és Balog Pál dr. kairói főorvosnak a „Fejezetek az exotikus betegségek kórbonctanából” című tárgy­körből a pécsi Erzsébet tudományegye­tem orvostudományi karán egyetemi ma­gántanárrá történt képesítését jóváhagyó­lag tudomásul vette és őket ebben a mi­­nőségükben megerő-tette.

Next